Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1996-02-11 / 6. szám
RONCSOL LÁSZLÓ Magyar sorsfordulók. s történhetett volna-e másként? Trianon és Párizs hozadéka rettenetes. Az egész csodálatos, egységes földrajzi képződmény, a Kárpát-medence tragédiája is, hogy földarabolták, s a medencébe simuló ezeréves gazdasági, civilizációs és kulturális szervezetet mint egy élő állat vagy ember testét kísérletképpen szétvagdalták, külső, idegen szervezetekhez varrták, amelyeken élettelenül vagy legalábbis idegenül fityegtek-fityegnek az átszervesülés tartós hajlama nélkül. Azért is rettenetes ez a történelmi aktus, mert szemben a magyar államkeret türelmével, az utódállamok politikája velünk szemben mind nyelvi, mind kulturális, mind gazdasági, mind vallási tekintetben türelmetlen, olykor ellenséges, egy-egy történelmi időszakban gyilkos indulatú. Fordított helyzet állt elő a hódoltságival szemben: akkor a mai anyaország területe halódott a megszállás miatt, most a magyarságot Mohács után átmentő peremvidékek magyar népességét fenyegeti spontán beolvadás és hol ravasz, hol erőszakos beolvasztás. A nagyobb veszélyt az előbbiben, a nemzet lelki megroppanásában és belső eróziójában látom. (A lélek eróziójára gondolok!) A folyamat a múlt század végén kezdődött a kivándorlási hullámmal (ez az elmaradt földreform, a hibás örökösödési gyakorlat s a polgárosodásból kimaradt falusi népesség műve), s folytatódott a két világháború vér- veszteségével, az új meg új menekült- és emig- rációs hullámokkal, majd 1956-tal s az előtte és utána tobzódó kommunista terrorral. Ezek a társadalmi és történelmi sokkok vezethettek a mai magyarországi társadalom átfogó értékválságához: jellemzői a világban egyedülálló válási arány, a gyermektelen és a csak egy-két gyermeket vállaló házasságok túlsúlya s a vészes elöregedés, a művi abortuszok világelsősége (3,5 millió megölt magzatról beszélnek), a bűnözés elképesztő aránya, a prostitúció (egy nemrég hallott, becsült adat szerint az ország prostituáltjainak számát jelenleg mintegy 50 ezerre tehetjük), az öngyilkosságok, a rák és a keringési betegségek világelsősége, a nők dohányzási aránya, az egyre inkább ránk szaporodó cigányság sikertelen szocializációja és eltartásának költségvetési terhei, a szociálpolitika hagyományosan rossz magyarországi színvonala, a gazdasági versenyben lemaradók magas aránya, a balesetek magas számában is megnyilvánuló felelőtlenség, a társadalompolitikai feszültségek konfliktusos (forradalmi) megoldására való hagyományos magyar hajlam a véres, tömeges leszámolásokkal, majd ezek hasonlóan véres megtorlásával ahelyett, hogy a felek a békés, folyamatos reformok, a problémák napi rendezésének s a haladási irányok finom kiigazításának útját taposnák. Bethlen Gábor fejedelem, Kazinczy, Széchenyi, Deák kiegyező és építkező reformiránya helyett Dózsa, Kossuth, Kun Béla, Szálasi Ferenc, Rákosi Mátyás és Kádár János radikális megoldásait választják, s az országban a felkelések, lázadások és forradalmak kultusza zajlik. (Persze, tudom, van köztük különbség, s nem óhajtom Kossuth és Petőfi forradalmát az utóbbiak vörös vagy barna terrorjával azonos nevezőre hozni!) A minden XIX. és XX. századi társadalmi válságon és kataklizmán átmentett nagybirtokrendszer különösen az utódállamok magyarságának Trianon és Párizs utáni sorsára hatott csa- pásszerűen: az utódállamok tüstént végrehajtott földbirtokreformjai nem a magyar őslakosságnak, a falvak és majorságok szegény mezőgazdasági munkásainak, hanem mindenütt a szláv, illetve román telepeseknek adták a fölszabdalt birtokokat, s a magyar agrárproletariátus kenyér nélkül maradt. Ha tehát most föltesszük a címünkben szereplő kérdést, hogy ti. lehetett volna-e másként, az elhangzottak nyomán sorra megnevezhetjük a történelmi pillanatokat, amelyekben a magyar törvényhozás súlyosan és talán végzetesen mulasztott, éspedig éppen a történelmi országnak nevet adó népességgel szemben. így rontják meg az elmulasztott társadalom- politikai reformok egy nemzet jövőjét, az egyik (egy Mohács, egy 1848-as föllobbanássorozat, egy kényszerű világháborús részvétel, egy hadsereg naiv pacifista szélnek eresztése az őszirózsás forradalomban az embernek tiszta, politikusnak viszont ostoba Károlyi Mihály gróf által mondván: „Nem akarok többé katonákat látni”, mialatt az Antant és a ténylegesen már megszervezett Kisantant fegyverkezett és mozgósított ellenünk, majd egy inkább önkéntes, mint kényszerű második világháborús belépés, végül egy nemcsak sátáni, hanem politikailag is mérhetetlenül ostoba Szálasi-puccs) mindörökre, a másik (mint a földreformnak a magyarok százezreit kivándorlásra késztető elmaradása, egy Rákosi- és egy Kádár-féle véres terror vagy egy olyan liberális abortusz-törvény és abortuszpárti propaganAz antantmisszió menekültekkel Budapesten, 1919 da, amely pár évtized alatt a két világháború, a századfordulós kivándorlási láz és 1956 együttes magyar vérveszteségét is messze fölülmúlja, s valóban csak a nép- vagy nemzetirtás - önirtás!- fogalmában ragadható meg középtávon. Az országot ugyanis annyi negatív tapasztalatunk sugallata nyomán magyarokkal kellene benépesítenie egy jól elemző, világosan látó nemzeti politikának, olyan egészséges, jól fölkészített, modem és egymással szolidáris magyarok tömegeivel, akik az országot fölvirágoztatják, képesek a permanens reform állapotában működtetni, s a nemzet jövőjébe az utódállamok magyarjait is mint szerves alkotóelemeket számítják bele: a szükséges arányban támogatják őket, hogy értékteremtők maradhassanak. Az egykék egy része az alkohol, a kábítószerek, a rossz fogamzásgátlók, az átöröklés, a koraszülések és méhen belüli károsodások következtében fogyatékos, másik része ún. válási félárva, illetve árva, harmadik része asszociális, alkoholista, kábítószerélvező, negyedik része bűnöző, homoszexuális vagy prostituált lesz, nem kevés magyarországi ifjú férfi és nő vérzik el az országutakon: így marja a biológiai, erkölcsi és szellemi erózió a nemzetet, amelynek népesedési mérlege már évtizedek óta negatív, bizonyos prognózisok szerint végzetesen az. Kétségtelen, elég néhány órán át nyitott szemmel villamosoznunk és járnunk-kelnünk Budapesten, hogy lássuk: a magyarországi társadalom ma az öregek és a másként eltartásra szorulók társadalma. Azt az új, virágzó, bizakodó, magabiztos és távlatos Magyarországot, amelyet álmainkban szeretünk, s amely egyedül alkalmas arra, hogy a nyugat-európai integrációs folyamatokba épüljön, csak egy ifjúsággal telített nemzet tudja kimunkálni. De hol az az ifjúság, kérdezzük ma riadtan. Ennek megszületésére kellő, ráélesített figyelem, propaganda, társadalompolitikai és más törvénykezési munkálkodások árán s az egyházak hathatós bekapcsolásával is évtizedeket kell várnunk, mert ma már a magyar egyedek tudatával, sőt már-már fajfenntartó ösztöneivel van baj. A munkamegosztás azonban embereket kíván, s az elöregedő és pusztuló népesség pótlására előbb- utóbb idegen munkaerőt kell az országba csalogatni. Nos, kibír-e a fogyó magyarság egy gyorsan szaporodó déli vagy távolkeleti vendégmunkás-tömeget, s állja-e majd az ebből kipattanó későbbi konfliktusokat, a vallási, faji, munkaügyi, rendőri és politikai gondok, vagy például egy terrorista hullám nagyon is elképzelhető súlyát? A francia, brit, német és más nyugat-európai, illetve amerikai példák figyelmeztetnek, hogy a megoldást, amíg csak egy szem remény mutatkozik rá, a nemzet önerejében, annak föltámasztásában kell keresnünk; az anyaország ön- rendelkezésének helyreállításával mindenekelőtt a magyarság belső megújulásának kell bekövetkeznie. A szuverén anyaország megújulása és kellő megerősödése nyújt csak reményt arra is, hogy a függő, kiszolgáltatott és veszélyeztetett helyzetű kisebbségi magyar tömbök szilárd támaszra lelnek benne, s a magyar szellemi-tudati egység, ha másként nem, akár a remélhetőleg spiritualizálandó határok fölött is helyreáll. Ehhez persze az anyaországnak minden tekintetben vonvózá kell számunkra válnia. Nem vagyunk soviniszták, tudunk különbséget tenni - rendes körülmények között, az ország és a nemzet biztonságának állapotában - magyar és magyar között; mi nem a hasiscsempész, hanem a munkás, építő magyarért szurkolunk, az előbbi mellett csak akkor állunk ki, ha magyarként, nem pedig A francia hadsereg szpáhi katonái Budapesten, 1918-1919 (Archív felvételek) (A fenti írás, melyet terjedelme miatt négy folytatásban közlünk, Léván, a Népfőiskolán tartott előadásként hangzott el, 1995. november 11-én.) bűnözőként járnak el vele szemben, vagy mint magyart ítélik meg, s nem mint bűnözőt. (Ez vonatkozik természetesen a többi nemzet, egyebek közt és elsősorban a szlovákok megítélésére is: az építő és ellenünk nem áskálódó, uszító vagy cselekvő szlovákokkal nincs bajunk.) Mohács, 1848/49, az elmaradt földreform, a gyalázatosán és hagyományosan, mindmáig rossz külső nemzetpropaganda, az első, de főleg a második világháborús hadbalépés, Károlyi Mihály Ígéretes polgári forradalmának elmulasztott, illetve hibás lépései, a Szálasi-puccs, a Rákosi- és a Kádár-féle terror vitathatatlanul a helyzet rossz felmérésének, az elmaradt vagy hibás elemzések, a rögtönzések s a süket és vak fanatizmusok számlájára írható. Így soha többé nem szabad a nemzet jövőjéről dönteni; ezért örültünk az alkotmányos úton végrehajtott magyar rendszerváltásnak még azon az áron is, hogy a régi politikai elit egy nem csekély része a játéktéren maradt, sőt visszavette a kormányt, másik része pedig az üzleti és vállalkozói réteget (osztályt) duzzasztja, s a volt kommunisták hajdani politikai cinizmusukat vállalkozói - újgazdag, vadkapitalista, tőke-fölhalmozói - cinizmusra változtatják, egy új tőkés osztály alapozóiként írják nevüket a XX-XXI. század magyar történelmébe, és saját terminológiájukkal határozva meg a fordulatot, a munkásosztály élcsapatából a munkáltató kizsákmányolók élcsapatává vedlenek át. Erkölcsi ítéletet mondhatunk fölöttük, politikait azonban nem, attól Isten óvjon bennünket, s mentse meg az országot. Csak egy mód van a megoldásra: gazdasági versenybe kell szállni velük, hogy egy permanens reformfolyamatban minden vállalkozói tehetséggel megáldott lélek együtt fusson egy virágzó Magyarországért. Vagy húsz éve történt, hogy az Élet és Irodalom egyik írói eszmefuttatása fölháborított. Nem látleletével, hanem következtetéseivel hozott ki a sodromból. Az írás Budapestről szólt, a városról, mely lehetetlen lakásviszonyaival mint egy Moloch (ezt én mondom így!) fölzabálja a népességet, lehetetlenné teszi a biztos és távlatos családalapítást, több gyermek fogadását. Budapest lakossága tehát folyamatosan elöregszik, s ki is pusztulna, így a szerző, ha nem áramolna folyamatosan a fővárosba friss, fiatal, egészséges és munkára kész vidéki népesség, amely a város vérkeringését mint egy folyamatos vérátömlesztés mégis csak szinten tartja. Igaz, folytatta, hogy ezek a fiatalok túlnyomórészt munkásszállásokon és albérletekben élnek, s ingáznak, de a főváros gyáraiban folyik a munka, s legalább a hétköznapokat a városban töltik, a kép tehát mégsem olyan lehangoló. - A cikk cinizmusa és nihilizmusa határtalan, s két tanulságot is levonhatunk belőle. Az egyik, hogy Budapestnek a sterilizáló szerepe jutott ki, hiszen az a bizonyos friss, egészséges fiatal vidéki vándormadárcsapat a családot alapítani nem tudók seregébe került, mert otthon az ugyancsak hagyományos magyar egyenetlen országfejlesztés következtében nem boldogulhatott; ők váltak mára nagy számban hajléktalanokká, s részük a fagyhalál, az alkoholizmus, az öngyilkosság, a bűnözés. Okkal beszélnek a kis ország civilizációs és kulturális kettészakadásáról, és különösen lehangoló a határsávok elhanyagolt állapota. (Még szembeszökőbb ez, ha az ember átlép tőlünk Ausztriába, és visszasétál.) Ugyanez vonatkozik a szlovákiai határsávokra; sajnos, bennünket, szlovákiai magyarokat ez a földrajzi peremiét külön is hátravet, hisz falvainkat és városainkat a határ letépte arról a környezetről, amelyben egy ezredévig szervesen éltek. Ugyanakkor a határ az észak-magyarországi falvakat is elvágta Királyhelmectől, Kassától, Rozsnyótól, Tornaijától, Fülektől, Losonctól, Rimaszombattól, Ipolyságtól, Komáromtól, Pozsonytól, s ez piacok, munkahelyek, iskolák, kulturális cserekapcsolatok, családtagok elvesztését jelenti: magát az életet, úgyszólván minden dimenziójával. Gondoljunk bele, hány százezer embert, elsősorban és túlnyomórészben magyart érint ez körös- körül Magyarország határai mentén, a gyepű mindkét oldalán, és nyomaszt külön teherként, így lesz ez mindaddig, amíg a régió országai át nem állnak a vágyott gazdasági rendszerre és színvonalra, s a gazdasági szféra át nem veszi a történelmi régiók rehabilitációjának ügyét az elzárkózó soviniszta politikusok kezéből. (Folytatjuk)
