Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-21 / 3. szám
Napi 100 l&wM A pletykalapok úgy tudják, hogy minden fiatal svéd fiú bele van habarodva Viktória hercegnőbe (18), a királyi pár idősebb lányába. A trónörökös állítólag naponta 100 szerelmeslevelet kap, amelyekre Viktória titkárságának munkatársai írnak udvarias válaszokat. | Ál fueÍM spórolós Al Pacino (a keresztapa) állítólag igencsak spórolós ember. Ha elutazik, s kirándulását magának kell finanszíroznia, sohasem ül taxiba, maga cipeli koffereit. Sőt, a szállodakonyhában saját kezűleg szolgálja fel reggelijét, csak ne nyújtsa markát senki borravalóért... VIKTORIA HERCEGNŐ Tumbu új orra Alberto Tómba (28) mindig is „macho-típus” volt - állítják ismerősei. Abszolút hűséget követelt barátnőitől, maga viszont minden szőkeség után „megfordult”. Addig forgolódott, míg Martina Colomban csapdájába nem esett. A magabiztos 20 éves fotómodell azt csinált vele, amit akart. Például sokat piszkálta Tombát csúnya formájú orra miatt - majd egy napon meglépett. Alberto elkeseredésében megoperáltatta orrát, s most abban reménykedik, hogy Martina visszatér hozzá. tazásaim közben hegyes vidékre jutottam. Nem tudom már biztosan, melyik évben történt, és csodálatos módon azt is elfeledtem, hogy körülbelül merre. De a tájkép úgy áll előttem, mintha tegnap láttam volna. Egyfélén alacsonyabb domblánc zárta el a határt. A bájos dombok téli öltözetben voltak; sötétbarna, érdes-bolyhos kosztüm és fehér prémes boák fedték kerek vállaikat. De a nap a hóprém színét gyenge sárgával bársonyozta. Késő délután volt. A nap a dombok felett lebegett, sötétnarancs színben, sugarak nélkül, simán és kopaszon, mint egy fényes futball- labda. A nagy hegyek és a dombok közt, a völgyben hevert a falu. A tetők, mint cukros lepények, vastagon befedve; alattuk haragossárga tengericsöveket lóbált a szél. A tetőkről egy-egy csomó hideg hó néha nyakába zuhant a járókelőnek. Káromkodott és nevetve rázta le a gyöngy zuhanyt. Szánom csilingelve suhant végig az utcán. A Szent- háromság előtt piros arcú gyerekek hóval dobálóztak. A libaúsztatón csúszka volt. A kishidakat fűrészpor és hamu tarkázta. A lejtőn apró szánkók csúsztak alá és billentek hanyatt. A boltos ajtaja csilingelt, a lámpa már égett benne, az emberek diskurálnak. Az udvarokon több helyütt hóember állt. A kicsi és ködös ablakok meleg otthonokat sejtettek S a sok hűvös fehérség mintha a kedélyeket is megcukrozta és felfrissítette volna. * A páróchián, ahova betértem, meleg szoba fogadott. Együtt voltak valamennyien: a plébános, a káplán, a gazdaasszony meg a plébános húga. A plébánosra már alig emlékszem. Azt tudom, hogy pipázott és a dohányt dicsérte. A gazdaasszony okulárét viselt és egy képes folyóiratot lapozott. Mellette feküdt egy kötés harisnya. A plébános húga a válla fölé hajolt és nézte a képet. A kép egy banánfát ábrázolt. Az ágai föl- és lenőttek össze-vissza, és az önmagában szaporodó buja fa majdnem egy erdőt alkotott. Előtte egy kis félmeztelen néger fiú szürcsölte a hosszúkás gyümölcs levét. A háttérben pálmafák látszottak s hajló koronájukat magasra emelték a banánfa fölött. Oldalt egy keleti város, lapos tetőkkel és karcsú tornyokkal.- Az ilyen képek - mondta a káplán - értéktelenek. Olyanok, mint az iskoláskönyvekben is vannak. Nincsen bennük semmi művészet. Nincsen bennük gondolat és eszmei tartalom. Képzelt ábrázolások. De manap még a képeslapok képeivel sem elégedünk meg, ha tárgyukban vagy beállításukban nincs cél és értelem. Való dolgokat mutasson a kép, életünkbevágókra eszméltessen és új gondolatokat ébresszen lelkűnkben. A század nagy küzdelmekkel teli. Kit érdekel a pálmafa és banán? Az új keresztény művészet egyre halad és erősödik Átveszi a hitetlen művészet fegyvereit, míg az, lélek híján, sárba fúl. A küzdelemből diadalmasan támad fel, krisztusi eszméivel, a katolicizmus. * A kerek, nagy, egyszerű óra ütött a falon, és a gazdaasszony kiment vacsorát csinálni. Ekkor én vettem át a szót.- Szeretem a telet - mondtam. - Ez a legszebb évszak. Friss és hangulatos, a tavasz sara és a nyár izzadsága nélkül. Pompás ilyenkor a szabadban is. Az ember csizmában tapossa a ropogó havat, feltűri a gallérját és vígan lesi az apróvadat a száraz fák mögül. Korcsolyázni is szeretek. Szeretem a jeget, ahol megszűnik minden súrlódás, minden akadály. Az emberi láb szabad lesz és szárnyakat kap, mint Mercuriusé. De még jobb talán szánkózni. A kedves szél pirosra legyezi arcunkat, s a talpak halk suhama az ember gondolatát a felhők után küldi. Mily édes aztán pihenni, lámpa mellett, a meleg szobában, kedves és művelt emberek közt. Végre otthon vagyunk, önmagunkban. A függönyös ablak, a hővédő falak lelkűnknek bástyái. A világ kívül reked. Mit érdekelnek a század küzdelmei? A szobában béke van, s az óra ketyegése csak a perceket jelzi, a századokat nem. BABITS MIHÁLY ri. Csak képzeletünk jár, és az messze járhat, banánokig, pálmákig. De mi otthon vagyunk és védve; lelkűnkbe nem lopóz- hat gondolat, melyet szívesen ne látnánk. Egy verset olvastam egyszer a télről, melyet megtanultam kívülről. Az a címe: „Téli képzetek", és különböző jeleneteket ad elő a télről, mint egy kaleidoszkóp. Egy kicsit gyorsan változnak benn a képek, a vers formája is szeszélyes, de azért meg lehet érteni, és nekem nagyon tetszik. Éppen azt fejezi ki a végén, amit én most ki szeretnék mondani, de nincs igazán szavam.- Mondja el a verset - szólt a plébános húga.- No, ha ti verseltek megint, én addig kimegyek, körülnézem az udvart, rendben van-é minden? - mondta a plébános, vette a sapkáját, pipáját és ment. * Akkor a plébános húga mellettem állt. Nyúlánk és karcsú leány volt és a szemei tűzben égtek. Hanyagul egy kendő volt a vállára vetve; a haja sötét volt. Nem szóltunk, és hallatszott az óra ketyegése.- Igen - szóltam végre -, végre megtaláltalak. Tudod, hogy érted utaztam ilyen sokat? Kocsin és vasúton, gépkocsin és szánon, csak téged kerestelek. Átrobogtam a városokon és a falvakon. Erdőkön és szántóföldeken. Kompokon keltem át, hegyekre másztam. Hajók fedélzetéről kémleltem érted a partok bokrait. Kerekeimen megláthatod az aszfalt sarát és a puszta homokját. Ruhámra tapadt por, bogáncs, jégmara. Lelkemben a világ ezer képét hordom. Mind csak teérted. Ki hitte volna, hogy e meleg szobában megtaláljalak? Most velem fogsz jönni. János lenn vár a szánnal. János is nagyot fog nézni, ha kerten jövünk. Szépen bepólázlak. Mily gyönyörű út lesz! Úgy siklunk a havon, mint a hajó a vízen, táncos a parketten. A szánunk a boldogság korcsolyája lesz. Ebben a pillanatban a plébános húga kivonta kezét a kezemből és elhagyott, és kiment. # És ekkor én félni kezdtem és nem mertem sem utána menni, sem pedig ott maradni. Feltártam az ajtót, kibotorkáltam a sötét tornácra, megleltem a félszert, János ott hunyorgott, felültem a szánra, csúsztam a havon át, gyorsan a falun át, sűrű hópelyhek között csilingeltem dombon át, mentem tág mezőkön át, elértem a városba, reggelre, és egy kávéházban reggeliztem. 1996. január 21. UBSÊmBP
