Új Szó, 1996. szeptember (49. évfolyam, 204-228. szám)

1996-09-13 / 214. szám, péntek

1996. szeptember 13. VELEMENY - TALLÓZÓ ÚJ SZ

Ó M j Jaltától chartáig Kohl kancellár a nyugati hatalmak küldötteként kereste fel a szívműtétre készülő Jelcint: a németek immár hagyományosan előtérbe lépnek a közös „keleti politikában", valahányszor a választási kampány beszűkíti az- amerikai elnök mozgásterét. Ám kétség sem férhetett hozzá, hogy Kohl nem csupán Bonn képviseletében tárgyalt - és főként: nézett körül - Moszkvában, hiszen a sebtében rögtönzött villámlátogatás előtt mindent egyeztetett a stuttgarti beszédre odaérkezett Christopher amerikai külügyminiszterrel. S a kancellár jószerivel ezt a „stuttgarti üzenetet" tolmácsolta vendéglátójának. Már a Christopher-beszéd helyszíne is jelképes volt: ötven éve e német városban (akkor még a nagyhatalmi megszállás amerikai övezetében) hangzott el elődjének, Byrnes akkori külügyminiszternek az azóta esztendőnként méltón megünnepelt szónoklata a legyőzött ellenség emancipálásáról. Megtanultuk az első világháború leckéjét, Amerika még egyszer nem lesz tétlen szemlélője az európai fejleményeknek, hanem elősegíti e földrész demokratikus fejlődését, amiben biztosítani kívánja a - majdan egyesülő - Németország helyét is - ígérte a State Department hajdani főnöke, megelőlegezve a Marshall-tervet és a NATO-t. Most Christopher a múlt pénteken és ugyanott a hidegháború vesztesének kínálta fel a „partnerséget egy új Európa felépítésében, amely mentes a zsarnokságtól, megosztottságtól és háborútól". Evégett pedig egymással párhuzamosan kell bővíteni a NATO-t, „véglegesítve a demokratikus és piaci reformokat Közép- és KeletEurópában", s az új, együttműködő viszonyt Oroszországgal „egy formális chartában kell kifejezni". Készülőben tehát a jaltait felváltó paktum. Hiszen az orosz diplomácia tevőlegesen részt vesz immár ennek a chartának a szövegezésében; Primakovéknak érdemes volt feladniuk az amúgy is hasztalan próbált vétópolitikát, s helyette alkudozni az atlantiakkal a NATO-kiterjesztés mikéntjéről. Villámlátogatásán Kohl meg is tett mindent annak hangsúlyozására, hogy a párhuzamosság hasonló ütemezést is jelent, s a bővítésről döntő jövő tavaszi NATO-csúcsig e chartának is el kell készülnie. S bár egy moszkvai szóvivő már az idei decemberi lisszaboni EBESZ-csúcsra elképzelhetőnek vélte a charta körvonalazódását, a kancellár azt közölte Jelcinnel és főleg a világsajtóval, hogy a bővítési döntésre ebben az évben már nem lehet számítani. Az tehát semmiképpen sem előzheti meg az új paktumot: az orosz elnök állapota és a Kreml falai mögött máris., kibontakozott utódlási küzdelem megint csak a halogatásra ösztönzi a nyugati hatalmakat. S bár CHntonék - a bővítést szorgalmazó republikánusoktól szorongatva - mintha sietnének kitűzni a NATOcsúcs időpontját, s vele rögzíteni a döntés idejét is, az elnök újraválasztása után aligha lesz ilyen sürgető nyomás (a csatlakozásra elképzelt 1999-es atlanti jubileumi időpont tág teret ad a halogatásnak). Az alkudozás a chartáról pedig kínál alkalmat Moszkvának akár a fékezésre is; ott mindig akad egy ember vagy rendszer betegágya, amelynek szélére ülve a nyugati látogató csakis tapintatos lehet. Valószínűleg már nem annyira a befogadandó közép-európaiak kilétéről folyik ez az alkudozás, hanem a mindig ügyes orosz diplomácia most kéri meg „beletörődésének" árát, ami vélhetően a bővítés későbbi (és talán soha el nem érendő) köreit fogja megzavarni. Az ukránok és a baltiak joggal nyugtalankodnak, s megérthető a románok hirtelen támadt atlanti buzgólkodása. Ha tehát felváltja is végre a jaltait egy valóban új nyugati-orosz paktum, azért kísért még Churchill hírhedt céduláinak emléke; vajon most milyen - befolyást rögzítő - százalékos megosztással szerepelnének e papírfecniken a NATO első köréből kimaradó államok? S valóban százszázalékosan „nyugatiak" lesznek-e a bekerülő szerencsések, avagy meg kell elégedniük a kvázi tagsággal a NATO-ban? AVAR JÁNOS Magyar Nemzet Alapszerződések A Magyarországgal szomszédos országok magyarsága és a magyarországi parlamenti politikai pártok - beleértve a kormánypártokat is - hosszas előfutamok után ez esztendő júliusában asztalhoz ültek megtárgyalni közös dolgainkat. A résztvevők előremutató, egységes hozzáállást lehetővé tevő, nagy súlyú, az európai integrációs folyamatokkal összhangban álló zárónyilatkozatot fogadtak el, s ez bizakodással töltötte el a határon túli magyarságot. A találkozó fontosságát, a dokumentum súlyát a legnagyobb szlovákiai kormánypárt azonnal felmérte, és abban nem lévő tartalmakat (irredentizmus, revizionizmus stb.) belemagyarázva, megverte a harci dobokat. A közszolgálati televízió újult erővel vetette magát bele a magyarellenes gyűlölet szításába. A szlovák diplomácia erőfeszítéseinek is megszületett az eredménye: akadt olyan amerikai politikus, aki azonosult a szlovák és az időközben lassan kibontakozó román véleménnyel, és nézetének testületi nézetként hangot is adott. A magyar diplomácia késlekedett, a Nyugat mástól kapta a híreket a magyar-magyar csúcsról. Nem csoda, hogy elítélően viszonyult az elfogadott nyilatkozathoz. Sajnos, a magyar diplomácia később sem helyezkedett a közös nyilatkozat álláspontjára, hanem magyarázkodott... Ennek ellenére a mérvadó körök nem annyira elutasítóak, mint azt nálunk elhitetni szeretnék. Európa nem az arc nélküli népeket szeretné integrálni, hanem a sajátosságaikat megőrző karakteres országokat! Olyanokat, amelyek nem mondanak le azonosságukról a tudni vélt elvárásokért. A magyar-magyar találkozók összehívása erősíti a határon túli magyar nemzeti közösségek hitét, nemzeti összetartását, azonosságérzését. Magyarország külpolitikája igyekezett egyenrangúan kezelni az euro-atlanti szervezetekbe való integrációnak, a jószomszédi viszonynak és a határon túli magyarság támogatásának a kérdését; ez utóbbit oly módon, hogy a magyarok jogai a nemzetközi dokumentumok és normák szerint nyerjenek elismerést, s érvényesüljenek a gyakorlatban. Az alapszerződések megkötése kapcsán úgy tűnik, hogy az elsőként említett cél fokozatosan elnyomja az utolsót. Mert nézzük sorjában a megkötött alapszerződéseket. Az ukrán-magyar megállapodásban Magyarország Ukrajna szorgalmazására lemondott a területi revízió megegyezéses, békés lehetőségéről is, önkéntesen lemondva ezzel a helsinki záródokumentum adta lehetőségről. A kárpátaljai autonómia kérdése meg sincs említve a szerződésben, bár ez a helyi lakosság törekvése. Megkötötték a magyar-szlovák alapszerződést, amelyben ugyanez a képlet ismétlődik, bár vitathatatlan, hogy ez a szerződés több nemzetközi dokumentumra hivatkozik, előremutató lehetőségeket tartalmaz. A szlovák fél frontális támadása az Európa Tanács 1201-es ajánlásának 11. cikkelye, a kisebbségiek autonómialehetőségei ellen újfent védekező állásba kényszerítette Magyarországot. Jelenleg aláírás előtt áll a román-magyar alapszerződés. Itt már teljes természetességgel szerepel az ukrán-magyar alapszerződés határokra vonatkozó kitétele. Az alapszerződés - szűkítve az 1201-es ajánlásban rejlő lehetőségeket - felülbírálja az ET dokumentumait magyarázó velencei bizottság ajánlásértelmezését. Külön lábjegyzet zárja ki a magyar nemzeti közösség kollektív jogait. A több kedvező kitételt is tartalmazó szerződésben meg sincs említve a román állam által elkobzott egyházi és kisebbségi közösségi vagyon visszaszolgáltatása. Különös, hogy Románia 1996ban magyar segédlettel „értelmezi" korábbi kötelezettségvállalásait, illetve elzárkózik teljesítésüktől: 1993-ban, Románia ET-felvételekor elfogadta az Európa Tanács 1201-es ajánlását is, és ígéretet tett az egyházi vagyon maradéktalan visszaszolgáltatására. A román-magyar alapszerződés nehéz tárgyalások után született meg. A román fél elégedett lehet az európai normák leszűkítésében elért „eredményeivel". A határon túli és a határon belüli magyarság politikai képviselőinek a többségében erősödik a nemzet megmaradásának és fejlődésének érdekében koordinált cselekvés igénye. Ezt a célt szolgálták a remélhetőleg a közeljövőben intézményesülő magyar-magyar csúcstalálkozók. BATTA ISTVÁN KOMMENTÁRUNK W" Á éá Tuba Lajos Szabadkereskedelem megkötésekkel A kilencvenes évek elején nem kellett sok idő annak felismeréséhez, hogy az egykori szocialista országoknak a „szabad világba" való visszatérése nem jelenti automatikusan visszafogadásukat az üzleti életbe. A szinte ingyenes munkaerőtől megriadó nyugati országok nagyon gyorsan különféle akadályokat támasztottak, ami tovább csökkentette a lerobbant keleti gazdaságok konkurenciaképességét. A kijózanodás részeként az ütközőzóna országai hamarosan rájöttek arra, hogy a KGST rossz emléke ellenére érdemes lesz együttműködniük. Ennek eredményeként írta alá 1992 decemberében a lengyel, a magyar s a szétesőfélben lévő ország képviseletében közösen a cseh és a szlovák gazdasági miniszter a Közép-európai Szabadkereskedelmi Egyezményről szóló szerződést, amelyet azóta csak CEFTA-ként emlegetnek. A „hasonszőrűek" ezzel egy 65 milliós piacon teremtették meg annak lehetőségét, hogy 2001-ig vámoktól mentes egységes gazdasági térség alakuljon ki. Ez persze azért nem lesz ennyire egyszerű. Az ipari termékekkel nincs is nagy gond, ezek hatvan százaléka már 1993-óta vámmentesen áramolhat egyik országból a másikba. Sőt egyelőre úgy néz ki, hogy a sikeres tárgyalásoknak köszönhetően a széles körű vámmentesség az eredetileg tervezettnél egy évvel korábban, 1997 január elsejétől megvalósul. Ezután már csak a legérzékenyebb áruk, mint például a gépkocsi, textil, lábbeli vagy bizonyos kohászati termékek lesznek vámkötelesek - de ezek is csak 2001 végéig. Teljesen más a helyzet a mezőgazdasági és élelmiszer-ipari termékek terén. Itt kezdettől fogva óriási viták folynak, amelyek következtében a mai napig nem tisztázódott, mikor is várható valamiféle szabadkereskedelem. A mezőgazdasági miniszterek tavalyi, augusztusi pozsonyi találkozóján például még a minőségi tanúsítványok kölcsönös elismeréséről szóló egyezményt sem tudták aláírni. Ezt a vitát is jól ismerjük, hiszen Csehszlovákia szétesése után a hazai adminisztratíva a vámuniót megkerülve a kötelező certifikálássai igyekezett kiszorítani a cseh árukat a piacról. A CEFTA-országok az egyezkedésben csak addig jutottak el, hogy az agrártermékeket három csoportba osztották. A 250 tételt tartalmazó és a kölcsönös agrárkereskedelem több mint felét kitevő igazán vitás harmadik csoportot illetően egyelőre nem is körvonalazódik általános megállapodás. A botrány elkerülése végett valószínűleg azt a megoldást választják, hogy a tagországok egymás között kötnek majd különalkukat. Az agrárvita a CEFTA további bővítése szempontjából is akadályt jelent. Ettől az évtől ugyanis térségünk kis tigrise, az euro-atlanti integrációra csöndben egyre nagyobb eséllyel pályázó Szlovénia is a szervezet tagjává vált. Azóta viszont kiderült, hogy ezzel az agráregyeztetés is újabb taggal bővült, ami tovább bonyolította a folyamatot. így, bár a CEFTA-miniszterelnökök mai tátrai találkozóján jelen vannak a további pályázó országok, vagyis Románia, Bulgária, Litvánia, Lettország és Ukrajna legmagasabb képviselői, ők is tisztában vannak azza), hogy csatlakozási esélyeik az utóbbi időben romlottak. Jasnában tehát lesz. miről tárgyalni politikusnak és szakértőnek egyaránt. Ilyen kaliberű problémák között legfeljebb kis színfolt lesz az a szlovák javaslat, hogy Pozsonyban hozzanak létre egy állandó CEFTA-igazgatóságot. Az ilyen jellegű adminisztratív központ létrehozását a partnerek eddig minden lehetséges fórumon elutasították, de nem kétséges, hogy a hazai terepet felhasználva ez újra napirendre kerül. Csak most következik az igazi drágulás A munka- és szociális ügyi minisztérium még májusban kidolgozott egy elemzést „... a tervezett és lehetséges áremelés... hatása az inflációra és a háztartások kiadásaira 1996-ban" címmel. A szöveghez csatolt megjegyzésben hangsúlyozza, hogy az anyag csak a várható közvetlen hatásokat tartalmazza, hozzátéve: az energiaár-emelés közvetett módon is megjelenik az árakban. Viszont kitér a legkisebb keresetű rétegeknek szánt kompenzáció lehetőségeire. Noha több termék esetében már bekövetkezett a drágulás, a létminimumról szóló és a kompenzáció alapjául szolgáló törvény módosítása csak 1997. július l-jétől lép életbe. A táblázat szerint az energia árának az emelése az első évben a következőképpen jelenik meg (négytagú család, 65 négyzetméteres lakás és évi 2000 kWó áramfogyasztás): távfűtéses panellakások - az első évben plusz 1326 korona, a második lépés után, amelyre valószínűleg 1997-ben kerül sor, plusz 4662 korona, a teljes költségarányosság elérése után (3-4 év múlva) 10 078 korona; gázfűtéses és vízmelegítéses lakások - az első lépés után 2002, a második után 3844, végül pedig 12 528 korona lesz a többletköltség; elektromos fűtéssel és gázüzemű vízmelegítővel rendelkező lakások - az első lépés 2792, a második 6646, a végső fázis pedig 12 012 korona pluszköltséggel jár. A minisztériumi elemzés szerint nem zárható ki, hogy még ebben az évben emelik a földgáz árát, illetve a postai és a távközlési díjakat. Sme AHOGY ÉN LÁTOM Ajánlók és ajánlottak a Szocinternben A Szocialista Internacionálé New Yorkban tartott kongresszusán a nagy tekintélyű szervezet teljes jogú tagjává fogadták a Demokratikus Baloldal Pártját. A hír vétele után nekem a hazai munkásmozgalom történetének egy keserédes epizódja jut az eszembe. Még a húszas évek legelején történt, hogy a Csehszlovák Szociáldemokrata Pártból kivált a cseh értelmiségieknek egy jelentős személyiségekből álló csoportja, és belépett Csehszlovákia Kommunista Pártjába, amely - így tanultuk még nyolc esztendeje is - a Kommunista Internacionálé harcos osztagainak legkiválóbbjai közé tartozott. Hogyan, hogyan nem, az értelmiségi létből következően eleve szabadságszerető, sőt számos esetben bohém entellektuelek többsége néhány hónap alatt kiábrándult a Moszkvában suszterolt politikai spanyolcsizma viseléséből, és - szégyen, nem szégyen - visszatért a mérsékelj szocdemek pártjának kebelére. Mint általában a megtérteket, őket is nagy ovációval fogadták. A pártelnök azonban nem tudta megállni, hogy némi malíciával ne így köszöntse őket: „Szívélyesen üdvözlöm a szakmai tapasztalatszerzésből (csehül: z kusy) visszatért elvtársakat!" Nem tudom, hogy a Jaroslav Volf vezette Szlovák Szociáldemokrata Párt olyan helyzetben érzi-e magát, hogy országos aktívája előtt a Demokratikus Baloldal Pártjának címére megengedné magának az ilyen bizalmaskodást. És ez sokat elárul arról is, hogy mennyire vehetjük hitelesnek Szlovákia Kommunista Pártjának visszatérését a szociáldemokrata pártok világszerte óriási tekintélynek örvendő nagy családjába. A Demokratikus Baloldal Pártja úgy nagyjából annyira tekinthető szociáldemokrata pártnak, mint amennyire a Szlovák Köztársaság társadalma polgári társadalomnak. Működésében, tagsága többségének magatartásában, megalkuvásaiban pontosan azok a mozzanatok emlékeztetnek az idestova öt évtizedes közel- és középmúlt beidegződéseire, amelyek az egész társadalomban is hatnak. Ezt enyhítő körülményként is felfoghatom, ha akarom. Miért éppen ez a párt volna más, mint a szlovákiai pártok legtöbbje? Teszem azt (hogy a DBP szociáldemokratává válása legnagyobb akadályát említsem) miért éppen a demokratikus baloldaliak ne tennének engedményeket a szlovákiai nacionalistáknak? A közhangulamak. Viszont a „másik végéről" is megközelíthetem a problémát: a magát standard európai pártnak minősítő DBP vezetői miért nem merészelnek egyérteln űen ellenállni a nacionalizmusban rejlő politikai lehetőségek csábításának? Ha másért nem, akkor azért tehetnének így, mert a Szocralista Internacionálé zászlaján ott ékeskedik ez a szó: szolidaritás. Négyéves „tagjelöltségi" időszak zárult le azzal, hogy a demokratikus baloldaliakat felvették a Szocinternbe, és személyes élményekből kiindulva merem állítani, hogy a Demokratikus Baloldal Pártja a szolidaritás gyakorlati érvényesítése szempontjából, konkrétabban: a pártnak a szlovákiai magyar kisebbséghez fűződő viszonya szempontjából visszalépett, amióta nem Peter Weiss, hanem Jozef Migaš a párt elnöke. Tény, hogy Weiss elnökségének éveiben sem galoppírozták el magukat a baloldali vezetők a magyar kisebbség iránti szolidaritásban, hiszen a DBP parlamenti képviselői olyan törvényeket szavaztak meg, amelyek számunkra egyértelműen hátrányosak. Megszavazták például a nyelvtörvényt. Peter Weisstől ezt követően azért annyi legalább kitellett, hogy rossz lett a lelkiismerete, és megígérte, szorgalmazni fogja a kisebbségi nyelvhasználati törvény kidolgozását, elfogadását. Legalább lelkifurdalása volt amiatt, hogy pártja a magyar nemzetiségű baloldaliakat kidobta a fedélzetről. A pártelnök kikérte a véleményemet, érdeklődött az iránt, hogyan lehetne ezt a hibát helyrehozni. Amióta Migaš a demokratikus baloldaliak elnöke, a DBP még ilyen gesztusokra se ragadtatja magát. A kisebbségek iránti szolidaritás szempontjából valahol Vladimír Mečiar és Ján Slota között helyezkedik el. A szlovákiai magyar pártstruktúra talán legnagyobb paradoxona, hogy e struktúrában van kimondottan nemzeti párt, van konzervatív párt és liberális párt is, csak azok az állampolgárok nem tudtak érdekeiket kifejezésrejuttató politikai erőt létrehozni, akikből a legtöbb van. A bérből és fizetésből élők. Ezért mi magunkat is okolhatjuk, és hivatkozhatunk arra, hogy a bol sevizmus összeomlása után nem volt a magyarok között személyiség, aki összefogta volna azokat, akik számára politikailag egy szociáldemokrata párt a természetes közeg. E vonatkozásban azonban a DBP követte el ellenünk a legnagyobb bűnt. A szó szoros értelmében kiprovokálta, hogy a politikában kizárólag nemzeti alapon szerveződjünk. Kérdés, hogy a Szocintern beltagjaként megváltoztatják-e magatartásukat. Félő, hogy az évtizedekig tartó egyoldalú moszkovita „tapasztalatszerzés" (z kusy) túlságosan rájuk nyomta bélyegét.