Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-28 / 4. szám
I/BSÉrnap 1996. január 28. PUBLICISZTIKA PO LITIKAI FORGÓSZlNPAD A latin nyelv eleink honfoglalása után még nyolc teljes évszázadon át a soknemzetiségű magyar honban is a kölcsönös kommunikáció és a megértés eszköze volt. A tizennyolcadik század végéig a magyar nemzet és a vele közös hazában élő más nemzetiségű lakosság sem érezte sértőnek az egyébként holt nyelvvé nyilvánított latin afféle gyakorlati felsőbbrendűségét - a saját nyelvével szemben. Valójában ki-ki akkor döbbent rá a saját nemzeti nyelv hiányára és szükségére, amikor II. József 1784-ben a németet kötelező államnyelvi szintre emelte. Egyből felismerték ugyanis a veszélyt, hogy a nyelv nem csupán a megértés, de bizonyos politikai konstellációban a mások fölötti uralom eszközének szerepét is betöltheti... Ebből az időszakból két érdekes tanulmány maradt az utókorra. Griin- wald Béla (1839-1891), az erőszakos magyarosítást szorgalmazó országgyűlési képviselőnek A régi Magyarország című elméleti fejtegetéseire a magyarországi nemzetiségek elnyomása ellen fellépő Mo- csáry Lajos (1826-1916) A régi magyar nemes című 1889-ben megjelent művében válaszolt. Kettejük parázs vitájából megszívlelendő tanulságok vonhatók le a mai nemzetiségi politika számára is. A magyar nyelv tárgyában 1790- től 1811-ig tartó országgyűlési vitákban hangzott el a következő megállapítás: „Ha 11. Józsefnek igazán szívén feküdt volna alattvalóinak szellemi fejlődése, minek mondhatni alapvetője a nemzeti nyelv és irodalom, akkor neki magának kellett volna kezdeményeznie a latin nyelvnek nemzeti élő nyelvvel történő helyettesítését. ” De hát a császárnak épphogy nem a nemzeti lét fejlődése, hanem a központosítás és a germanizálás (mai értelemben: nemzetállam megteremtése) volt elsődleges célja; miközben az uralkodó világosan alattvalóinak értésére adta: „Akinek nem tetszik, nyitva az ajtó, mindenki lemondhat hivataláról... az utolsó megyei tisztségviselőig”. (A mai „császárok” is csak despota elődeik érveit szajkóznák?) Mi sem természetesebb, minthogy a császári rendelkezés hallatán az 1811. évi magyar országgyűlésen in- ycjT . , dítvány hangzott el selő kijelentette: „A nyelvtörvény által lehetetlenségre szoríttatná- nak, mert egész megyéjökben magyar individiumjuk nincsen. ” Hasonlóan szólt Árva megye küldötte, aki bevallotta: „A tisztviselők nem tudnak magyarul, s ha az indítvány törvénnyé válik, hivatalukból el kellene őket bocsátani. ” Az északi megyék küldötteinek LÁSZLÓ felszólalása kétféfennmaradásának védelmére kényszerültek! Az idézett Országgyűlési Naplóban az is olvasható, hogy „Trencsén, Árva és Szepes vármegye követei elkeseredéssel küzdöttek a magyar nyelv ellen”. Utólag levonható a tanulság, hogy elsősorban az anyanyelvűk jogos védelmében tették, amit tettek. Vajon okultak-e a történelemből a mai nacionalisták? Eljutnak-e (és mikor) addig a felismerésig, mely szerint „...kívánni se lehet az országban lakó nemzetiségek egy nyelvre kényszerítését!" PANDORA SZELENCÉJE „A magyar nyelv hivatalos nyelvvé tételére Magyarország területén". Az országgyűlés jegyzőkönyveiből azonban világosan kiderül, hogy ez a javaslat akkor még nem a nemzetiségiek ilyen-olyan nyelve ellen, hanem a magyar nyelv védelmére született; mára kár lenne tagadni: akkor is voltak elvakult nacionalisták, mint ahogy - szerencsére - józan politikusok is. Álljon itt tanúbizonyságként néhány idézet a korabeli Országgyűlési Naplóban közölt felszólalásokból: „A magyar nyelv iránti törekvésünknek csupán az a tárgya, hogy a köztársaságot illető dolgok magyar (és ne német! - Zs. L.) nyelven folytattassanak. Azt kívánni se lehet, hogy az országban lakó különféle nemzeteket egy nyelvre kényszerítsük. Minden kényszerítés kedvetlen és végtére sikertelen. Nagy királyaink, Szent István, Nagy Lajos, Mátyás se mentek soha arra a gondolatra, hogy a Magyarországban levő nemzeteket a magyar nyelvre kényszerítsék. ” Ennek ékes tanúsága az északi vármegyék küldötteinek felszólalása az országgyűlés említett ülésszakán. A Trencsén megyei képvileképpen is értelmezhető. Vagy a mai szlovák nacionalisták által annyiszor emlegetett ezeréves elnyomás mégsem lehetett annyira elviselhetetlen, mivel a nemzetük több, mint nyolc évszázadon át is oly mértékben megőrizte identitását, hogy a magyar nyelvet még a hivatalnokréteg sem sajátította el, illetve nem is kényszerült annak elsajátítására. Vagy pedig a szlovákság szívós ellenállása hiúsította meg - és Ítélte kudarcra - az elmagyaro- sítási törekvéseket. Ha tehát bárki, a nemzet kimeríthetetlen erejét bizonyítandó, a második feltevés mellett dönt, annak akarva-akaratlanul rá kell ébrednie, hogy ugyanilyen szívós ellenállásra más nemzetek tagjai is képesek.... De vissza a latinhoz! Mennyi keserűséget okoztál nekünk gimnáziumi tanulmányaink idején, amíg a nyolc év alatt sikerült behatolnunk a titkaidba! Manapság az orvos- és természettudományokban szolgálod az emberek kölcsönös megértését. Annak idején holttá nyilváníttatá- soddal viszont fölnyitottad térségünkben Pandóra szelencéjét: a nemzetek immár saját nyelvük Aligha. A hatalom farkasvakságában a múlt elmagyarosítási kísérleteiért - úgymond visszavágásként is, és zászlajukon a nemzetállam eszméjével - az elszlovákosítás alig rejthető szándékával korlátozzák a kisebbségi anyanyelvhasználati jogokat. Ha a szlovákság a nehéz körülmények között is megőrizte nemzeti létét, akkor miért hiszi bárki azt, hogy a magyar nemzet ma már nem is elszigetelten élő, Szlovákiába szakadt része, minden ellenkező irányú kísérlet ellenére, nem képes megőrizni identitását?! Csakis a nacionalista tobzódásból való mielőbbi kijózanodás szolgálná a nyugalmat óhajtó európai népek békéjét az amúgy is felkavart közép-kelet-európai térségben. Annál is inkább, mert a mai valós frontvonalak nem annyira a szlovákok és magyarok, mint inkább a a történelmi kiegyezést szorgalmazók, illetve a nemzeti torzsalkodást szítók között húzódnak. Pandóra görög mitológiai nőalak, aki minden földi baj okozója lett, mert felnyitotta azt a szelencét, amelybe Zeusz főisten a bajokat rejtette. TÜSKE Békétlenek Vannak emberek, akik talán fel sem fogják tetteik súlyát. Vagdalkoznak, vicsorognak és bűzös, fertőző gondolatokat eregetnek, mint a sarokba szorított görény. Az elmúlt napokban, hetekben többen is figyelmeztettek rá, majd az asztalomra is csempészte valaki azt a cikket, amely a Literárny tyzdenník decemberi utolsó számában jelent meg egy bizonyos L. Z. úriember tollából, amely azt firtatja, hol gyökerezik egy rosszindulatú, a legalantasabb néprétegek szájhagyományában fellelhető mondás, mely szerint „tót nem ember”. L. Z. szerint (neve nem méltó arra, hogy leírjam) ezt az otromba mondatot állítólag Kossuth Lajos ejtette ki először. A magát történésznek valló emberünk aztán hosszasan taglalja irományában, kire is vonatkozott ez a mondás. Szerinte a magyarokra, akikre a törökök aggatták ezt a „megtisztelő” jelzőt. Közös történelmünknek ez a kardinális kérdése persze csak ürügy L. Z. számára, hogy némi trágyalevet bocsásson a fejünkre. A megdöbbentően primitív és a nacionalista sajtóban is ritkaságszámba menően otromba cikk egyébként szót sem érdemelne, ha L. Z. elvtárs régi viselt dolgait nem ismernénk. Ő az az úrielvtárs, aki a pártállami időkben „veretes” honismereti cikkeket írt, s egyebek közt felkereste Bősön az akkori elvtársakat, hogy megkérdezze tőlük, valóban ott született-e Mária Terézia. Történészi kvalitásait ezek után egy utcaseprő is megkérdőjelezhette. Persze, tudjuk, ismét felvirradt az idő a kútmérgező „gondolkodók” számára, s akad sajtó, amely a hasonlóan fertőző gondolatoknak teret ad. Mert ugyan mivel foglalkozzék egy kulturális szervezet kulturális lapja, ha nem a legpiszkosabb uszítással? Ami elgondolkodtató, hogy L. Z. állítólag jó elvtársból hű keresztény lett. Az ember önkéntelenül arra gondol, talán jobban tenné, ha istenét és a lelki békéjét keresné...- kövi Alkalom szüli a tolvajt. S ha már a közmondásoknál tartok, el kell mondanom: jóanyám gyakran figyelmeztet engem, különösen, ha sportmelegítőben akarok templomba menni (persze ez csak olyan szemléltető példa: nem járok gyakran templomba), egyszóval, így figyelmeztet: Fiam, ruha teszi az embert! Ilyenkor vitába bocsátkozom jóanyámmal a következő mondással: „Nem a ruha ~ teszi az embert!” Nem akarom bántani én a parlamenti képviselőket, sem a gyászolókat, sem az öregeket, sem a fiatalokat, a nőket sem, férfitársaimat szintúgy nem. És tisztelet a kivételnek! Nem hazudik mindenki az öltözködésével, vagy legalább nem egyértelműen. (Igaz, hogy a két- vagy többértelmű hazugságok a legkellemetlenebbek.) De azért vannak képviselők, akik állandóan elegánsak, ————————-------- otthon is, talán még a hitvesi Z/ j. llAul LAJUS_____ ágyban is. Ezeket nem bánÖl tözködés azaz: ruha teszi a... szélhámost AZT HISZEM, hazudni legjobban az öltözködéssel lehet, és az ilyen hazugságot a legnehezebb leleplezni. Mert például Ikszipszilon, aki egész életemben utált, eljön a temetésemre ájtatos fekete öltönyben, ráadásul fekete nyakkendőt is köt és elhiteti a világgal, hogy ő engem világéletemben szeretett, sőt most, haló poraimban is tisztel. És a világ ezt elhiszi neki, mert a világ ilyen hiszékeny, különösen ha elegáns fekete nyakkendőket lát. Jó, ez már a végkifejlet, az ilyen hazugságot én, a megboldogult, már észre sem veszem, elengedem a fülem mellett. De nézem a parlamenti képviselőket: mind olyan elegáns, hogy elsüllyedek a szégyentől, ha végignézek magamon. Épp nincs egy olyan zakóm, amelyiknek ne volna feslett a bélése, lyukas a zsebe. Bezzeg nekik van pénzük új és még újabb öltönyre. Nem sajnálom tőlük, nem irigylem őket, elvégre rengeteget tesznek ezért a honért, s amit tesznek érte, azt mégsem tehetik holmi farmernadrágban vagy juhászgatyában. De miért hazudnak? Hiszen ismerek közülük néhányat személyesen is, tudom, hogy otthon (civilben) igenis állandóan farmergatyában és kopott szvetterben járnak, nem azért, mert kímélik az elegáns parlamenti gúnyát, hanem azért, mert úgy kényelmesebb, egy farmernadrágban az ember akárhová leülhet, mondjuk új földbirtoka tyúkszaros küszöbére is. Azután beül a parlamentbe, elegánsan, a tévékamerák szemügyre veszik őt, a hülyítő ládákon át több millió szempár figyeli: milyen is nálunk a helyzet? Nálunk a helyzet változatlanul remek. Elegánsak vagyunk és jólápoltak, bőbeszédűek, mindig a lényeget mondjuk (hogy milyen jó itt!). S mi ezután vidáman kikapcsoljuk a tévékészüléket és megtelve optimizmussal, amit képviselőink ragyogó eleganciája sugárzott belénk, elindulunk a szemetes konténerek felé... * Jól tudom, és még mielőtt kedves olvasóm rámpisszenne, mondom is: mindig az alkalomhoz illően kell öltözni. A kérdés csak ez: miért vannak a világon pocsék alkalmak? Például: temetés. Parlamenti ülés. Szemeteskukák átkutatása. Egál. Egyébként higgyék el, nem vagyok álszent: én is szeretnék jól és szépen öltözni. Az alkalomhoz illően. Például: nagyon szeretnék egyszer már szmokingot vagy frakkot ölteni. Nem tudom elképzelni, milyen érzés lehet frakkban átsétálni egy ragyogó báltermen, vagy a Kék Duna dallamára keringőzni egy halványkék estélyi ruhás édes kis hölggyel, ugyancsak frakkban. Erre még sosem nyílt alkalmam, pedig viszonylag jól tudok keringőzni..■ És ilyenkor azt hazudhatnám magamnak, hogy gróf vagyok, vagy legalábbis demokrata újgazdag. Ha meg szmokingban dohányoznék valamelyik London környéki ódon kastélyban, azt gondolhatnám magamról... mit is? Hogy én vagyok Churchill? S most döbbenek rá (elég későn) a lényegre: az ember elsősorban önmagának hazudik öltözködésével. Nevetni és sírnivaló egyszerre, hogy pocakos öreg palik farmernadrágban flangálnak a korzón és néha kirepül a műfogsoruk, hetvenen túli ráncos szipirtyók piros miniszoknyában mutogatván lottyadt combjukat, el akarják hitetni a világgal és hazudják önmaguknak, hogy még üdék, szépek, fiatalok. Intermezzo: tani, hanem sajnálni kell, az állandóan viselt nyakkendő úgy elszoríthatja nyaki ütőerüket, hogy az agyuk vérszegénysége miatt lényegében nem jut eszükbe semmi, így a parlamentben meg sem mernek szólalni, 5 noha ruházatukkal azt mondják, hogy ők nagyon fontos emberek, honatyák, a haza megmentői, tulajdonképpen csak ártatlan, jámbor mamelukok ők bizony... Viszont nem árt tudni, hogy nem csak a jómódú emberek hazudnak ebben a fenenagy demokráciában, hanem a szegények is - ha nem is a ruházatukkal, öltözködésükkel: nagyon ravasz módon, ahogy az a szegényekhez illik. A minap egy idősebb asszonnyal találkoztam az utcán, fehér babakocsit tolt; látásból ismerem őt, ott lakik valahol a környékünkön. Elég jókedvű voltam, barátkozó hangulatban, meg amúgy is nagyon szeretem elnézegetni a kisbabák édes arcocskáját, tehát amikor mellőztem az idős hölgyet, kíváncsian és barátságosan megszólítottam:- Kisfiú?... Kisleány? - kérdeztem félszemmel a babakocsiba pislogva. Két meglepetés is ért egyszerre. Az első: az idős asszonyság olyan vad, haragos szemmel nézett rám, hogy teljesen megrémültem, és már attól tartottam, konyhakést szegez a mellemnek. A másik meglepetés: a babakocsiban nem volt kisbaba, csak egy szépen elrendezett kispaplan és párnácska. Előre siettem, betértem egy mellékutcába, de mert nagyon kíváncsi ember vagyok (foglalkozási ártalom!), az egyik házsarok mögül szemmel követtem az idős „nagymamát”, aki kisunokája helyett a levegőt szellőzteti andalogva. Ha gyorsabb észjárású vagyok, előre kitalálhattam volna: az öregasszony körülnézett, s miután meggyőződött arról, hogy senki nem figyeli, kocsiját a közelben sorakozó szemetes konténerek mellé tolta, felhajtotta a rózsaszín babakelengyét és szorgalmasan rakta bele a válogatott „elemózsiát”, hőn szeretett demokráciánk ürülékét. Amikor a kocsi megtelt, a „nagymama" letakarta szerzeményét a rózsaszínű paplanocskával, s emelt fővel, büszkén, andalogva indult hazafelé. Talán még altatódalt is dúdolt „unokájának"... * De vissza kell térnem eredeti témámhoz, az öltözködéshez, vagy ha úgy teszik, ruházkodáshoz, esetleg szóba hozhatom még a divatot is. Öltözködni szépen, őszintén faluhelyen tudtak (ma már ott sem!). Alkalomhoz illően. Két alkalomhoz: a munka és az ünnep alkalmának megfelelően. Az első alkalomra (tehát munkába) megfelelt az ünnepi alkalom többé-kevésbé kopott ruházata. Ám vasárnapokon és ünnepnapokon öröm volt végignézni a falun: a férfiak egytől egyig feketében, fekete csizma, fekete nadrág, mellény, kiskabát, kalap, hófehér ing, mindenféle hülye nyakkendő nélkül. S a lányok, mint a rét virágai, a menyecskék, mint a kert tulipánjai. A lányok (hajadonok) hajadonfőit, a menyecskék gyönyörű konttyal a hajukon (a kettőt nem volt tanácsos összekeverni). AZ IDŐSEBB asszonyok takaros sötétbarna, sötétkék vagy fekete viseletben. Hogy kit tartottak idősebb asszonynak, nem tudom, ez valami közmegegyezésen alapult, de azt tudom, hogy ha egy nagymama korú asszony rózsaszín, piros, netán virágmintás, cifra ruhát öltött (húszévenként ilyen előfordult, bár én csak hallomásból tudok róla), igen gyorsan a bolondok házában találta magát.
