Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1996-02-04 / 5. szám
Csángók — sodró időben I Idegenek, idegenek, ne egyetek meg ingemet. Én es idevaló vagyok, hol a fényes csillag ragyog. S úgy meg vagyok keseredve, mint a fűzfa tekeredve. S úgy meg vagyok búval rakva, mint erdőben vad almafa. Ej, kettő-három vagyon rítta, s az es meg van búval rakva. Szedd le rózsám ez almáját, ne bántsd meg a gyenge ágát. Ez almája lehullandó, de a fája ott marandó, Ej de fája ott marandó, e tavaszra megújuló. A kisebbség sorsa, a határainkon túl élő magyarság élete élénken foglalkoztatja az anyaországot. Közelmúltunk s a jelen változásai sajnos rendszeresen időszerűvé teszik, hogy újra és újra megfogalmazzuk a többség és kisebbség, a határon belül és azon kívüli magyarság lehetőségeit. Keresztényi megértéssel és türelemmel kívánatos a szomszéd országokhoz fűződő kapcsolatainkat rendezni, úgy, hogy közben nem mondhatunk le nemzettársaink alapvető jogainak követeléséről. Hogy a csángóknak több reménye lehessen sorsuk jobbra fordításához, megkerülhetetlen a kérdés: vállalja-e a felelősséget az anyaország, érdeklődik-e (legalább) kultúrájuk, hétköznapjaik iránt? Gazda József Hát én hogyne siratnámcímmel megjelent, forrásértékű, igényes könyve is egyfajta felelet a feltett kérdésre. Dokumentálja mostoha sorsú testvéreink életét, jelentős adalék a csángómagyarság történetéhez és néprajzához. E sajátos, különböző eredetű és lakóhelyű népcsoport sok évszázados története máig feltárásra vár. A moldvai csángómagyarok elődei a keletről fenyegető támadások ellen határőrzői céllal telepedtek le. A Kárpát-medencében élő magyarsággal való kapcsolatuk, a Magyar Királysággal mindaddig erős volt, amíg a középkori magyar állam fennhatósága a 16. századi Moldvára is kiterjedt. A Moldvában is megszerveződött katolikus püspökségek a magyar egyházszervezet részei voltak. „Ne higyje Szentséged, hogy... csak egynéhány szétszórt és ide-odavándorolt magyarról van szó. Sok magyar család van, kik egész helységeket tartanak megszállva, és... erősen ragaszkodnak hazai nyelvükhöz. ” (Batthyány Ignác erdélyi püspök levele a római pápához 1787-ből.) Kiket nevezünk csángóknak? A szó a már elenyészett „elvándorol” , „elszakad” jelentésű ige származéka. Területi elosztásban csángók a moldvai magyarok, a gyimesi csángók s a Brassó melletti magyar falvak lakói: a hétfalusi csángók. A moldvai csángómagyarok a Keleti Kárpátok és a Prut között élnek. Korai csoportjaik többségükben az Árpád-korban valószínűleg Észak-Erdélyből vándoroltak oda a 13-14. században. A 15. században köztük találtak menedéket a Dél- Magyarországról menekülő magyar husziták, kiknek papjai itt fejezték be bibliafordításukat. Sokat szenvedtek, pusztultak a tatár-török pusztításokról kezdve kiszolgáltatott, időről időre - máig - megfélemlített, nehéz anyagi körülmények között levők; de megőrizték archaikus nyelvjárásukat és kultúrájukat. Gyimesi csángók Csikszékből: a Csiki-havasokból Moldvába igyekvő Tatros folyó völgyébe, a Gyimesi-szorosba költözött magyarok. Csekély termőföldjükön főként állattenyésztéssel, fakitermeléssel foglalkoztak mindig. A népi kultúra zárt helyzete következtében a székely paraszti műveltség régi rétegeit őrzik. Hétfalusi csángók a Brassótól keletre fekvő Hétfalu magyar lakossága. Hétfalu a Barcaság délkeleti szegletében, Brassótól keletre, a Kárpátok lábánál fekvő hét település együttes neve. (Barca = hegyi medence, melyet az Olt nagy déli kanyarulata és a dél-erdélyi havasok zárnak közre.) A hétfalusi csángók magukat magyaroknak mondják. A szomszédos székelyek jellegzetes nyelvjárásuk és szokásaik miatt nevezik őket csángóknak. Feltehetően a Barcaságban all. században gyepűt őrző magyarok és besenyők leszármazottai. Az utóbbi időben egyre több lelkes, felelősséget érző magyar ember indul útnak, hogy közvetlenül is kapcsolatba kerüljön a csángókkal: bár vállalkozásuk egyre nagyobb nehézségekbe ütközik. A könyv szerzője felkereste a csángó falucsoportokat, s ez a tény is megerősíti Gazda József személyes hangvételű kötetcímmagyarázatát előszavában: - Hét én hogyne siratnám! Igen, siratom ezt a népet, a magyarság legárvább, legszomorúbb sorsú, örök idegenségben, örök kiszolgáltatottságban élő etnikai csoportját. Siratom sorsáért, árvaságáért, szenvedéseiért, kitaszítottságáért, siratom lelke gazdagságainak elvesztéséért, pusztuló létéért... Ami velük történik itt, Európa közepén a 20. században, ez megdöbbent mindenkit. Itt él e néptöredék, a magyarság egyik legértékesebb rétege, mely megőrizte több évszázados elszigeteltségében is népköltészetünk legősibb, a más vidékeken már rég feledésbe merült kincseit, megőrizte nyelvét, ahogy több száz évvel ezelőtt beszéltek őseink; lényébe zárta és hordja még mindig, de már egyre halványulóbban, sdpadtabban, gyengülőbb erővel, elvesző hittel, hanyatló reménnyel. Az emberiség védi az értékeit. S mi itt nézzük tehetetlenségre kárhoztatottan az ő szomorú múlásukat. - Igen, pedig a sokáig elfelejtett csángó testvéreink kevéssel beérik: tiszta szívből jövő érdeklődéssel, együttérzésünkkel is segíthetünk, hogy könnyebben viselhessék mindennapos megpróbáltatásaikat. Gazda József könyve szívbe markoló tudósítás e gazdag lelkű népről, sorsáról s még pusztulásában is oly sok szépséget adó nyelvéről. A könyv szövegében kevés a mosoly. Hangulata inkább balladásan komoly. Fájdalom sugárzik belőle. A nehéz, megpróbáltatásokkal teli sorsú csángómagyar nép fájdalma. A szövegek időrendben: valamikor a századelőre datálódva kezdődnek, hozva a régi idők emlékeit az első „verekedés”, világháború, majd a második, s a világégés utáni évtizedek, de a pusztuló értékek, a pusztuló anyanyelv kérlelhetetlen párhuzamában. A magával ragadó, szép szövegfolyam felduzzad az emberi élet végigtekintésével, születéstől a halálig, s feltöltődik egy egész magyar népréteg sorstragédiájával. A könyv . nem csupán szokatlan olvasmányélményt kínál, megannyi újszerű ismeretet adva a legkeletebbre élő magyar népcsoportról, testvéreinkről talán többeket támogató-segítő tettekre is ösztönöz. Sajátos dokumentumregény - moldvai csángómagyar sorskrónika. A visszaemlékezések - a könyv szerkezetének megfelelően - tematikusán kelnek életre: az egyéni életsorsok így e népcsoport történelmi sorsának példáivá emelkednek. Ez az írói magatartásforma adja a mű legfőbb értékét, és ezért ajánlható minél szélesebb olvasóközönség számára. Minden, a magyarság sorskérdései és az európai szellemiség története iránt érdeklődő szakembernek pedig forrásértékű tényanyag. DOMONKOS JÁNOS Töröm a fejem, hiába. Nem tudok rájönni, mi lehetne méltó jelképe a Kárpát-medencében tizenegy évszázada megtelepedett magyarságnak. Milyen rajz, tárgy, gondolat, valami zsebben elférő eszme vagy herkentyű lehetne a legméltóbb arra, hogy frappánsan felmutassa a világnak: ez a magyar. Ilyen a magyarság. Amiben benne lapulna régi hitünkből való kizupáltatásunk, az új, fölvett keresztény hitet vérünkkel védelmező többszázados Don Quijote-i harcunk, kultúránk egyedisége és annak egyetemes csúcsai, majd- nem-kihalásunk és más népeket befogadó vendégmarasztalásunk, földnek-bolondja-sorsunk, akibe századunkban mindenki beletörölhette a csizmáját, magunkra maradottságunk, amiből mégis, vagy csakazértis, olyan csodák sarjadtak elő, mint Liszt, Bartók, Teller, Weöres, Szent- kuthy, Csontváry, vagy akár Rubik Ernő. Esetleg Bozsik Cucu, vagy Puskás. Igaz, volt Werbőczynk, Rákosink, Szamuelynk és Szála- sink is, de az ilyenekkel, érthetően, egy nép sem kérkedik. Egyáltalán, lehet-e egy nép mentalitását, történelmét, szépségeit és rútságait egyetlen jelképben kifejezni? A szent korona légyen az, vagy az „itt a piros, hol a piros” feslett kártyalapjai, melyekkel újkori kalandozásokat végez némely atyánkfia Lisszabontól Sztambulig? Mátyás korvinái dagasztják jobban a honfiúi mellet, vagy a nemzetközi Pempers-baba pisitől ragyogó feneke, amely naponta támadja agyunkat és gyomrunkat a bűvös dobozból? Vajon tisztában vagyunk vele úgy nagyjából, milyennek lát bennünket a világ, vagy csak álmainkat és vágyainkat keressük egy elképzelt tükörben? Hiszen még a gémeskútlovagló romantika is úgy vészelte át a legutóbbi fél századot, hogy közben az országló vitézek kiirtottak mellőle lovast és lovat! A szegedi halászlébe meg a genovai hajós szerezte be a tengeren túlról a pirospaprikát. (Az amurt, a tolsztolobikot, illik bele vagy nem, hozták az oroszok Petőfi óta, ha másként nem, fertelmes eszméik által.) Kérkedjünk halszagú rokonságunkkal, türk-gyökerű nyelvünkkel. vagy a bibliai Mózesig vonatozzunk vissza? Vagy kapjunk földalattira, hiszen Budapesten indult a vén kontinens első metrójárata... Igaz, akkor centenárium volt, most meg csak mille. Melynek, amúgy miilésen, mégiscsak megtalálták a jelképét valami újmagyar nagyokosok. Azt a bizonyos kolumbuszi, jobban mondva Szent István-i (Emesei, Gézái?) tojást, mely ezerszáz évi ittlétünk dicsőségét ragyogtat- ja a világ nagy képernyőjén. De talán körülírnám (úgysem tetszenének kitalálni). A Révai Lexikonban erről az echtmagyar jelképet készítő iparosról olvasható: „...aki mézből, és többnyire rozslisztből készíti a közönséges süteményeket, melyek különösen a nép körében nagyon kedveltek. Az országos vásárok rendes látogatói. Különösen elterjedt a M.-ipar Debreczenben, ahol a (...) egész speciális, kemény neme készül; továbbá Tordán, ahol tojást is használnak a készítéshez... ” A címszó pedig, amely alatt a fenti idézet olvasható: Mézeskalácsos. Népiesen: báb- sütő vagy mézesbábos. A jelkép tehát, ennek megfelelően, amely ezeregyszáz éves európai létünket szimbolizálja: a tükrös mézeskalács szív. Nem mondom egy szóval sem, hogy olyan utálatos lenne ez a gyerekkorunkban még előforduló, fiaink, lányaink által már alig-alig ismert vásárfia, amely apáink, szépapáink ifjúságának egén vásári és sírigtartó szerelmeket so- dorintott egybe. Igaz, ízét sose szerettem, ke- méaységét még kevésbé. Dehát nem is ez a lényeg. A jelképkotló agyafúrtak logikája sem egészen elvetendő, hiszen van ebben minden: vásári kupecszellem, vurstlizene, mely a művészeteket granulálja, tükröcske is villog a pitvarában, hogy sejthető legyen tálján, rác és frankofil vendég számára (ha netán az idén elvetődne Szép-vagy-gyönyörű-vagy-Magyarországra) egyaránt: édesszájú nép a magyar, de kemény a sorsa, miként a mézeskalács tésztája, ha pedig belenéz a tükörbe, magát látja benne, általunk. Jól ki lett ez fundálva. Azért tegyem hozzá a pontosság kedvéért: két millecentenáriumi koreográfia készült Magyar- országon. Az egyik 1994 áprilisában, melynek a művelődési tárca volt a szülőatyja, a másikat pedig úgy hívják, hogy ‘96 Magyarország. Utóbbit a világkiállítás lelövése után, pótcselekvésként találta ki az idegenforgalmi hivatal az Ipari és Kereskedelmi Minisztériumban. Ennek a szlogenje „1 100 év Európa szívében”, jelképe pedig az említett tükrös mézesbábos szív. Hogy lovasnemzetből mézesbábos néppé vedlett a magyar, még nem is lenne akkora tragédia. Az sem baj, hogy más népek valószínűleg puliszkát, görhőt vagy maniókát nem tisztelnének meg ekkora szereppel. Hanem jut eszébe az embernek annak a ronda úri Magyarországnak a páváskodása, amely száz évvel ezelőtt metrót épített, hidat emelt, iparművészeti múzeumot avatott, olcsón utaztatta, étkeztette és szállásolta el a vidéki pórmagyart, hogy lássa a nagy rendezvényt. Hogy volt Feszty-körkép és hazahozták Munkácsyt. Hogy a kiállítást bemutató plakátok félmilliós példányszámban keringtek Amerikától a Genfi-tavat járó hajókig (míg az idei kiadványok, írja a sajtó, készülgetnek, készületnek. Talán el is készülnek.). Igaz, akkortájt nőtt fel egy tudósgeneráció, amely Nobel-dí- jakat szerzett a nemzetnek. Igaz, akkoriban volt valami a levegőben. Akkoriban még nemzet volt a magyar. De ne csüggedjünk, hiszen most is van mivel büszkélkedni. Ha mással nem, Európa legdrágább autópályájával, amelyen elégedetten suhanhatnak az új magyar urak, akik el- privatizálgatják az országot. Amit az oroszok nem vittek el, majd elviszi a költségvetés. Pedig mennyi tükrös mézesbáb telne belőle. KÖVESDI KÁROLY Az ezredéves kiállításra készült „Történelmi Csoport”, ma Mezőgazdasági Múzeum. (Archív felvétel) PUBLICISZTIKA 1996. február 4. l/BSÉmnp
