Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1996-05-26 / 21. szám
MULTUNK-JELENUNK Ez úton szeretnék eleget tenni a Szlovák Nemzeti Párt alábbi kívánalmának: „... Addig nem lehet ratifikálni a magyar-szlovák alapszerződést, amíg a magyarok nem kérnek bocsánatot a szlovákok ezeréves elnyomásáért. ” Gondoltam egyet - ha már Magyarország nem képes eleget tenni e kívánalmaknak - magyar lévén, megteszem én, vállalva a „szörnyű 1000 éves elnyomatás” terhének ódiumát. Előbb azonban kissé utánanézek a dolognak, hogy ne csak úgy „an bloc” egy csapásra kérjek bocsánatot egy egész évezredért. Tehát mozgósítva szerény könyvtáram történelmi részlegét, nekikezdtem a kutatásnak: ki is ártott annyit a szlovákságnak, hogy ennyi győzedelmek után (1849, 1918, 1945) sem képesek azt feledni? Kezdjük a magyarok bejövetelével. László Gyula történész-régész kutatásai alapján bizonyított, hogy a honfoglalás több hullámban ment végbe (568, 670, 860). A 896-os dátum inkább a honfoglalás befejezését jelenti, Árpád vezetésével. Hogy ezek a bevándorló törzsek milyen népre találtak a Kárpát-medencében, ma már nehéz lenne pontos választ adni. (Természetesen mellőzöm a legendákat.) Valószínűleg Árpádék bejövetelekor még találhattak itt hun és avar lakosságot is. Talán ezzel magyarázható a Tarihi Üngürüsz azon részlete, amely így szól: „amikor abba a tartományba érkeztek (Pannóniába), látták, hogy csodálatosan bőséges folyamai vannak, bő termé- . se van ennek az országnak, és az ő nyelvükön beszélnek". Ezekben az időkben és a további századokban nemigen található említés a szlávokról a Kárpát-medencében. Ha akad is, az a horvátokat illeti, esetleg a szlovéneket. (Régebbi térképeken pl. Horvátország mint Tóthország van feltüntetve.) Ennek ellenére ma a szlovák történészek „belekapaszkodnak” a kettős keresztbe a három dombbal, amely jelvény már Szt. István királyunk pajzsán is látható (a Bécsi Képes krónikában). Az elvakult szlovák nacionalisták azzal vádolják a magyarokat, hogy ez a szlovákok címere, amit a magyarok jogtalanul vettek be az államuk címerébe!? (Kár, hogy az ilyen vádakra nem reagálnak heraldikai szakértők.) A kettős keresztet azon az alapon tartják csakis sajátjuknak, hogy ez a Nagymorva Birodalom jelvénye volt, és ők ennek a birodalomnak a jogutódai (persze minden bizonyíték hiányában). Valószínűbb, hogy a kettős kereszt bizánci. Tudott dolog, hogy a magyarok eredetileg bizánci-kopt keresztények voltak, és nem pogá- nyok. Ezért kerülhetett a kettős kereszt Szent István pajzsára. (Tudott az is, hogy a Szent Korona egy része is bizánci eredetű.) Ha valóban a Nagymorva Birodalom élvezte Bizánc támogatását, még nem jelenti azt, hogy a címerük is megegyezett. Idézet P. Dvorak: Odkryté dejiny 2. rész 303. oldal: „Dvojkríz ako Symbol Vei’kéj Moravy síce za- tial' dolozeny némámé (archeoló- govia navykopali áni jediny)”. Tehát nem igaz az, hogy a kettős kereszt a hármashalommal kizárólag Szlovákiát illetné. Ha a szlovákok (vagyis Stúrék) a kettős keresztet választották címerüknek, az az ő dolguk, de ne támadjanak másokat, akiknek szintén ez van a címerükben. A mostani szlovák nacionalistákat idegesíti az a tény, hogy a magyaroknak már több mint ezer éve szintén kettős kereszt van a címerükben. szaka Magyarországnak (talán az utolsó - Hunyadi Mátyás uralkodása alatt (1458-1490). Ebben a korszakban sincs sok említésre méltó esemény a kárpát-medencei szlávo- kat illetően. Van itt ekkor komolyabb gond is. A török kezdi döngetni a déli kapukat. Mátyás király keményen ellenáll. 1514 - Dózsa rály”). Hivatalos nyelvnek az egész birodalom területén csakis a németet ismerte el. Ez ellen felemelték szavukat a magyarok. Ekkor kezdődött egy önvédelmi magyarosítás - de a német nyelvvel szemben! A XIX. század elején jelentkeztek a szlovákok is nyelvi igényükkel - de a magyar nyelvvel A kommunizmus jelképes temetése. Prága, Vencel tér,1990 (Vlado Gloss felvétele) Végigmenve a honfoglalástól az Árpádházi királyok évszázadain - nincs kitől és miért bocsánatot kérni. Semmi bizonyíték, hogy ezekben a századokban a magyarok szlovákokat nyomtak volna el. * * * A XIV. században van említés szlávokról az északkeleti országrészben. Korjatovics Tódor orosz herceg menedéket kért az akkori magyar (Anjou) királytól, hogy letelepedhessen embereivel Munkács környékén. További említés történik szlávokról az északi országrészben a XV. században. 1440-ben elözönlöt- ték a Felvidéket Ján Jiskra cseh seregei Mária királyné (Habsburg Albert özvegye) behívására fia, V. László trónviszálya érdekében. E cseh zsoldosok garázdálkodásának végül Hunyadi János vetett véget. Jiskra emberei azonban szétszéledtek az északi országrészen (kb. a mai Szlovákia területén). A mai napig erről tanúskodnak egyes huszita építkezések (erődítményszerű házaik, templomaik) és egyes szlovákok cseh eredetű vezetéknevei. Két évszázad áttekintése után megint elgondolkodok - kitől, illetve kinek kellene ma, 1996-ban bocsánatot kérni: Korjatovics és Jiskra leszármazottainak, vagy nekünk, magyaroknak? Ezután következett egy szép korparaszti ázadása, 1526 - a szerencsétlen mohácsi ütközet. Olyan 150 éves korszak következett, amikor mindenki el volt nyomva a török által. Hogy mit jelentett a magyarság részére a 150 éves török uralom, azt nem is lehet leírni. A mai napig érezzük a hatását, annyira kivérzett akkor a magyarság. (Érdekes, a törökök a mai napig nem kértek bocsánatot a magyaroktól a 150 éves pusztításért.) Megint lezáródik egy korszak, és megint dilemmában vagyok; kinek, kitől, miért kellene bocsánatot kérni? Bocsánat, hogy a mérhetetlen török pusztítás ellenére is - bár megfogyva, de itt vagyunk, és bocsánat, hogy a török erejét annyira kimerítettük, hogy annak már nem volt ereje tovább, Nyugatra terjeszkedni? * * * A következő korszakra jellemző: a Habsburgok egyeduralma Magyarországon! A törökön aratott győzelem alapján az osztrákok a Kárpát-medencét mint hadizsákmányt kezelték. Nem egy korabeli író megjegyzi, nehéz eldönteni, a török vagy az osztrák végzett nagyobb pusztítást a magyarságon? II. József uralma (1780-1790) többek között arra is jellemző, hogy még arra sem méltatta a magyar nemzetet, hogy a fejére tegye a Magyar Koronát („kalapos kiszemben! Érdekes, amikor a latin volt a hivatalos nyelv, csendben voltak, amikor a német lett a hivatalos nyelv, szintén nem volt ellenvetés. Csak akkor kezdtek berzenkedni, amikor a magyarok ki akarták eszközölni Magyarország területén a magyar nyelv használatát. Nem sikerült! Óriási nyomás nehezült a magyarokra (kb. 1840-től). Az egész osztrák birodalom a magyarok ellen fordult az összes nemzetiségekkel. Sokan nem tudják, hogy az 1848-as magyar forradalom már tulajdonképpen egy elkeseredett védekezés volt. Ez a légkör nagyon jól érezhető Petőfi verseiből (pl. az Élet vagy halál!) A negyvenes években fogalmazódott meg a szlovákság autonómia- törekvése, és ekkor tisztázódott a szlovákság fogalma, hogy ők külön szláv nemzetet alkotnak, amely nem azonos más - a Kárpát-medencében élő - szlávsággal. Ekkor kodifikáló- dott a szlovák nyelv is, mint egységes irodalmi nyelv. Persze csak mint irodalmi nyelv (ma már mint hivatalos nyelv), de a magánéletben ahány járás, annyi nyelvjárás. * * * Egy bonyodalmas korszak végére értünk. Magam elé idézem a forradalom végét - a világosi fegyverletétel szomorú aktusát. Az egész osztrák birodalom az összes felbujtott nemzetiségeikkel sem bírta térdre kényszeríteni a magyart - csak a brutális nagyhatalom, az orosz hadsereg. Magam elé idézem az aradi vesztőhelyet, 1849. október 6-át. A győztes orosz hadsereg nem kívánt bosszút állni a veszteseken; annál inkább az osztrákok és bérenceik. Azt hiszem, még ma sem értette meg a szlovákság, hogy a beléjük táplált magyargyűlöletük céltudatosan történt, mint segédeszköz a magyar függetlenségi törekvések meghiúsítására. Szomorú évek következtek 1849 után. Kíváncsi lennék, van-e olyan elvakult ember, aki még ezekben az években is képes lenne a magyarokat vádolni holmi elnyomásért, amikor még Budán, illetve Pesten sem volt szabad magyarul beszélni! Megint kérdem: kitől kellene nekünk bocsánatot kérni? E sötét korszak 1867-ig tartott, amikor a császárnak, mert más választása nem volt, ki kellett egyeznie a magyarokkal. * * * A XIV. százdban van egy további korszak, a dualizmus korszaka (1867-1918), amely alkalmat adott a magyarságnak, hogy végre kissé fellélegezhessen. Kissé, mert ne feledjük - nem önálló Magyarországról van szó. Az államfő, az osztrák császár (most már magyar király is) ugyanaz, aki 1849-ben szabad kezet adott Haynau vérengzésének. Elképzelhető azonban bizonyos magyarosítás - valamiféle „kölcsönke- nyér visszajár” alapon, visszavágás az 1849-es kivégzésekért. Ne feledjük, hogy amikor Magyarországot két nagyhatalom (osztrák és orosz) el akarta pusztítani, ők - a szlovákság meg a többi nemzetiség - a hóhérok oldalán segédkeztek. A kiegyezés korában lehettek túlkapások, talán kissé megnőtt a magyarság önbizalma, hogy évszázadok után végre uraik lehettek saját hazájuknak... Ezt hosszú lenne részletezni, ezért én, mint magyar - mint azt az írásom elején említettem - bocsánatot kérek az 50 éves magya- rosítási törekvésekért! Ezután én is elvárom, hogy a szlovákok is kérjenek bocsánatot az 1918-ban elrabolt magyarlakta területekért (ahol a nagyméretű kilakoltatások után is vagyunk vagy 600 ezren), továbbá a 2. világháború utáni otthonunkból való embertelen kiűzetésért, és a 77 éve tartó tervszerű asszimilációért. És soha többé ne kelljen hallani Szlovákiában a fasiszta jelszót: „Na Slovensku po slovensky”. Hagyjanak minket élni, művelődni, kultúránkat ápolni! P.S. Egy utólagos időszerű megjegyzés: Az 1938-as Dél-Szlovákia, főleg magyarlakta területeinek Magyarországhoz való visszacsatolása nem nevezhető erőszakos fegyveres megszállásnak (okupácia), mivel a csehszlovák hadsereg szépen kivonult a kérdéses területekről egy nemzetközi egyezmény - a bécsi döntés - értelmében. Viszont az 1918-as csehszlovák területszerzés törvénytelen rablás volt, a „Jaj a legyőzőiteknek” alapon, mivel a békeszerződést, mely törvénybe iktatta a magyar-csehszlovák határt, csak 1920. június 4-én írták alá. Végezetül tessék eldönteni, kinek, kitől és miért kellene bocsánatot kérnie? JÁNOKIK. TIBOR
