Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1996-06-26 / 26. szám
Vasárnap Szlovákiai magyar családi magazin Riport Magyar rendező most dolgozott először a Szlovák Nemzeti q Színházban O 32 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1996. jún. 29-től júl. 5-ig Sport Húsz éve Csehszlovákia nyerte az Európabajnokságot Az állítás ismerősen cseng a „környező magyarság” fülének Nekünk szóló üzenetek, Kossuth után szabadon Vojtek Katalin ______________ „K ovács László kifejtette: Magyarországnak nem áll szándékában feláldozni a szomszédos országokban élő mintegy 2 milliós magyarságot, mint ahogy Budapest nem kívánja feláldozni a 10,5 millió magyar- országi lakost a környező magyarság vélt érdekeiért.” Amikor nemrég a budapesti rádió reggeli hírei között meghallottam ezt a mondatot, nem akartam hinni a fülemnek. Te magas- ságos Úristen, mi ez? Rejtjeles üzenet? Kinek? Mit nem szándékozik Magyarország „mint ahogy”? Kit kinek és miért kellene feláldozni? A szomszédos országokban élő magyarságot a világért sem, csak egy kicsit mégis? Aggódni kezdtem Kovács László magyar külügyminiszterért. Vajon mi történhetett vele? Vérszomjas terroristák rabolták el, összekötözve ismeretlen helyre hurcolták, ahol tarkójához pisztolyt szegezve kényszerítették színvallásra? Csakis rendkívüli körülmények között születhetett ez a kentaurmondat, amelyben az első állítást agyoncsapja a második. Külön-külön a két félmondat még érthető, csak éppenséggel egymás mellé állítva zárja ki egyik a másikat. A második állítás mindenesetre ismerősen cseng a „környező magyarság” fülének. Ha kimondva nem is, a gyakorlatban ezt szoktuk meg az elmúlt négy évtized során: „Budapest nem kívánja feláldozni a 10,5 millió magyar- országi lakost a környező magyarság vélt érdekeiért.” Igaz, hogy még mindig nem világos, kinek, minek nem kívánja feláldozni „Budapest” a 10,5 millió magyarországi lakost. Hogy miért nem, az jóval érthetőbb, ha a külügyminiszter úr a ’’környező magyarság vélt érdekei” alatt a túlélést értette. Köszönjük az üzenetet. Mert semmi kétség, hogy nekünk szólt, „környező magyaroknak”. Ha ugyanis a NATO-nak vagy az Európai Uniónak szánta volna a külügyminiszter úr, akkor a megfelelő diplomáciai csatornákon keresztül juttatta volna el szép csendben a címzettnek. Persze, vannak itt is, meg a Duna túlsó oldalán is, akik érteni vélik a dodonai homályú szavakat. Szerintük azok sem a NATO- nak, sem az EU-nak, de még nem is en bloc a kisebbségnek szóltak, hanem csakis és kizárólag az irredentáknak. De akkor talán jó lenne végre tisztázni, kik is azok az irredenták és hol rejtőznek olyan sikerrel, hogy senki sem képes ujjal mutatni rájuk? Mégis csak rólunk, a kisebbségről van szó, a többség leghangosabbjai szerint ugyanis mind egy szálig irredenták vagyunk. Főleg, persze, a kisebbségi magyar politikusok, akikről a kormányhoz legközelebb álló szlovák napilap, a Slovenská republika így ír: „...a magyar kisebbséget képviselő pártok vezetőinek irredenta politikája (...) belülről bomlasztja az országot, veszélyezteti területi egységét, alkotmányos rendjét, és jelenleg Közép-Európa leginstabilabb elemét képezi.” S hogy Kovács László ominózus mondata nem véletlen, ügyetlen elszólás volt, bizonyítja Horn Gyula kijelentése is. A magyar kormányfő a magyarok világ- kongresszusát találta a legmegfelelőbb alkalomnak arra, hogy megüzenje: támogatja a magyar kisebbséghez tartozók személyi autonómiáját, amelyet közösségben lehet gyakorolni. Ezt a fából vaskarikát, az egyéni kollektív (vagy kollektív egyéni?) jogokat annak idején Kossuth apánk is felajánlotta a kisebbségnek, de már akkor is kevésnek bizonyultak. Sebaj, hozzászoktunk az efféle üzenetekhez. Nemrég is kaptunk egyet Meciar kormányfőtől, amikor a szlovák-magyar alapszerződés kapcsán kifejtette, hogy akinek nem tetszik idehaza, szabadon távozhat az országból. A „környező magyar” ezzel az üzenettel is azt csinálja, mint a többi hasonlóval. Elengedi a füle mellett. Rá se ránt. Mert ha esetleg a tudata küszöbéig engedné bármelyiket, tényleg világgá futhatna, vagy egyszerűen kiradírozhatná magát a föld felszínéről. Az üzengetők legnagyobb megkönnyebbülésére. De miért könnyítenénk meg az üzengetők dolgát, ha úgysem szeretnek minket? Vannak, akik érteni vélik a dodonai homályú szavakat. A magyar kormányfő is megüzente... A közelmúltban felavatott mlllecentenáriumi emlékmű Krasznahor- kaváralján. Ullman István alkotása. Fotó: Prikler László Vezércikk Függő játszma Miklósi Péter______________ Szlovákiában élő magyarként sokáig fájlaltuk, olykor szé- gyelltük is, hogy a Kádár-korszak Magyarországa nem állt ki az anyaországon kívülre szorult magyarság érdekeiért, és nemegyszer föl is háborodtunk ezen. Noha tudtuk, hogy nemcsak ideológiai fékek működnek ebben a szemforgatással elegy némaságban, hanem „szövetségi” kényszerek is. Igaz, a kisebbségi ügyekben hébe-hóba működött valamicske szerény titkos diplomácia, ám ez sokkal kevesebb volt az elvárhatónál. Az internacionalizmust szajkózó hivatalos politika, a határ mindkét oldalán, a kisebbségek sorsának jobbulását a létezett szocializmusok népeinek testvériesülésétől várták, ami viszont - miként a horizont - minél közelebb kerültünk hozzá, annál távolabbra tűnt. A rendszerváltás óta ilyen kötelmek nem kötnek, és mert mostanában nincs szükség hangfogóra, megindult a nemzeti érzések új buzgása. Nincs is ebben semmi kivetnivaló, bár az érem másik oldalát tekintve mindennek kapcsán felemás tapasztalat is akad bőven. Egyebek között az, hogy kisebbségben élve a lelkűnknek mégoly jóleső nyilatkozatok is édeskeveset változtatnak a mi tényleges helyzetünkön. Az európai közösségek ugyan odafigyelnek ránk, mégis úgy tetszik, a világpolitika szügyig jár a szavak tengerében. A kisebbségi gondok enyhítése pusztán szavakkal, mosolydiplomáciával tehát aligha remélhető. Ehelyett konszenzuskeresés szükségeltetne, s ezzel párhuzamosan a mai világpolitikai s világgazdasági erővonalakkal kompatibilis új eszköztárat kell(ene) teremteni. Szándékosan használok itt egyszerre felszólító és feltételes módot, hiszen a politika honi tájain maradva ma már nyilvánvaló: a sokáig elfojtott nemzeti érzések forrongása közepette, sajnos, a nacionalista szándék és düh is kiszabadult a palackból. Szlovákiai magyarként keserves tapasztalni, hogy Vladimír Meciar szemrebbenés nélkül kijelenti: akinek nem tetszik itt, kiköltözhet Szlovákiából! Magyarán: nem az országhatárokon belül kell megteremteni annak a feltételeit, hogy bárki kisebbségben élve is biztonságban érezze magát, hanem inkább hazacsere lehetőségét kell biztosítani számára... Ennél is riasztóbb hallani, hogy Ján Slota a nagyka- posi millecentenáriumi emlékmű körül kerekedett gusztustalan huzavonában a magyarok arroganciájáról, vakmerőségéről, ázsiai nomád törzsek betörését ünneplő emlékmű felállításáról beszél! Úgy látszik, egyeseknek ezer esztendő is kevés volt ahhoz, hogy észrevegyék: saját nemzetüknek ártanak, ha okos és tisztes szavak, valóságos biztonságot s megbecsülést kivívó tettek helyett a bűnbakgyur- mázást tartják a nemzeti érdekek legfőbb eszközének. Az ilyen emberek megnyilvánulásaival szemben nincs mit finomkodnunk, mert nem egyszerűen csak a véleményünk különbözik, hanem az erkölcsünk is. És nem utolsósorban a felelősségtudatunk és a ha- zafiságunk is. Egy demokratikus - és a kisebbségeinek többletjogokat is juttató - Szlovákiával szemben. Régi igazság, hogy növeli, ki elfödi a bajt. Ezért kell hát nyíltan beszélni minderről. Amiként arról is, hogy a természetes logika azt sugallja: minden embernek (legyen az többségi vagy kisebbségi) lelke, esze, szíve - és szája van. Az első három minden körülmények között a mindannyiunké, ám a szánkkal távolról sem beszélünk mindannyian egyazon nyelvet. A megbékélés esélyeit latolgatva ez az igazi kiindulópont. Aki a harmadik évezred küszöbén fittyet hány erre az elemi igazságra, az a saját ostobaságának állít emlékművet.