Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1996-05-19 / 20. szám
CSÁKY PÁL Édes szülőföld (részlet) Külön eseménynek számítottak az iskolában a plébános úr órái. Szocialista berendezkedés ide vagy oda, a kemény katolikus falu gyerekeinek nagy része bizony hittanra járt, s az órákat az iskolában tartották. Hiába voltak a nagy meggyőző szövegek, hiába a kommunista brosúrák szinte havonkénti ismertetése, hiába a szülők ismételt behívatásai a községházára, hiába a győzködések áradata élőszóban és a hangoshíradón keresztül, semmi sem hatott: a szülők kemény nevelésben részesültek és meggyőződésükből nem engedtek. A szövetkezetbe vagy a kommunista pártba még be lehetett citálni egyikü- ket-másikukat, ám arra rákényszeríteni őket, hogy ne járjanak templomba vagy a gyereküket ne adják hittanra, már sokkal nehezebben ment. A tanító úr sem tette a kalapja mellé, amit az ilyen rábeszélések alkalmával kapott; a felvágott nyelvű menyecskék alaposan kitöltötték rajta a mérgüket, s egészen odáig elmentek a fenyegetésben, ha nem engedi be a papot az iskolába, őt magát kergetik ki kapá- val-gereblyével a faluból. A hivatalos közegek, a párt- és állami szervek, de még a titkosrendőrök is meghátráltak eme elemi erejű, egységes fellépés láttán. Mégcsak azt sem mondhatjuk rájuk, hogy rossz szívvel tették volna, hiszen a faluban azt is tudta mindenki. hogy a helyi párttitkár, a tanácselnök, de még a két falusi titkosrendőr fia is el-eljárt esténként a szomszéd községbe, a parókiára, ahol a plébános úr otthonosan, a világ szemei elől elvonulva nyújtott nekik vigaszt, hittan-különórák formájában. Meghasonlott, tudathasadásos életet éltek ezek a helyi vezetők is. A közösségből nem szakadhattak ki, ám némiképp el is szigetelődtek benne; a fentről kapott feladatokat csak végre kellett hajtaniuk, ugyanakkor a kedvező elbírálás kedvéért nem kerülhettek szembe mindenkivel a faluban. Jó lelkiismerettel bizonyára egyik sem aludt közülük, ám azt is érdekes volt megfigyelni, hogyan próbált egyi- kük-másikuk elszabotálni egy-egy apróságot, hogyan próbáltak úgymond segíteni néhány keménynyakú falusinak. - Ide figyeljen, Sándor, maga hálával tartozik nekem - mondták egy-egy kocsmai összezördülés után -, nem írtam be a fia káderlapjára, hogy hittanra jár, hát úgy becsülje meg magát! Voltak persze kimondottan rossz- indulatúak is közöttük, s az csak a rendszer aljasságát bizonyítja, hogy ezeket felhasználták mások ellen. Emberi, családi tragédiák sora keletkezett ezekből a helyzetekből, s az egész állapot megintcsak nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a falusiakban nőjön a bizonytalanság, erősödjön a beletörődés. Széllel szemben nem lehet, ismételgették egyre többen a pejoratív filozófia eme veretes termékét és többen kezdtek e szerint is viselkedni. A legfurcsább helyzetben az úgynevezett titkosrendőrök voltak. A kis községben mindenki ismert mindenkit, mindenki tudott mindenkiről mindent; az is nyílt titok volt tehát, ki a titkosrendőr a faluban, arról már nem is beszélve, hogy az ötvenes években, amikor ez a falu is keményen az atomháborúra készülődött, jobbára ezek a megbízhatónak tartott káderek tartottak előadásokat. Az emberek gondolkodásába akkor próbálták meg belepréselni az atombombát meg a gamma-sugárzást, a kapá- hoz-kaszához szokott kezek mozdulatait akkor próbálták meg a gázálarc viselésére is idomítani, nem sok sikerrel. A revánsra aztán a kocsmaudvaron került sor, ahol elküldték a fülelő spicliket jobb égtájak felé. Az anyja keservét, hangzottak el a kacifántos káromkodások, hát már ide is utánunk pofátlankodnak ezek a szar alakok? És kirobbant a szitokár, egymás orra előtt hadonásztak az öklök, s nemegyszer tettlegességbe is fulladt a nagy eszmecsere. A hatalom azonban már ékeket ütött az emberek közé, ékeket a fejekbe és a szívekbe is, s ezek a sebek nehezen hegedtek, a hazugságok, fájdalmak nehezen fe- lejtődtek. Ekkor érte el a falut a suttogó propaganda legújabb hulláma is. Nincs annak a gyereknek jövője, amelyik hittanra jár, próbálták meg beleszug- gerálni a szülőkbe a kételyt hozó szavakat, nem veszik fel őket főiskolára, egyetemre. A szülők közül pedig egyre többen kezdtek hinni a propagandának, amelynek ott, akkor jelentős valóságmagja is volt, tekintettel arra, hogy az akkori intézményekben bizony keményen kádereztek is. Az embereket az újabb félelemkiváltó hullám a módszerek megváltoztatására szorította. Megszaporodtak a szombat esti keresztelések, a titkos esküvők, a pap sokszor az éj leple alatt látogatta meg a családokat és szolgáltatta ki a szentségeket vagy tanította hittanra a gyerekeket. A temetőtől övezett templomban akkortájt sűrűn pislákolt esti fény, kísérteties fénybe burkolva az ablakokat; villanyvilágítás még nem lévén, gyertya vagy mécses adta gyenge fényét az éjjeli szertartásokhoz. Egyfajta összetartás fejlődött ki ebben a kérdésben is a faluban, az ahogy le- het-hitélethez alkalmasint falazott még a pártelnök vagy a titkosrendőr is. A rendszer, bár sok kárt okozott az emberek lelkében, azt soha nem tudta elérni náluk, hogy teljességgel feladják magukat. Eljött hát a plébános úr, bemutatkozott, és a négy kiválasztott gyerek koponyájára egy-egy barackot nyomott. Nagy puruttyák vagytok, mondta nekik nevetve, azok pedig tanácstalanul kapkodták a fejüket a megnevezés hallatán. Csak később, a szövegkörnyezetből jöttek rá, hogy az előttük addig ismeretlen puruttya kifejezés valami olyasmit jelenthet, mint a tanító úr ajkán gyakran felhangzó kópé megjelölés. Középkorú ember volt a plébános úr, kissé testes, közepes termetű - és általában jókedvű, ami a gyerekek számára örömteli felfedezés volt. A legszimpatikusabbnak azonban azt találták benne, hogy partnernek vette őket. El is határozták menten, hogy hittanra kedvvel fognak járni, s amikor a plébános úr lehetséges minist- ránsok felől érdeklődött, annyian jeMéry Gábor illusztrációs felvétele lentkeztek nála, hogy vasárnap el sem fértek az oltár körül. Persze, tökéletes dolog nincs a világon, erre a gyerekek is csakhamar rájöttek. A második hittanórán ugyanis azt üzente a plébános úr a fián keresztül a templomszolgának, készítene el három jó minőségű nádpálcát a következő hittanórára. A gyereknek elnyílt a szeme a csodálkozástól, s meg nem állta, hogy meg ne kérdezze, miért hármat. Azért, hangzott a sejtelmes válasz, mert a világon semmi sem tökéletes fiam, fájdalom, még a legjobb minőségű nádpálca sem az. Ha tehát az esetleges fenyítések következtében valamelyik nádpálca elrepedne, akkor az a helyzet állhatna elő, hogy a fenyítést nem lehetne befejezni, ami katasztrofális kihatással lenne a lelketekre, tekintettel arra, hogy épp az igazságosságba vetett hiteteket ingatná meg. Hogyan lehetséges az, hogy egyiktek megkapja a fenekére a teljes sort, amit ígértem, míg a másik a pálca eltűrésének okán esetleg nem. Miféle igazságosság lenne ez így, kérdezhetnétek joggal, s meginogna bennetek az igazság mindenekfeletti teljességébe vetett bizalom. Az Isten mentsen meg benneteket az ilyen veszélytől, magyarázta a plébános úr, a nevelés folytonosságának fenntartását biztosítandó tehát számítanunk kell a nádpálcák esetleges tökéletlenségével is. Ezért kell belőlük legalább három - érvelt nagy hévvel a plébános úr, ám csodák csodájára az egyik ötödikes a leghátulsó padban jelentkezésre nyújtotta a kezét.- Nem igazságos ez, plébános úr - mondta ki paraszti egyenességgel. - Régen is, az istenítéleteknél, megkegyelmeztek annak, aki az első tortúrát túlélte - érvelt, s a plébános úr a logikus felvetés kapcsán láthatóan meglepődött. Már-már úgy tűnt, a rebellis diáknak esélye lehet a győzelemre, s a plébános úr esetleg tényleg csökkenti a megrendelendő nádpálcák számát, amikor a fiú, a nem várt sikertől felbuzdulva, tovább próbálta fitogtatni tudását.- Hunyadi László is túlélte az első kísérletet - próbálta még tetézni érveit, ám a plébános úr, ráérezve a lehetőségre, azonnal lecsapott: - Na látod, Hunyadi László esetében is szükség volt a második sújtásra! S bár érezte, meglátása nem biztos, hogy mindenben megállja a helyét, elvágandó a vitát, ellentmondást nem tűrő hangon a templomatyafi felé fordult: - Hármat mondtam, megértetted? Mindhárom első osztályú nádpálca legyen! Mondatai mocorgást váltottak ki a padokban és' valószínűleg kétkedést indítottak el az agyakban. Tény ugyanis, hogy az elkövetkezendő vasárnapon jócskán megcsappant a mi- nistrálni akarók száma. X-né elzárja a rádiót és a tévét is, ha a menekültekről beszélnek. Kiütést kap tőlük, magyarázza furcsa viselkedését. Maradtak volna ott, ahol voltak! - emeli karját magasba és a keze ökölbe szorul. Átkozódása szokatlan, mert X-nét galamblelkűnek ismerik, szava halk, szitok sosem tolul az ajkára. Szelídségének további bizonyítéka, hogy anyósnak is népszerű, menye, veje imádja. Ezért keltett általános megrökönyödést a faluban, amikor híre kelt, hogy X-né, ahelyett, hogy istápolná szerencsétlen földönfutókat, átkokkal sújtja őket. Miért? - találgatják a szomszédok. X-né nem ad magyarázatot. De amikor már elviselhetetlennek érezte titkát, megosztotta velem, sőt felhatalmazott, írjam meg gyűlöletének eredetét - mások okulására. El kell árulnom, hogy X-né imádja a meglepetéseket. Különösen azokat, amelyeket ő készít szeretteinek. Tavaly ilyentájt, ruhát teregetett az udvaron. Sütött a nap, s bár a tél még messze, mégis azt tervezgette, mit vesz majd karácsonyra a családjának. Ideje ugyan van, de nem jó mindent az utolsó pillanatra hagyni. Tervezgetett, dudorászott, észre sem vette, hogy látogatója érkezett. Vékony kis nő nyitott be a kapun. Talpig feketében, sápadt, sovány, fekete kendője a homlokába húzva. Nem több huszonöt évesnél. Mondott valamit, de X-né nem értette. Idegen nyelven beszélt. Bosznia, Bosznia hajtogatta a fekete ruhás asszonyka, mutogatott, és X-né nehezen bár, de annyit mégis kivett a hadarásából, hogy háború van, menekülnek, valakije meghalt, Németországba indulnak, de nincs pénzük. Az utcára tekingetett, ahol idegen rendszámú autó vesztegelt. X-né behívta a vendéget a konyhába, leültette, enni adott volna neki, de az asszonyka eltolta az ételt. Váratlanul térdre borult és éktelen zokogásba tört ki. X-né vigasztalta, simogatta, az asszonyka megnyugodott, és kinyögte: pénz kell neki, benzinre. Nem koldul, isten ments, cserébe itthagyja ezeket az aranygyűrűket. Két darabot kétezerért. X-né lelkében megszólalt a figyelmeztető hang: légy résen! De a vészjelzést elnyomta a zokogó nő látványa meg a gyűrűk csillogása. Hátha mégse arany, villant fel benne a kétkedés, de a szipogó aszsonyka a veséjébe látott. Arany, arany, hajtogatta. Lekapta a polcról az ecetes üveget, egy poharat félig töltött, sót is szórt bele jócskán, s a fortyogó „próbalébe” belepottyantottá a gyűrűket, meg is kavarta kanállal, aztán kiemelte, kifényesítette a konyharuhával és X-né orra alá dugta: ha eddig kételkedett, most láthatja, igazi arany, a maró folyadék sem vette el a fényét. X-né mélyen elszégyellte magát. Miért is tételezte fel, hogy becsapni akarják? Derűs szívvel nyújtotta át a két darab ezrest és vette át a két gyűrűt. Az idegen asszony elment, X-né egyedül maradt - a gyűrűkkel. Gyönyörködött bennük egy darabig, aztán elrejtette. Messze még karácsony. December elején a városban járt. Kíváncsiságból körülnézett az ékszerüzletben, mennyiért vesztegetik az aranygyűrűket. Megbecsültette, mennyit ér az ő két aranygyűrűje. Nem akarta elhinni az ékszerész ítéletét: ez a két gyűrű nem arany. A becsüs szavai sem vigasztalták, hogy volt, aki mindjárt nyolc darabot vett... X-né vigasztalására én is elmondtam egy történetet. Egy kisváros utcáján leszólított egy férfi egy járókelőt: vegye meg ezt a gyűrűt, olcsón adja, ötszáz koronáért. A férfi nem ment lépre. Hátha nem is arany! Jöjjön be velem az ékszerüzletbe, megnézetjük. A gyűrűt a szakértő is aranynak találta, és ezt a próba is alátámasztotta. A férfi (az utcán) legombolta az ötszáz koronát, és zsebre tette a gyűrűt. A felesége örült is, de csodálkozott, hogy miért ilyen gavallér egyszeriben a férje. Valami bűnét akarja jóvátenni? Rosszat sejtve, másnap ő is megnézette a gyűrűt. Ez nem arany, közölte vele az ékszerész. A családi veszekedést nem ecsetelem, de a férj rekonstruálta az esetet. Az történt, hogy az élelmes utcai csaló két darab, hajszálra egyforma gyűrűvel dolgozott. Az ékszerésznek aranyat mutatott, a vásárlónak hamisat adott. A rászedett férfi első gondolata az volt, hogy feljelentést tesz ismeretlen tettes ellen. Aztán meggondolta magát. Saját magánál csak nem tehet felejelentést! Mivelhogy ő - rendőr... X-né jót derült a történeten, talán vigasztalódott is kicsit, de a menekülteket továbbra sem szereti. Mert begyűrűztek hozzá, KOPASZ-KIEDROWSKA CSILLA Miért nem szereti X-né a menekülteket? PUBLICISZTIKA 1996. május 19.
