Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1996-05-19 / 20. szám
l/HSfirrap 1996. május 19. VALLÁS - ETIKA (Mér y Gábor illusztrációs felvétele) (Folytatás az előző számunkból) Megjegyzések a főbb pontokhoz AJ Annak ellenére, hogy számos közösségbomlasztó körülmény megszűnt, a család helyzete és a családi helyzet egyelőre nem mutat pozitív változást az 1989-es fordulat után. A válság gyakorlatilag minden térségbeli államban tovább tart. Ennek egyik oka, hogy nem volt, ma sem lehet szó következetes, átfogó erkölcsi nevelésről, miközben nemzedékek nőttek föl ennek hiányában. A válások leggyakoribb indítéka megbízható források szerint a hűtlenség, az alkoholizmus vagy más káros szenvedélyek, de a szociális okok is egyre gyakoribbak. A gyermekek helyzete éppen a válások következtében aggasztó. B/ A személyiség szabad fejlődésének feltételei javultak. E téren a legpozitívabb jelenség, hogy megszűnt az ideológiai kényszerhelyzet. Némely országokban viszont gátat jelent a helytelen iskolapolitika. Általában hiányos és homályos a szexuális felvilágosítás mind családi, mind iskolai vonatkozásban. A homoszexualitás vaskosodó problémájának egyik oka, különösen nagyvárosokban, a fentebb említett felvilágosító munka hiánya lehet. Nyilvánvaló azonban, hogy mint jelenség, egy agonizáló korszak végterméke is lehet. Gondoljunk például a görög kultúra fölbomlására... Tény viszont, hogy az egyházaknak ebben a sürgető kérdésben egységes álláspontra kellene helyezkedniük. A háttérben ugyanis valószínűleg a betegségig fajuló benső zavarok rejlenek. Cl A vállalkozói szféra problémái nálunk teljesen új kihívást jelentenek. Megoldásukhoz az EU országai és egyházai jelentős segítséget nyújthatnának. Az utóbbi elsősorban erkölcsi vonatkozásban. Térségünkbe ugyanis a vadkapitalizmus tört be, amelynek leküzdésében és meghaladásában a nyugatiak értékes, hasznosítható tapasztalatokat szereztek. Úgy tűnik föl, hogy ebben a vonatkozásban nyugati keresztyén testvéreinket mulasztás terheli, annak ellenére, hogy más területeken komoly támogatást nyújtanak. D/ Térségünk államaiban még nem természetes a független bíróságok működése, sem a polgárok teljes, tehát mindenre kiterjedő egyenjogúságának biztosítása. Közös gond viszont a fajgyűlölet és a durva erőszak. E téren valóban kevés az egyének pozitív gondolkodása és cselekvése; szükséges lenne a következetes együtt- munkálkodás az egyházak, valamint az egyházak és a társadalmi szervezetek között. Néhány keleti országban évszázadokon át működtek egyházi iskolák, például Magyarországon a század elején ezek száma meghaladta az állami iskolákét. Időben meghatározva ez azt jelenti, hogy a reformációtól a kommunista uralom kezdetéig (1948) léteztek és komoly jelentőséggel bírtak. Magyarországon, Szlovákiában, Csehországban stb. ma gyakorlatilag ismét nyithatók (már vannak is), elméletileg másutt is, ám létesítésük elé általában akadályokat gördítenek. Szlovákia, Erdély, Kárpátalja esetében a kisebbségi egyházak számára csupán különböző súlyos gondok és vajúdások közepette lehetségesek. Jelentőségük a jövő szempontjából szinte fölbecsülhetetlen. A keresztyén, ezen belül a protestáns világi értelmiségre itt nagy feladatok várnak. E/,F/ E két utolsó pontot összevonva tárgyaljuk, mert nehezen választhatók el egymástól. A kisebbségi kérdés bonyolult volta általában ismert a nyugati féltekén, de nem kellőképpen. Ezt a tényt jól tükrözik a XX. század eseményei és az őket követő nagy nemzetközi konferenciák döntései. A vallási azonosságtudat ezekben a régiókban gyakran egybeesik a nemzeti identitástudattal. Ez természetesen egy hosszantartó fejlődés eredménye és tudatosítani szükséges, de mert valóban így van, azt is jelenti, hogy az egyik meggyengülése vagy elvesztése a másik sorvadásához vezet. Ezen a ponton erőteljesen jelentkezik az egyházi és nemzeti iskolák nélkülözhetetlen szerepe és problémája. A mai ellehetetlenítő törekvések egyértelműen jelzik a nemzetállamok nacionalista alapon történő létrehozásának groteszk szándékát. Világos, de mégis hangsúlyozni kell, hogy nem nemzetállamokra és ho- mogenizálásokra van szükség, mert az mindig erőszakkal, mi több, általában vérontással jár. Európa közepén, igaz, a nyugati viszonyoktól eltérő módon, nemzetek élték meg a maguk történelmét országaik, illetve etnikumuk határain belül Bizánc és Róma, illetve Wittenberg és Genf felé tájékozódva. Így fejlesztették kultúrájukat, szembehelyezkedve tatárral, törökkel, adott esetekben némettel és orosszal. Itt egy adott egyházhoz tartozni egyben azt is jelenti, hogy egy adott színes kultúrához és nemzethez tartozunk (ld. Erdély). Ebben a soknyelvű térségben a felebaráti szeretet gyakorlása mindenek fölött fontos. Elsőbbséget kell kapnia a gyakorlatban a nagyhatalmi érdekekkel szemben is. Ezért a nacionalizmust, mivel lejáratta magát, az egyházaknak szigorú következetességgel vissza kell utasítaniuk, ugyanakkor azonban, és ez rendkívül fontos, egy egészséges, másokat nem sértő és nem korlátozó nemzetépítő tudatnak kell helyt adni. Ugyanis az identitástudatukat veszített tömegek veszélyesek, mert bárki által könnyen manipulálhatók. Nem csupán a történészeknek és politikusoknak, hanem a lelkipásztoroknak is illik tudniuk, hogy Közép-Európa nemzeti kisebbségei, valamint nemzetiségeinek és etnikai csoportjainak egy része nem bevándorlók, sem nem vendég- munkások halmaza, hanem őshonosok ott, ahol élnek. Nyelvüket és kultúrájukat elsorvasztani, üldözni, vagyis létükben fenyegetni őket bűn. Ezt kellő nyomatékkai kimondani az egyháznak elsőrendű feladata. A politika szótárából a bűn fogalma, sajnos, lassan kikopik. Nem feledhető az sem, hogy az egyházi és a nemzeti kisebbségek senkit sem veszélyeztetnek. Hangjukat csak akkor hallatják, ha létükben fenyegetik őket. Ha tiltakozni kényszerülnek, azt önvédelemből, kétségbeesésükben teszik. Ez természetesen az egész térségre érvényes. Végezetül, engedtessék meg néhány szót szólni arról a nemzeti kisebbségről, amely ebben a régióban létszámát tekintve a legjelentősebb, amelyhez magam is tartozom, nevezetesen a magyar kisebbségről, mert ügyük nem egy vagy két ország ügye, hanem századunk békeszerződéseinek következtében közép-európai ügy, rendezése pedig minimálisan európai feladat. Ma már egyértelművé lett, hogy a nemzeti kisebbségek fennmaradása autonóm jogok nélkül lehetetlen. Az, aki ezzel ellentétes elveket vall, rejtetten vagy nyíltan a felszámolásukra törekszik. Ezért e jogokat elodázni, megtagadni politikai kalandorság lenne. Éppen a magyar kisebbségekkel szemben szokták ellenségeik mondogatni, hogy nyugtalanok, destabilizálnak, ám a tények egészen másról, ennek az ellenkezőjéről tanúskodnak. Mostanában egyre gyakrabban hangzik el, már-már vádként a megjegyzés, hogy a magyarságnak „trianoni komplexusa” van. És valóban lehet ilyen komplexusról beszélni. Trianon ugyanis olyan sokkos állapotot idézett elő, amelyet egyetlen más nemzet sem vészelne át egykönnyen. Nem mindenki előtt ismert a tény, hogy az ország területének kétharmadát elveszítette, miközben az etnikai határok teljes figyelmen kívül hagyásával közel négymilliónyi magyar az új országhatáron kívül, a környező utódállamokban rekedt. Az akkori népesség arányszámait figyelembe véve ez igen nagy szám. Mindez azonban tény, éspedig olyan tény, amelyről hetven esztendőn át szólnunk sem volt szabad. Ezért ez sok fül számára kényelmetlen és irritáló, és sokan tehetnek róla, csak a büntetett kisebbség nem. Szeretném azonban felhívni a figyelmet arra, hogy nem csak a magyarságban él a trianoni komplexus, hanem az utódállamokban is. Erről azonban senki nem óhajt vagy nem mer beszélni. Míg a magyarságban a komplexus okozója a rendkívüli méretű veszteség, addig az utódállamok politikusaiban és polgáraiban az ajándékba kapott hatalmas etnikai területek, az egykori történelmi országrészek megtartása és a kisebbségek ilyen vagy olyan formában történő fölemésztésének a gondja az okozója. Innen érthető a folyamatosan megújuló, felszínre törő bizalmatlanság, a rossz lelkiismeret, a kóros elváltozásokat okozó félelem, a túlfűtött nacionalizmus és a sovinizmus. Ha nem így volna, akkor az etnikai tisztogatások váltakozó, drasztikus, máskor rejtett formái helyett az autonómiák biztosítása jelentené a megoldáshoz vezető utat. Egy egészségesebb lelkűiét és gondolkodás- mód kimunkálása lelkipásztori, lelkigondozói feladat is. A gyűlölet megkötözöttségéből csak a szeretet útján van szabadulás. Gondoljuk végig együtt a ránk váró utat az evangélium szellemében. Meggyőződésünk, hogy a gyűlölet nem lehet állami vagy nemzeti program. Ahol a gyűlölet eluralkodik, ott hiányzik a jövőlátás. Mindezeket azért kellett érintenem, mert ilyen a tényleges helyzet, és mert nyilvánvaló, hogy a lelkipásztoroknak az igazsághoz kell magukat tartaniuk, objektivitásra törekedniük, különben képtelenek a tárgyilagos magatartásra, s erkölcstelenekké válnak. Nem állhatunk semmilyen „izmus” szolgálatába, mert megha- sonlást idéznénk elő az egyházban és népünk között. Ha az egyház és szolgái a társadalmi igazságtalanságok és hamisságok láttán is némák maradnak, cinkosokká, erkölcsi hitelképtelenekké válnak. Prófétai lelkűiét és elhivatottság nélkül nem lehet lelkipásztori munkát végeznünk. Tényleges helyzetünk egész röviden jellemezhető. Világunkat lényegében három szenvedély uralja: az érzékiség, a gyűlölet és a gazdagság bűvölete, vagy ahogyan Ady Endre fogalmazott: a Vér és az Arany. De ez nem keresztyén világ. Mit tegyünk? Az élet Urára figyelve, egymással összhangban szóljunk és cselekedjünk. THDR. ERDÉLYI GÉZA (Elhangzott az Európai Protestáns Lelkészegyesületek képviselőinek Liebfraugenben tavaly novemberben tartott konferenciáján. Rövidített változat.) lyan faluban nőttem fel, amelynek nem volt temploma. Helyesebben: már nem volt. Amikor én születtem, a 16. századi templom helyén már csak egy harangláb árválkodott. A front átvonulásakor megsérült épületet a helybeliek lebontották. Köveiből rakták le a kultürház alapjait, melynek homlokzatára, a kor ízlésének megfelelően, vörös csillag került. A templomépítő ősök meg foroghattak a sírjukban a harangláb alatt... Arra, hogy kis falunknak nem volt temploma, már gyerekfejjel sem voltam igazán büszke. Sőt. Bár a hiányát nem tudtam igazán felmérni. Templom nem lévén, korosztályomnak a rendszeres templombaj árás élménye sem adatott meg, s ezzel együtt a rendszeres hitélet sem. Én is csupán szüleimnek és a nagyszülőknek köszönhettem, hogy volt némi fogalmam a vallás dolgairól. Emlékszem, alapiskolás koromban egy kezemen meg tudtam számolni, hány alkalommal voltam templomban. Aminek az az „előnye” volt, hogy ha az iskolában erről faggattak (ami elég gyakran megesett), nem kellett különösebben titkolóznom. Bár ami azt illeti, szülőfalumban az idősebbek sem voltak igazán buzgó templomjárók. Hogy ez miért alakult így, annak valószínűleg csupán egyik oka lehetett a templom hiánya. Mert végül is a szomszéd faluban volt templom, csak éppen ritkán tartottak istentiszteletet benne. Nem volt, aki tartson. A valamikori pap, bíró, tanító tekintélyhármasból az én időmben már csak a tanító maradt, s azt is gúzsba kötötte az ateista béklyó. Ezek után el lehet képzelni, miféle értékekhez igazodhatott a falubeli közösség. Meggyőződésem, hogy sehol akkora pusztítást nem végzett a kommunista idológia uralma, mint éppen szülőföldemen, Gömörben. Erkölcsben, lélekben egyaránt. Ezek után joggal várhatnánk, hogy a rendszerváltás ezen a téren fordulópontot jelentett. Sajnos, nem egészen így történt. A szülőfalum és a szomszédos községek egyházközségeinek ma sincs saját lelkészük. Istentisztelet is csak minden második héten van, mert a beszolgáló lelkipásztor nem jöhet gyakrabban, annyi gyülekezet van a gondjaira bízva. Az Isten háza azonban még ilyenkor sem telik meg. Három község híveiből sem... Az istentiszteleteken a rozoga padokban főleg idősebbek ülnek, a párját ritkító kazettás mennyezet alatt álmukból felriasztott denevérek csapongnak. A műemlék templom falát „díszítő" ujjnyi repedéseken besüvítő szél zúg az orgona helyett. Tudom, máshol sem jobb a helyzet. Gömör- szerte még mindig sok a romos, felújításra váró templom, üresen árválkodó, elhanyagolt lelkészlakás. Itt még ma is 3-5 anyaegyházközségre jut egy lelkipásztor. S a hívek száma a legtöbb helyen csak fogyatkozik... Ráadásul ezek az egyházközségek nemcsak lélekszám- ban, anyagiakban is szegények. Saját erejükből a hívek nem igen tudnák karbantartani, felújítani templomaikat, parókiáikat. Erre csak ott van lehetőség, ahol az emberek önfeláldozása, igyekezete, adakozása külső segítséggel párosul. Mégha eretnekség is a hitélettel kapcsolatban anyagiakat emlegetni, sajnos az az igazság, hogy sok egyházközség fennmaradása tényleges anyagi bázisától függ. Szerencsések azok a gyülekezetek, amelyek támaszra leltek, akár az önkormányzat, akár más, esetenként külföldi patrónus személyében. S máris ott vagyunk, amit Erdélyi Géza nagytiszteletű uram „mammonként” emleget : a pénznél. Hiába, elanyagiasodott világunkban ez az új isten az úr. Ennek hódolnak az emberek, amikor Isten igéjének hallgatása helyett a földet túrják, az üzletet hajszolják, csupán azért, hogy jobban éljenek. Ők és majdan a gyerekeik, unokáik. Negyven év materialista ideológiája után íme, így valósul meg a materializmus gyakorlata. Hiába, negyven év nagy idő. Évtizedek pusztítását nem lehet öt év alatt helyrehozni. Még tíz év alatt sem. Ahhoz sokkal több idő kell. Mert a megújulást az alapoktól kell kezdeni, minden szinten. És egy új generációval. S. FORGON SZILVIA Templomi csendélet
