Vasárnap - családi magazin, 1996. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-07 / 1. szám
l/BSárnap 1996. január 7. EMBERI SORSOK a r Ország-világ előtt bevallom, hogy titkos randevúkat bonyolítok a lakásomon. Rapszodikusak a légyottjaim - időpontjuk szoros összefüggésben van az ő munkájával hiszen a munkahelyéről szökik hozzám a kedvesem. Mindig nagyon várjuk e lopott, édes órákat, én csábos fehérneműt öltök, illatos vagyok és kívánatos, ő mindig valami aprócska ajándékkal érkezik. Ezek a randevúk tartják bennem a lelket, felüdítenek és erőt adnak a hétköznapi robothoz. Mert robot akad bőven az életemben. Három gyerek anyjaként rengeteget dolgozom. Nincs segítségem a háztartásban, mindent mi csinálunk a férjemmel. A gyermekeim értelmesek, tehetségesek, de a nagyok kajlák és szemtelenek, mint általában a kamaszok. Bizony gyakran vitatkozunk (veszekszünk) miattuk a férjemmel. Szerinte én túlságosan engedékeny vagyok, szerintem viszont az ő következetessége, szigorúsága a túlzás. Szóval előfordul, hogy este tíz körül, amikor más házaspárok békésen tévéznek vagy éppen szexuális örömöknek hódolnak, mi a nappaliban ülünk, és a nevelési módszereinkről vitatkozunk. És természetesen teljesen kimerítjük egymást. (Közben a gyerekek békésen hor- tyognak, nem is álmodják, hogy miattuk virraszt a két bolond szüle...) Egyébként jó a házasságunk. A barátaink gyakran mondogatják, hogy egymásnak teremtettek minket. Én soha nem leszek (voltam) olyan szép és tökéletes, amilyennek a férjem lát, s feltehetően ő sem annyira okos és művelt, amilyennek én vélem. Ha jól meggondolom, közös életünkben kizárólag a gyerekek miatt veszekedtünk. De ha éppen nem fő a fejünk a gyerekeink miatt, akkor sincs egymásra időnk. Öt-hat körül kezdődik az otthoni élet. Főzés, időnként leckekikérdezés, a férje- mé a matematika és a reál tárgyak, enyém az angol, a történelem, vacsoráz- tatás és már vége a napnak. Ha vendégek jönnek, felborul a rend, s csak éjfél felé érjük utol magunkat. Szóval esténként holtfáradtan rogyunk az ágyba. Mindennek hatására lassan olyanok lettünk, mint a kimerült, rosszkedvű átlagpárok. Tavaly télen történt a fordulat. Én a munkám nagy részét otthon végezhetem. Egy délelőtt békésen dolgoztam a gépem mellett, amikor hallom ám, hogy zörög a kulcs a zárban. - Ki lehet ez ilyenkor? - gondoltam meglepve, s ámulva láttam, hogy a férjem áll az ajtóban vigyorogva, kezében egy csokor virág. - Mi történt? - kérdeztem megdöbbenve, hiszen soha nem szokott délelőtt eljönni.- Csak az, hogy tegnap nagyon mérges lettem, mert Marcinak megengedted, hogy megegye a másnapra vásárolt gépsonkát.- Én meg azt mondtam, hogy te kicsinyes, stupid alak vagy.- Én pedig válaszoltam...- És akkor kiabáltunk...- De most mindent rendbe hozunk - jelentette ki a férjem, és átnyújtotta a virágot. Nem részletezem, elég annyi, hogy két perc múlva ágyban voltunk. Csodálatos volt! Ekkor határoztunk: lesznek titkos randevúink, melyekről senki sem tudhat. Július végén még le is buktunk, mint a fiatal szerelmesek. Beál- lított a kotnyeles húgom, és olyan erőszakosan csöngetett, hogy végül beengedtem. Amilkor meglátta a piros arcomat, a sebtiben magamra kapott fürdőköpenyt, elhűlt. - Juli! Megcsalod azt a rendes, aranyos Bandit?! Hogy magyarázhattam volna el neki, hogy a saját férjemet rejtegettem a hálószobában...? - Gondolj, amit akarsz, de én nem Bandit, hanem a mindennapi taposómalmot csalom meg - vágtam ki büszkén, és kitessékeltem a meglehetősen buta képet vágó hugicámat. (A történtek óta mintha tisztelne. Önök is?) Egy nő, aki szereti a férjét (-NL-) B munkaerőt kaptunk. Egy csodálatosan szép, vonzó munkatársnőt. Igaz, főnökünk már az érkezése előtt megsúgta, hogy az igazgató bizalmasa az illető, s mivel a bizalomnak bizalmatlanság az ellenpólusa, így vegyes érzelmekkel, inkább óvatoskodva, semmint rokonszenvvel vártuk érkezését.- Annamária - mutatkozott be leereszkedő mosollyal, amikor először belépett hozzánk. És bár az íróasztalok irodahelyiségünk közepén egymással szemben álltak, ő a saját asztalát a sarokba állíttatta. Tekintetével becserkészhette egész társaságunkat, ezzel is jelezve, hogy e terepet ezentúl ő uralja... Egész lényét mintha jégpáncél vette volna körül. De hát a női szépség, meg holmiféle jég? Eleve összeférhetetlen dolgok. Múltak a hetek, azután a hónapok, és a sarokban körülbástyázott hölgy sem bizonyult oly megközelíthetetlennek. Egy alkalommal, egészen váratlanul, Annamária arra kért, hogy kísérjem el egy feketére. Ha úgy tetszik, vegyem meghívásnak. A dolog váratlanul ért. A kételyeimet azonban egyhamar eloszlatta, mondván, olyan együttérző léleknek tekint, akivel szeretne megbeszélni valamit, mert neki most elsősorban együttérzésre lenne szüksége. (Más kérdés, vajon nem pech-e, ha egy ilyen csinos hölgy csak az ember együttérzésére vágyik?!) Már beszélgetésünk legelején kiderült, hogy e dáma büszke .jégpáncélja” mögött sebek rejlenek; s én megismerhettem házasságának történetét és az ő nagy bánatát is. *** Leánykorában a hódolók raja zsongta körül. Mint az ilyen esetekben számtalanszor megesik, neki nem a széptevők, nem az állandóan a sarkában járók kellettek, hanem egy szerény, mindig zárkózott fiú nyerte meg a tetszését. Talán éppen az ingerelte női hiúságát, hogy erre a fiúra nem hatott az ő ellenállhatatlannak vélt varázsa. Miután nőiességének teljes fegyvertára csődöt mondott, ő kezdett udvarolni a hallgatag fiúnak, aki hagyta magát meghódítani, mígnem házasság lett belőle. Tény, hogy nem éppen sikeres. Csupán hetek kellettek a felismeréshez, hogy ő bizony más élettársra vágyott. A végtelenül becsületes férj szinte mindenre rábólintott, soha egy ellenvetése, talán még saját véleménye sem volt. Neki viszont nemcsak egy jóságos félj, hanem egy férfi is kellett, aki néha erélyesen szembeszegül vele. A mindent igenlő félj fölötti uralom végül unalommá sekélyesedik, hiszen nem teszi próbára női képességeit... Így, amit Annamária hiába keresett otthon, meglelte másutt. Nem is titkolta: voltak kapcsolatai, a férje is tudott róluk. Az végképp kiábrándította, hogy a férfi még ezután se lázadozott, nem fenyegetőzött válással, nem gerjedt haragra - ahogy ez egy büszke férjhez illene. Atyáskodva, szép szavakkal próbálta jobb belátásra bírni feleségét. Nem is saját maga miatt, hanem mint mondta, egyetlen fiúgyermekükre való tekintettel. Ez a fiú, már a főiskolai tanulmányai folyamán, megismerkedett egy vidéki hivatalnok, Annamária szerint is, csodaszép leányával.- Ezt a kis bestiát még főiskolásként eljegyezte, nehogy elcsábítsák előle, és a diplomaosztással egy napon volt az esküvőjük is.- Boldog mama, boldog anyós! - szóltam közbe tréfásan. Annamária ritkán dohányzott, de most rágyújtott egy cigarettára.- Az én életem története ismétlődik az ő házasságában is. A fiam ugyanolyan pipogya félj lett, akár az apja.- A fiatalok így is megérthetik egymást. Vérmérséklet kérdése az ilyesmi.- Én már csak tudom, hogy nem értik meg egymást! Ez fájdítja a szívemet. Hirtelen eleredtek a könnyei. Ez a büszke nő sír! És nem a saját sorsa fölött, pedig arra is lenne bőven oka. Ez az önző, olykor kevély asszony most kapta életének legfájóbb sebét: ha már ő nem ismerte meg az igazi boldogságot, azt remélte, hogy legalább a fia megtalálja. De egyszerre minden összeomlott. Az ő reményei - és egyetlen fia boldogsága is. *** Történt, hogy a fia egy alkalommal szolgálati úton volt. Annamária felhívta hát a menyét, nincs-e szüksége valamire? Ezt különben máskor is gyakran megtette. A hívás most is célt ért, de váratlanul hármas kapcsolás jött létre. Kiderült, hogy a menye éppen egy férfival beszélget. Menye hangját minden kétséget kizáróan felismerte! Illem ide, illem oda, kihallgatta a beszélgetést. Bár ne tette volna, mert nem hitt a fülének! „Csodálatos éjszaka volt. Még most is a gyönyörtől bizsereg minden porcikám. Sose hittem volna, hogy egy férfi mire képes! Este siess, ne várass magadra!” Annamária menye szinte könyörgött az ismeretlen férfinak. „Nem gondolod, hogy túlzásba visszük a dolgot? És ha a férjed netán váratlanul betoppan? Az lenne ám a meglepetés!” „Ne törődj vele! Te csak velem törődj!” „És ha mégis?” „A végtelenségig úgy sem titkolhatjuk a kapcsolatunkat. Majd viseli a szarvait, mint az apja is viselte. Vagy elválunk.” *** Annamáriát akkor mintha leforrázták volna. Akár egy álomkóros, úgy járt-kelt a szobájában. Tanácstalanul, végtelen keservével. A fia betegesen szereti a feleségét; annyira bízik benne, hogy a hűtlenség gyanúja fel sem merül benne. Micsoda csapás lesz számára, ha megtudja, hogy a hitvesi ágyát már rég megosztja egy idegen férfival! Mitévő legyen? Egyáltalán, mi egy anya teendője hasonló esetben? Közölje vele a könyörtelen valóságot? Vagy hallgassa el? Ráadásul neki sincs túl sok erkölcsi joga arra, hogy a menyének bármit is szemére hányjon... Ő is csalta a féijét, amit a menye is tud. Bár ez mégiscsak más! A másikkal szemben mindig mások az elvárásaink. Egy hosszú, álmatlan éjszaka után döntött: felkeresi a menyét. De mit is mondjon neki? Szidja meg, vagy próbáljon szépen a lelkére beszélni? A menye belekóstolt valami másba, valami eddig ismeretlenbe. Annamária ismerte ezt az állapotot. Azt, amikor az érzékiség megbénítja az észt. Az érvek aligha segítenek, mégis meg kell kísérelnie! Nehezen kezdte a mondó- káját, előttte idegcsillapítót is bevett. Bevallotta, hogy akaratlanul is lehallgatta azt a telefonbeszélgetést, így hát tudja, hogy csalja a fiát. Az egekre, az Istenre kéri, ne tegye tönkre kettőjük házasságát. Betka türelmesen végighallgatta őt. Mintha készült volna erre a beszélgetésre, nagyon higgadtan válaszolt: - Nézd, anyu.... Látod, én most is anyámnak szólítalak. A féljem anyját a történtek ellenére is a saját anyámnak tekintem. Pedig te soha nem fogadtál igazán a lányoddá. Nyíltan ellenezted a házasságunkat, mert a diplomás fiadhoz méltatlannak tartottad a vidéki kishivatalnok érettségizett lányát. Most te akarod megmenteni azt a házasságot, amely az akaratod ellenére jött létre? Annamáriának nem maradt sok érve. Kijátszotta hát az utolsó tromfját:- Gondolj a gyerekre! Ne foszd meg őt az apjától!- Miért? Te gondoltál-e a gyerekedre, amikor fűvel-fá- val megcsaltad a férjedet?- De én nem váltam el! Épp a fiam miatt nem, ha a férjemhez nem is fűztek érzelmi szálak.- Én se válók el, ha a fiad beletörődik a megváltoztatha- tatlanba. Ahogy a te féljed is kénytelen volt beletörődni.- A fiam ezt nem éli túl.- Ne aggódj. Túléli, mint sok más félj és feleség is túlélte már. Különben sem adja sok jelét az irántam érzett nagy szerelmének. Az már amúgy is csak egy szép emlék. Azt hiszi, elég, ha a munkájában sikeres, és havonta hazahozza a szép fizetést. Pont neked kell tudnod, hogy egy férjtől ez kicsit kevés. Vagy talán nincs igazam? Az anyós már csak egyet kért a menyétől: tapintatosan hozza a fia tudomására a tényeket. Kímélje meg őt attól, hogy neki, az anyának kelljen ezt megtennie. *** Az események ezután már gyorsan peregtek. A fiú lehan- goltan kérte szüleit, hogy hozzájuk költözhessen, mert egy idegen feldúlta az otthonát.- Az egész lakást csak úgy neki hagyod? - kérdezte tőle méltatlankodva Annamária.- Tehetek mást? Mégiscsak a leányom anyja, nem foszthatom meg őket az otthonuktól.- És ha az a pasas is odaköltözik? Mondhatom, szép kis példa lesz a lányod számára! A fiú hosszan, sokatmondó- an az anyja szemébe nézett, a tekintete szúrt és vádolt. Annamária lesütötte a szemét - és a fia előtt soha többé nem hozta szóba Betka hűtlenségét. A fiú, mint az várható volt, végül is hazaköltözött. Nem vált el, és a felesége sem ragaszkodott a hivatalos váláshoz. Annamária ma is úgy gondoskodik a fiáról, mint régen. Sőt! Talán még jobban is, hisz a csalódásában most több szeretetet igényel. Úgy látszik, ez az állapot mindannyiuknak megfelel. A fiú a munkájának él, és az unoka is gyakran eljár hozzájuk. Látszólag mindenki elégedett. Legföljebb Annamária szokott eltöprengeni azon, hogy miért kellett a fia nagy szerelmének zátonyra fúrnia...? Mert hát nagy szerelem volt. A fia még a saját anyjával is képes lett volna szakítani, hogy Betkát feleségül vehesse. Az ilyenre mondják, hogy szerelmi házasság volt, amilyenekből manapság sincs sok. De már ez is a múlté. És igaz is, hogy akkor milyen lehet egy „nem szerelmi” házasság? *** A minap találkoztam Annamáriával. Ma is szép asszony. Senki nem mondaná, hogy már túl van a hatvanon. Fiatalos léptekkel sietett el mellettem.- Hová ilyen sietősen?- Az unokámért megyek.... Menj csak, Annamária. Ha már nem voltál boldog feleség, és a fiad házasságában sem lelted anyai örömöd, légy hát legalább boldog nagymama. Zsilka László PÁRHUZAMOK Két házasság azonos diagnózisa
