Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1996-03-31 / 13. szám
t/asárnap 1996. március 31. MŰVÉSZVILÁG Ho l kezdődik egy karrier? Lent vagy fent? Annette Bening esetében a lent: San Diego. Tizennyolc évesen drámai kurzusokat vesz nagy nehezen összekuporga- tott pénzéből. A családi kasszában ugyanis csak apró csörög. Pedig biztosítási ügynök a papa - igaz, nem a legmenőbbek közül és a mama révén is csordogál valami a közösbe. Egyházi dalokat énekel a környékbeli templomokban; csinos asszony, jó hangja van. De akármennyit keres is, valahogy mindig kevés. A négy gyerek, mint egy sáskahad, mindent felfal. Születési sorrendben Annette a legkisebb, s bár ő pusztít a legkevesebbet, a legtöbbet mégis rá költenek. Balettórákra jár. Táncolni akar. Karrierről álmodik. Pár évvel később San Franciscóban azonban már úgy érzi, a színészi pálya sokkal izgalmasabb. Egyetemi tanulmányai mellett Cse- hovot és Shakespeare-t játszik. De ez még mindig a „lent”. Hosszú sorban a ki tudja, hányadik. A kezét ugyan fogják már; színpadi partnere, bizonyos Steven White férjként is szereti. Denverbe költöznek, főszerepek jönnek. Liza a Pygma- lionban. Lady Macbeth. A hírnévhez azonban még ez is édeskevés. Másutt, ugyanekkora teljesítménnyel, sokkal hangosabb a siker. New Yorkba már egyedül utazik Annette Bening. Válás után, szabadon. Szerződés és lakás nélkül huszonnyolc évesen. Magányos séták a Hudson partján, levelek haza, San Die- góba. „Itt vagyok és itt is maradok... ”. Félelmek, panaszok, próbálkozások. „Átkozottul nehéz, de kifogom bírni... ”. Erő és dac, kurázsi és büszkeség. „Ha már elkezdtem, nem adom fel... ” Nemsokára szolidan berendezett lakása van, tévésorozatokban szerepel (Miami Vice, Hostage), de még továbbra sincs „fent”. 1988-ban aztán megmozdul valami. Howard Deutsch hívja Házon kívül című filmjébe. A világrengető siker ugyan elmarad, Annette Bening fotóján azonban megakad egy Oscar-díjas rendező szeme. „Nem volt rajta semmi feltűnő; hétköznapi szépség szabályos arccal, meleg, sugárzó szempárral. Szelíd, kellemes egyéniség, akiből a legfinomabb harmónia árad. Első látásra csendesnek, félénknek, visszahúzódónak látszik, de nem az. Erős, bátor, szívós teremtés, akit nem lehet egykönnyen félreállítani. Az ilyen nőre szoktuk azt mondani, hogy nahát, ki hitte volna? Amikor megjelent a próbafelvételen, én sem sejtettem, mi minden lakozik benne. Zárkózott, magányos nőnek hittem, a veszedelmes nőstényből, aki ragadozó módjára szerzi meg újabb és újabb zsákmányát, semmit sem fedeztem fel benne. Aztán játszani kezdett, és valósággal elképesztett. Ott állt előttem smink nélkül, ki tudja, honnan előszedett régimódi ruhában, lapos sarkú cipőben, szóval semmi feltűnő nem volt rajta, mégis vonzó volt, izgalmas és ellenállhatatlan. Márkiné egy sivár, berendezetten stúdióban. És a filmben is kiváló teljesítményt nyújtott, nincs egy pillanata, „Én nem úgy akartam beállítani Hollywoodba, mint ahogy a kezdő színésznők szoktak. Körülnéznek, villognak, ráakaszkodnak valakire, aztán vagy elindul a szekerük, vagy nem. S ha el is indul, tehet, hogy rögtön az első film után kátyúba esik. Az első, nagy nehezen kiharcolt lehetőséget soha többé nem követi még egy. Éppen ezért úgy ANNETTE BENING hollywoodi keringője amelyet veszni hagyott volna.” Milos Formán szavai ezek, akitől Annette Bening pályája első igazán jelentős feladatát kapta. Mégpedig a Valmont- ban, 1989-ben. Ez már a „fent”. Egy karrier kezdete. Formán persze tudta jól, mekkora tehetőséget ajándékozott a tehetséges színésznőnek. Karlovy Vary fesztiválján többször is hangsúlyozta: „Madame de Merteuil szerepében magasra fog szállni.” És a veszedelmes márkiné valóban a nagy kiugrást jelentette az egyszerűségében is vonzó Mrs. Beattynek. Ahhoz ugyanis, hogy kellő magasságban maradhasson, még valami keltett. Egészen pontosan: egy hollywoodi Valaki. Egy nagystílű szerető. Egy betör- hetetlennek tűnő, filmjeiről és szerelmi botrányairól egyaránt híres agglegény. Warren Be- atty. De ez már a folytatás. Ami kétségtelenül jót tesz egy karriernek. Karlovy Varyban, Milos Formán közelében Annette Bening a következőképpen látta pályája alakulását: döntöttem: Hollywoodban én majd folytatni fogom a pályám, nem pedig elkezdeni. New York sok szempontból fontos marad számomra. Egyrészt: a válásom után ott álltam talpra, másrészt pedig a szakmát is ott tanultam meg. Én már nem úgy viszonyulok a szerepeimhez, mint az éjjeli lepke a fényhez. Nincs több körözés. Befejeztem. Fesztelenebb vagyok, felszabadultabb, s csak akkor kezdek el játszani, amikor azt hallom, hogy felvétel! Így legalább meg tudom lepni magam, hiszen minden gesztusom, arcrezzenésem spontán születik. A próbák során igyekszem visszafogott maradni. Nem mutatom meg a teljes fegyvertáram, és a partneremére is csak felvétel közben vagyok kíváncsi. Nagy vonalakban természetesen én is átgondolom a jelenetet, a mozgásteremet pontosan ismernem kell, de a figura belső arcát csak később láttatom. Hollywoodban persze nem ez az elfogadott módszer. De aki velem dolgozik, az gyorsan megszokja. Ezzel a játékstílussal ugyanis a rendezőt is provokálni tudom, nemcsak a partnereimet. Természetesen pozitív értelemben.” Provokatív játékstílus? Egy ilyen arccal? Hiszen nincs rajta semmi feltűnő, gondolná az ember. „Én a magánéletben ma sem szeretek a figyelem középpontjában állni. A kamera előtt igen, de az más. A ruhatáram is a tehető legegyszerűbb darabokból áll. Csak egyszer lőttem túl a célon. Amikor tíz évvel ezelőtt megérkeztem New Yorkba. Volt egy kosztümöm, mindenhova abban jártam, de az arcomat minden alkalommal máshogy festettem. Aztán rájöttem, nem a sminkemen múlik, hanem azon, ami mögötte van. Ami belülről sugárzik. És kezdtem máshogy öltözködni, máshogy viselkedni.” Szakmai közérzetére mi volt akkoriban a legnagyobb hatással? - kérdeztem tőle Karlovy Varyban. „Egy keménykötésű férfi. Tony.” Félreértett. Én nem kire, hanem mire gondoltam. „Akkor tisztázzunk valamit. Tony egy szobor. Az év legjobb alakításáért adják. Elnézést a tréfáért.” Ez még Foman felkérése előtt történt? „Igen. Amikor a Broad- way-n játszottam.” Akkor nem igaz, hogy mindent Formánnak köszönhet? „Mi az, hogy mindent? Az életemet a szüleimnek, a sikereimet magamnak, Milos Formántól én csak egy főszerepet kaptam. Ami nem kevés, de úgy hiszem, nem is a minden. Egyébként el kell, hogy áruljam: Stephen Frears is hívott a Veszedelmes viszonyokba. Madame de To- urvelt játszottam volna nála, azt a szerepet, amelyet végül is Michelle Pfeiffer kapott. Csakhogy én a márkiné alakjában nagyobb színészi tehetőséget láttam, és Milos egyénisége is jobban vonzott.” Meg is jegyezte Formán a film bemutatója után, hogy Annette-ből rövid időn belül Hollywood egyik legjelesebb sztátja tesz. „Mit mondhatnék erre? - szólt a színésznő. - San Diego és Hollywood között nem nagy a távolság. De amikor tizennyolc évesen a színészi pálya mellett döntöttem, óriásinak tűnt. Akkor még nem tudtam, hogy ennél hosszabb utak is vannak az életben.” Képeslapok a szakadékból, Csak egy lövés - két film Mike Nichols rendezésében. A gengszterfőnök felesége a Bugsybán, Barry Levinson filmjében. Ezt követi a Bűnös sejtelem és a Gondoljatok Henryre. Az előbbiben Róbert de Niro, az utóbbiban Harri- son Ford felesége. A Svindlerekben nyújtott alakításáért Oscarra jelölik. És most újra itt van. Szerelem a Fehér Házban. Varázsát, fanyar humorát adja egy környezetvédelmi aktivistának, aki meghitt kapcsolatba kerül az amerikai elnökkel. Annette Bening elérte hát, amire oly nagyon vágyott. Hollywood First Ladyje tett. A történet persze már Formán „forgatókönyvében” is ezzel ért véget. Ha no lenne, azt mondanám, Claudio Baglioni az olaszok Koncz Zsuzsája. Ha Sze'csi Pál élne, azt mondanám, rokonlel- kek a repülésben. De ne hasonlítgassuk őt máshoz. Claudio Baglioni gitárral a kezében az olasz dal mítosza. Koncertjein együtt tombolnak napjaink és a hetvenes évek kamaszai. Anyukák, akik a táncdal hőskorában voltak tinik és nagylányaik, akik akkor még nem is éltek, együtt éneklik egykori és mai sikerdalait. Az olasz énekes koncertjein harmóniává oldódik a múló idő. A korkülönbségből fakadó másság. ClSítU „Megrögzötten keresem a harmóniát mindenben - mondja Claudio Baglioni. - Az emberi kapcsolatokban is. A harmónia a jó és a rossz szimmetriája. Biztonság és biztosság. Mint mindenki, én is vágyom rá. A biztosra, a nyugalomra. De valahányszor, amikor úgy érzem, megtalálom, legalábbis közel kerülök hozzá, azonnal visszakozom. Megijedek. Talán mert gyerekkorom óta azzal a félelemmel étek, hogy minden véget ér egyszer. Így éreztem ’72-ben is, amikor megírtam a Piccolo grande amo- re (Egy kis nagy szerelem) című dalt. Úgy terveztem, ez tesz az utolsó kísértetem, több dalt nem írok. A nótával kiéneklem magamból a csalódást. Elhatároztam, hogy félreteszem a gitárt, nincs rá szükségem többé. Azt hittem, tudok majd fájdalom és csalódás nélkül élni. De nem olyan könnyű. Ezért születtek a következő dalok, amelyekben mindig újabb szenvedés kezdődött és ért véget. És minden szenvedéssel és gyönyörrel változtam. Közelebb és közelebb kerültem önmagamhoz. Ami természetesen olyan eseményeknek is köszönhető, amelyeknek akkor, amikor megtörténtek vetem, nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget. Csak később. Ilyen esemény volt például, amikor a hetvenes évek elején találkoztam Giuseppe Berto íróval. Egész addig úgy éreztem, hogy az én mesterségemet, a dalszerzést és nyújtani. Egy-egy dal azzal, hogy a megszólalás pillanatában kapcsolatot teremt a közönséggel, olyan erőt és hatalmat adhat az előadónak, amilyenre minden nagy művész vágyik.« Eltöprengtem ezeken a szavakon, és idővel teljesen átértékeltem a helyemet, azt a világot, amelyet én képviselek a dalaimmal. S ma büszke vagyok arra, amit elértem. Bár jó adag öniróniával szemlélem önmagam. Azt hiszem, e bizonytalan pályán alapvetően szükség van az öniróniára. Segít eligazodni a különböző elvárások, szempontok között, mérlegelve fogadni és helyre tenni eltérő szemléleteket. Tisztes távolban tartani magamtól azokat a dolgokat, amelyek nem fontosak, hogy közel engedhessem mindazt, ami örömet szerez. Nap mint nap harcolok önmagámmal. Megpróbálom elfogadni belső ellentmondásaimat. Állandó harmóniában tartani a jót és a rosszat. Szükség van a szenvedésre, de szükség a gyönyörre is. Nem örülnék annak, ha valaki megpróbálná elvenni a fájdalmaimat. Az étet változatosságától szabadítana meg. Kell a szenvedély, és kell a nyugalom. Három- évenként szoktam új anyaggal jelentkezni, mert ennyi időre van szükségem két lemez és két országos koncertsorozat között, hogy egészségesen külön tudjam választani a magánéletet és a reflektorok fényét. A koncertek alatt és után minden egyes alkalommal a mindenség delíriumához-éneklést nem fogadják ugyanolyan elismeréssel és tisztelettel, mint más művészeti ágakat. Aztán Berto azt mondta: »Önnek nagy szerencséje van. Közvetlen kapcsolata tehet a közönséggel. Az irodalom, a mozi és más művészetek nem képesek az alkotónak ilyen közvetlen élményt kerülök közel. S ezt nagyon élvezem. Ugyanakkor tudom, hogy vissza kell zuhannom a földre, a földi valóságba. Művésznek, énekesnek meg kell tanulnia olyanformán repüni, hogy közben két lábon tudjon állni a földön. A Gioia alapján: (tallósi)