Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1996-04-28 / 17. szám
FELPARCELLÁZTA(t)TUNK?- Szlovákiában 1996 márciusában sem mondott csütörtököt a kormánypártok parlamenti szavazógépezete. így a mindent maga alá gyűrő mélynemzeti gőzhengernek köszönhetően megszületett az új területi-közigazgatási refomról szóló törvény, amelyet a köz- társasági elnök - főként a főváros: Pozsony megalázó jogállását bírálva - újratárgyalásra visszautalt a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsába. Michal Kovác egyúttal azt is javasolta, hogy a járáshatárokról ne kormányrendelet, hanem parlamenti törvény döntsön; illetve azt indítványozta, hogy e törvény hatályba lépésének időpontja - ‘96 júliusa helyett - csak 1997. január 1-je legyen. Ezzel szemben Vladimír Meciar mindössze öt nappal az államfői vétó után - tehát még mielőtt a parlament egyáltalában napirendjére tűzhette volna az ominózus törvény újratárgyalását - a kormányzatra jellemző pökhendi gőggel és a köztársasági elnököt megszégyenítve; sőt, a tudósítók fotóinak tanúsága szerint még pezsgőt is bontva, kinevezte a leendő kerületek kormánybiztosait! Képviselő úr, mi a véleménye erről a kekk miniszterelnöki lépésről?- Hogy ez a parlament kijátszása és a demokrácia megcsúfolása. S ékes bizonyítéka a pártállami eszközökkel élő kormánykoalíció azon szándékának, hogy csakis olyan emberekkel töltse be az új helyeket a közigazgatásban, akik politikailag és nemzetiségi szempontból is megfelelnek az ő elvárásainak.- Az ellenzék miért tartja elhibázottnak, a felvidéki magyarok legitim politikai képviselete pedig egyenesen likvidációsnak az új területi-közigazgatási törvényt?- Az oppozíció általános véleménye szerint ez az országos átszervezés nem az ésszerűséget, a demokratikus értelemben vett regionális önkormányzatiságot, hanem elsősorban a gátlástalan centralizmus elvének visszaállítását, illetve a saját vazallusok tisztségbe juttatásával járó kádere- zés gyakorlatát szolgálja. A kormányzat mindezzel lényegében az ellenzékiséget kívánja felszámolni. Sajnos, az itt élő magyarság számára hatványozottan is veszélyt jelent Meéiarék világosan tettenérhető cinikus hatalomélvezete, hiszen mi teljesen a kiszolgáltatottságba sodródhatunk. A nagy számban magyarok lakta járások felsőbb területi egységekhez csatolásával ugyanis rendre megszűnik a saját befolyásunk a történelmileg adott régiók magyarságának életére. Más szavakkal: a felsőbb fokú területi egységek önkormányzati szerveiben mindenkor leszavazhatok leszünk, elvégre a kormányfő ország-világ előtt leszögezte, hogy az önkormányzati szevek csupán az újonnan kijelölt kerülethatárokon belül jöhetnek létre. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy „regionális” szinten, tehát a kormányzati sugallatra létrehozott muszájkerületek mindegyikében eleve garantálva van a többségi nemzet háromötödös többsége. Ezért kellett addig ármánykodni, amíg például a Dunaszerdahelyi járás a Nagyszombati kerülethez, a Komáromi járás viszont a Nyitrai kerülethez csatoltatott. És mivel egyértelmű, hogy a nagy területi egységek állami közigazgatási hivatalaiban a kormány emberei fognak ülni, könnyen megjövendölhető, hogy a magyarlakta tájakon minő gyakorlat dívik majd - mondjuk - a kultúra és az iskolahálózat fejlesztésében, a lakossági adók helyi felhasználhatóságában, vagy éppenséggel a beruházások mértékét és a szociális ellátottság fokát illetően... Végül pedig az sem kizárt, hogy a kormányzat - miután minden tekintetben gátat vetett a szlovákiai magyarok ön- szerveződésének - cinikus kétlelkűséggel és a külvilág felé a jobbik arcát mutatva, most javasolni fogja a szlovák parlamentnek, csatlakozzon mielőbb az Európai Önkormányzati Chartához. Félreértés ne essék, ez a lépés önmagában réges- rég kívánatos lett volna, a Magyar Koalíció ezért sűrűn szorglamazta is a megtételét. A sors iróniája azonban, hogy a mostani helyzetben sokkal inkább a propagandista ködösítést, semmint a működő demokráciákra jellemző önkormányzatiság építésének őszinte szándékát fogja szolgálni. E Charta ugyanis a közigazgatási eljárásokban az önkormányzatok teljes autonómiáját, továbbá az önkormányzatok irányította régiók önálló törvényalkotási jogát, pénzügyi autonómiáját és végül, de nem utolsósorban, a központi kormányzattal szembeni politikai függetlenséget garantálja. Nos, nyilvánvaló, hogy egy valóban demokratikusan gondolkodó kormány Szlovákiában is megteremthetné mindennek az előfeltételeit, beleértve az ebből fakadó kisebbségi jogokat. Ám, mert az életben szinte minden a visszájára is fordítható, félő, hogy a Meőiar-kormány ezt a fontos nemzetközi egyezményt pusztán széptevésre fogja felhasználni: demokráciát és jóindulatot mímelve épp ezzel palástolja majd a belső hatalmi integráció és a teljes körű etnikai homogenizáció szándékát.- Némi akasztófahumorral szólva hadd feleljem erre azt, még szerencse, hogy ez az elegáns kiakolbólítás nemcsak a felvidéki magyarok, hanem a Carnogurskyékat, Weisséket, Moravőíké- kat, Langosékat, vagy éppenséggel a független polgármestereket támogató pógdrok gondja is. (Prikler László felvétele) Jó lenne hát tiszta vizet önteni a fejekbe arra vonatkozóan, vajon mennyiben felelős a parlamenti ellenzék például azért, hogy a szlovák parlamentben éveken át érdemben föl sem merült az Önkormányzatok Európai Chartájának pozsonyi ratifikálása. Ehelyett, a várható területi reform apropóján, minden párt és pártocska különféle térképeket rajzolgatott, miközben Vladimír Meőiar és csapata ebben a tekintetben is egyszerűen csőbe húzta politikai ellenlábasait.- Nem állíthatnám, hogy az ellenzék nem foglalkozott a Charta jelentőségével, noha lehetséges, hogy a különböző hőfokú egyéni berzenkedések helyett inkább össztűz alá kellett volna venni a kormányt. De van ennek az éremnek egy másik oldala is! Nevezetesen: az önkormányzati kartának komoly etnikai vetülete van, amit bizony még a szlovák demokratikus erők is eléggé körülményesen, ilyen-olyan félelmekkel kezelnek. Ennek a szemléletmódnak ráadásul hagyománya is van tájainkon, elvégre 1918, tehát Csehszlovákia létrejötte óta tizenkétszer hajtottak végre nálunk közigazgatási reformot, de rendre az a fölfogás dominált, hogy az államigazgatás csakis hatalmi eszköz lehet. Így hát a reformok jobbára csak a központi hatalom megszilárdítását segítő kvázireformokká sikeredtek. Legelőször csak 1990-ben történt egy valósnak tűnő kísérlet a központi hatalom leépítésére, hiszen ekkoriban létrejöttek az önkormányzatok és megszűntek a kerületek. És bár az Önkormányzatok Európai Chartájához való csatlakozást a csehszlovák kormánykörök nemigen forszírozták, mégis megtettük a nyitólépéseket a közigazgatás nyugati formáinak hazai alkalmazása felé: végre hangosan kimondatott, hogy amott az emberek hétköznapjait a jogállamiság szabályozza, így az államigazgatást is „csak” a törvények betartását segítendő szolgáltatásnak tekintik. És míg ott az önkormányzatiság eszméjének lényege, hogy felsőbb szerv csupán olyan kérdésekben hozhat az alsóbb szervek számára kötelező döntést, amelyek meghozatalára alapfokon nincs mód, addig nálunk a Meéiar-rezsim a hatáskörök lefelé irányuló átcsoportosítását hangoztatja ugyan, ám a valóságban újra mindent egy kézben kíván tartani. Egyik legfőbb érve ebben, hogy az ország területi épségének, határai biztonságának garantálására törekszik. Nyilván ez indokolja, hogy ebben a tárgykörben - beleértve a ténylegesen működő regionális önkormányzatiság lényegét is - az ellenzéki szlovák pártok eléggé visszafogottak. Holott ez nem más, mint egy álprobléma, amelyen ideje lenne túllépni, hiszen Szlovákiában egyetlen magyar párt sem foglalt a programjába bárminemű határmódosítást, vagy ezzel rokonítható irredenta gondolatot. Aki mégis enne\ veszélyével riogatja az országot, az, akárcsak a hamiskártyások, cinkelt lapokkal játszik.- Jómagam inkább a politikai lapjáráshoz ko- nyítok, s így arra is emlékszem, hogy a Demokrata Pártnak még 1992-ben elkészült egy javaslata, amelyen kereken háromszáz közigazgatási szakértő dolgozott; és amely részint a régiók, elsősorban azonban a megyerendszer dolgában sok vonatkozásban rokonítható a Magyar Koalíció idevágó elképzeléseivel!- Látszólag némi kitérővel felelek: ebben az Beszélgetés Kvarda Józseffel országban mindaddig nem lesz igazán működőképes demokrácia, amíg nem jöhetnek létre a kulturális, történelmi, nyelvi örökségre épülő regionális önkormányzatok. Meéiarék ezt azért is késleltetik, hogy a helyi demokráciák is elsorvadjanak, és az emberek - akik még nem is próbáltak igazán mást- visszasírják a korábbi, mindenről gondoskodó nemzeti bizottsági rendszert. Ez a szándék pusztán arra jó, hogy az igazi demokrácia akár tűzzel-vassal is, de kiirtassék az önkormányzati szférából. Mindezt azért tartottam fontosnak előrebocsátani, mert a Marián Minaro- vié irányította munkacsoport koncepciója is érdemben megoldatlanul hagyta a szlovákiai magyarság önszerveződésének gondjait. Sajnos, ez a dokumentum is sorra északhoz csatolgatta az 1918-as országhatárok meghúzásával csonkán maradt dél-szlovákiai megyerészeket, mintha nem is létezne más megoldás. Valahányszor jeleztük, hogy mi ezt nem tartjuk elfogadhatónak, sohasem tudtunk áttörést elérni. Sohasem javasolta senki, hogy a Csallóköztől a Bodrogközig legalább egyetlen régióban magyar többségű megye jöjjön létre, ahol az önkormányzatiságnak nemcsak az európai chartában, hanem a szlovák alkotmányban is feltételezett elvei érvényesülhetnének a gyakorlatban. Egy percig sem állítom, hogy a szlovák demokraták részéről emögött rosszindulat, vagy egyéb sanda szándék rejlik; inkább arról lehet szó, hogy amíg ők természetes kívülállókként csak tanulmányozzák a mi gondjainkat, addig mi naponta megéljük az azokkal járó kálváriát, így mindezt más optikával is szemléljük. Napról napra a bőrünkön érezzük ezeket a gondokat! Sajnos, egyelőre nagyon kevés az olyan szlovák demokrata, aki hajlandó hitelt adni a mi törekvéseinknek. Tulajdonképpen Miroslav Kusy az, aki legújabb eszmefuttatásaiban helyesen állapítja meg: ha itt nemzetállam van, akkor itt a kisebbség is csak kollektiven tudja megfogalmazni ömagát.- Nem szeretnék tamáskodni, de az mégiscsak fúrja az oldalamat, vajon nem azért övez-e bennünket értetlenség még a demokratikus beállítottságú, netán szabadelvű szlovák politikusok zömének körében is, mert későn kezdtük hangsúlyozni, vagy nem eléggé közérthetően magyarázgattuk, hogy a regionális önkormányzatiság, a történelmi gyökerű megyerendszer egyszerűen nem jelent semmiféle határmódosítást!- Természetes törekvéseink fogadtatásának egy-két mozzanata talán erre is visszavezethető. De azért legalább annyira része a teljes igazságnak az is, hogy ha magyar párt itt nem fogalmazott meg semmiféle irredenta elképzelést, határ- módosítási-területelcsatolási szándékot, akkor a szlovák politika miért mindig efelé tolja el a közhangulatot? Számomra ez annál inkább aggasztó, mert számtalan kölcsönös tárgyaláson tisztáztuk már, hogy a közigazgatási határok - nem államhatárok. Sőt! Önkormányzatiság tekintetében az égvilágon semmi közük egymáshoz. Örökösen mégis azt kérik rajtunk számon, amiről, legalábbis a szlovákiai magyarok körében, senki nem beszél. Mivel kell, mivel lehet hát még bizonyítani, hogy mi a jelenlegi határokat tudomásul véve, itt akarunk élni, de nem másodrendű állampolgárokként!? Vagy talán egy mezőre csődítsük össze az összes hatszázvalahány ezer Szlovákiában élő magyart, és ott együtt szajkózzunk hűségnyilatkozatokat? Ezzel a „jogunkkal” élhetnénk már akár kollektiven is?!...- Váltsunk témát: miként történhetett, hogy Vladimír Meciarnak a területi-közigazgatási reform előkészítése közben nemcsak a felvidéki magyarságot sikerült játékon kívül helyeznie, hanem a 2800 helységet tömörítő Szlovákiai Városok és Falvak Társulását is? Ez azért érdemel külön figyelmet, mert ezzel kisemmiződött az a demokratikus alapszabály, hogy a helyi problémákat, egyezség útján, ott oldják meg, ahol keletkeznek.- A kormány arroganciája láttán e társuláson belül eléggé paprikás a hangulat. Annak ellenére tapasztalható ez, hogy a kormánykoalíciónak éppen a saját polgármesterei révén sikerült elérnie, hogy a Szlovákiai Városok és Falvak Társulása nem tudott igazán egységes véleményt kialakítani, a komoly vitákban saját alternatívát felmutatni a kormányjavaslattal, illetve annak egyértelmű hatalomösszpontosító ambícióival szemben. Kár pedig, hiszen ezt legitim módon kötelessége lett volna megtenni - de Meéiamak sikerült ezt a vitát is politikai síkra terelni.- Ez a most visszatérő kerületi rendszer a bolsevik uralom legkeményebb időszakában forrta ki magát és volt évtizedeken át érvényben. S annyira a reneszánszát éli mostanában, hogy Vladimír Meciar nem is titkolta: a HZDS-nek a leendő közigazgatási szintek mindegyikén lépéselőnyben kell lennie, hogy a majdani „úradoválás" körülményeit a saját szájíze szerint alakíthassa ki!- Valóban, lépten-nyomon a pártállami megoldások visszatértét tapasztalni. Hogy az állam- igazgatás döntő posztjain egy párt akarata legyen érvényesíthető. Ezen túllépve, kommunális szinten is hasonló pozíciókba szeretnének kerülni. Felröppent már a híre annak, hogy a kerületek létrejötte után nem kellene-e előrehozott helyhatósági választásokat tartani?! Ha a kormánykoalíció az állami és a járási szerveket ebben eszközként tudja felhasználni, akkor megtörténhet, hogy más néven, de visszaáll a nemzeti bizottságok 1989 előtti gyakorlata. Ezt a szándékot igazolja például a központi községek kijelölésének terve; de az állami szerveket ezen túlmenően is olyan jogosítványokkal ruházzák majd fel, amelyekkel alaposan rátelepedhetnek az önkormányzatokra. Hála az erős kerületi és járási államhatalmi szerveknek, nyilván az önkormányzatiság elve sem érvényesülhet majd a gyakorlatban. Ez ellentétes a demokrácia szellemével, amely nem felülről, hanem alulról építkezik. Nálunk éppen fordítva, az állam akar kézben tartani mindent; s amit esetleg nem szorít a markában, azt felmutatja kifelé, hogy nemzetközileg formálisan bizonyítani lehessen: Szlovákiában igazán rendjén mennek a dolgok. Én ezért is szoktam magam ahhoz az alapelvhez tartani: ha a Magyar Koalíció önkormányzati vagy emberjogi vonatkozásban az idevágó nemzetközi dokumentumok megvalósíthatóságáért harcol, akkor a demokráciáért is küzd.- Ez nyilvánvaló, bár az sem mindegy, hogy addig is mit hoznak a hétköznapok. Úgy tűnik, ebben a „regionalizmusban” nem lesz semmilyen befolyásunk, mindenütt leszavazhatok leszünk, anyanyelvűnk elveszíti közigazgatási szerepét, gazdaságilag megjelenik a pénzelvonás, ami a magyar lakosság elvándorlását, gyorsított asszimilációját eredményezheti; közigazgatásilag ráadásul kiiktatják a köztudatból a csallóközi, a gö- möri embert, mint ahogy kiveszik majd az árvái, a zempléni, a szepességi polgár is...- Nézze, aki eleve lemond a saját gondjainak megoldásáról, az elsősorban önmagára vessen; hiszen demokráciát nem lehet úgy építeni, hogy azt valaki, nyegle nemzeti gőgből, elvonatkoztatja a lakosság tíz-tizenöt százalékának emberjogi és etnikai problémáitól. Ezért úgy érzem, számunkra gerincpróbáló idők jönnek. Valamicske iróniával legföljebb az vigasztalhatja a magunkfajta embert, hogy a közigazgatás sok-sok újkeletű gondja a Dél-Szlovákiában élő szlovákságot is sújtja, így talán majd ők is „meghálálják” ezt Meöiaréknak.- Mindent egybevetve: 1996 tavaszán felparcelláztattunk, vagy „csak” kukoricán térdepelve kell kibírnunk a jelen időszakot?- Meggyőződésem, az itt élő magyarság még van annyira vitális, hogy átvészelje ezt a korszakot.- Ajánlom, közben jusson eszünkbe, hogy a betyárként egyébként rokonszenves Jánosíknak is a lába alá guruló borsószemek jelentették a vesztét... Köszönöm az interjút! MIKLÓSI PÉTER INTERJÚ 1996. április 28. l/BSÉmap
