Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1996-03-10 / 10. szám
32 oldatos színes MAGAZIN Heti tévé és rádióműsor Képriportunk a magazin 8-9. oldalán Felfelé a lejtőn Riportunk a 8. oldalon 1 i 1 ál KI. ■Sí** áao-tí a uúuak Képriportunk a 9. oldalon Elkápráztató, ahogyan M. - a nevét Isten ments’, hogy kiíijam! - az orránál fogva vezeti a közvéleményt, a saját mozgalmát és még a magukat oly dörzsöltnek és szakmailag profinak tartó, látszólag magabiztos kollégáimat is például a kormánylapnál vagy a köszolgálatinak füllentett Szlovák Televíziónál. Szó ami szó: egyszerűen zseniális, ahogyan ezt a maga választotta stílust csinálja. Legfőbb törekvése - ezt ugyan nem ő találta ki, ám honi alkalmazásában ma felülmúlhatatlan -, hogy folyton őróla beszéljenek. íme, még én is, aki egy betű mögé ,/ejtem” őt (amelyet persze mindenki rögvest felold), szinte rákényszerülök, hogy foglalkozzam vele. Mert az M.-szindróma, az M.-tünetegyüttes Szlovákia mai társadalmi-politikai életében olyan jelentőségűvé, erőszakos-sikeresen olyan veszélyessé nőtte ki magát, hogy cinkosság volna erre nem figyelmeztetni. Újra és újra. Amíg nem késő. Az M.-szindróma sokágú jelenségcsoportjából azt a legegyszerűbb megfigyelni, ahogyan M. eléri, hogy mindennap beszéljenek róla, sőt némely napokon szinte csak őróla beszéljenek. Hétfőn füstbombát hajít el szavaival, mondjuk a lakossági takarékbetétek állami garanciáinak hiányáról, amit - egyazon füst alatt - a központi bankok rohamléptű és az általa kiszemelt egyénekre bízott privatizációjának fontosságával is rögvest összeköt. Kedden, amikor a vele szemben folyton a na- ivság bűnébe eső riporterek „tetemre hívják”, buzgón oszlatgatni igyekszik az előző napon általa keltett füst- ködöt, annak bűzéről pedig - saját receptjének igazát bizonygatva - azt mondja, hogy liliomillat. Szerdán kijelenti: a rendőrségi vizsgálat lezártáig nem nyilatkozik a köztársasági elnök fia fél esztendővel korábban történt külföldre hurcolásának ügyében. Ez annak közvetett bizonyítéka, hogy nálunk még nem alakult ki az emberrablás jogállami illemtana, sőt e bűncselekmény kezelésének módszerei sem; ugyanis e színlelt hallgatás leple alatt a szóban forgó tett végrehajtásával alaposan gyanítható Szlovák Információs Szolgálat épp a terhelő bizonyítékok SIStematikus elkenésén ügyködhet. És a kormánypárti többség bénító fedezékéből kezesbárányként asszisztál mindehhez a szlovák parlament is, ahol a kiszorítósdit játszó politikai elit jóvoltából a honatyák néhány ellenzéki képviselői mandátum jogosságának bugyuta kémhistóriájával többet foglalkoznak, mint a nyilvánvalóan politikai színezetű emberrablás tényével s összefüggéseivel. Ám ha az oppozíció mégis rákérdez a dologra, olyan válaszokat kap, mintha ifj.Michal Kováé matematika érettségijéről faggatódzna... M. csütörtökön bejelenti, hogy följelenti azt az egyént, aki a szervilis állami televízióban, a tulajdonképp még a helyben- járást is csak imitálni képes Lépések című műsorban - tényeket soijáztatva - rossz fénybe merészelte helyezni az ő nevét. Péntekenként rendszeresen rádiónyilatkozik: keményen rápirít az ország belső ellenségének titulált ellenzékre, külön odamond a honi törvényhozásban is képviselt magyar pártoknak; arról viszont nincs nyilvánosan kifejtett véleménye, hogy aznap nem ő, hanem a felügyeleti hatáskörébe tartozó titkosszolgálat igazgatója tesz följelentést - a köztársasági elnök személye ellen, mert az államfő - a Kováé-junior elrablását és esetleges németországi kiadatását tárgyaló bécsi bíróság előtt - a tanúvallomásában kifejtette, hogy biztos forrásból tudja, a SZISZ-nek tevékeny része volt fia külföldre hurcolásában, s információi szerint az 1995. augusztus 31-ei akciót személyesen Iván Lexa SZISZ-igazgató irányította. Ebben a témában M. beszédesen hallgat; szombaton viszont egy lakossági fórumon bejelenti: ő bizony rosszallja, hogy az államfő egy idegen ország bírósága előtt saját országának fészkébe piszkított; ő ráadásul régen és világosan tudta, hogy az iljút visszaszolgáltatják Szlovákiának. Része még az összképnek, hogy M. a hetedik napon sem pihen. Tudjuk: akadt már e század Európájában több férfiú is, akit sokáig elnézően, sőt! - egyenesen jóhiszeműen kezelt a közvélemény; mígnem kiderült, hogy a hatalom igazi vezérlőpultjainál igen sokféle eszközzel és eszmével lehet tömegeket toborozni, hódítani, hatalmat kicsikarni, majd nem éppen szalonképes dolgokat tenni. Ezért azt kell javallanom, hogy legyünk jóval gyanakvóbbak, határozottabbak az M.-szindróma láttán. Ma már világos: nem olyan társadalmi petárda ez, amely majd csak elsistereg önmagában. Szerencsére, egyelőre még nyílt társadalomban élünk, ezért a hallgatás, az elhallgatás nemigen állíthatja meg M.-et. A működőképes demokrácia éppen attól és akkor funkcionál, ha az új hatalmasok nem folytathatják szemmel láthatóan a régiek, a rendszerváltás előttiek praktikáit; ha nem váiják el, hogy ŐT és Őket a démosz megkülönböztetés nélkül, az új rend felkent képviselőiként szeresse. Ez az elvárás már csak azért is sántít, mert a rend, a cselekvés és a demokrácia természetes játékszabályai helyett egyre több az állampárti-mélynemzeti ideológia. És a harácsolás, hiszen ahol a hatalom különböző szintjein káosz, pusztán pártérdek, korrupció vagy hozzá nem értés van, ott egyre nagyobb és harapósabb halak úszkálnak a zavarosban. Kilencvenhat tavaszán, sajnos, már nem is az a kérdés: vajon mi szabhatja meg egy embeirablási dráma illemtanát, hanem az, ugyanoda süllyedünk-e, mint a pártállam idején? Vagy Szlovákia olyan banánköztársasággá válik-e, ahol még a banánhéj sem csúszik! MIKLÓSI PÉTER
