Új Szó, 1996. szeptember (49. évfolyam, 204-228. szám)

1996-09-19 / 219. szám, csütörtök

1996. szeptember 19. PUBLICISZTIKA - HIRDETÉS ÚJ SZ

Ó L9 J Nem történt meg A hír világszerte valamilyen történésről, eseményről, akcióról számol be. Szlovákiában egyre gyakrabban kaphat hírértéket az is, hogy az előre bejelentett esemény nem történik meg. Nem történt meg a privatizálás második hulláma, Komáromban nem hagytak jóvá irredenta nyilatkozatot, néhány héttel ezelőtt nem történt meg a Mečiar-Horn találkozó, Mečiar nem kapott meghívást Németországba, a parlamentben ismét nem tűzték napirendre ezt vagy azt az Európa számára elfogadhatatlan törvénytervezetet, nem mondott le ez vagy az a miniszter, holott külföldön hasonló helyzetben már rég távoznia kellett volna a hivatalából, több mint egy év elteltével sem találták meg az ifjabb Michal Kováč elrablóit... A meg nem történt eseményekről szóló tudósítás lassan csak a szlovákiai újságírásra jellemző műfajnak tekinthető. A ma megjelenő napilapok címoldalon tudósíthatnának arról, hogy a Marián Andel által szeptember 18-ára előre bejelentett ellenzéki puccs, vagyis államcsíny nem történt meg. Az államcsíny elmaradásáról szóló hírt azonban ezúttal alighanem elnyomja majd egy másik meg nem történt eseményről szóló tudósítás: Ivan Hudec kulturális minisztert nem hívták vissza a kormányból, kedden a parlament nem nyilvánított vele szemben bizalmatlanságot A tudósítások majd nyilván kitérnek a szlovákiai demokrácia létét megkérdőjelező körülményekre is. Alapvető tény viszont az, hogy ebben az országban államcsíny is csak Mečiar hozzájárulásával történhet. És nem lehet kizárni azt sem, hogy ez már megtörtént, hiszen a kormányt Mečiar szerint a nagyon tehetős vállalkozói körök támogatják - azok, amelyek a Mečiar-féle privatizálás révén milliárdos nagyságrendű vagyonokhoz jutottak, befolyásolni tudják a választásokat, lobbyzni tudnak a parlamentben, és így tovább... FEKETE MARIAN Európa értékel Mondhatnám azt is, viszonylag könnyű Bécsből, Bonnból, Rómából vagy Londonból megítélni a magyar-román alapszerződést. Onnan, ahová a politikai viharök hullámai már megszelídülve értek el, miközben Horn Gyulának és Ion Iliescunak ha nem is azonos mértékben, de közvetlenül kellett kiállnia az ellenzék támadásait. Ugyanakkor azt is meg kell állapítani, hogy a nyugat-európai szemleírók többnyíre reálisan kommentálják a történteket. Első szempontjuk - ami az ő megközelítésükben teljességgel érthető -, hogy szerintük a budapesti és a bukaresti kormányzat szerződéskötési igyekezetében mindenekelőtt az integrációs megfontolások játszottak szerepet. Egyaránt szeretnék siettetni fölzárkózásukat a NATO-hoz és az Európai Unióhoz, és lehetőleg úgy, hogy Románia, amely ugyan Magyarországhoz képest még demokratikus deficitben szenved, ne maradjon le'a csatlakozásban. Ebben a tekintetben elsőrendű szerepet tulajdonítanak a vezető nyugati hatalmak diplomáciai közreműködésének. A bécsi Der Standard szerint az alapszerződés egyes nemzetközi szervezetek sikere. A közvetlen politikai megfontolásokon túl annak is nagy jelentőséget tulajdonítanak, hogy mind Magyarországon, mind Romániában megkezdődött a kijózanodás! folyamat; a soviniszta álmokat maguk mögé utasítják a kézzelfogható gazdasági érdekek. Egyetlen nyugati értékelő sem becsüli le a nemzetiségi-kisebbségi szempontok döntő jelentőségét. Többségük engedményt lát mindkét oldalon. Noha Bukarest az Európa Tanács nevezetes 1201-es ajánlását a szerződésben lábjegyzettel látta el, ezzel a vélekedők szerint nem vállalt semmivel sem kevesebb kötelezettséget a kisebbségi jogok tiszteletben tartására. Nyugat-Európának egyszersmind illúziói sincsenek. A két ország konfliktusa végérvényesen nem szűnt meg, hiszen az ultranacionalisták mindkét oldalon túl soknak találták az engedményeket. A román Evenimentul Zilei a maga nyelvén ezt úgy fogalmazta meg, hogy egyik kormány sem „szívszeretetből, hanem elsősorban szükségszerűségből" vállalkozott az aláírásra. Ami a nyugati reagálások mellett figyelemre méltó, az az orosz külügyminisztérium állásfoglalása. Nem csupán a korábbi szovjet nyelvezet visszatérése lelhető föl benne, annak a szelleme is. Az egyfelől, másfelől fordulat hagyományait követve „a két fél jó szándékát és politikai felelősségét" emeli ki, majd keményen megismétli az ismert moszkvai fönntartásokat a NATO-csatlakozási törekvésekkel szemben. Ami arra utal, hogy a geopolitikai megfontolások okozhatnak még fejtöréseket Közép-Európa zaklatott térségében. VÁRKONYI TIBOR Magyar Hírlap Mi van, Ivan...? Kedden ismét késő estig ülésezett a szlovák parlament, az ok ezúttal Ivan Hudec kultuszminiszter személye elleni bizalmatlansági szavazás volt. Az ellenzék nevében Milan Kňažko terjesztette elő az indítványt, mint mondta: Hudec vétkei elegendőek volnának Európa valamennyi kulturális miniszterének leváltására. Ennek megfelelően két órán át sorolta a kultúrdiktátor vétkeit, melyeket e helyt nekünk nem kell sorolnunk. A DSZM-es képviselők különféleképpen reagáltak az előadásra, Roman Hofbauer szundított egy kiadósat, színes autókról álmodott vélhetően -, s ez, Kňažko orgánumának ismeretében tekintélyt parancsoló teljesítmény, a képviselői munka fárasztó voltának ékes bizonyítéka. Zora Lazarová ellenben két sörre értékelte Kňažko teljesítményét, amit a parlamenti büfében rendelt. (Ahol meg nem erősített források és rossz nyelvek szerint egyébként is sokat tartózkodik. „Útba esik jövet-menet" - ahogy a reklámszlogen mondja.) A két sört teátrális mozdulattal tette Kňažko elé, majd széles karmozdulat kíséretében főt hajtott, és a tánciskolában tanult pukedlit is bemutatta a hálás közönségnek. A mutatvány nem végződött olyan csúfosan, mint jó múltkor, amikor Lazarová képviselő asszony a szószékhez igyekezvén megbotlott saját árnyékában, és homlokával illette a szlovák parlament „szent" talaját. Marián Andel ülésvezető parlamenti alelnök kulturált viselkedésre próbálta ösztökélni Lazarovát. Mindezt Kňažko meglepetéssel nyugtázta, mondván, nem várt volna rendreutasítást Andeltől, aki a cseh parlament elnökéről csak pszichopataként beszél. De ezek csak mellékszálak. Kňažko után Hudec beszélt, ő sem adta alább egy óránál, s a képviselők már alig várták, hogy végre szavazhassanak. Persze ez így nem igaz. A titkos szavazás során ugyanis a jelen levő 139 honatyából csak 62-en adták le szavazócédulájukat, 59-en voksoltak Hudec leváltása mellett, ami nem volt elegendő a kultuszminiszter elmozdításához. Nem követel különösebb politikai éleslátást, hogy rájöjjünk, a kormánypárti képviselők tartózkodtak a szavazástól, arra az álláspontra helyezkedve, hogy ha már minden kötél szakad, és Hudecet le kell váltani, hívja vissza inkább az, aki kinevezte, jelesül a kormányfő javaslatára a köztársasági elnök. A (nem)döntés még két sörébe kerülhet Lazarovának, hiszen az ellenzék nem nyugodott bele az eredménybe, és rendkívüli parlamenti ülés összehívását indítványozta, amely - két szundi közt - kizárólag Hudec leváltásával hivatott foglalkozni. Hudec vétkeinek száma addigra csak nőhet, és Kňažko, ha ismét ő lesz az előterjesztő, további érdekes adatokkal egészítheti ki bizalmatlansági indítványát. (holop) I KOMMENTÁRUNK 1 Unalmában a legelésző kecskéket bámulta A Nový Čas című lap munkatársa a Csecsenföldön elrabolt és 7 hétig fogva tartott Štefan Hajdlnnal beszélgetett. Az interjúból közlünk részleteket. • Mire gondolt elrablásakor? - Az első pillanatban tudtam, miről van szó, de védekezni nem tudtam. Elrablóim, mint általában a csecsen harcosok, barna és zöld egyenruhát viseltek. • Fogva tartása alatt mit kapott enni? - Pontosan azt fogyasztottam, amit ők. Zöldséglevest, sajtot, kenyeret, kakaót, teát. És rengeteg dinnyét. Életemben nem ettem annyi dinnyét, mint ez alatt a hét hét alatt. • Hányan voltak fogva tartói? - Nem tudnám megmondani pontosan. Előbb egy családi házba vittek, majd, valódi harci körülmények közt, következett a metró és a szétlőtt házak pincéi. Éppúgy a romok közt éltünk, mint a csecsenek nagy része. • Eredetileg magasabb váltságdíjat követeltek önért... - Eleinte 500 ezer amerikai dollárról beszéltek. Miután közöltem velük, hogy ez óriási összeg, és aligha teremthető elő, fokozatosan 250, majd 150 ezer dollárra csökkentették az összeget. • Tulajdonképpen milyenek a csecsen harcosok? - Szeptember 6-án nemzeti ünnepet tartottak, s mivel senki sem akart kimaradni a buliból azért, hogy engem őrizzen, magukkal vittek. Táncoltak, énekeltek, lövöldöztek, sőt az én kezembe is fegyvert nyomtak, ha akarom, próbáljam ki. Viszont egyetlen csepp alkoholt sem ittak, és idős vezetőjük arra is figyelmeztetett, hogy egyetlen pillantást sem vethetek a csecsen nőkre, mert kinyomják a szemem. Egyébként háromféle büntetést alkalmaznak: a botozást, az ujjak levágását, a legszigorúbb pedig az akasztás. • Egyesek szerint a Stavoinform és a csecsenek előre megbeszélték az emberrablást, azzal, hogy a pénzt később elfelezik? - Szamárság. Nem tudok elképzelni olyan embert, aki ily módon kockáztatná az életét. • Állítólag kecskepásztorkodott a fogságban. - Nem kellett a kecskékkel törődni, legelésztek maguktól. Unalmamban bámultam őket. • A történtek után visszatérne Csecsenföldre? - Nem zárom ki. Ha rendeződnek az ottani viszonyok, és a Stavoinform is úgy dönt, hogy szüksége van rám. JOZEF KOLLÁR Szakítasvágy Lelkes emberek kísérgették a Pó mentén Umberto Bossit. Három napon át éljenezték, új Cézárnak nevezték, még talán meg is áldották azon a velencei záróünnepségen, amelyen a Pó vizét fröcskölte szanaszét, majd kikiáltotta a független Padániát. Liberta, libéria! üvöltötték a lelkes emberek, s nagyon örültek a szeparatista Északi Liga vezetőjétől rögtönében kapott szabadságnak. Mi történt azóta? Egy botrányos sajtóértekezleten kívül semmi. Velencében, Milánóban új hét kezdődött - ugyanúgy, mint máskor. Az emberek reggel munkába indulnak, mint máskor, olasz újságot olvasnak, olasz pénzért olasz, cappuccinót isznak olasz presszókban, mint máskor... Talán csak épp az a mantuai asszonyka bosszankodik egyfolytában, aki a hét végi vásárban Bossi-bankökra cserélte megspórolt líráit abban a hiszemben, hogy ezentúl az lesz az érvényes fizetőeszköz. Akár egy ritka epizódnak vagy furcsa kalandnak is nevezhetnénk a ligások Pó menti megmozdulását, tekintettel arra, hogy a várakozásokkal ellentétben sokkal kevesebb ember támogatta jelenlétével a zöldingeseket és vezérüket, akiben feléledt a szakításvágy, s most fiktív elképzeléseket vázol. A helyzet azonban komolyabb annál, hogy a liga politikájával összefüggésben csakis kalandorságról beszéljünk. Észak-Olaszország lakosságának többsége rég nem bízik már Rómában, korruptnak látja, maffiabarátnak véli. Forr a harag Északon, mert Róma folytonosan pátyolgatja a délieket, akik - ama klisé szerint mihasznák, lusták, az északiakat pedig adókkal fojtogatja, majd a pénzt inkompetens hivatalnokok, maffiózók zsebébe süllyeszti el. Bossi lényegében erre az erősödő kritikára, erre a tiltakozásra alapozza mostanság politikáját, ligája pedig épp ezért lehet csábító az északi választópolgárok számára: akkor is, ha a végső állomásig, „Padániáig" nem hajlandók elmenni a csodabogár Bossival. Többségüket az egységes államkerelen belüli regionalizmus, autonomizmus, föderalizmus gondolata vonzza, egy olyan megoldás, amely lazítana az állam szorításán, amely az egyesülő Európában nemcsak Brüsszel, hanem a régiók irányába is engedne hatalmából. Umberto Bossi azonban többet akar. Függetlenséget adna az északiaknak, nem tudni pontosan, milyen határok között, és sorsukra hagyná a délieket. Mit kezdene vajon az északon élő kisebbségekkel, milyen politikára számíthatnának a dél-tiroliak? Bossi nekik már korábban is fejfájást okozott, amikor föderalistaként elképzelte: a nagy északi régióban DélTirolt a jelentéktelenségbe süllyesztené. Ha az északolaszok némi szimpátiával viseltetnek most a ligások iránt, akkor leginkább azért, mert zajt csaptak, mert talán felébresztették a római kormányt, amelynek mozdulnia kell. De nem él bennük az a szakításvágy, mint mondjuk az északír katolikusokban. Nem is élhet, hisz nincs az az erős motiváció, amely az egykoron lecsatolt, kisebbségi sorsba kényszerített íreket hajtja, vagy a korzikaiakat, akiknek már csupán a 20 százaléka érti, beszéli saját nyelvét, akik identitásukat, kultúrájuk gyökerét keresik. Nincs az a történelmi háttér sem, amely a baszk fanatikusok haragját tartósítja még az autonómia keretein belül is, s amely időnként felkavarja az érzelmeket a skótokban és walesiekben vagy más, nyugat-európai demokráciákban élő kisebbségekben. SZÁLKA ÉS GERENDA i Balsors és víg esztendő Megtiltották. Legyen kedvük szerint! Ha nem énekelhetjük, akkor majd elimádkozzuk. De végig - szóról szóra, sorról sorra, versszakról versszakra Kölcsey Ferenc Hymnus, a Magyar nép zivataros századaiból című, 1823. január 22-én írt költeményét. És ha énekelni akarjuk nyilvános helyen iskolában, művelődési házban, utcai nagygyűlésen vagy színházban, cserkésztáborban, szoboravatáson teszünk róla, hogy legyen hivatalos vendégünk Magyarországról, akivel elénekeljük Erkel Ferenc megzenésítésében a magyar nemzeti Himnuszt, ami történetesen a Magyar Köztársaság állami himnusza is. Több hely jut majd így az értelemnek, a szív kábulataiból kijózanító észnek. Jobban odafigyelünk mindennapjainkban azokra a pillanatokra, amelyekben eddig ostoba félelem késztetett gyáva döntésre, vagy vakmerő hevülés vitt hiábavaló veszekedésekbe bennünket. Mert egy vers lesz a betiltott himnuszunk helyett a Himnusz, s versesztétikák tanúsága szerint kibukva a napvilágra már elsősorban az értelem tárgyi lenyomata. Most és ezután még sokáig nekünk érlelem kell, hogy uralkodjon érzelmeink fölött, kordában tartva múló düheinket, tartós haragjainkat, sejtjeinkből előtörő bosszúvágyunkat. Az ész megnyugtat, s a kétszer kettő Radnóti sugallta józansága emelhet csal fel a krisztusi erkölcs magasába. Elkészítették hát a csapdát a szlovákiai magyaroknak, s józan ember nem akadt a cselvetők között. Maradjunk hát mi józanok, mert egyszer csak ráébrednek az ellenünk szövetkezők, hogy minden egyes lábunk elé vetett hurok, nekünk megásott verem ugyanolyan veszélyt jeleni az ő számukra is. Ha csak egyetlen olyan példa van, amelyre az idegen országok állami himnuszainak eljátszására, eléneklésére nagyon szűken körülhatárolt lehetőségeket szabó törvény visszafelé hat, akkor romlott indulat vakította el a törvényhozókat. Az állami jelképek használatát szabályozó új törvény értelemszerűen megtiltja, hogy ezentúl a pápai himnuszt bárhol is elénekeljék, ahol nincs jelen Vatikán Állam hivatalos képviselője. Ha erre azt mondják, hogy a szlovákiai katolikus papok a Vatikán képviselői, akkor az állítás spirituális és egyházi megközelítésben igaz ugyan, de a Szlovák Köztársaság állampolgáraiként kezelve őket: rájuk és híveikre a törvény betűje a kötelező. Ha belegondolunk, hogy II. János Pál pápa egészségéért a következő években hány hívő katolikus imádkozik majd, s éppen az úgynevezett pápai himnusz eléneklésével, akkor nem nehéz belegondolni a következményekbe. Márpedig igencsak nagy kételyeim vannak, hogy minden katolikus templomban ott lesz a pápa hivatalos követe, amikor eléneklik Vaükán Állam himnuszát. Azok, akiket ez közvetlenül hitük gyakorlásában érint, bizonyára maguk keresik majd a módját a törvény kijátszásának. Mi más választásuk lenne, ha a teljesség lelki szabadságát szeretnék továbbra is Isten kegyelméből Jézus Krisztus követőiként őszintén átélni. Szabadság pedig ott már nincs, ahol az egyetemes Isten nevében elmondottakból akár egyetlen szó, egyetlen hang kiejtését is tiltják az államhatalom törvényei. Miféle államérdeket sérthet a világ bármelyik nemzete himnuszának eléneklése, eljátszása? A nemzetállam érdekeit, amelyeket immár fasisztoid törvényekkel védenek? Meddig mennek el az alapszerződéseket aláírók állampolgáraik egyéni szuverenitásának megsértésében? Elkövetkezik annak a meghatározása, hogy hány személy jelenléte tekinthető nyilvánosságnak, és hány személy összejövetele marad meg a magánjellegű vagy családi keretek között. Egyáltalán elénekelhetem-e hangosan a magyar nemzeti Himnuszt, mondjuk, egy arra érdemes ember sírjánál? Ha egyedül énekelhetem, akkor hány sorstársunk jelenlétében tiltja meg ezt nekünk a törvény? Egyáltalán: mennyire nyilvános hely a temető és benne egy sír? Mennyiben avatkozhat bele az állam mindabba, ami egy felekezet istenüszteleti liturgiájában igeként elhangzik? Nem véletlenül említem a törvény esetleges egyházi vonatkozásait. Ez elég sok embert érint majd Szlovákiában, és nem csak a magyar nemzetiségű állampolgárokat. A magyar nemzeti Himnusz pedig teljes egészében ima jellegével különbözik az idegenek, a más népek elveszését megéneklő harcias jellegű himnuszoktól, éppen ezért hangosan elimádkozva sem veszít értékéből. A versmondást és az alkalmi szavalókóras-alakítást nem tiltja a törvény. Ha meg majd azt is megtiltják, a közös himnuszéneklést megrendítően helyettesíti majd a csend, amelyben lelkek százaiban zúg majd az ének: „Hozz rá víg esztendőt, / Megbűnhődte már e nép / A multat s jövendőt."