Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)

1996-01-07 / 1. szám

Thomas Muster Tíz évvel azután, hogy a profi tenisz élvonalá­ba került, 1995-ben végre a párizsi Roland Garros Grand Slam-viadal megnyerésével fel­tette életművére a koronát, sőt egy ideig arra is volt esélye, hogy világelső legyen. Ez ugyan nem jött be, de így sem panaszkodhat szenzáci­ós idényére Thomas Muster, a salakpályák ko­ronázatlan királya. A 28 éves, félelmetes kitar­tásé sportember az elmúlt esztendőben fantasz­tikusan kezdte az idényt: zsinórban öt salakpá­lyás viadalon diadalmaskodott, Monté Carlo és Róma után pedig a párizsi nem hivatalos salak­pályás világbajnokság megnyerésével élete ál­ma is teljesült. Mindeközben 34 egymást kö­vető mérkőzésen nem talált legyőzőre, ami szintén a rekordok könyvébe tartozó produk­ció. S hogy bebizonyítsa, nemcsak a salakpá­lyákon ura a helyzetnek, hanem a fedettpályás keményborítású játéktereken is, az ősszel Es- senben újabb diadalt könyvelhetett el. - A sa­lak a legkedveltebb pályám, bár tudom, hogy a világ első tíz játékosa között csak azoknak van helyük, akik gyakorlatilag bármilyen borítású játéktéren helytállnak - mondta minden idők legeredményesebb osztrák teniszezője. Úgy lát­szik, jósnak nem olyan jó, mint teniszezőnek, hiszen 1995-ben életében először feltornázta magát a világranglista harmadik helyére. Ment­ségére legyen mondva, hogy ezt a kijelentését még 1989-ben tette, éppen a számára legkriti­kusabb esztendőben. Az akkor 21 éves ver­senyző éppen üstökösként robbant be a legjob­bak közé, és a rendkívül rangos Key Biscayne tornája döntőjének küszöbén állt, amikor egy ittas autós hátulról nekihajtott és szétroncsolta a bal lábát. Térde gyakorlatilag pozdorjává zú­zódott, kérdéses volt, hogy egyáltalán lábra tud-e állni a balesete után. Hála az orvostudo­mány legjobb képviselőinek és Muster kitartá­sának, 171 nappal balesete után újrajátszani kezdett. Addig azonban a poklok poklát élte meg. Bal lába ugyan gipszágyban volt, egy speciális pádon ülve azonban már gyakorolta az adogatást, a tenyereseket, a fonákokat. Arca eltorzult a fájdalomtól és a megerőltetéstől, de nem adta fel. S nem adja fel mind a mai napig a küzdelmet. Tavaly tavasszal, amikor éppen Boris Beckerrel vívta Monté Carlóban a döntőt, az egyébként szintén szívós német játékos, lát­va és saját bőrén tapasztalva ellenfele hihetet­len kondícióját, nem túl sportszerűen, ajzósze­rek szedésével vádolta meg Mustért. E csúnya kijelentést az osztrák bajnok újabb és újabb si­kerekkel és negatív teszteredményekkel cáfolta meg, miközben fügét mutatva a spanyol salak­pályás tenisziskolának, valamennyi ibériai játé­kost legyőzte. Közülük is a legjobb, a Roland Garros kétszeres bajnoka, Sergi Bruguera Mus­téitól elszenvedett veresége után, nyíltan fejet hajtott az osztrák fiú előtt, mondván, az év leg­jobb salakpályásától kapott ki. Ez valóban így van, legalábbis napjainkban. Thomas Muster előtt már csak egyetlen, eddig nem teljesített célkitűzés áll: az, hogy a világ legjobbja le­gyen. Ilyen akaraterővel, szívóssággal és egy kis sportszerencsével akár még ez a ki nem mondott vágya is teljesülhet. Sidó H. Zoltán MEGKÉSETT SZÜLETÉSNAPI VENDÉGSÉGBEN PÉZSA TIBORNÁL Kedvünkért az aranykard is előkerült aládi gyökerei a Duna in­nenső oldalára nyúlnak át. Édesanyja köbölkúti ^ származású, ő azonban % k J már Esztergomban szü­letett. A Duna-parti városban tanult, ott ismerkedett meg a vívással is, nagyszerű mesterek keze alatt. Innen került Budapestre. Pézsa Tibor hét kerek esztendőn át járt a testnevelési főiskolára, ahol elvégezte a testne­velői tanárképző és az edzőképző szakot. Akkoriban került a Bp. Hon- védba, Szűcs János mesteredzőhöz, aki aztán végigistápolta sportolói pá­lyafutását. Budapesti lakásán beszél­gettünk. — Persze hogy készítettem mérleget a hatvanadik születésnapomra. Mindjárt hármat is: egy-egy sporto­lóit, aktív versenyzői karrier utánit és a jelenlegi állapotomat felvázolót. Nos, elégedett lehetek, mert nagyon kevés embernek adatik meg, hogy minden olyan versenyt megnyerjen, amit meg lehet nyerni. Nekem sike­mert kilencvennégyben négyszer meghívták Szaúd-Arábiába, szakmai tanácsadónak, (legújabb ajánlata ép­pen látogatásunkkor érkezett a közel- keleti országból) s a Nemzetközi Olimpiai Bizottság is többször felkér­te, tartson előadásokat a kardvívásról.- Csak egyetérteni tudok azzal, hogy hat évtizeden át csupa siker kí­sérte az életemet. Megmondom őszintén, én minden vonatkozásban maximalista vagyok. Ha pingpongo­zom, nyerni akarok, ha biliárdozom, nyerni akarok... Nehezen viselem el a második helyet is. Ilyen az alapter­mészetem. A vívás családiélet-ölő dolog. Hét közben az edzőteremben, a hét végén a versenyeken telnek a napok. Koráb­ban Pézsa Tibornak is sok problémát okozott ez az életmód. Amióta nyug­díjban van, több ideje jut a családra.- Van egy tizenhárom éves kislá­nyom, feleségem a tizenkétszeres ma­J. MÉSZÁROS KÁROLY menni a Dunára. Hajnalban kimegyek horgászni, soha nem fogok semmit, de hát ez a legtermészetesebb. Kicsit meglepi a kérdés: mikor ví­vott utoljára? Egyáltalán magára húz­za-e még a vívóruhát?- Ahányszor előadok, annyiszor kell gyakorlati bemutatót tartanom. Anélkül nem megy. Ilyen­kor mindig beöltözöm. Ha jól emlékszem, Németor­szágban voltam legutóbb versenyzőként a páston. Egy házi viadalon. Ná­lunk ez nincs úgy, mint a focistánál, aki akár hat­vanöt éves korában is le­megy a pályára, és játszik egyet a vele azonos korú- akkal. Az ember keze, a gondolkodása ugyan még gyors, de a lába roppan­tul lelassul. Úgy nézne ez ki, mintha álló helyzetben akarnék hokizni. Hát az Több mint harminc év távlatából kerül szóba Pézsa Tibor tokiói egyé­ni karddiadala. Ki merné gondolni, hogy ennél nagyobb sikert is őrizget versenyzői múltjából. — Az emberek hajlamosak arra, Emléksorok az ajándékkönyvbe Köszöntés és köszönet Családi és baráti körben ünnepelte hatvanadik születésnap­ját. De a Bp. Honvéd vezetői is köszöntötték az együtt eltöl­tött közel negyven év jegyében. És még sokan mások. Nagy hálával fogadta a szlovákiai magyar sportbarátok általam tolmácsolt jókívánságait.- Szeretném megköszönni, hogy egyáltalán az eszükbe jutot­tam. Nem is tudtam, hogy ilyen nagy terjedelemben foglalkoz­nak a magyar sporttal. Nagyon jólesett. rült. Bár... ha kicsit jobban odafigye­lek, győzelmeimet akár többszörösen megduplázhattam volna. De nem va­gyok telhetetlen, beérem ennyivel is. Edzőszemmel nézve nagyon bánt a dolog, mert olyan hibákat követtem el, amelyeket nem lett volna szabad. Rendre egy-egy tuson múlott, hogy néhány hellyel lejjebb csúsztam. Ha jobban odafigyeltem volna, ha akkor jobban koncentrálok, nyilvánvalóan többre megyek vele. Tehát van ben­nem egy pozitív elégedettség és van egy nagyon kritikus elégedetlenség, mert hisz ott volt a lehetőség. Mit ta­gadjam, mi már akkor profik vol­tunk. És ha egy profinak adott a le­hetőség, akkor azt ki kell használnia. Ha most kerülnék oda, szigorúbb lennék magammal szemben. Végzettsége nyomán egyenes út vezetett a sporthoz. Edzőként is sokra vitte, sőt tanítványai jóval átütőbb eredményeket értek el, mint jómaga. Ennél nagyobb elismerés nem is kell egy mesternek. Kétszeres világbaj­nokként ő készítette fel például a hét­szeres vb-első Nébald Györgyöt.- Nem akartam edző lenni. Mikor elvégeztem a főiskolát, egyesületem­ben sportvezetői állást kínáltak fel. Én azonban nem vállaltam el, mert hallgattam végtelenül bölcs edzőmre, aki azt mondta: a sportról nem be­szélni kell, a sportot csinálni kell. És ettől a pillanattól kezdve nekem na­gyon komoly összeütközéseim voltak a sportvezetéssel. Olyanok próbálták sokszor megmagyarázni a vívás lé­nyegét, akiknek fogalmuk sem volt 1 róla. így 1 kezdtem ■ edzősködni, 1 később ezzel 1 párhuzamo- 1 san sportve­zető voltam, sőt egy ideig a kardválogatot­tat is irányítót- 1 tam. Talán nem j is tudok még egy olyan olim­piai bajnokot mondani, akinek így egybeesik a karrierje a sporttal, ráadásul abban az ágában, amely igazi magyar sikerszám. Nyolcvankilencben vonult nyugdíj­ba. Előtte négy évet a németországi vívóparadicsomban, Tauberbischof- heimban töltött a családjával. Időköz­ben megtanult angolul, franciául és németül is, amit jó dolognak tart, gyár mesterfokú tornászbajnoknő, Bártfai Ágnes. Ő nem engedte, hogy tornász legyen, én nem engedtem, hogy vívó legyen, úgyhogy a gyerek elment lovagolni. Éppen tegnap esett le a lóról, s mondta is az edzője: kár, hogy édesa­nyád nem látta, ez tízpon­tos talajfogás volt, mert lányunk szerencsére tal- i pon landolt. Hogy mivel | telnek a hétköznapjaim? 1 Imádok nyelvészkedni, 1 állandóan tanulok, foko­zatosan frissítemjel is­mereteimet. Hobbim a sakkozás, besegítek a házimunkába. Kisma- 1 roson van egy házam, I azt is gondozni kell. 1 Nagy a kert, tele m szőlővel. Kilencvenig rendszeresen teni­szeztem. Hetente kétszer vagy három­szor, főleg párost játszottunk, mert az egyesben sokat kell futni. Kismaroson már elkezdtem a lányommal is ütöget- ni, aki rém türelmetlen, pont olyan, mint az apja, rögtön a legjobban akarja csinálni. Persze nem megy, és akkor jönnek a konfliktusok, a viták... Alkalomadtán hobbiból sportolgatok. Van egy kenum, azzal le szoktam lehetetlen. Időnként történnek kísérle­tek néhány old boys-verseny létreho­zására, ám a résztvevők számára a legtöbbször ínszakadással végződik, ezért én óvakodom az ilyesmitől. Egykoron optimálisan használta ki a versenyzői időszakát arra, hogy to­vább képezze magát, tanuljon. Ezt forszírozta tanítványainál is.- A vívás jellegéből adódóan meg­tartotta intellektuál behatását. Képzet­len, buta ember nem kerülhet oda. Vol­taképpen az észcsiszolás alapfeltétel. hogy valakit az olimpiai győzelme alapján becsülnek meg, aszerint fo­gadják el. Holott én sokkal büszkébb vagyok az egyéni világbajnoki aranyérmemre, amelyet harmincöt évesen nyertem Ankarában. Ott a tel­jes mezőnyben kellett helytállnom, nem úgy, mint a távol-keleti szigetál­lamban, ahol országonként csökken­tett létszámú versenyző állt rajthoz. Mivel egész Magyarországon nincs a törökországi győzelmemről egy film­kocka sem, ezért mindig tokiói sike­remet látja a nagyközönség. Csoda hát, ha arról emlékeznek rám? Ná­lunk büszkék az olimpiai bajnokokra, ám emögött nincsenek emberi érték­mérők. Tehát engem nem valamennyi tulajdonságommal együtt látnak, ha­nem sikereim fényében. De így van ez szerte a világon. Baráti körömben meg éppen fordított a helyzet. Azt se tudom, mikor beszéltünk utoljára ví­vásról. Mert nem téma. Persze a sportoló, szakvezető népszerűsége is változik. Egyik barátom úgy fogal­mazta meg: „Tibor, volt egy időszak, amikor divat volt a barátodnak lenni. Most már nem az. ” Szeretem az őszinte embereket. A vívásnak köszönhetően fegyel­mezett, pontos. Nem tudja elviselni, ha valaki késik.- Tizenhét évesen kezdtem vívni. Ha ma valaki ebben a korban jelent­kezik, akkor hazaküldik, mert későn ment a vívóterembe. Én junior világ- bajnokságon nem is indultam, kor­osztályom legjobbjai akkor már vb- elsőségekkel büszkélkedtek. Mégis a felnőttek között én értem be hama­rabb. Nagyrészt Szűcs János edzői precizitásának, következetes mód­szertani munkájának köszönve. Iga­zán páratlan pályára indított. (Vlado Gloss felvételei) Sikercsapatával (balról) egy moszkvai diadal után A KARDVÍVÁS MESTEREI

Next

/
Thumbnails
Contents