Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1996-03-17 / 11. szám
Riportunk a magazin 8-9. oldalán JULCSIHOZ igazítjuk életünket MM aivhő Mühikánjüi Riportunk a 8-9. oldalon 1996. március 17. XXIX. évfolyam Ára 10 korona Március eleje van, s hordja, vágja, csapja a szél a havat az ablakomhoz: nagy, fehér, lapos, zimankós metafora a csallóközi síkság: nem kell a tavasz a természetnek, nem kell a március az embernek. Legszívesebben elfelejtenénk azt a bizonyos „idust” is, amely nálunk, magyaroknál két év híján immár másfél évszázada márciushoz kötődik, s szinte már szinonimája e tavaszi hónapnak - szóval történészeink, irodalomtörténészeink, íróink legszívesebben elfelejtenék Márcus idusát, a márciusi ifjakat, elfelejtenék Petőfi kellemetlen aktivitását, a százötven évvel ezelőtti nagy, történelmi kihívás mai (fogyasztói) epikureizmu- sunkat zavaró emlékét. De mit sértegetem a tisztes Epikuroszt, nevezzem néven a gyereket: cinizmus az a javából, ha mi most, 1996 „szájvizes semmijében” (Jordán Tamás, a színész-igazgató nevezte így a mai magyar közéletet a minap az Élet és Irodalomban) elkezdjük ünnepelni 1848. március 15-ét és Petőfi Sándort. Akkor, amikor jobb körökben szinte kötelező a közöny. Ne, ne értsen félre senki, nem az írók-költők közönyére célozgatok én itt, az író mindig olyan, amilyen, az ő erkölcse az, hogy vállalja önmagát, Camus-Meurseault a mérhetetlen „közönyében” is bírái fölé magasodik, mert ő legalább nem álszent. Én a kritikusok, a publicisták, sőt a politikusok közönyéről beszélek, akik az irodalmilag-esztétikailag megképződött, kor-közönyt nem teszik a kor társadalmi-filozófiai mérlegére, akik saját kényelmükkel, sznobizmusukkal és közönyükkel erkölcsi felmentést adnak a közönynek mint olyannak, s csaknem etikai kánonná teszik a cinizmust. A kritikus, a publicista és a politikus erkölcse ugyanis nem azonos az író, a művész erkölcsével. A kritikus-publicista-politikus nem azzal „nagy”, hogy önmagát vállalja, hanem azzal, hogy valami olyasmit vállal, ami túlnyúlik az egyes ember személyes zártságán, ami a mindenség, a kozmosz, a rendszer irányába mutat. A kritikus-publicista-politikusnak mindig az univerzum részeként kellene vizsgálnia a művet. Franz von Baader, a 18-19. század fordulójának filozófusa „ezüst pillantásnak” nevezi azt a tekintetet, amelynek során az ember egyidejűleg lát külső és belső szemével. A külső szemünkkel saját létünkre, a belső szemünkkel Istenre (értsd: az univerzumra, a teljességre) látunk. A mai ember azonban félszemű: csak saját magára lát. Nincs külső, kozmikus viszonyítási pontja, úgy érzi, ő elégséges önmagának. S azért, hogy ilyen, nem kis mértékben a politikusok, a publicisták és a kritikusok is hibásak. S a médium, amelyen keresztül ezek az urak a fogyasztó polgárokra hatnak. Földényi F. László (Baader gondolatát föntebb az ő A tágra nyílt szem című könyvéből idéztem) egy másik tanulmányában a posztmodem embert a „médiumok lenyomatának” nevezi. Egy interjújában pedig elmondja, hogy „a Golf-háború attól lett számára hiteles, hogy a televízió által közvetített képeket látott róla, egyeGyűlés 1848 márciusában a Nemzeti Múzeum előtt bek között azt a tenger partján olajban vergődő madarat, amelyről utólag kiderült, hogy semmi köze sincs a háborúhoz, mert máshol vették föl.” De a tényen ez mit sem változtatott: „...csak azt tudjuk valóságosnak elfogadni, amit a médium igazol.” S még akkor is, ha ez az „igazolás” hamis tényekkel történik. Magyarul: még akkor is, ha e „tények” manipulálnak bennünket. - A médium (s akik rajta keresztül beszélnek, azaz a politikusok, publicisták, kritikusok) ma gátlástalanul manipulálják az embert, az olvasót, a hallgatót, a nézőt, a választót, mert - az „ezüst pillantás” helyett - csak fél szemmel látják és láttatják a világot és a művészetet. Vajon Petőfi és a márciusi ifjak ilyen sajtószabadságra gondoltak 148 évvel ezelőtt, mikor Landerer és Heckenast nyomdáját a „nép nevében” lefoglalták? Kötve hiszem. Petőfi és Petőfiék ugyanis még két szemmel láttak. Petőfi „második szeme”, vallása persze nem az univerzum, nem a kozmosz, nem az isten volt, hanem a „szabadság” (pontosabban a „világszabadság”), de ebbe a végtelenné tágított szabadság-fogalomba számára kényelmesen belefért az univerzum is, a kozmosz is. Sőt saját személyes létét is csak ebben a szabadság-mindenségben volt képes felfogni és szemlélni. Ö valóban egyidőben látott külső és belső szemével; annyira azonos volt a szűkebb és legtágabb környezetével, hogy mindkét tekintete ugyanazt a képet mutatta. S a két minőséget valószínűleg csak aszerint különböztette meg magában, hogy a saját létezése a metafizika általánosságaitól óvta, a külső, kozmikus viszonyítási pontja pedig azt nem engedte, hogy a „tények”, a részlet, a közöny, a személyes kényelem manipulálhassa benne a költőt és az embert. Susan Sontag mondja egy interjújában, hogy Európa értelmisége a genocidált bosnyákok mellett azért nem állt ki, mert a fogyasztói társadalom kényelme sokszorosára növelte a távolságot Nyugat és Kelet között; a spanyol polgárháborúról tudósító George Orwell számára még nem tűnt olyan nagynak a távolság a nyomorúságosán berendezett londoni szobájától az egykori kopottas barcelonai szállodáig, mint a mai nyugati írónak az összkomfortos lakásától, a három televíziójától és két garázsától Boszniáig. (Folytatás a 2. oldalon)
