Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-07 / 1. szám
inte látom lelki szemeimmel, hogy eleink megjelentek itt, a Kár- pát-medencében. Hosszú, kanyargós sorokban vonulhattak föl- i Kárpátok emberpróbáló hegyol- n, majd utána, a hágón átkelve, iszkedtek a völgybe. Kényszerből ;tt lépés volt ez, mint annyi más lelmünk folyamán. Mögöttük a len sztyeppék, a szinte korlátlan lásokat biztosító terek, kalandok megrázkódtatások emlékei, ük a védettnek tűnő, gazdag 'katlan, termékeny földjével, ro- ikus folyóival, amelyek talán a reményt sugallták feléjük: itt lehet nyugodni, iemes leteleped- körülöttük, ve- bennük ott a kényszerítő erők, yek megkerülhetetlenségükkel ran befolyásolják az ilyen dönté- . Mögöttük az erős besenyő sereg, ük való összetűzések alkalmával comoly veszteségeket is szenved- ilőttük a Kárpát-medence lakói, szétszórtan már előttük megtele- k itt, s akik nem nézték jó szem- iz új jövevények honfoglalását. A rek fejében ott kavaroghattak ezek a tételek; ott a törzsek fáradton a bolgár, morva vezetők sza- itt a besenyők harci üvöltése, ott a seregük egy részének megtépá- igából fakadó kétely. Ott a ráció Ita megfontolások, hogy a sztyep- lán szinte végtelen teret biztosít, egendő védelmet nem nyújt. A ;k földet megművelő tagjai is pa- :odhattak: bár a korabeli kezdetle- nezőgazdasági termelés újabb és i földterületeket igényelt, a gyako- gy ívű vándorlások nem használ- inek a tevékenységnek. S ki tudja, lyi volt a tudatos megfontolás és lyi az intuíció abban a meglátás- amellyel felmérték, hogy Ázsia irából kifogyhatatlan hullámokban :k majd újabb és újabb népek, s a sztyeppén élő bármely hatalmas is - ha nem az első, de a harma- hetedik vagy tizenötödik hullám n elsodorja. Mintha megérezték l a Julianus korában testvéreik sor- agikusan valóra váltó tatár áradat ílyét: bemenekültek a Kárpátok : és azt mondták: megérkeztünk. * vedett, aki netán azt gondolta, ezzel minden megoldódott. A ;lmek tovább folytatódtak, a nagy iseket jóformán minden generáci- újból és újból meg kellett hoznia ,ig. Akkor még valószínűleg az tűnt annyira nyilvánvalónak, ami óta eltelt tizenegy évszázad során 3n is egyértelművé vált: hogy ez a kárpát-medencénk Európa egyik izatosabb helye, s az elkövetke- 5 évszázadokban úgy alakul majd ténelem, úgy gomolyognak a ha- viszonyok, hogy ez a térség na- gyakran válik eltérő filozófiájú rendszerek, eltérő kultúrák üt- zónájává. A Kelet és a Nyugat ta- zik majd itt, s lesznek évszáza- amikor Ázsia és Európa csap itt ;; és bárhogy fordul is a kocka, ísek, érdekek, sugallatok merül- el és feszülnek egymásnak, állan- isenlét, mérlegelések és döntések llítva az itt élőket - a megmara- i túlélés parancsa szerint. első nagy kérdés közvetlenül a 'etel után fogalmazódott meg: le- : egyáltalán folytatni az addigi lódot. Géza fejedelmünk bölcs vá- határozott nem volt, s ez a válasz évig megtartó rezonanciát kapott stván munkájában. Az előtte tor- íló kérdés sem volt egyszerű, s a tások is erősek voltak minden ol- 1. Mégis, azzal, hogy II. Szilvesz- ipától kért és kapott koronát, máig érvénnyel meghatározta ennek az gnak, ennek a népnek a kötődéseit, irányultságát. A magyar szent korona évszázadok folyamán páratlan jelentéssel bírt minden magyar számára; királyának csak azt ismerte el a magyar, akinek homlokát az igazi szent korona érintette. Szent királyunk életének végén is, emberileg, történelmileg nagyon nehéz helyzetben, korán halt fia utáni szinte reménytelen körülmények között az országot, a magyarságot szimbolizáló szent koronát kinek is ajánlhatta volna fel, mint annak, akit a földi politikai viharok, a történelem kiszámíthatatlan kanyargásai közepette a nyugalom tengerének, a biztos támpontot jelentő sarkcsillagnak talált; az Istenanya Máriának. S ha objektíven végignézünk történelmünkön, hányszor volt úgy, hogy ez a megingathatatlan hit segített megtartani bennünket? Tatár, török ellen vonultunk szűzmáriás lobogókkal, de ott volt a Magyarok Nagyasszonya képe Dózsa György seregének zászlain is. S fel tudjuk-e egyáltalán fogni a Szent Ist- ván-i döntés mélységét, amellyel bennünket leválaszthatatlanul a nyugati keresztény civilizációhoz kötött? Fel tudjuk-e fogni, hogy ez a kötődés mennyire belénk ivódott? Hétköznapjainkban talán nem is tudatosítjuk eléggé, hogy egyik legszebb népi köszöntésünk úgy hangzik: Adjon Isten jó napot! Ha valaki jöttének örülünk, így köszöntjük őt: Isten hozott. Himnuszunkat ha énekeljük, eme legszebb imánkat is Isten nevével kezdjük. Koronánkon a kereszt nem csupán azt jelzi, hogy minden földi hatalom fölött ott áll az isteni, hanem azt is, hogy jogrendünk, politikai kultúránk kikezdhetetlenül európai. Hogy a magyar civilizáció még erőszakoltan sem választható le az egyetemes keresztény kultúrától. Hogy nyelvemlékeink közül akár a Halotti beszédet, akár az Ómagyar Mária-siral- mat említjük, magyar kereszténységünktől, keresztény magyarságunktól elválaszthatatlan mindkettő. Nyúlhatunk bárhová történelmünkben, e szimbiózis mindenütt jelen van. Ha Kodály tanár úr nagyot akart alkotni, Magyar zsoltárt, Psalmus Hungaricust szerzett. Munkácsy Mihály sem tudta - s nem is akarta - elkerülni, hogy meg ne fesse Krisztusát Pilátus előtt. Ott található ez az összetartozás az irodalomban, ott a tudományban is; a nagy duhajok, Balassi Bálint vagy Ady Endre sem tudott meglenni legszebb istenes versei megalkotása nélkül. S ha Babits Mi- hályra azt mondjuk - joggal -, hogy nélküle nincs magyar irodalom, azt is látnunk kell, hogy a Jónás imája nélkül pedig nincs Babits Mihály. Az alázatos istenhit kísérte végig Szent-Györgyi Albert életét, istenhitéről szólt megejtő szépséggel - anyanyelvén - a többi magyar Nobel-díjas tudós is. * Sok mindenben volt részünk ez alatt a tizenegy évszázad alatt. Dicső és kevésbé fényes fejezetek követik egymást történelmünkben - s mindezt így, egységes egészként kell elfogadnunk. A dicső fejezetekre okkal lehetünk büszkék, ám nem szabad, hogy elbiza- kodottá tegyenek bennünket. A vereségek, tragédiák szolgáljanak okulásul számunkra. Kalandozásaink korában Európa fejlettebb felén imába foglalták elődeink nyilaitórvaló félelmüket. A Lech mezei kaland után az is megtörtént, hogy hét magyar ért haza csupán, figyelmeztetésül. Szent László királyunk országa, Nagy Lajos vagy Mátyás birodalma úgy él az európai történelemben, mint annak egy-egy fénypontja. Muhi puszta, Mohács vagy a világosi csatamező nem elsősorban trauma, hanem máig tartó figyelmeztetés kell, hogy legyen számunkra. Egyiken is, másikon is súlyos vereséget voltunk kénytelenek elszenvedni; ám a vereség okát több esetben nem csupán az ellenség túlereje jelentette, hanem saját botorságunk, CSÁKY PÁL István király győzelme Kéan bolgár és szláv vezér fölött. A „P” iniciáléban: István király uralkodói díszben megosztottságunk. Az a sokszor tragikus valóság, hogy kellő időben nem tudtuk megtenni a szükséges lépéseket. Széthúzással, balgasággal, mulasztással vétkeztünk olykor-olykor, s meg is bűnhődtünk érte keményen. Volt úgy, hogy három részre, volt úgy, hogy ötfelé darabolták országunkat, mégis itt vagyunk. Ha nyílt sisakkal játszottunk, előfordult, hogy becsaptak bennünket. Ám az is tény: az orvgyilok, a méreg nem a mi stílusunk. Nyílt alkat vagyunk, sokszor talán már egészségtelenül is nyílt. Ám a nagy gondolatokra, őszinte nekibuzdulásokra fogékonyak. Nemhiába mondta rólunk 1848-ban Heinrich Heine, a nagy német költő: „Ha azt hallom, magyar, szűknek érzem a mentémet a mellkasomon.” Végignézve ezen az impozáns történelmi palettán, egyvalamit tudatosítanunk kell. Az, hogy ilyen hatalmas történelmi viharok közt megmaradtunk, a kegyelem fenntartó erején túl a saját vállalásunkon is múlott. Magyarságunk egyértelmű vállalásán; hogy nem akartunk tatárrá, sem törökké válni, rabigát nem fogadtunk el sem orosztól, sem Habsburg-fitól. Jó értelemben véve büszkék voltunk magunkra, tartásunkra, értékeinkre. S azokban az időszakokban, amikor sikerült komolyan vennünk önmagunkat, amikor egységesen tudtunk cselekedni is, elkerültek a nagyobb bajok és emelkedő sávba kerültünk. Amikor azonban kételyek téptek bennünket és már-már elvesztettük hitünket önmagunkban, megjelentek a problémák is. Nem elvetendő gondolatmenet, amely egyébként a világ minden népére érvényes: ha elveszti önbecsülését, komoly veszélybe kerülhet. Ha viszont sikerül megtartania hitét, belső tartását, jelentős sikerek elébe nézhet. * Most, a millecentenáriumi időkben, szintén kételyektől szabdalt világban élünk. Megosztott a magyarság is, ezt fölösleges lenne tagadni. Értékválságtól terhelt a magyarországi társadalom, a kisebbségi helyzetbe szakadt nemzetrészekre pedig újabb és újabb megpróbáltatások zúdulnak. Vannak, akik jól bírják ezt, sőt olyanok is akadnak, akik ilyen helyzetben is bátran előre mernek nézni, mondván: teher alatt nő a pálma. Ök azt mondják, ez a nyomás csak összébb szorít bennünket, fokozza egymással szembeni szolidaritásunkat. Vannak olyanok is, akikben nő a kétely és fokozódik a meghasonlottság. Vannak, akik könnyedén eldobják magyarságukat. Igen, az alapkérdés ez: meg tudunk-e, meg akarunk-e maradni magyarnak? Képesek vagyunk-e úgy berendezni az életünket, hogy ezt az alapvetően erkölcsi hozzáállást ki tudjuk magunkban, közösségünkben teljesíteni - a nyilvánvalóan fennálló nehézségek ellenére is? A magyarság megmaradása mindannyiunk szabad vállalásán áll vagy bukik. Azon, mond-e nekünk valamit a magyar történelem, hordoz-e számunkra üzenetet a szent korona vagy a koronázópalást képe. Azon, megborzongunk-e jólesően, felemelkedik-e a lelkünk, ha himnuszunkat halljuk? Igen, a kulcsszó ezerszáz év után is ez: vállalás. Akkor is, ha ez többletfeszültséget, többletmunkát jelent. Csak ekkor van esélyünk arra, hogy az impozáns múltat, amely mögöttünk van, impozáns jövő is kövesse. Az önsajnálatba, siránkozásba csúszó egyén is, közösség is hanyatlásra van ítélve. A jövő a cselekvő embereké, az önmagukat okosan megszervezni tudó társadalmaké. autor «rotnotMinahm.ioi ten op unt mcuutor/T pa ! MÚLTFAGGATÓ 1996. január 7.
