Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1996-02-11 / 6. szám
üasúrnap 1996. február 11. MŰVÉSZVILÁG SZABÓ G . LÁSZLÓ Hűséges hűtlenség Még élnek a tárgyai. A kabátja, a kalapja, az esernyője, az inge, a cipője. Még lélegeznek. A mély zsebeket rejtő vén kabát. A széles karimájú, pökhendi kalap. A bezárt, sértődött ernyő. A gyűrött nyakú ing az alsó polcon. A horpadt orrú cipő'a megtiport lábtörlőn. Kétségbeesetten várják, hátha visszajön. Ő meg csak mosolyog rajtuk. Finoman legyint egyet. És új oldalt kezd egy mennyei cukrászda kecses márványasztalánál. Mándy Iván novellák százait hagyta ránk, földi örököseire és itthagyott egy mozit is, amelyben kora délelőttől késő estig az ő filmjeit vetítik. A műsorrend naponta változik: Locsolókocsi, Sziget a szárazföldön, Csutak és a szürke ló, Régi idők focija, Szabadíts meg a gonosztól - a forgatókönyvek Mándy Iván munkái. Az utóbbi két alkotás Sándor Pál rendezése. író és világa, sajátos nyelvezete és összetéveszthetetlen környezete ebben a két filmben mutatkozik meg a legtökéletesebben. Sándor Pál és a pár hónapja elhunyt Mándy Iván kapcsolata 1959-ben kezdődött. • Én azt hittem, valamikor a hetvenes évek elején találkoztak először, amikor Minarik Ede történetén dolgozott a Régi idők focijában.- Nem, sokkal korábban. Akkor még nem is rendeztem, ügyelő voltam a filmgyárban. De ha ráértem, vagy lóghattam egy kicsit, már mentem is nézni, ki hogyan forgat. És akkor készítette Várkonyi Zoltán a Csutak és a szürke lovat. Emlékszem, ott állt mellette egy pasi, aki később sem változott. Se kívül, se belül. Ott állt libeggyesztett ajakkal, furcsa mosolyával és ő is csak nézelődött. Vékony volt, ez is megmaradt bennem. S ahogy múltak az évek, az évtizedek, egyszer csak hallom, hogy Palásthy Györgynél van egy forgatókönyv, az első magyar futball-labda története, amelyet Angliából hozott be valaki. Én nagyon szerettem Mándyt olvasni. Valahogy minden írása olyan érzést keltett bennem, hogy amit olvasók, az velem is megtörtént. Ismerősnek tűnt a hangulat, a gesztus, a mozdulat, de hogy ehhez rendezőként is közöm lesz majd, arra sosem gondoltam. Nem is hittem, hogy ezt filmre lehet vinni. Hogy mi vitt engem Palásthyhoz, nem tudom. Ilyet sem azelőtt, sem azóta nem tettem. Szóltam neki, hogy adja oda a forgatókönyvet, mert szeretném filmre vinni. Anélkül, hogy tudtam volna, hogyan is kezdek hozzá. Nagyon halvány elképzeléseim voltak, de nagyon akartam a könyvet. Palásthy viszont azt felelte: nem adja oda, mert ő akar filmet csinálni belőle. S akkor felhívtam Mándyt, hogy üljünk már le beszélgetni, mert nem hagyhatom annyiban a dolgot. Találkoztunk is a Különlegességi cukrászdában, s onnantól kezdve soksok éven át ugyanez történt. Elpanaszoltam neki, hogy én milyen tehetséges vagyok, Palásthy meg mennyire tehetségtelen, s ha nála marad a történet, ő el fogja cseszni. Vagyis azt akartam elérni, hogy vegye vissza tőle és adja oda nekem. Mándy viszont etikus lény volt és azt mondta: nem, ilyesmit nem tehet, és igaza volt természetesen. S ahogy ott ültünk és beszélgettünk, egyre gyakrabban emlegetett valami Minarikot, aki nagykabátban rohangál egy kültelki futballpá- lya szélén. írd meg, és akkor add oda nekem, biztattam, de hogy még nem tudja, merre induljon, mivel kezdje, de majd gondolkozik rajta. Három vagy négy nappal később már gépelt oldalakkal jött. Egy különös verssel. • Nem novellával?- Verssel. Két és fél oldal lehetett a szöveg. Egy pasiról szólt, aki nagy barna kabátban, előre nyújtott fejjel futkosott, s élt-halt egy Csabagyöngye nevű csapatért. Elvben mindenre alkalmas volt a dolog, csak filmforgatókönyvnek nem. De azt mondta, ha kész lesz vele, odaadja. Kaptam is tőle négy egész oldalt, s az alapján írtuk meg Tóth Zsuzsával a Régi idők fociját. Mándy ugyanis nem akart részt venni az átírásban. Azt ránk bízta. Mi meg annyira belefeledkez tünk ebbe a furcsa víziórendszerbe, hogy a harmadik forgatási napra már nem is maradt jelenetünk. Éjszaka aztán mindent megváltoztattunk, s még a féllábú zongorista helyett is kitaláltunk valamit. Mire Mándy kijött a forgatásra, már egy nő ült a zongora mellett, pisztollyal a kezében. Mándy meg csak nézett, és egy hangot sem értett. De nem kia- bált. Hihetetlenül udvaés előszedtük gyorsan a darabot, odaadtam Tóth Zsuzsának, olvassa el és gondolja át, aztán hívjon fel, hogy halljam a véleményét. Reggel már szólt is telefonon, hogy azonnal menjek át, mert beszélnünk kell. Felolvasta a darabot - és nem tetszett. De találtam benne két olyan pontot, amely rettenetesen érdekelt. Egy hónapig mindig csak erre gondoltam, ez foglalkoztatott. Szóltam is Zsuzsának, hogy üljünk le és próbáljuk meg újra elolvasni. Mándyt szeretjük, egyszer már boldogultunk vele, hátha ez is menni fog. És akkor Zsuzsa elkezdte írni a for- gatóSzabadíts meg a gonosztól....Sándor Pál és Psota Irén Halkan élt, de nem volt visszahúzódó... volt, aki soha az életben nem emelte fel a hangját. Annyit kérdezett csupán, hogy „Mondd, te mit veszel fel?”, mire én azt feleltem: majd meglátod, csak hagyjál. És nem akadékoskodott. Halkan félrevonult. Gyakorlatilag az egész film néhány felejthetetlen beszélgetésünkre épül. Ültünk a cukrászdában, eszegette kedvenc süteményét, én a dramaturgiai problémákat ecseteltem, ő meg tárgyakról, emberekről, a felszolgáló lányokról és a vendégekről mesélt. És az ő írásaiból csak így lehetett filmet csinálni. Hogy közben Mándyt kellett élni. • Hogy fogadta a kész filmet? Nem voltak fenntartásai?- De igen. Durvábbnak találta, mint a saját írását. Mi ugyanis tettünk hozzá egy-két dolgot. Mándynál például az sem szerepelt, hogy „kell egy csapat”. Ami azóta szállóigévé vált. Ezt mi találtuk ki, de úgy, hogy az egész gondolkodásunkat ő termékenyítette meg. A filmet egyébként mindenütt elismerés övezte, amit Mándy nem nagyon értett. Furcsa volt számára. A sikert ilyen hangosan soha nem tapasztalta. • Talán, mert halkan élt.- Halkan, bár nem volt visszahúzódó... És akkor évek múlva szólt egy operatőrbarátom a tévéből, hogy csináljuk meg a Mélyvizet. Amiből egy sort sem olvastam. • Musicalként született a darab Garai Gábor versszövegével és Gyulai Gaál János zenéjével. 1960-ban mutatták be a Petőfi Színházban.- Nagy bukás volt, hallottam. De azért odamentem Szinetár Miklóshoz a televízióban és szóltam neki, hogy szeretném megrendezni. De miért a tévének, kérdezte, miért nem rendezel mozifilmet belőle? Milyen jó ötlet, mondtam, (Oláh Csaba felvétele) könyvet, megszületett az első harminc oldal, de még mindig nem tudtam, hogy én ezt szeretem-e vagy sem. Mándy meg tűrte, hogy én néha lerohanom, hangoskodom vele; ő csak mosolygott rajtam. Akkor kapott a szívéhez, amikor arra kértem, változtassunk a darab címén, mert a Mélyvíz egyáltalán nem tetszik nekem. A Szabadíts meg a gonosztól pedig neki nem tetszett. Hogy képzeled? - kérdezte, de a végén aztán mégis belenyugodott. A meglevő harminc oldallal azonban nem tudtunk mit kezdeni. A figurák lebegtek, nem derült ki róluk szinte semmi, Mándy már tiltakozni sem tiltakozott, és akkor azt mondtam: mi lenne, ha a ruhatárosnő lenne a Mama, lenne egy prostituált lánya, egy kabátlopós fia és lesz egy nagybácsi. Egy család. És abban a pillanatban, ahogy kimondtam, éreztem, hogy tudom az egész történetet. A család: jól ismert képlet. S nekem mindig fontos, hogy valós, megélt közöm legyen a filmhez. Még ha áttételesen, akkor is. Egyébként a Szabadíts meg a gonosztóit Iván jobban szerette, mint a Régi idők fociját. Megtanulta ugyanis, hogy ha én viszem filmre az írását, az közös gyerek, nem egy sima adaptáció. Hogy én vadabb vagyok és elszántabb, nem olyan foszlányosan fogalmazok, mint ő. Nekem történet kell, és pontosan tudni akarom, ki kihez tartozik. Forgatás közben egyszer arra is volt példa, hogy szóltam Ivánnak, ékeljünk be egy plusz jelenetet. Hogy a Garas részegen panaszkodik egy utcalánynak. És ezt meg is írta nyolc zseniális mondatban. Tehát egészen különös volt a mi együttműködésünk. Harc és beletörődés egyformán volt benne, főleg Iván részéről. Egyszer hagyott, csináljam úgy, ahogy akarom, máskor pedig a legszívesebben nemet mondott volna. Mindezt a maga módján. Finoman, elegánsan, halkan, noha éreztem: néha kedve lett volna rámborítani a márványasztalt. Amiért iszonyatosan feldühödött: az egyik jelenetben valakivel azt üvöltettem, hogy „japán-magyar közös határt!”. Ezt kikérte magának. Hogy ilyen ordenáré mondat nem kerülhet be a filmbe. Sok mindent megengedett, de ezt már nem. Ki is hagytam. Egyszer mutattam neki két fotót Major Tamás arcáról, aki egy vendéget játszott a filmben. Ültünk az asztal mellett és elmondott egy novellát róla. Hiába vártam, nem írta meg soha. • Milyen kapcsolatban maradtak a forgatás után? Sándor Pál emlékei Mándy Ivánról- A bemutatón még találkoztunk, aztán mintha végleg elköszöntünk volna egymástól. Nagyon ritkán futottunk össze. • Oka volt?- Nem. Illetve... volt a fejében egy vetítőgép. Mintha folyton mozizott volna. De csinálhattam bármilyen filmet, igazából egyiket sem tudta fenntartások nélkül elfogadni. Mellesleg nem is nagyon igyekeztem a kedvébe járni. A rendezés meglehetősén önző dolog. Én mindig olyan filmet akarok csinálni, hogy az egyértelműen az én filmem legyen. Pontosabban: benne legyen az író is, de az én tükröm által. És ezt Mándy is tudta, ő nem volt olyan önző, mint én, mégis volt köztünk egyfajta meg nem egyezés. Örülnék, ha azt mondhatnám, hogy barátok voltunk, de nem voltunk azok. Ahhoz, hogy barátok legyünk, tíz évre kellett volna leülni vele, hogy végighallgathassam. Ő ilyen ember volt. Ügy élt és úgy beszélt, hogy ez a kettő hibátlan stílusegységet alkotott. Egyetlen pillanatra sem lógott ki abból a képből, hogy ő Mándy Iván. A forgatásokon is úgy jelent meg, ahogy soha senki más. Felhúzta a vállát, kikerekedett szemmel körülnézett, téblábolt egy kicsit, aztán hazament. • Szabó Istvántól szerepet is kapott. Egy egészen kis szerepet a Tűzoltó utca 25.-ben. Ön egyszer sem próbálta meg rávenni őt, hogy kamera elé álljon?- Nem. Soha. Nekem elég volt, hogy együtt dolgoztunk. Lefotografáltatni nem akartam. • Menzel, ha csak tudja, mindig ráveszi Hra- balt, hogy álljon kamera elé.- Én portréfilmet készítettem Mándyról, amelyet azóta letöröltek sajnos. Nagyon szép film volt, Ragályi Elemér fényképezte. Végigsétáltattuk Ivánt azokon a helyszíneken, amelyek az ő írói világában is megjelentek. Egy lepusztult moziba, egy belső udvarba... mindenütt mondott három-négy mondatot, és ez volt talán a legautentikusabb Mándy-film. • Élete utolsó éveiben összefutottak néha?- Nem. De maradt bennem így is egy nagyon mély Mándy-élmény. Olyan, mint egy doboz, amely megtelt, becsuktam és elraktam belülre. Nem akartam többet, mást beletenni, annyira kerek benne a Mándy-történet. Két filmmel dokumentáltam a kapcsolatunkat, nem volt szükségem semmiféle pluszra. Hiányérzetem sincs vele szemben. Nekem a Régi idők focija és a Szabadíts meg a gonosztól eleven kép Mándyról. • Halála előtt nem sokkal, amikor a moziról, legkedvesebb filmjeiről beszélgettem vele, azt mondta: „Nekem szerencsém volt sokáig a rendezőkkel. Ez most megszakadt. Állítólag kimondottan filmszerűen írok, s ezáltal úgy érzik, kijelölök számukra egy utat. Hogy kordába szorítom őket. ”- Gondolhatta ezt, hiszen sokan állítják, hogy a novellái kamera után Uvöltenek. Közben dehogy! Gyönyörű irodalmat írt elbűvölő képekkel, amelyeket iszonyú nehéz filmre vinni. Meg kell találni hozzájuk a kulcsot. Én teljesen szabadon kezeltem az anyagot, imádtam, amit írt, nagy élvezettel töltött el vele lenni, de más a film és más az írott alkotás. Én úgy voltam hűséges Mándyhoz, hogy abszolút hűtlen voltam hozzá. Köztünk állandóan kettős játék zajlott. Ahhoz, hogy hűséges lehessek, nagyon hűtlennek kellett lennem. Két sorából nyolcperces jelenetet csináltam a Régi idők focijában. Ő ezt nem igazán méltányolta. Valaki elhitette vele, vagy ő maga is úgy képzelte: minden sorát úgy kell filmre vinni, ahogy papírra vetette. Ilyen Mándy-film azonban még nem született, és nem is fog születni soha. Én rendező vagyok és a filmet tisztelem. Mándyt pedig úgy tiszteltem, hogy azt vettem el tőle, amit a legfontosabbnak tartottam az írásaiban. A figurákat, a gesztusokat, a kapcsolatokat, a hangulatot. • Van egy állandó, vissza-visszatérő képe róla ?- A kalapos kép. Lötyögő, spriccelt felöltőben látom magam előtt, félrecsapott kalappal a fején, furcsán mosolyog. Mindig így néz rám, kikerekedett szemmel. Csak az kalap... meg kellett volna igazítani.
