Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1996-03-31 / 13. szám
Az ősz beálltával sikerült kibérelnem egy víkendházat Kurin- con, tulajdonosa, ki külföldre távozott, rendelkezésemre bocsátotta egy teljes hónapra. Minthogy ebben az évszakban az üdülőhely egész területe szinte kihalt, ideális helyszínnek tűnt a számomra. Szerettem volna végre nyugodt körülmények között befejezni félig kész regényemet, nemcsak az idő sürgetett, de a kiadó is. Reméltem, zavartalanul dolgozhatok, megfelelő körülményeket teremtvén az alkotáshoz. Az eszembe se jutott, hogy minden másként történik majd, mint ahogyan elképzeltem. Legelőször is mintegy három-négy hétre való élelmet vásároltam, s amit még fontosnak tartottam, bepakoltam az autómba. Senkinek sem szóltam arról, hová és mire készülök, a munkahelyemen úgy tudták, a szabadságomat töltöm. Kora hajnalban hagytam el Rimaszombatot, hűvös volt, a köd miatt alig lehetett látni, lassan kellett hajtanom. A kőalapú, vörösfenyőből épült ház az idevezető út legmagasabb pontján helyezkedett el, két oldalról élősövény övezte, mögötte pedig erdő húzódott. Leparkoltam a betonozott kocsifelhajtón, s hozzáláttam a kipakoláshoz. Az autót aztán az épület alatti garázsba állítottam. Berendezkedés közben szemügyre vettem a ház belsejét, ismerkedtem felszereltségével. A hideg évszakokban is lakhatóvá tették, az elektromos fűtés valamennyi helyiségben kellemes meleget biztosított. Úgy határoztam, amíg itt leszek, nem nézek televíziót, nem hallgatok rádiót, semmi ne vonja el a figyelmemet regényem cselekményétől. A napok legnagyobb részét írással töltöttem. Délutánonként néhány órát sétáltam a tóparton vagy az erdőben, olykor, ha kedvem támadt, futottam egy keveset. A napi testmozgás kifejezetten jól esett, megújult erővel írhattam. Megszűnt körülöttem a külvilág, sokszor éjfélig dolgoztam, mindamellett igyekeztem korán felkelni. Könnyedén elsajátítottam ezt az életmódot, ráadásul kifejezetten élveztem korlátlan szabadságomat. A fekete bőrruhás férfit egy csütörtöki napon, ebéd utáni sétámról visszatérőben pillantottam meg. Az ösvényen állt, valamilyen térképet tanulmányozott. Egy fa mögé húzódtam, nem akartam, hogy észrevegyen. Megvártam, amíg tovább megy, majd folytattam a sétát. Nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a megjelenésének, ám az öltözéke szemet szúrt. Másnap regei hatkor az óra csörgésére ébredtem. Éppen ablakot akartam nyitni, amikor az üvegen át ismét megláttam őt. Az erdő irányába tartott, fura, hosszúkás tokot vitt magával. Azonmód felkeltette az érdeklődésemet. Feltűnése némileg izgatottá tett, valójában azonban változatosságra vágyódtam, mivel már kissé belefáradtam a munkába. Gondolkodás nélkül magamra húztam a melegítőmet, s a hátsó ajtón kisurranva a nyomába szegődtem. Egy belső hang azt súgta, érdemes kifürkésznem, mi járatban van errefelé. Fától fáig osontam, kikerültem a földön ZALABA ZSUZSA Térképek Testünk akár a földé osztott és oszthatatlan tapogatózásaink nyomán apró sebhelyek fakadnak és források törnek fel teremtő szándékainkban a tükrök beroppannak s még mielőtt újra helyreállna a kép sietve meghajlunk (rádirányuló figyelmem felőröl kétségbe ejt mert ahány mozdulat feléd megannyi hervadás szememben hisz úgysem védsz meg hisz úgysem ütsz meg csak ígéred kedvesem) a szerelmet is lopva kaptuk nem tudtuk mit jelent ájult virágzást? bénító félelmet? hogy nekünk teremjen hogy nekünk nyíljon átkozott virágát oldozgatjuk majd egy öltéssel felvarrjuk az égre heverő száraz ágakat, ügyeltem a biztonságos távolság betartására. A köd felszállt, messzire el lehetett látni. Már mélyen bent jártunk az erdőben, amikor a férfi megállt. Egy bokor mögül figyeltem a mozdulatait. Megdöbbenésemre összerakható puskát emelt ki a tokból, egymásba illesztette a részeit, ráerősítette a távcsövet és a hangtompítót, aztán a vállához szorította, s célzott. Vártam a tompa puffanást, de a környék csendjén és felgyorsult szívdobogásomon kívül egyebet aligha hallottam. Rémület uralkodott el rajtam; egyértelművé vált számomra, hogy minden kétséget kizáróan valamiféle merénylőre akadtam. Még nem sejtettem, hogy főpróbát tart. Miközben visszahelyezte fegyverét a tokba, fölöttébb elővigyázatosan, nehogy bármiféle zajt keltsek, négykézláb elvonultam a közeli vasúti töltés mögé, ott nagyobb biztonságban érezhettem magamat. Bántott, hogy ilyen őrültséget követtem el... A víkendházban kellett volna maradnom! A férfi ugyanazon az ösvényen ment vissza, amelyiken jött. Mikor úgy véltem, már nem láthat meg, arra a helyre siettem, ahonnan célzott. Oldalamat fúrta a kíváncsiság, tudni akartam, mi a célpont. Pár lépésnyire a fákon túl meredek lejtő terült el, s a domb tetejéről, ahol megálltam, elém tárult a Feketeváros panorámája. S ekkor egyszeriben minden világossá vált. Biztosra vettem, hogy a lakótelepen valami szokatlan dolog fog történni... Aznap ugyanis október 15-e volt, az államfő rimaszombati látogatásának napja. Kerülő úton tértem vissza a házba. Bekapcsoltam a televíziót, a teletext híreiben megleltem az érkezés időpontját. A program szerint az államfőt fél kettőkor fogadja a polgármester a városházán, majd közösen ellátogatnak az ország egyetlen roma lakótelepére, a Feketevárosba. Ennyi bőven elégnek bizonyult, a többi tájékoztatási anyag nem érdekelt. Tisztában voltam a kötelességemmel: meg kell akadályoznom a merényletet! Bármi is történik, kockázatot kell vállalnom, nem habozhatok. Előreláthatóan két óra körül lép akcióba. Lázban égtem egész délelőtt, fel-alá járkáltam vagy az ablak mögött ácsorogtam. Terveket szőttem, lehetőségeket boncolgattam: hajtott a tenniakarás vágya. De amíg nem tudtam, mit kellene cselekednem, helyben topogtam. Ha lett volna telefon, az talán megváltoztatja helyzetemet... Aztán hirtelen kipattant az agyamból az ötlet! Déltájban soha nem tapasztalt izgatottság lett úrrá rajtam,- alig bírtam leküzdeni. Mind gyakrabban néztem az órámat, igen lassan múlt az idő. Ekkorra már megtettem az előkészületeket tervem megvalósításához. Adódott egy pillanat, amikor jobbnak láttam, ha fogom magam, beülök az autómba, s eltűnök Kurinc- ról. Hogy némileg leküzdjem fokozódó idegességemet, elfogyasztottam néhány szendvicset. Valamivel egy óra előtt hagytam el a házat. Biztonságom érdekében az ellenkező irányból közelítettem meg a leshelyet, elkerültem az odavezető ösvényt. Feltételeztem, hogy a férfi még nincs ott, valószínűleg pontosan időzíti az érkezését. A véletlen folytán mintegy tíz-tizenkét lépésre a helytől egy kidőlt fa mögött gödörre bukkantam. Eltávolítottam belőle a felhalmozódott gazt, egy szűk sávban elhordtám a földön heverő száraz gallyakat egészen az ösvény széléig, utána elrejtőztem a gödörben, s vártam emberem érkezését. A fekete bőrruhás férfi kettő előtt öt perccel jelent meg, hóna alatt a tokkal. Az izgalomtól melegem lett, mozdulatlanná váltam. Visszatartottam a lélegzetemet is. Amennyiben nem tér le az ösvényről, semmiképp sem fedezhet fel. Szilárdan hittem tervem sikerében, bíztam képességeimben. A férfi a kiszemelt helyen állt meg, közvetlenül egy fa mellett. Legalább negyedóráig várakozott szinte mozdulatlanul, tekintetét a lakótelepre szegezve, csupán a testsúlyát helyezgette át egyik lábáról a másikra. Szabó Ottó: Istenem... Lassan teltek a percek, fáztam és nyugtalankodtam. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a férfi óvatosan féltérdre ereszkedik, kinyitja a tokot, s kezdi összerakni a puskáját. Halk motorzúgást hallottam: az államfő és kísérete megérkezett. Eljött hát az én időm is... Mélyet lélegezve az arcomra húztam a maszkká alakított pamutsapkát, két kezemmel megmarkoltam a víkendházból hozott sodrófát, felemelkedtem, s a férfi mögé lopóztam a letisztított sávon. A sodrófa egyik végét törülközőbe burkoltam, ne legyen túl kemény. Nem akartam senkit sem megölni. A férfi éppen töltényeket rakott a tárba, midőn lesújtottam. Valószínűleg néhány percig eszméletlen marad: ezt az időt használtam ki. Felkaptam a fegyvert, és céloztam... Futva tettem meg a visszautat, most már az ösvényen. Magamra zártam az ajtót, sokáig lihegtem. Remegő mozdulatokkal levetettem a sapkámat meg a kesztyűmet, aztán belezuhantam az egyik fotelba. Hosszú ideig meredtem a semmibe, percekig eltartott, míg teljesen magamhoz tértem. Felbontottam egy üveg martinit, szükségem volt némi italra, megengedhettem magamnak az ünneplést. *** Regényem végül is befejezetlenül maradt. Néhány napot még Kurincon töltöttem, de ez alatt az idő alatt már nem írtam. Az újságokat hazatérésem után lapoztam át. A Gömöri Hírlap is beszámolt az államfő rimaszombati látogatásáról, röviden felvázolta a Feketevárosban történt eseményt. A rendőrség közleménye szerint ismeretlen tettes feltehetően valamelyik lakótömb emeleti ablakából lövést adott le Rimaszombat polgár- mesterére, aki sérülést szenvedett az ülepén. Gyógykezelése várhatólag több hónapot vesz igénybe. Szakértők véleménye alapján a tettes vagy elhibázta a lövést, vagy figyelmeztetésnek szánta. A lakótelepen egyelőre nem találták meg azt a lőfegyvert, amelyből a golyót kilőtték. A nyomozás még tart. Azt sehol sem közölték, hogy a polgármester megválasztása előtt vállalati igazgatóként hatalmával visszaélve számos szakembert elbocsátott, leginkább azokat, akik átalakításokat sürgettek a munkahelyen. Azon a bizonyos vállalati feketelistán jómagam a legelőkelőbb helyen szerepeltem... KÖNYVESPOLC Tipary László: Gyöngyszemek Palóc országból Félsőszemeréd és rovásírásos emlékei Két tanulmányt tartalmaz ez a kis kötet. Az egyik, a Gyöngyszemek... inkább nevezhető egy kis palóc útmutatónak, amely röviden leírja a palócság feltételezett eredetét, elhelyezkedését, majd az Ipolyság-környéki közép-palócok népköltéséből közöl pár ismeretlen darabot (népballadát, siratóéneket, szokást). A kötet másik darabja az értékesebb, amely a felsőszemerédi templomban talált, a 15. századból származó rovásírással foglalkozik. Ezt az ősi írásfajtát a honfoglalás előtti időkből hozta a magyarság a Kárpát-medencébe, ám a kutatók mindig székely rovásírást emlegetnek, pedig több vidéken fellelhetők. Tipary László ebben a tanulmányában röviden ismerteti főbb rovásírásos emlékeinket, leírja Felsőszeme- réd rövid történetét, majd rátér a templomban fennmaradt későgótikus kőportálén olvasható rovásírásos emlék taglalására, amelyet Püspöki Nagy Péter fejtett meg, s erről szóló tanulmányát 1968-ban tette közzé az Irodalmi Szemlében. A felsőszemerédi felirat egyébként a magyar rovásírás máig ismert legrégibb, első biztosan datálható, eredeti helyén sértetlen állapotban fennmaradt epigráfiai emléke. IRODALOM 1996. március 31. 1/asáffIBp
