Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-07 / 1. szám
ight Time Is The Right Time. Ez a korong címe. Tizenöt „aktualizált” dal szól rajta a húszas-harmincas évek Amerikájából. Blues, gospellel és ragtime-mal átitatva. Dorogi Barbara torkából úgy tör fel a hang, mint föld gyomrából a gejzír. Forrón, sisteregve, sodró erővel. Bravúros technikáját jelzi az is, ahogy hangszínét váltogatja. Ha nem tudná az ember, hogy végig az ő lemezét hallgatja, képes lenne azt hinni, hogy valamennyi számot másvalaki énekli. „Nem az én nevemen fut a lemez, valahogy mégis úgy érzem, az enyém is. Talán mert én válogattam a számokat, enyém a koncepció, a grafikai munka, és mert részem van a zenei megvalósításban is. Zenésztársaim a szakma legjobbjai. Náluk magasabb színvonalon ebben a műfajban, azt hiszem, senki sem játszik Magyarországon. Az első hazai négykezes boogie-woogie felvétel is ezen a lemezen hallható, sőt harminc év után az első szájharmonika-zenekari szám is. Barbara, remélem, ez sem fog nagyképűen hangzani, az én felfedezettem. Szerintem született tehetség. A debreceni színházban kóristaként kezdte, most Szinetár Miklós növendéke. Három éve találkoztunk, azóta úgy hiszem: ő a másik énem. Egyformán érzünk, egyformán gondolkozunk. A dalok SZABÓ G. LÁSZLÓ Bluesból jeles. Harmonikával a száján Magyarországon a legjelesebbek egyike. 1993-ban a trossingeni versenyen világviszonylatban is az élvonalba muzsikálta magát. Szabó Tamás huszonnyolc éves. Együttesével, a Palermo Boogie Ganggzl ez idáig négy lemezt adott ki, másik kettőn ott a szájjegye, több zenésztársának (Zorán, Pierrot...) vendégként fújja. Nemes Nagy Péterrel és Ferenczi Györggyel szájharmonika tankönyvet írt kezdőknek és haladóknak. Legfrissebb munkáját a színművészeti főiskola musical-szakos hallgatójának, Dorogi Barbarának a CD-je hordozza. Bluesfujo ■hnnmhhhmmmmmmnmnmnnmhhhnnnnmm^mnhmmnnmmnmmmmmnmmmhhhhmnnnhhmnnmhbkuhhhmhmhnsmmmmhi eredeti szövegét átírtuk. Angolról angolra. A néger szleng ugyanis annyira sötét, annyira trágár, hogy egyszerűen változtatnunk kellett rajta. A Baby, please zenéje például klasszikus szerelmi történetet kapott. A nő, akinek a telefonbeszélgetését halljuk, beleszeret a moziban Eddie Murphybe, és most otthagyja a férjét, mert összejött a parti. Nem egy dalnak a szövegébe kellett belenyúlni. Most már tudom, hogy jó munkát végeztünk, hiszen a BBC is lejátszotta az anyagot, és azt üzenték: nem akartak hinni a fülüknek, hogy Magyarországon ilyen lemez született.” Vendégjátékosai is vannak a lemeznek. Többek között Ferenczi György, a magyar zenei élet másik szájharmonika-virtuóza. „Itt most hegedűt vett a kezébe, és meg kell hogy mondjam: azzal is remekül bánik. Tizennyolc évesen még rivalizáltunk, azóta egymás mellett zenélünk, mint De's, Csepregi és Lakatos Tóni, a szaxofonosok. Ők sem fúrják ki egymást. A szakmai hiúság természetesen így is megvan bennem. Értékes dolgokat szeretek letenni az asztalra. Bluesban, countryban, Gershwinben, mindenben. Gyuri nélkül állóvízben zenélnék. Önmagával senki sem versenyezhet. Az inspirációt, az ösztönző erőt mástól kell kapnia. Nehéz feladatokat én is ki tudok találni magamnak, hiszen sok minden érdekel, de ezek is kifutnak egy idő után. Ezért jó a másik ember. Hajt. Sarkall. Előbbre visz.” Előbbre... Anyagilag is, vagy csak szakmailag? „Na, ettől vagyok szomorú! Magyarországon ez idő tájt kétféleképpen tudod fenntartani magad. Lejjebb viszed a mércédet és iparosként gyártasz, vagy szétforgácsolod magad, ami per pillanat az én esetem. Reggel kilenctől hajnali négyig vagy a stúdióban dolgozol, írsz, komponálsz, hangszerelsz, vagy piti összegekért elfogadsz néhány meghívást. Aminek csak szakmai látszata van, más semmi. Hiába hallják rögtön az első percben, hogy mit tudsz és mennyit, anyagilag nem képesek honorálni. A Kádár-rendszerben lehetett igazán jó zenésznek lenni. Volt az országnak egyetlenegy lemezkiadója, a Hungaroton, ahol három ember megszabta, milyen címen mi jelenhet meg, de ott volt a lengyel, a csehszlovák, a szovjet, az NDK és a bolgár piac. Az első vonalbeli zenészek pedig degeszre kereshették magukat. Több hónapos turnékra jártak, hatalmas összegekért. Elmondásuk szerint nagyon jól éltek. A koncertek bevételéből több kocsit és lakást is tudtak venni, nemcsak hangszereket. Mára bezárult a kör. Csak az itthoni lehetőségek maradtak. Egy tízmillió lakosú országban napi két-három nagyobb produkció olyannyira sok, hogy a többi szóba sem jöhet. Két CD közül pedig biztosan azt veszi meg a közönség, amelyről többet hall. A reklám viszont még nem a minőséget jelzi. S akkor még nem beszéltem a hangszerek áráról. Régen egy szájharmonika 150-200 forint volt. Ma 120-130 ezer. Egy komolyabb természetesen. Nekem nagyon meg kell gondolnom, milyet veszek, hiszen kilóra eszem. Három koncertnél többet csak egy olyan hangszer bír ki, amelyből nem tudok hetente újat vásárolni. így aztán telik szépen (Szitányi György felvétele) a süllyesztőm. Annyi már benne a szétfújt herfli, hogy sokszor nem is merek belenézni.” Szólólemeze is lesz végre Szabó Tamásnak. Amolyan igazi harmonikás. „Én nem úgy akarom megnyerni a közönséget, hogy tudatosan belövöm a dalokat. Azt szeretném, ha ők találnának meg engem. A blues vagy az old time zenéje nem a széles tömegekhez szól. Ez rétegzene. Igényes rétegzene. A harmonika mellett igazából most először az én hangomat is hallani fogják. Egy szólólemezen szólaljon meg bátran az ember.” SZÍVTIPRÓ G1MI AKÉPERNYÖN_ Ketten a népes csapatból: Nick (Alex Dimitriades) és Jodie Van, akit teljesen hidegen hagynak. Van, aki lenézi, ennek ellenére nézi őket. S van, aki imádja, hétről hétre körömrágva várja a folytatásokat, el nem mulasztaná egyiket sem. Gyakori és hálás beszédtéma. Ha valaki még nem sejtené: a tévéfilmsorozatokról van szó. Egyesek szerint a „sorozat” megjelölés azonnal és automatikusan egyfajta alsóbbrendű minőségi kategóriát is jelez. Ennek ellenére sokan vagyunk könnyen megkömyékezhető, dőre té- vénéző-lelkek, akik előbb-utóbb beadjuk a derekunkat, és valamely huszonharminc(sőt több!)-részes sorozat gondosan és csalárdul előkészített csapdájába esünk. Mentségünkre szolgáljon, hogy a sorsát - és a sorozatát - nem kerülheti el senki. Az utóbbi időben összeszorgoskodott, Murphy-törvény szintjére is emelhető megfigyeléseim alapján a tévédobozunkon fogható műsorcsatornák száma fordítottan arányos a nézhető műsorok számával. Ezért aztán kisebbfajta felüdülést jelent, ha a folytatásos történetek tömkelegében időnként feltűnik egy-egy sikerültebb munka. Hiszen sorozat és sorozat között azért akad némi különbség. Kellemes meglepetést szerzett például a Magyar Televízió, amikor pár héttel ezelőtt a TV2 műsorára tűzte a Szívtipró gimi című ausztrál sorozatot. Mint a címéből is kiderül, elsősorban a fiatalokat szeretné a képernyő elé ültetni. A kenguruk földjére repülhetünk vasárnap délutánonként egy-egy órára, s megleshetjük, milyen is az élet egy ottani gimnáziumban. Vagy legalábbis milyennek szeretnék láttatni az alkotók s a rendező, Kari Zwicky. Ő két okból is szerencsésnek mondhatja magát: egyrészt a hatvanöt részes sorozat nem elvet- nivaló összeget hozhatott a konyhájára, másrészt igazi örömmunka lehetett a sok tehetséges fiatallal együttdolgozni. Ez a gimi tulajdonképpen akár Ausztrália is lehetne kicsiben. A diákok és tanárok között megtalálható e földrészt lakó nációk majd mindegyik képviselője: angolok, görögök, kínaiak, arabok és még sorolhatnánk. A történet persze nem egetrengető, mert csak ugyanaz történik ebben a gimiben is, mint bármely másikban a világon: a diákok suliba járnak, időnként tanulnak, de azért többnyire természetesen egészen más dolgok kötik le a figyelmüket. Szerelmek, barátságok, balhék, bulik, családi gondok. Akárcsak tanáraikét. Mert a nyugati iskolarendszer már régen nem azt várja el a tanároktól, hogy feddhetetlenek legyenek, harminc méter távolságot tartsanak tanítványaiktól, és magánéletüket egy parányi folt se maszatolja. Ezek a tanárok ugyanúgy esendő emberek, a maguk hibáival és ballépéseivel, mint diákjaik, akiket - számunkra talán még eléggé szokatlanul - többnyire partnerüknek tekintenek. S a gimnazisták? Kedvesek, bohók, vonzók, esetlenek, nagyképűek és vagányak - egyszóval fiatalok. Nick, a jóképű görög fiú akarva-akaratlanul, az iskola nevéhez hűen a lányszíveket tiporja. Az extravagáns frizurájú Con üzletel és menedzsel, és lehetőleg mindenbe belebonyolódik, amiből egy kis pénz szerezhető. A bizsergető hangú és külsejű, szőke lo- boncos Jodie inkább énekesi babérokra pályázik. Dániellé, a másik szőkeség aggályoskodik és bonyolít. Kate, a fekete macska igazi balhégyártó, s a számára csak az az elviselhető, ha mindig ő van a figyelem középpontjában, Rivers pedig tipikus „kamaszkaméleon”, aki nagyon ügyel rá: még véletlenül se derüljön ki, hogy a hányavetiség és a pléhpofa mögött egy érzékeny srác bújik meg. Egy a közös bennük: valamennyien jól alakítanak. Akiket e rövid ismertetéssel sikerült levennünk a lábukról, azoknak a további több tucat részhez kellemes vasárnap délutáni „rabságot” kívánunk. De ne legyintsenék lemondóan a többedik X utániak sem, mert aki lélekben fiatal, s habkönnyű kikapcsolódásra vágyik, az is nyugodt szívvel nézheti. Ha másért nem, felelevenítheti valamikori tizenéveit. (mislay) MŰVÉSZVILÁG 1996. január 7. l/BSámap Sz abó Tamás szájharmonikával iKomoszkoméleonok
