Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)

1996-05-12 / 19. szám

i/asárnap 1996. május 12.

A lelkipásztori munka etikai kérdései Közép-Kelet-Európában [öö

(...) Képtelenség olyan vállalkozásba bocsátkozni (bár akadhatnak köztünk olyanok, akik ezt igényelnék), amely univerzális etikai megoldásokat kínálna a különböző problémákra. Ezt a térség országainak eltérő múltja, jelenlegi gazdasági helyzete, eltérő politikai irányvonala, földrajzi fekvése stb. lehetetlenné teszi.

Az általános és erkölcsi problémák felsorolása jelzi azokat a területeket, ahol közös lelkipásztori erőfeszítéseket, összehangolt egyházi kísérleteket tehetünk a pozitív változás érdekében. Ezek a következők:

a/ létfenntartási gondok. Közép-Kelet országait ma ilyen gondok gyötrik, de ezek etikai problémákat vetnek föl, jóllehet országonként változó súllyal bírnak;

b/ a pénz, a vagyon hatalma. A

mammon hatalma gúzsba köti a szellemet (Lk 16,13). A gyakorlati életben ez ma azt jelenti, hogy a jótevő támogatót fölváltja az önző érdekember, aki nem jótevő, hanem a saját kizárólagos hasznát követi. Ez ma, sajnos, a nagypolitika színterén is így történik, lásd Kuvait, Bosznia... És itt megfordul az előbb jelzett képlet: a fennálló problémákhoz való erkölcstelen viszonyulás végül egzisztenciális következményeket von maga után;

c/ a válsághelyzetek veszélyei. A

többirányú válságba sodort társadalmakat és országokat fokozatosan uralmuk alá hajtják a gátlástalan politikai kalandorok, rosszlelkű karrieristák, s ennek következtében a válság is súlyosbodik. Ilyenre már példákkal is szolgálhatunk. Mit tehetnek ebben a helyzetben az egyházak? A veszélyt bibliai, erkölcsi alapon még idejekorán fölismerhetjük és fölkészíthetjük a társadalom tagjait a bajok kivédésére. Ez természetesen hitbeli és erkölcsi kötelességünk.

A lelki, szellemi javak előtérbe állítása és fölkínálása a mi feladatunk. A „miként” kérdését, persze, csak konkrét helyzetekben dönthetjük el. A múlt példákat szolgáltatott rá, a jelen számtalan esetben igazolja, hogy a fölbolydult, elbizonytalanodott, megtévesztett modern ember számára a keresztyén erkölcsi rend stabil alapot jelent. (...)

(Méry Gábor illusztrációs felvétele)

A PÉNZ ÉS AZ ANYAGI JAVAK KÉRDÉSE

1/ Az egyén és a tömegek érdeklődésének középpontjába csaknem kizárólagos jelleggel az anyagi javak gyors megszerzése került, melyek birtoklásának boldogító hatást tulajdonítanak. Ez az egészséges emberi magatartás súlyos egyensúlyzavaraival jár együtt, mert a gyorsan leértékelődő vagy fölélhető anyagi javak viszonylagossá és feledhetővé tették a maradandó, nem anyagi természetű javakat. A változás előtt mesterségesen elfojtott, illetve a központi hatalom útján minimalizált és szabályozott vágyak és törekvések 1989 után tömegeket sodortak kritikátlanul, minden józanságot és realitást nélkülöző módon és iramban a meggazdagodás víziója felé. Ez is gyors és mélyreható erkölcsi romlást eredményezett.

2/ Keserű szájízzel állapítjuk meg, hogy míg a „reális szocializmus” idején a szabadság hiánya okozott szinte fizikai fájdalmat, a szabadság beköszöntése után gyorsan és sokan egy másfajta rabszolgaság jármába dugták önként a nyakukat; az élvezetek, a mámor, a gyönyör és a pénz hatalmának jármába. Ez a romló erkölcstelenség különösen a fiatalokat veszélyezteti.

3/ 1989 után az emberek közötti kapcsolat sem vett tartósan más, pozitív irányt. Az igazi bűnbánat és a bűnök megvallása híján még az egyházak és a lelkipásztorok esetében sem beszélhetünk általános megújulásról. A társadalomra kényszerített kollektivista, elvtársi kapcsolatok színleltek és tartalmatlanok voltak. Ma viszont az egyéni, gyakran ellentétes érdekek könyörtelen küzdelme formálja az embertársi kapcsolatokat, a felkészületlenség miatt erkölcsi normák nélkül.

4/ A nemzetek és nemzeti kisebbségek kölcsönös kapcsolatában nagy a zűrzavar, s ennek számos ismert és kevésbé ismert oka van. E kérdéscsoport vizsgálatánál a bajok forrásáig kell visszamennünk. Közismert, egyben szomorú tény, hogy századunk nemcsak a szédületes műszaki vívmányok, hanem a legnagyobb pusztítások százada is. Európa ugyanakkor az igazságtalan békekötések, a nagyhatalmi érdekek játékszere lett. Milliók életén gázoltak át, millióknak az

igazságosságba vetett hitét taposták meg. Ebben a században nem minden bűnöst neveztek meg, s a büntetéseket is aránytalanul szabták ki.

Nem csak vétkes ne- vezőket, hanem náció- /úflKjsg

kát is büntettek, és szolgáltattak ki önkénynek, holott nem voltak bűnö- jáMMM

sebbek más népeknél,

Tízmilliókat deportáltak ■■¿¡¡xmáM nemzetállamok létreho- zásának a víziójától 'rSdpwl

megszédülve, vagy éppen hajtottak az elűzöt- jÉk

tek helyére, illetve nem- zetrészek váltak kisebb- | séggé a saját földjükön : a barna és a vörös ön- kénynek, vagy egyszerűen a többségi nemzetnek prédaként kiszolgáltatva. Ez a szebben alig nevezhető prédaszemlélet, az el- és leszámolási gyakorlat a legnagyobb mértékben lassítja a polgári eszme kifejlődését, nem kevésbé a keresztyén életstílus megvalósítását. Ezek a tények roppant horderejű, nehezen kibogozható erkölcsi problémákat vetnek föl, különösen azért, mert hetven esztendőn át beszélni sem volt szabad róluk, s még ma sem egészen természetes, hogy felvessük őket. Aki fölveti, számoljon azzal, hogy megbélyegzik. Ezek a kérdések a hétköznapi lelkipásztori munka végzésében is új, sürgető problémákkal jelentkeznek. Intenzitásukat és horderejűket tekintve, eltérő módon ugyan, de jelen vannak a posztkommunista országokban.

A térség országai jelenleg többé- kevésbé magukra hagyatva birkóznak a sokféle gazdasági, hatalmi, erkölcsi, szociális stb. kihívással, amelyeket valószínűleg nem teljesen értenek a fejlett nyugati világ kormányai és polgárai. Például míg a keleti ketrecbezárt népek csodálattal szemlélték, mily szükségszerűen szocializálódott a kapitalizmus (ez a folyamat tovább tart), addig a marxizmus-leninizmus ideológiai szorításában képtelen volt a demokratizálódásra, és a múlt, a fordulat ellenére máig hatva lassúbb iramot engedélyez, bár a demokratikus átalakulás korunk legnyilvánvalóbb szükségszerűsége. A jelenleg még kezdeti változás pozitív és negatív vonásai egyszerre jelentkeznek, ezért bizonytalanságot okoznak, s hatalmas zűrzavart keltenek egy új értékrend kimunkálásában. Nem mindenki számára evidens, hogy az általános emberi jogoktól kezdve a tulajdonjogig, az emberek közötti kapcsolatoktól a természethez és a dolgokhoz való viszonyulásig új normákat kell érvényesíteni. A szükséges új életstílus formáit időtálló tartalommal kell megtölteni. Az egyházaknak éppen a változások kényszerítő ereje, másfelől a visszahúzó erők fékező igyekezete közepette kell a keresztyén erkölcs érvényét és szükséges voltát meggyőzően felmutatniok.

A kettéosztott Európában az elmúlt fél évszázadban az általános fejlődés oly mértékű eltérést hozott, hogy egymás megértése gyakran az egy nyelvet beszélők esetében is problémát okoz eladdig, hogy azonos szavak tartalma is eltérést mutat. Még bonyolultabb a más nyelvi, nemzeti, egyházi közösségekhez tartozók kölcsönös megértése. Keletiek és nyugatiak számára mást jelent a liberalizmus, a nemzettudat vagy akár a nagy parancsolat. Olykor a követendő példa sem egyértelmű. Például országainkban még nincs kiépítve az intézményesített felebaráti szeretetszolgálat, de megvan a konkrét, személyes szolgálatvállalásnak a formája, esetenként gyakorolva és éreztetve a szamaritánusi magatartás fölemelő, gyógyító melegét. Nagy kérdésünk, hogyan tehetnénk a felebaráti szolgálatot hatékonyabbá, úgy intézményesítve, hogy ne váljék személytelenné, hogy a másokért érzett felelősség, az együtt dobbanó szív melege megmaradjon.

A felmerülő és most megfogalmazott problémáknak, a válaszra váró kérdéseknek megvan a pontos vetü- lete a mindennapi lelkipásztori, lelkigondozói munkában.

KÖZÉP-KELET-EURÓPA

ORSZÁGAINAK

PROBLÉMÁI

Konferenciánkra készülve öt kö- zép-kelet-európai ország hét egyházában közvetlenül, további négyben a sajtón és más csatornákon keresztül tájékozódtam. A kérdésekre kapott írásos és szóbeli válaszokat, majd a hozzájuk fűzött megjegyzéseket szeretném önök elé tárni. A következőkben elsősorban (de nem csupán) azokra a kérdésekre térünk ki, amelyek a „kelet-európaiakat” leginkább foglalkoztatják, ezért a lelkipásztoroknak is foglalkozni kell velük. Megjegyzem, hogy egyes országokban esetleg más a fontossági sorrend, esetleg vannak hangsúlybeli eltolódások, amelyeket a teljesség igénye nélkül igyekszünk figyelembe venni. A válaszokat, illetve a fölmerülő problémákat hat főbb csoportra bonthatjuk: A) A család helyzete, B) A személyiség- fejlődés kérdései, C) A vállalkozói szféra, D) Közérdekű problémák területe, E) Kisebbségi sorskérdések, F) Nacionalizmus vagy nemzetépítés.(...)

ThDr. ERDÉLYI GÉZA

(Folytatás a következő számban)

Elhangzott az Európai Protestáns Lelkészegyesületek képviselőinek Liebfrau- genben tavaly novemberben tartott konferenciáján. Rövidített változat)

éretnék segíteni Stanislav Bajaníkon, csak nem tudom, hogyan. Stanislav Bajaníkot ugyanis, aki mellesleg a Matica slovenská alelnöke, súlyos baj gyötri. Baja van a magyarokkal. Ezt ugyan ő maga a világért be nem ismerné, de minden megnyilvánulásából ez derül ki. Ez persze az ő baja, nem a magyaroké. Őt gyötri a „magyar kérdés”, ami csak számára kérdés, számunkra nem, mint ahogy az antiszemitizmus sem a zsidók problémája, hanem az antiszemitáké. Ez egyfajta betegség, s a betegség azé, akit gyötör. Ez ellen mi, magyarok semmit sem tehetünk, ez tőlünk teljesen függetlenül működik, valahol Bajaník úr belső világában.

Nem hiszem, hogy Stanislav Bajaníkot bántanák a magyarok. Úgy tudom, olyan helyen lakik, ahol magyarok is élnek. Márpedig ahogy én a jámbor csallóközi magyarokat ismerem, el tudom képzelni róluk, hogy még meg is süvegelik a harapós képű Mati- ca-alelnököt, ha a faluban összetalálkoznak vele.

Nem kellene, hogy érdekeljenek bennünket Bajaník úr lelki problémái, ha diszkrét ember módjára megtartaná őket magának, és nem zúdítaná a szlovák televízió kettes csatornáján keresztül az egész ország tévénézőinek népes táborára. Mert Bajaník úr április 15-én, főműsoridőben ezt tette. Az „Igazság keresése” című műsor a „ha a szomszédban ünnepelnek, nekünk gyászolnunk kell, és fordítva” filozófia jegyében készült, a magyarországi mil- lecentenáriumi ünnepségek egyfajta ellenpontozásaként. Benne örökzöld témaként köszönt vissza az a történelmietlen szemlélet- mód, amely minduntalan minőségi különbséget tesz két eltérő kultúra közé, miközben a másságot alacsonyabbrendűnek kiáltja ki. Bajaník úrnak például fogalma sincs egy nyelv kialakulásának és fejlődésének körülményeiről, de ez nem akadályozza abban, hogy a magyar nyelvbe került szláv jövevényszavak számából vonjon le messzemenő következtetéseket a befogadó nyelv- közösség civilizációs szintjére vonatkozóan.

A botcsinálta nyelvész mindig síkos talajon mozog, és ugyancsak ügyeskednie kell, hogy talpon maradjon. Bajaník úrnak ez nem sikerült, amikor a magyar nyelvbe került szláv (szerinte

szlovák) jövevényszavak lajstromát mutogatva az elsők között a bolond és a gyenge szavak tűntek fel a képernyőn. Ha elfogadjuk Bajaník úr laikus elképzelését, miszerint egy nyelvközösség a számára addig ismeretlen fogalmakat jelölő kifejezéseket veszi át, azt hihetnénk, hogy a magyarság a szlávok körében találkozott először az elmebaj tüneteivel és a fizikai erő hiányával. Ha tovább sarkítanánk ezt a gondolatmenetet, kiderülne, hogy a magyarok osztódással szaporodtak mindaddig, amíg az alánoktól át nem vették az asszony szót. Mindezen csak mosolyoghatnánk, ha „történelmi” eszmefuttatásainak bakugrásai közben a Matica alelnöke nem súrolta volna a nemzetgyalázás határát, amikor Anonymus krónikájára sandítva megkérdőjelezte az egész magyarság szavahihetőségét, mivel úgymond, annak idején szószegéssel jutott birtokhoz, és megbízhatósága manapság is vitatható.

A műsornak volt még egy további vonulata is. Féligazságokat tálalva vágott egyet a komáromi Duna Menti Múzeum felé, azt állítva, hogy egyik munkatársa „tudatosan hagyta ki a szlávokat” a Komáromot propagáló képes albumból. A közvélemény manipulálását szolgáló vádaskodás egybeesik a komáromi múzeum leépítését célzó, jelenleg tapasztalható mesterkedésekkel, azokkal, amelyek nem tűrik a kétnyelvű feliratokat, mindenáron szláv anyagot óhajtanának látni a tárlókban pompázó avar és római kori gyűjtemény helyén.

Bajaník úr műsorának végkicsengése egybeesett a Slovenská republika c. kormánylap egyik - ugyancsak a magyar millecentenári- umra reagáló - mondatával: „...jó volna, ha a magyarok, akik akkora pompával ünnepük az ószlovák kultúrnemzet körébe történt bejövetelüket, végre tudatosítanák, hálásaknak kellene lenniük nekünk azért, hogy elődeink megtanították őket civilizálton élni. ” Nos, ha már egyesek minduntalan a történelemre hivatkoznak, s teszik ezt úgy, mintha az ezerszáz éve történtek tegnap zajlottak volna, jó lenne, ha tudnák - a hála nem tartozik a szorosan vett történelmi kategóriák közé. Őseink - a szókölcsönzők és szóadományozók - ezt már különben is rég elintézték egymás között, amit a korabeli krónikák is bizonyítanak, amikor megírják: a 907-es pozsonyi csata idején a Nagymorva Birodalom előkelői pogány módra növesztett varkoccsal fejükön együtt harcoltak a magyarokkal, és derekasan kivették részüket a gazdag zsákmányt hozó kalandozásokból is.

A kései magyar utódok aligha kötelezhetők hálára kultúrájuk tudatos, rafinált sorvasztásáért, a körmönfont megszorító intézkedésekért, amelyek a Bajaník-féle gondolkodás egyenes folyományai. Hálával csak Stanislav Bajaník tartozhat nekünk, amiért létezésünkkel ürügyet szolgálunk lelki problémái és komplexusai lereagálására a mi adóinkból is pénzelt közszolgálati televízióban. Vajon miről értekezne a képernyőn, ha nem volnánk mi, magyarok?

VOJTEK KATALIN

1