Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)

1996-02-04 / 5. szám

üssarnap 1996. február 4. MÚLTUNK - JELENÜNK

RO

NCSOL LÁSZLÓ

Magyar sorsfordulók.

s történhetett volna-e másként?

Alábbi témánk tárgyát (A honfoglalástól napjainkig. Változtathattunk volna- e?) a szabadegyetem irányítóitól kaptuk, ezt a kérdést kell hát körültapogatnunk. Nem megoldanunk, hiszen a kérdésfeltevés csak elméleti, amiként válaszunk is - bármi válasz - kizárólag elméleti lehet, hiszen a múltat visszapörgetnünk s újraindítanunk, mint egy kezdő' játékos sakkjátszmáját valamelyik vesztes bábuállástól, képtelenség. Helyzetünk megértéséhez azonban mégis jó talán ez a játék, sőt éppen ezért látom magam is értelmét a témának, hogy tudniillik jelen állapotunk megnevezéséhez és okaihoz, illetve egy újabb sorsforduló győztes kivitelezéséhez tudást és erőt gyűjtsünk, esetleg akár el is kezdjük a fölkészülést rá. Ha igaz, hogy a história az élet (a jövő) tanítómestere, hát próbáljunk tanulni a múltból. A történelem ugyanis történik, mindig történik, sohasem áll le, s nem tudjuk, amiképpen úgy tíz évvel ezelőtt sem tudtuk, hogy a napi grammonként fölhalmozódó társadalmi gondok s az adott keretek közt megoldhatatlan kérdések, a föl nem oldható gazdasági, etnikai, bel- és külpolitikai feszültségek mikor robbantják föl az adott társadalmi szerkezetet, vagy éppen mikor vetik szét az országokat is. Közeli példáink az előbbire a lenini kommunista világ- rendszer összeomlása, noha többszörösen túlbiztosították, az utóbbira a Szovjetunió, a trianoni Csehszlovákia és Jugoszlávia tényleges második és Kanada virtuális széthullása nagyjából öröklött etnikai határaik mentén. A történelem búvópatakszerű folyamatainak legkiáltóbb ténye a zsidók ősi földjének közel két évezred múltán való, immár harmadik visszanyerése, legújabb honfoglalásuk századunk közepétől, majd ugyanott a palesztinok szívós, ezáltal eredményesnek mutatkozó harca, látjuk, milyen eszközök bevetésével, az óúj zsidó állammal szembeni önállóságukért.

Egyetlen ilyen tény sem magától született meg; minden hasonló eredményes folyamat mögött megfigyelhetjük az adott etnikum, vagy legalább egy értelmiségi-politikai elit elszánt, olykor évtizedekig, olykor viszont századokig lángoló akaratát, harcát, imáit, készülődését, hűségét, oktató-nevelő munkáját, hagyománytiszteletét, szolidaritását, gazdasági súlyának növelését, külső-belső propagandáját, szövetségi rendszerének építgetését, egyáltalán mindent, amire az aktus végrehajtásához a döntő pillanatban a közösségnek szüksége van. Azt hiszem, ilyen szempontból is körül kell járnunk kérdésünket.

De mielőtt igazán hozzálátnánk nemzeti dolgaink vizsgálatához, maradjunk még legalább a megnevezés erejéig néhány idegen példa mellett. A kaukázusi csecseneket több évszázados véres próbálkozások után 1818- ban sikerült az oroszoknak meghódolásra kényszeríteniük; a terjeszkedő cári Oroszország a Kaukázusra is igényt tartott. (Emlékszünk, a múlt század első felének hány szépírója - Lermontov, Puskin, Tolsztoj - harcolt ellenük; a Kozákok c. kisregény cselekménye is ott bonyolódik.) Nos, szemünk előtt pereg a csecsének - nahik - véres kiválási drámája, mindenre elszánt nekifeszülésük a hálónak, hogy elszakadjon, s 177 esztendő múltán eleressze őket. A három balti nép históriája közismert: a történelemből tudjuk, a tévéhíradók közvetlen személyes megtapasztalásából ismerjük, miként emelték föl a fejüket ismételten a megaláztatásból, a sztálini népirtásból, az idegenek igájából, Vörösmarty szólamát rájuk alkalmazva: „megfogyva bár, de törve nem”, a nemzeti és emberi kiteljesedés reményében kerítve körül birtokukat nemzeti határokkal. Ismeretes, hogy Fran- co tábornok a katalánok családi anyanyelvhasználatát is megtiltotta, de ők a spanyolországi baszkokkal együtt, véres előzmények árán, ma már alkotmányjogilag jól körülbástyázott autonómiában építkeznek. Az írek küzdelme közismert, századok óta tart az angolok ellen, ami pedig a törökországi, iraki és más kurdokat illeti, mert róluk is kapjuk a híreket, hadd szemléltessem függetlenségi harcuk történelmi dimenzióit a Kr. e. V-IV. századokban élt görög Xenophón híres Anabázisá- nak egy epizódjával. A filozófus Xenophón, Szókratész tanítványa és halálának, a méregpohár kiürítésének tanúja, majd leírója, Platón kortársa hadvezérként vett részt egy tízezer fős görög katonai kontingens perzsiai vezényletében, vereségük után pedig a csapat hazavezérlésében a Kaukázuson át. Itt, az óriáshegység déli lejtőin, a Tigris és az Eufrátesz forrásvidékén érkeztek a görögök az akkori kurdok (görögül kardukhoszok) földjére, s a történet, amelyet Xenophón a nagy hadi kalandról szerzett könyvében két és fél ezredéve leírt, igaz. „A kardukhoszok elhagyták házaikat”, írja Xenophón, „és feleségükkel meg gyerekeikkel a hegyekbe menekültek. Élelmet bőségesen lehetett szerezni. A házak felszereléséből, a rengeteg rézedényből semmit nem vittek el a görögök, és az embereket sem üldözték: kímélettel bántak velük. Szerették volna, ha a kardukhoszok, akik a királlyal hadilábon álltak, úgy engedik keresztülvonulni őket területükön, mint baráti országon. De élelmet azért mindenki onnan vett magának, ahonnan éppen tudott - hiszen hajtotta őket a szükség. A kardukhoszok nem hallgattak hívásukra, különben sem adták semmi jelét a barátságnak. Amikor az utolsó görög csapatok leereszkedtek a falvakba már sötétben, mert az út oly szűk volt, hogy a felfelé és lefelé koptatás egy egész napig tartott -, néhány összeverődött kardukhosz férfi megtámadta a hátul haladókat. Egy-két görögöt meg is öltek, másokat pedig kövekkel és nyilakkal megsebesítettek... ” És így tovább, az egész keserves, az ég hasát nyaldosó úton végig a kurdok kő- és nyílzáporában, kőlavinái közt. A csecsének mai száma mintegy 400 ezer, kevesebb, mint a szlovákiai magyaroké, a kurdok ma 6-7 millió lelket számlálnak, az örményeké, akiknek területein hasonló küzdelmek árán és

nagy vérveszteséggel szintén át kellett magukat verekedniük a görögöknek, 4 millió körül van. Az ő törökországi vérveszteségük a zsidók hitleri holoca- ustuma előtt a legnagyobb: 1894-96- ban 200 ezer, 1915 áprilisában közel 1 millió örmény esett áldozatul a pogromoknak. Így maradtak 4 millióan, de élnek, mert élni akarnak, s örményekként, nemzeti hitükben, örmény őskeresztényekként óhajtanak átevezni a földi jövendőbe. De meneküléseik során szent könyveiket, könyv- és levéltáraikat is menekítették a Kaukázus gerincein keresztül: nem az elhagyott parókiáról, iskolai, községi vagy főúri könyvtárból a szomszéd biztos menedékébe, ahogy nálunk kellett volna történnie, de alig történt, hanem batyukban, a hátukon cipelték őket, s ha egy darabban nem ment, mert az ősi kódex súlyos volt, hát szétszedték, egymás közt elosztották, úgy cipelték az úttalan hegyi utakon száz kilométereken át, majd összerakták, s ezek a szellemi kincsek ma az örmény nemzeti kulturális központ, a Matenadaran gyűjteményeiben tanulmányozhatók. Így hozták a görögök is könyveiket (és halottaikat) a török tengermellék területeiről az európai anyaországba, amikor az első világháború után kitoloncolták őket, mint bennünket a másodikat követőleg. A hellének csekély háromezer éve, mintegy a trójai háború óta éltek ott virágzó kultúrájuk egymásra halmozott rétegein.

Miért mondtam el mindezt? Gondolom, nem vitás, hogy ezekben a példákban is mirólunk, magyarokról van szó. Analógiákat keresek sorsunk és

helyzetünk megvilágításához s a jövő útjainak kereséséhez. Analógiákat lelkünk megnyugtatására, hogy van esélyünk a túlélésre, ha módozatait kimunkáljuk, s gyakorolni fogjuk. Annyit mindenképpen leszűrhetünk ezekből a mintákból, hogy sorsunkkal nem állunk egyedül, s ami még fontosabb: mutatják, hogy annak a nemzetnek vagy néptöredéknek, amely nem adja föl önmagát, hanem minden körülmények közt hű marad lényegéhez (nyelvéhez, hagyományaihoz, kultúrájához), s akar szabadon élni, van jövője a földön. Képtelennek és undorítónak érzem az anyaországi magyar közhangulat pesszimizmusát, és föl- számolandónak kicsiségtudatunkat, amely téveszme; a magyart anyanyelvként beszélők száma mintegy 15 millió lélek, s ez a világ 2800 nyelvének nagyságrendjében a negyvenhatodik helyen áll. Miért a félelem bennünk? A félelmet oldani kell, s ki kell dolgoznunk a féleleműző, jövőépítő cselekvés egységes stratégiáját.

Az alapkérdés tehát az, hogy akar-e a magyarság hű maradni önmagához, s óhajt-e szabadon élni. Ehhez próbáljuk áttekinteni mai állapotunkat s a múlt néhány mozzanatát, amelyek ide tereltek bennünket, hogy jövőnk alakításához támpontokat keressünk.

Trianon, mint ismeretes, a történelmi Magyarországot öt részre szabta szét, peremvidékeit a különböző időkben betelepült és elszaporodott nemzetiségeknek, illetve a Kárpát-medencében őshonos szlovákoknak adta hivatalosan a wilsoni önrendelkezési elv szerinti etnikai határokkal, de valójában úgy, hogy a wilsoni elveket durván megsértve magyarok millióit juttatta az utódállamok határai közé. A trianoni helyzetet tovább bonyolította a második világháborút követő újabb területi rendezés, mely immár Ukrajnát is a Kárpát-medencébe eresztette a késő középkortól oda toborzott és letelepített kárpátaljai ruszinok reintegrá- lása céljából. Ezzel a régi Magyarország területén osztozkodó kis- és középhatalmak száma ötre nőtt, s Csehszlovákiából mintegy 200 ezer magyart emeltek át a Szovjetunióba, a közelmúltban önállósult Ukrajna határai közé.

Trianon ősoka az, hogy a magyarság nem bírta biológiailag önmagával kitölteni a történelmi ország kereteit, s úgyszólván kezdettől fogva idegen ajkú tömegeket fogadott be és telepített le különféle autonómiákkal, ún. kiváltságokkal. A honfoglaló türk kabarokat nem számítva a besenyők kezdték a sort, őket követték nagyon korán a városalapító, iparos és kereskedő németek, majd a tatárjárás előestéjén behívott (és kimart) kunok, s a kaukázusi eredetű jászok, illetve a másodlagos török nyomás elől Erdélybe szivárgó románok. A Kárpátalját mint a magyar királynék birtokát a középkorban kezdték erdőirtó ukránokkal benépesíteni a soltészek (toborzó-telepítő biztosok), s velük alakult ki a Mohács előtti Magyarország teljes etnikai színképe. A zsidók a honfoglalás óta (nyomokban már előtte is) jelen voltak Magyarországon, társadalmi súlyuk nyomatékos volt, de számuk akkor még csekély. Tömeges bevonulásukat a nyugat-, kelet- és észak-európai zsidóüldözések, véres pogromok és más elnyomó intézkedések idején az irántuk megnyilvánuló magyarországi türelem bátorította. - Tény, hogy ha nem a török, szó sem lehetett volna a románok és a szerbek Mohács előtti és utáni magyarországi térhódításáról, s valószínű, hogy a magyar népszaporulat is a kellő mértékben népesítette volna be az ország földjét: a Mohács előtti magyarság településszerkezete, az akkori alföldi falvak nagy sűrűsége is ezt látszik igazolni. Egyébként is köztudott, hogy a Mátyás kori (XV. század végi) Magyarország lakosságának száma megegyezett az akkori Angliáéval, s a zöm kétségtelenül a magyarok lakta síkságokon s a peremek dombvidékén élt, messze túl a magyar etnikum mai határain is magyaroktól lakottan, de türk nyelvű kunokkal és kaukázusi jászokkal keverve.

Mohács minden tekintetben pusztító hatása közismert; nem sok hiányzott ahhoz, hogy a török halálos csapást mérjen ránk, illetve az egész nemzetet fölmorzsolja. Maga a hódoltság s a rá következő, több irányú, az országot keresztül-kasul dúló hadjáratok, a rabszolgatartó török birodalom pusztító gazdasági és népesedési hatása főleg a hódoltsági területekre magában véve is rettenetes, de fölfokozták ezt az ellenreformáció egyre durvább lépései a hódoltsági területeken kívül s a Habsburg birodalmi katolicizmus kihívásaira és sorozatos jogtiprásaira válaszoló, a vallásszabadságot védelmező erdélyi fejedelmek (Bocskai, Bethlen) Bécsellenes hadjáratai, majd az egymást követő, más-más indítékú rendi felkelések és függetlenségi háborúk, utoljára Thö- kölyé és I. Rákóczi Ferencé. A török egyfelől a havasalföldi és moldvai románok Erdélybe özönlését, másfelől a szerbek és horvátok több hullámban történt bemenekülését, az osztrák örökös tartományok kemény ellenreformációja pedig a lutheri hitújításhoz ragaszkodó ausztriai németek nyugatdunántúli megtelepedését hozta magával. A magyar főurak, akiknek birtokain meghúzódtak, a türelmesebb magyarországi törvények védelmében rendszerint megtűrték a német lutheránusok szabad vallásgyakorlatát. Ök németesítették el a ma Burgenlandnak nevezett és 1919-ben Ausztriához csatolt dunántúli peremvidéket, a kiváltságokkal és önkormányzattal letepített szerbek egy másfél százados elszakadási politika végső aktusaként, 1919-21-ben Dél-Magyarországot (1921 augusztusáig Pécset is), a románok a dákoromán ősiség fikciója nyomán, valójában persze hatalmas népesedési túlsúlyuk révén, Erdélyt.

(Folytatjuk)

(A fenti írás, melyet terjedelme miatt négy folytatásban közlünk, Léván, a Népfőiskolán tartott előadásként hangzott el, 1995. november 11-én.)

„Jöttek azután Magyarországba mind Géza király és Szent István király idejében, mind más királyok napjaiban csehek, lengyelek, görögök, spanyolok, izmaeliták, vagyis szaracénok, besenyők, örmények, szászok, thüringiaiak, meisseniek és Rajna-vidékiek, kunok, latinok, akik hosszabban időzve az országban, ámbár nemzetiségük ismeretlen volt, a magyarokkal mindenféleképpen házassági összeköttetésbe keveredve, ugyanolyan nemességet és szállást nyertek.” (Képes Krónika)