Új Szó, 1996. szeptember (49. évfolyam, 204-228. szám)

1996-09-30 / 228. szám, hétfő

1996. szeptember 30. VELEMENY - TALL0Z0 ÚJ SZÓ 5 1 KOMMENTÁRUNK A nyugodt ero nem elég Jan Čamogurský pártján belüli autoritását kiválóan érzékelteti, hogy a Kereszténydemokrata Mozgalom megalakulásától kezdve mindeddig nem volt komoly riválisa. 1992-ben az ún. radikális nemzeti szárny vezére, Ján Klepáč ugyan okozott neki némi fejfájást, ám a renitensek kiválásával ez a probléma még abban az étfben megoldódott. Jan Čarnogurskýnak hat esztendőn át egyszer sem kellett megküzdenie a párton belüli elsőségért. Minden közgyűlésen ellenjelölt nélkül szinte egyhangúlag választották pártelnökké. Az idei, novemberi közgyűlés ebből a szempontból formabontó lesz. A KDM vezetésének egy része arra a következtetésre jutott, hogy Čamogurský vezetésével a mozgalom nem jelenthet alternatívát a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalommal szemben. A támogatottsági arányok egyébként önmagukért beszélnek. Amíg a DSZM megalakulása óta a választók rokonszenvének mintegy 30-35 százalékát bírja, a KDM népszerűségi indexe 10-12 százalék körül mozog.. Jan Čarnogurskýról elmondható, hogy nagy műveltséggel rendelkező kultivált személyiség, akinek politikai éleslátása messze meghaladja a DSZM vezetőinek képességeit, s szava sokat nyom a latban külföldön is. Ám mindez nehezen kamatoztatható, ha nincs mögötte komoly szavazóbázissal rendelkező erős párt. A pártelnök közeli munkatársai, Mikuláš Dzurinda és Ivan Šfmko kételkednek abban, hogy a nyugodt erőt megtestesítő, ám kevéssé lendületes Čamogurský képes lesz nagyobb népszerűséget szerezni a mozgalomnak. Dzurinda a KDM országos tanácsának ülésén hivatalosan is bejelentette, hogy megpályázza az elnöki tisztséget, s így alternatívát kínál Čanogurskýval szemben. Az alternatíva, mint kiderült, nem a párt programját és alapvető célkitűzéseit érinti, hanem elsősorban stílus- és módszerbeli. Dzurinda stratégiájának lényege: ráhangolódni a választóra, mlg Čamogurský mindeddig a választót próbálta magára hangolni sikertelenül. Čamogurský abból indul ki, hogy a tisztességes és színvonalas politizálás előbb-utóbb meghozza a gyümölcsét. Dzurinda a jelekből ítélve attól tart, hogy a Vladimír Mečiar által elkápráztatott tömegek ítélőképessége tartósan deformálódott. Az alapkérdés tulajdonképpen az, hogy a DSZM erőfölényének legyűréséhez egy Vladimír Mečiarhoz hasonlítható politikai személyiség szükségeltetik-e? A KDM egy része MikuláS Dzurindával az élen úgy véli, igen. Vannak, akik kétségbe vonják, hogy a pártelnöki székre pályázó alelnök helyt tudna állni politikai vezetőként, s egy majdani kormány elnökeként. Kétségbevonhatatlan azonban, hogy karizmával rendelkezik, hallgatóközönsége figyelmét éberen tudja tartani, fellépése magabiztos és meggyőző, s ha a helyzet megkívánja, nem riad vissza a populizmustól sem. Ezekkel a tulajdonságokkal nyerte meg Vladimír Mečiar a szlovákiai választót, s Dzurindáék szerint éppen ezekkel a fegyverekkel győzhető le az ellenfél. A novemberi közgyűlés eredményét előrevetíti, hogy az országos tanács ismét Čamogurskýnak szavazott bizalmat, ám Dzurinda támogatottsága is számottevő. A KDM-en belüli viszonyok ismeretében feltehetően nem változik a KDM elnökének személye, ám Dzurinda próbálkozása mégsem értelmetlen. Egészséges vetélkedésre, ha úgy tetszik, konkurenciára szükség van, hogy javulhasson a teljesítmény és a színvonal. így van ez a gazdasági életben, a közéletben és a politikában is. A rivális megjelenése talán hozzásegíti Čarnogurskýt annak felismeréséhez, hogy a nyugodt erő Szlovákiában nem elég a választási győzelemhez. Itt szükség van lendületre, eredetiségre és olykor harciasságra is. A kör bezárul? A felsőoktatási törvény módosítását megelőző hangos és még hangosabb tiltakozások után meglepő csönd fogadta a novellizált törvény parlamenti megszavazását. A napilapokban egyetlen kommentár sem foglalkozott vele, ami, ha jól meggondoljuk, érthető. Természetes, magától értetődő dolgok nem igényelnek külön kommentárt, az egyetemi autonómia megnyirbálása pedig a jelenlegi viszonyok között természetesnek számít. Az a hatalmi szerkezet, amely épp a szemünk előtt stabilizálódik és mindent elkövet, hogy beágyazódása hosszú évtizedekre szóljon, természetéből adódóan nem tűrhet el semmiféle autonómiát. Aki abban reménykedett, hogy épp az egyetemi autonómia előtt torpan meg, átaludta az előző hónapokat, amelyeknek minden egyes említésre méltó mozzanata a hatalomösszpontosításról szólt. A látványos akadémiai tiltakozás, a Komenský Egyetem aulájában díszes külsőségek között megrendezett nyilvános ülés csak operettparádé volt, a későn ébredező rossz lelkiismeret megnyugtatására tett kapkodó és hiábavaló gesztus. Ez a tiltakozás már rég elkésett, jóval előbb kellett volna tiltakozni. Mikor is? Már az első arra utaló jeleket látva, hogy a hatalom saját magán kívül senkinek sem engedélyez beleszólást az oktatásba. Az iskolatanácsok kompetencia-megvonása ugyan nem érintette a felsőoktatást, csupán az alap- és középiskolákat, de annál érzékenyebben érintette a demokráciát. Az pedig olyan finom szövésű kelme, amely nem tűr hasadást. Ha egyszer fesleni kezd, vége az egésznek. Volt itt egyáltalán valaha egyetemi autonómia? Volt, van itt felsőoktatási intézmény, amely autonóm embereket képes nevelni? Hisz azok, akik a felsőoktatási törvény módosítását kiagyalták és megszavazták, zömmel főiskolát, egyetemet végeztek, sokan közülük maguk is évtizedekig ott oktattak. Cupereket, Gašparovičokat, Slavkovskákat termeltek a szlovákiai egyetemek. S mivel egyre inkább szűkül azoknak a köre, akik a jövőben megengedhetik maguknak a diplomát adó drága képzést, zömmel azoknak a gyerekei járnak majd főiskolára, egyetemre, akiknek ez a csorbított autonómiájú felsőoktatási intézményrendszer felel meg. A kör bezárul. De az is meglehet, hogy a Mečiar-rezsim megtollasodott haszonélvezőinek gyermekei már nem találják megfelelőnek az itthoni egyetemet, és a közönséges szlovákiai halandók számára megfizethetetlen nyugati egyetemekrejárnak majd. Még az is lehetséges, hogy tanulnak valamit az ottani demokráciából. Lehet, hogy egy zimankós november estén belőlük verbuválódnak az új kulcscsörgetők? Tálib történet Az afgán fanatikus muzulmán diákok, a tálibok hadserege mostanra beváltotta a hozzá fűzött ellenzéki reményeket. Hiszen nemcsak hogy Afganisztán harminckét tartományából egyre többet tart már ellenőrzése alatt, elfoglalta a fővárost, Kabult is, s tovább menetelnek, a jelek szerint feltartóztathatatlanul. Igaz, a kormányerőknek a Korán-tanulók mintegy két éve ellenük indított mozgalmán kívül is megvolt a maguk baja. A szovjetek 1989 februári kivonulása és Nadzsibullah elnök hatalmának 1992 áprilisi megdöntése - a kommunista rendszer bukása - után polgárháborús helyzet alakult ki az országban. A rendszerváltás szabadságharcosai, a mudzsahedinek belső rivalizálásba kezdtek, és törzsi villongások váltak uralkodóvá Afganisztán-szerte. Az alapvető ellentétet az jelentette, hogy a tádzsik nemzetiségű Rabbani afgán elnök és szövetségese, Maszúd tábornok állt szemben a pastu törzshöz tartozó Hekmatjar kormányfővel és Dosztum tábornok üzbég milíciájával. Ebben a véres hatalmi harcban, törzsi háborúba taszított országban a béke jelszavával jelentkezett 1994 közepe táján az új iszlám erő, az ifjú tálibok mozgalma. így természetes volt, hogy célkitűzéseik összessége - köztük az egymást gyilkoló mudzsahedek megfékezése, Rabbani hatalmának megdöntése és az addiginál szigorúbb és „tisztább" iszlám állam és törvénykezés létrehozása - kezdetben nagy népszerűséget hozott számukra. Mostanra azonban, amikor már az ország területének mintegy hatvan százalékát uralják, egyre csökkenőben van a velük rokonszenvezők száma. Az egyik kifogás ellenük az, hogy kívülről, Pakisztánból pénzelik őket (bár a szomszédos állam hivatalosan ezt tagadja), tehát Iszlámábád rajtuk keresztül beavatkozhat az afgán belügyekbe. A másik, ennél nagyobb vád velük szemben, hogy még mélyebbre taszítják az országot az iszlám fundamentalizmus mocsarába, és középkori állapotokat teremthetnek azzal, hogy tiltják a modern kor szinte minden vívmányát. A televízió, a mozi például, de még a szerencsejáték, a sakk, a zene, a tánc is közellenségnek számít a szemükben. A tálibok a vallási konzervativizmusnak olyan mértékben kívánnak teret adni, hogy kulturális sötétségbe borítják az országot. Emellett a nők jogait semmibe veszik, kitiltják őket az iskolákból, megfosztják őket az otthonin kívül mindenfajta munkalehetőségtől, ismét fátyol mögé, sokszor pedig öngyilkosságba kergetve őket. A tálibok kabuli sikere most nem csak a valóban sokak által gyűlölt Nadzsibullah számára jelentett dicstelen véget. Kabul bevétele veszélyes mind az eddigi hatalom, mind pedig az afganisztáni civilizáció fejlődése számára. A fejleményeket bizonyára Moszkvában is növekvő nyugtalansággal figyelik. Új Magyarország ITTHON TÖRTÉNT-7 NAP ALATT I MILYEN LESZ A SZAKSZERVEZET? Közgyűlést tartott a Szlovákiai Szakszervezetek Konföderációja, és a delegátusok úgy határoztak, hogy az érdekvédelmi szervezet októberi kongresszusán három jelölt fog versengeni a konföderáció elnöke tisztségének elnyeréséért: Alojz Engliš eddigi elnök, Marián Mesiarik, a bányászati szakszövetség elnöke és Ivan Saktor, a távközlési szakszövetség tisztségviselője. Elméletileg tehát lehetséges az „őrségváltás". Kérdés, hogy napjainkban egyáltalán van-e a szlovákiai szakszervezeti struktúrában olyan személyiség, amelyik képes lenne odahatni, hogy a munkavállalói érdekvédelemben megváltozzék a helyzet. A teendőket - nagyon lényegretörően - így fogalmazta meg Pavel Díté, a vasutas szakszövetség központi titkára: „A jövőben a konföderációnak az lesz a fő feladata, hogy a szakszervezeti tagokat felélessze az apátiából. Amíg a csúcsí'unkcionáriusok tehetetlenek, senki se csodálkozzék azon, hogy ilyen a tagság magatartása." Tehát baj van mind a tisztségviselőkkel, mind a tagság aktivitásával. Sem az egyik, sem a másik területen nem voltak felkészülve az emberek az 1989 ősze óta bekövetkezett változásokra. Még mindig kísért az ROH szelleme, és erre az jellemző, hogy az érdekképviselet nem tudott igazán partnerévé válni sem a végrehajtó hatalomnak, sem a munkaadóknak. Kétségtelen, hogy a gazdaság transzformációja nem könnyíti meg a szakszervezeti munkát, az üzemi érdekvédelmet pedig a szó szoros értelmében lehetetlenné teszi. Az országos szintű funkcionáriusok még csak elboldogulnak valahogy, a konkrét munkahelyeken azonban a munkaadó könnyen azt válaszolja a „békétlenkedő" alkalmazottnak: Ha nem tetszik, keress magadnak más munkát! Különösen kiszolgáltatottá váltak a kisüzemekben dolgozók, és nagyon sok tulajdonos a szó szoros értelmében rossz néven veszi, ha szakszervezeti tagok a műhelyében dolgozók. ELMÉLETI MATEMATIKA. Meglepő javaslattal állt elő Viliam Vaškovič, a Demokratikus Unió képviselője. Törvénymódosítási javaslatot dolgozott ki, és kezdeményezi, hogy a Nemzeti Vagyonalap 10 000 korona értékű privatizációs kötvényeit a jövőben ne csak néhány százan (az államilag kijelöltek) vásárolhassák fel, hanem tegyék általánossá a kötvényforgalmat. Magyarán szólva: minden természetes, illetve jogi személy kapcsolódhassák be az állami vagyon jelentős részének magánosításába, amennyiben a szükséges tőke koncentrációjához megfelelő anyagi eszközökkel rendelkezik. Elméletileg, de csak elméletileg lenne fantázia ebben a törvénymódosításban. Lenne, ha a vagyonalapi kötvények reális, nem pedig fiktív értéket képviselnének. Az ilyen kötvények eddigi, államilag szabályozott forgalma, az „értékpapírok" árának alakulása nagyon jól megmutatta, mennyi realitás van Mečiar kormányának ígéreteiben. A hivatalosan minimum 7500 koronára taksált kötvényeket sokan már 3500 koronáért is elvesztegetnék, de még így sincs rájuk kereslet. Így ha az ember felteszi a kérdést: vajon miért kezdeményezi Vaškovič képviselő és a DU a vagyonalapi kötvények forgalmazásának „össznépivé" tételét, akkor nehezen talál más logikus választ ezen kívül: az iniciatíva kizárólag politikai indítékú, és a kormánykoalíció gazdasági machinációinak leleplezését szolgálja. A honatya azt hangsúlyozza, amit már egyébként is mindenki tud: elméletileg, a kötvényes privatizáció megálmodói ígéretének értelmében az „értékpapírokért" a Nemzeti Vagyonalapnak 2001 januárjában 15 246 koronát kellene kifizetnie. Ha ezt a 15 246 koronát megszorozzuk a kibocsájtott kötvények számával, 3,3 millióval, akkor megkapjuk azt az összeget, amelyet a Nemzeti Vagyonalapnak az ezredforduló után ki kellene fizetnie. Ez az összeg (lefelé kerekítve) testvérek között is 48 milliárd korona. Még kimondani is sok. Köztudomású, hogy a Nemzeti Vagyonalap kasszája kong az ürességtől, és nem várható, hogy a 2001-ig terjedő időszakban javulna e téren a helyzet. Mindent összevetve tehát ügyes politikai húzásnak tekinthető Vaškovič képviselő javaslata. Mečiarék gazdasági visszaéléseinek leleplezését szolgálja. Dicséretes telt. Minden napra egy botrány Nálunk már Alekszej Tolsztoj kemény gondolata is túlontúl szelídnek tűnik. A halhatatlan író a cári Oroszország korrupt tisztségviselőit és társadalmi viszonyainak korképét és kórképét jellemezve írta le, hogy az az ország, ahol a mindennapit huncutságokkal szerzik, rossz ország. Ehhez képest milyen ország vajon Szlovákia, ahol milliók számára csaknem havonta kevesebb a pénz a mindennapi kenyérre és a megélhetésre, miközben egyesek vérlázító huncutságokkal, politikai talpnyalásokkal milliárdos vagyonokhoz jutnak. Ebben az országban már szinte minden napra, de legalább minden hétre jut egy-egy felháborító botrány. Hónapokkal ezelőtt egyes naiv újságírók arról fecsegtek, hogy törvényes és erkölcsös tett volt-e a parlament elnökének felesége részéről potom áron megvásárolni egy méregdrága személygépkocsit, méghozzá úgy, hogy egyik cégének kiárusításával önmagátjuttatta ehhez az előnyhöz. Erről meditáltak heteken keresztül, megfeledkezve arról, hogy a parlaitient elnökéhez közel álló érdekeltségek egyes mérvadó vélemények szerint milliárdokat kaszáltak a pénztárgépek behozatalának irányított és részrehajló lebonyolításával. A kedélyeket később azok a közéleti személyiségek borzolták fel, akik katonai gyakorlat fedőnév alatt a honvédelmi minisztérium repülőgépével, tehát állami pénzen utaztak bálozni Pozsonyból Kassára, habár másokhoz képest ők csak filléreket csaltak ki az államkasszából. De kicsaltak. Az már nem is keltett különösebb visszhangot, amikor az egyik szlovák ellenzéki képviselő kiderítette, hogy a közlekedési miniszter az egyik osztrák légitársaság különgépével szállíttatja magát Kelet-Szlovákiából a fővárosba. A manipulált privatizáció már sokkal nagyobb felhördülést okozott, holott az egyszerű halandó talán egészen föl sem tudta mérni, mennyire megkárosították, amikor az állami vagyont szinte egyetlen esetben sem annak ítélték oda, aki a legjobb árat és tervezetet kínálta. Csoda-e, ha ilyesfajta felelőtlen és politikai indíttatású kótyavetyélések után egyre szegényebb az államháztartás. És mind több állampolgár. Hetekkel ezelőtt napvilágra került az is, hogy egyesek ugyancsak milliókat vágtak zsebre a tilalmat kijátszó gabonakivitellel, amellyel a lakosság ellátását veszélyeztetik, s hozzájárulhatnak a liszt és a kenyér ma sem alacsony árának jelentős meglódulásához. Elhiheti-e bárki józan ésszel, hogy az illetékes miniszter erről semmit sem tudott? A felháborító botrányok sorát az elmúlt hét végén Szlovákia legfőbb ügyészének első helyettese folytatta, aki Pozsony egyik forgalmas részén hullarészegen vezette gépkocsiját. Azután is folytatta ámokvezetését, hogy a rendőrök az alkoholszonda megtagadása miatt elvették tőle a jogosítványát. Erélyesebb intézkedést sajnos, nem merészeltek foganatosítani. A legfőbb ügyész helyettese ezért gátlástalanul továbbhajtott, ártatlan polgárok szabályosan parkoló gépkocsijait rongálta meg, majd egy kerítésnek ütközött. Olyan részeg volt. hogy miután kikászálódott a volán mellől, nem tudott megállni a saját lábán, ezért visszatántorgott az ülésre, ahol menten elaludt. Egyik ismerősöm véletlenül tanúja volt ennek a malőrnek, s beszámolt arról, hogy a kárvallottak és az alkalmi járókelők miket mondtak a rendőrségre és főleg erre a rendszerre. Ugyanilyen lesújtó a véleményük azoknak az egyszerű halandóknak, akik az egyre nehezebb körülmények ellenére is igyekeznek becsületesen élni, ezért még inkább felháborítja őket a különböző szintű tisztségviselők hatalmi gőgje, az állampolgárokat lesajnáló arroganciája és gátlástalan harácsolása. Minden szinten, hiszen a rossz példa ragadós, s a nagymenők törvénytelen üzelmeitől vérszemet kapva, főleg kerületi és járási szinten félelmetesen elburjánzott a korrupt, s a hatalmukkal más módon is visszaélő tisztségviselők száma. A kormányfő gyakran hangoztatja, hogy az ő kezéhez nem tapad semmiféle korrupciós ügy. vagy egyéb botrány. Ha így is van, akkor is óriási a felelőssége és a bűnrészessége abban, hogy - fogalmazzunk enyhén - eltűri közvetlen környezetében, mozgalmában a legkülönbözőbb törvénytelenségeket és társadalmi erkölcstelenségeket. Eltűri, hogy korrupt miniszterek vegyék körül. Szemet huny afölött, hogy egy-egy tisztség odaítélésénél és más társadalmi horderejű döntésekben újra a hajbókolás, a pártpolitikai érdek és a politikai talpnyalás a döntő szempont, nem pedig a szakértelem és a műveltség. Bármennyire is igyekszik kibújni a felelősség alól, ezek a súlyos és egyre tragikusabb társadalmi jelenségek az ő személyéhez is tapadnak, hiszen jórészt az általa vezetett mozgalom és kormánykoalíció gátlástalansága okozta mindezt. Ők azok, akik igyekeznek szőnyeg alá söpörni, vagy legalább elbagatellizálni a sokasodó, mind inkább bűzlő politikai szennyest, legtöbbször a politikai ellenzék ármánykodásának kikiáltva a közfelháborodást kiváltó piszkos ügyeket. Ha igaz, holnap a mezőgazdasági miniszterrel szembeni bizalmatlansági indítványról szavaz a parlament. Ekkor az egész ország meggyőződhet arról, hogy tovább tart-e a hazudozás, tovább taszítanak-e valamennyiünket az erkölcsi fertőbe, vagy a kormánypárti döntéshozók belátják, hogy ideje már kissé lecsillapítani a feldühödött közvéleményt. És saját üzelmeik, saját süllyedésük megállítása érdekében politikai léghajójukból kidobnak egy minisztert.