Új Szó, 1996. augusztus (49. évfolyam, 178-203. szám)

1996-08-26 / 199. szám, hétfő

1996. augusztus 27. VELEMENY - TALLÓZÓ ÚJ SZ Ó \ 5 | Mucsaiság Azt hiszem, joggal figyelmeztetnek az orvosok arra, hogy a szabadságolások utáni első napok fokozott veszé­lyeket rejthetnek az emberi szervezet számára. Az ellazult idegrendszer nem mindig tudja feldolgozni a hirtelen rá­szakadó stresszhelyzeteket, s könnyen „mattot kaphat". Háromhetes távollét után számomra is mellbevágó az egyébként sokszor elmondott felismerés, mennyire nincs ennek az országnak perspektivikus gondolkodási szintje, mennyire zárt körben kerengenek itt a gondolatok, mennyire lefelé húzó az egész miliő még 1995-höz viszo­nyítva is. A szlovák diplomácia sorra kapja a pofonokat. Hogyan reagál erre? Az egyedüli módon, amely a szlovák politiká­nak már évtizedek óta a paranoiája: a magyar-magyar csúcs dokumentumát felemlegetve, jegyzékeket osztogat. Meg van sértődve, hogy a»USA, a NATO és az EU elvi politikát folytat s nevén nevezi a dolgokat. Arról pedig egy szót sem ejt, hogy a szlovák diplomácia egyik irányí­tója, Šesták államtitkár úr néhány héttel ezelőtt maga nyi­latkozta a Národná obrodának, hogy Szlovákia előtt há­rom út áll: az euroatlanti, a keleti és a balkáni kapcsolatok útja. Miért kell azon megsértődni, ha Nyugaton az ilyen kijelentéseket - és a kormány konkrét lépéseit - valakik komolyan veszik? Szlovákia egyik legnagyobb tragédiája, hogy nincs életképes politikai alternatívája. A nem kormányzó pártok lobbizási igyekezeteinek összefogása eleve halott terv. Szlovákiában a kormánypolitikát kell megváltoztatni; ha valaki a jelenlegi Mečíar-kormány politikája mellett kezd el lobbizni, úgymond, az ország érdekében, az hasonlóan furcsa helyzetbe kerülhet, mintha annak idején a Jakeš-or­szág felvételéért lobbizott volna. A NATO ugyanis nem elsősorban katonai tömb, hanem a demokrácia védelmére létrehozott politikai tömörülés: mit védene benne Mečiar kormánya? Olvasom Peter Weiss szuggesztív írását a Smeben, amelyben a színházi dolgozók - és tágabb értelemben az értelmiség - védelmére kel. Azt írja, meg kell őket védeni azoktól a vadorzóktól, akik most a kultúrát irányítják. Szépen hangzik. Bravó, Peter! Csak éppen azt felejtette el hozzátenni, hogy pár héttel ezelőtt épp az ő pártja dobott mentőövet ezeknek az általa sem úriembereknek tartott egyéneknek. Nem tartozik különb kategóriába egyik kol­léganőjének a kijelentése sem arról, hogy Mečiar minisz­terelnök szavahihetősége szerinte a közelmúltban csorbát szenvedett. Olvastam egy biológiai kísérletről, amelyben a mezei pockok tanulóképességét vizsgálták akképpen, hogy egy labirintusban megváltoztatták az élethez jutásuk pályáját. Állítólag húszezer próbálkozásra volt szükségük ahhoz, hogy rögzüljön bennük az új út képe. Kíváncsi va­gyok, a DBP túlszárnyalja-e ezt a teljesítményt. Olvasom továbbá Slobodník úr már klasszikusan ész­bontó kijelentéssorozatának újabb ragyogó példányát. Az is bizonyítja a szlovákiai nemzetiségi politika magas szintjét, mondja, hogy itt magyar pártok is működhetnek. Csak a pontosság kedvéért: a magyar pártok működé­sének és Szlovákia nemzetiségi politikájának jelenleg az ég egy világon semmi köze nincs egymáshoz. A magyar pártok ugyanazon párttörvény alapján működnek, mint a többi párt, ugyanazon választási törvény alapján juttatták be képviselőiket a parlamentbe, s minden megnyilvánulá­sukra ugyanazok a törvények érvényesek, mint a többi pártra. Amennyiben a jövőben bármilyen módon előnyös helyzetbe hoznák a nemzetiségi pártokat, beszélhetnénk pozitív nemzetiségi megnyilvánulásról, s negatívról is, ha netán némely intézkedéssel hátrányosan érintenék őket. Slobodník úrnak és némely, hasonlóan veretes gondo­latokat hangoztató társának a mondatai kapcsán egyéb­ként gyakran jut eszembe a hatvanas évek egyik nagyon szomorú pesti vicce. - Hogyan tört ki az ötvenhatos ellen­forradalom? - hangzik a vicc kérdésrésze. - Úgy, hogy az ellenforradalmárok visszalőttek a rájuk békésen lövöldöz­gető szovjet katonákra. Az is a mucsaiság része, hogy most hangsúlyoznom kell, ez a kis vicc ebben a kontextusban nem lövöldö­zésről és forradalomról szól, hanem arról, hogyan akarják egyesek a fehéret feketének eladni és fordítva. A legszomorúbb persze az, hogy vannak is, akik hisz­nek nekik. CSÁKY PÁL Auschwitzról 1944 teléig senki nem tudott „Az auschwitzi haláltáborban tör­tént borzalmakról 1944 teléig sem­mit nem tudott - és nem is akart tud­ni - a világ." Ezt állítja Robert Gra­ham jezsuita történész a torinói lap­ban megjelent interjújában. Az újság annak kapcsán szólaltatta meg a tör­ténészt, a Vatikán II. világháború alatti szerepének egyik legismertebb kutatóját, hogy II. János Pál pápa leg­utóbbi németországi látogatása is­mét felelevenítette a vitát: vajon mi­ért hallgatott XII. Pius pápa a háború idején a holocaustról. Az amerikai származású vatikáni történész szerint a Vatikán - csakúgy mint az egész világ - nem tudott ar­ról, hogy mi történik Auschwitzban, a haláltáborokban. Az auschwitzi bor­zalmakról először 1944 áprilisában számolt be két szlovák zsidó. Sike­rült megszökniük, s hazájukba visszajutva mindent elmondtak a szlovák zsidók vezetőjének, Nau­mannak. Bár Naumann hinni sem mert a hallottaknak, a szlovák zsidók értesítették budapesti barátaikat: ne engedjék deportálni magukat, jobb meghalni Magyarországon. „A két fia­tal beszámolója alapján készítettek egy 80 oldala s jelentést, melyben megírták, hogy a a tábor gázkamrái­ban 1 millió 700 ezer zsidót öltek meg. A jelentést elküldték Kastner Rudolfnak, a budapesti zsidók védel­mi csoportja vezetőjének, de ő nem tett semmit, hallgatott a jelentésről." A jezsuita történész szerint feltéte­lezhető, hogy Kastner átadta a jelen­tést Eichmannak, a magyar zsidók­nak nyújtott bizonyos segítség fejé­ben. „Kastner valóban ki tudott me­nekíteni néhány zsidót Svájcba. De az ő története is titokzatos. A háború után Izraelbe ment, s itt egy magyar újságíró a németekkel való együttműködéssel vádolta meg. Bíró­ság elé állították, a tárgyaláson több bizonyíték is előkerült, majd Tel-Aviv egyik utcáján merénylő végzett vele." A szlovákiai zsidók vezetője, miu­tán látta, hogy a Budapestre eljutta­tott jelentés nyomán nem történik semmi, a vatikáni képviselethez for­dult. Felkereste Giuseppe Burziót, a pozsonyi vatikáni nunciatura ügy­vivőjét - folytatta Graham. A doku­mentum Svájcon keresztül Madridba került, hogy onnan juttassák el a Va­tikánba. A szövetségesek azonban 1944 júniusában bevonultak Rómá­ba, és biztonsági okok miatt megaka­dályozták a Madriddal való összeköt­tetést. így a jelentés csak hónapok­kal később, 1944 októberében jutott el a Vatikánba. Graham szerint nem a szlovákok által összeállított dokumentum, ha­nem a budapesti pápai nuncius je­lentése miatt küldött 1944 júniusá­ban XII. Pius pápa táviratot Horthy Miklósnak, mely táviratban elítélte, hogy Magyarországon ,vallási és faji okokból" üldöznek embereket. A távi­rat „nem zsidókat említett nyíltan, de ezeket a kifejezéseket használta" - hangsúlyozta Graham. „Sem a Vatikán, sem az egész vi­lág nem tudott a gázkamrák borzal­mairól" - állította Graham, hozzáté­ve azt, hogy a világ nem is akart tud­ni a haláltáborokról. „Szörnyűséges dolog volt: a zsidók ilyen atrocitások áldozatai lettek, a világ pedig nem tudott róla, amikor pedig tudhatott volna, senki sem akart hinni a hírek­nek. Maguk a zsidók sem beszéltek szívesen erről a kérdésről, hogy ne adhassanak érvet az amerikai anti­szemitáknak: talán a zsidókért hábo­rúzzunk?" „A lengyel titkosszolgálat egyik ügynöke, Jan Korski már 1942-ben bejutott a belzeci koncentrációs tá­borba, s szemtanúja volt a borzal­maknak. Amikor eljutott Londonba a lengyel fegyveres ellenállás képvi­selőjeként, mindent elmondott, amit látott, de nem figyeltek rá. Elutazott az Egyesült Államokba is, ahol elérte, hogy fogadja őt Roosevelt. Az elnök az amerikai Legfelsőbb Bíróság főbí­rójához küldte. Felix Frankfurter ma­ga is zsidó volt, de meghallgatván Korskit, annyit mondott: ezt a törté­netet ő nem tudja elhinni" - mondta a jezsuita történész. La Stampa Jelcin betegségei Jelcin orosz elnök múlt csütörtöki nyilvános szereplésekor erős gyógy­szerek hatása alatt volt, és számos jel utalt nagyon súlyos szívbetegségé­re - állapították meg német orvosok a televíziós felvételek tanulmányozá­sa alapján. A német lap érdeklődésé­re Peter Vogel hamburgi ideggyó­gyász professzor elmondta, hogy az orosz elnök csoszogó járása, megle­hetősen merev arckifejezése arra utal: erős kábító, nyugtató gyógysze­rek hatása alatt állt. A professzor fel­tételezése szerint Jelcin vagy alko­holproblémájának kezelésére, vagy egy kezdődő Parkinson-kór csillapítá­sára kapta a gyógyszereket. Jörg Os­termeyer szívsebésznek azt tűn föl, hogy az orosz elnök mereven lógatta a karjait, kissé hajlott háttal járt, s mindez súlyos állapotáról tanúsko­dott. Felpuffadt arca vesefájdalmak elleni kortizonkezelésre utalt. A szak­ember szerint a szívműtét Jelcinnél nagy kockázatokkal járna, mert máj­zsugorban és veseelégtelenségben is szenved. Az alkoholizmus szívizom­gyengeséget okozhatott, s ilyen eset­ben nem segít a szívritmus-szabályzó, hanem szívátültetésre van szükség ­nyilatkozta a professzor. Bild am Sonntag ITTHON TÖRTÉNT -7 NAP ALATT B PÁRTTAGTOBORZÁS - ÁLLAMI PÉN­ZEN. Néhány hónapja, hogy eljutottak hoz­zánk az első kósza hírek a Demokratikus Szlo­vákiáért Mozgalom (akkor még szégyenlős) tagtoborzás! akciójáról. Állásvesztés előtt álló óvodai tanítónőnek felajánlották, lépjen be a HZDS-be, és nyomban megteszik igazgató­nak. Államigazgatási hivatalban kiszivárog­tatták, hogy rövidesen létszámcsökkentés lesz, de néhány bennfentes azonmód azt is megsúgta az embereknek, hogy semmitől sem kell tartaniuk azoknak, akik tagjává válnak a Győzedelmes Mozgalomnak. Volt, aki elhitte, hogy ez megtörténhet, volt, aki így reagált: elképzelhetetlen, hogy ez - nem egészen hét esztendővel a pártállam összeomlása után ­bekövetkezzék. Azóta, hogy Augustín Marián Húskától, a leg­erősebb kormánypárt alelnökétől, egyébként a parlament (tehát a végrehajtó hatalmat ellenőrizni hivatott szerv) alelnökétől megkér­dezték, igaz-e, hogy a fentiekben említett módon gyarapítják tag­állományukat, már senki sem kételkedhet abban, hogy vissza­térőben van az állampárt. Ugyanis, lefegyverző őszinteséggel, imi­gyen válaszolt: „Valóban erősíteni akarjuk a tagsági bázist." Nem a véletlen műve, hogy éppen most akarják erősíteni. Erre soha jobb alkalom nem kínálkozik, mint az új kerületek és járások kialakítá­sa utáni időszak, amikor (káderszempontból is) minden cseppfo­lyóssá vált a közigazgatásban. Olyan hónapok következnek, ami­kor bárkivel bármely pillanatban különösebb indoklás nélkül kö­zölni lehet, hogy feleslegessé vált. Emberek tízezrei kerülnek ki­szolgáltatott helyzetbe, így nem lesz nehéz dolguk a HZDS tagto­borzóinak. Az egzisztencia megtartása érdekében - erre mérget ve­hetünk - sokan lesznek, akik a „belépni? - nem belépni?" kérdési rövid úton megválaszolják. Pontosan úgy, ahogy azt 1970-ben, Husákék országlása idején is telték. Megvan ennek a maga mecha­nizmusa; először a szakmailag és morálisan leggyengébbek hódol­nak be, és ez majd a közigazgatás színvonalára is rányomja bélye­gét. A szellemi toprongyok kerülnek ismét vezető pozícióba, a ge­rincesebbek pedig legfeljebb abban bízhatnak, hogy, mint minden rezsim, egyszer ez is megbukik. INOGNAK A BÁRSONYSZÉKEK? A miniszterelnök kormá­nyának háza táján annyi botrány robbant ki 1994 ősze óta, hogy ez alatt az idő alatt akár egy tucat miniszter és más főhivatalnok me­nesztése is indokolt lett volna. Ehhez képest eddig semmi sem utalt arra, hogy Mečiar bármilyen módosításra is készülne a hatalomgya­korló csapat összetételében. Ez elsősorban azt tükrözi, hogy nem működik a végrehajtó hatalom parlament általi ellenőrzése. Hogyan is működhetne, amikor a képviselőház valamennyi bizottságának élén koalíciós politikus áll? A kormányfő számára nem okoz sok gondot, hogy a sajtó és az ellenzék időről időre tiltakozik a kizáró­lagos többségi hatalomgyakorlás ellen. Arra viszont már fel kellett figyelnie Mečiarnak, hogy a nyugati kormányok nemtetszését is ki­váltotta ez a politizálási stílus. Brüsszelben és Washingtonban nem így képzelik el azt az országot, amely a NATO és az Európai Unió tagjává akar válni. Minden bizonnyal ez játszott közre abban, hogy a kormány kiszivárogtatta: néhány miniszter rövidesen kénytelen lesz megválni tisztségétől. Arra, hogy a Nyugat a nyár folyamán egyértelműen Pozsony tudomására hozta a kifogásait, elsősorban az ország nyugati struktúrákba való integrálódása előkészítéséért felelős miniszterek fizetnek rá. Jozef Kálmánról és Katarína Tótho­váról van szó. Különösen az utóbbira lehet sok mindent „rákenni", hiszen Tóthová - miniszterelnök-helyettesként - a szlovák jogrend európaizálásáért lenne felelős. Irányításával olyan törvényeket ké­szítettek elő (például a Büntető Törvénykönyv úgynevezett köztár­saságvédelmi paragrafusait), amelyek egyáltalán nem illenek bele az európai jogrendszerbe. „Jól értesült forrásokból" származó hírek szerint Hudek belügyminiszter neve is a menesztendők listáján sze­repel. Neki is sok van a rovásán. Az csak a jéghegy csúcsúi jelenti, hogy valaki rögzítette és közhírré tette a Lexa titkosszolgálati főnökkel folytatott beszélgetését. Pozícióját főképp az teszi tartha­tatlanná, hogy bizonyítható, a vizsgálótisztek leváltásával lehetet­lenné tette ifjabb Michal Kováč elrablása körülményeinek tisztázá­sát. Gyökeres változás akkor sem várható a hatalomgyakorlási stí­lusban, ha a kormány átalakításával kapcsolatos hírek igaznak bizo­nyulnak. Csak azok távoznak, akiknek helyzete már vagy tarthatat­lanná vált, vagy akik menesztésével bűnbakot kíván Mečiar kreál­ni. Szlovákia problémái nem csak abban gyökereznek, hogy Tótho­vá, Kalman vagy Hudek bársonyszékben ül, hanem elsősorban ab­ban, hogy szélsőséges jobb-, illetve baloldali politikai erők ország­építési ízlésén múlik az ország haladásának iránya. Istentelen színjáték - nemcsak a minisztériumban Szétfröccsentek újra Nagysurányban a rágalma­zások az állítólagos magyar irredentizmusról, szajkóztak ismét légből kapott magyar veszedelemről. Mindezt ala­posan kicifrázva féligazsá­gokkal és manipulált ada­tokkal. Az alaphangot a szlovák kormánylap többna­pos magyarellenes össztüze adta meg, melynek során a bértollnokok valósággal hergelték a közvéleményt. Ettől a sistergő indulatlávától valószínűleg még Jo­zef Markuš, a Matica slovenská elnöke' is visszahőkölhetett, mert pénteken ugyanabban az új­ságban józanságra intette a dél-szlovákiai városká­ba készülődő, s a korábbi cikkektől vélhetően begőzölt honfitársait. Mindhiába, a nagysurányi in­dulatokat ő aztán végképp nem tompíthatta, hiszen e nyomásgyakorló rendezvény egyik értelmi szerzője. Leginkább a bibliai bölcsesség jut az ember eszé­be, amikor a tegnapi nagysurányi gyűlésről olvassa a beszámolókat. Uram, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek... Valóban. Nem zá­rom ki,"hogy a Dél-Szlovákiában élő szlovákoknak esetenként lehetnek bizonyos gondjaik amiatt, hogy egy településen kisebbségben élnek. Ám ezek kizá­rólag egyéni, legfeljebb egyedi problémák. Hazu­gok ugyanis az évtizedek óta makacsul terjesztett fámák, például az, hogy errefelé, egyes üzletekben valamiféle magyar nacionalizmus megnyilvánulá­saként nem szólalnak meg szlovákul, sőt: ki sem szolgálják a szlovákokat, hiszen manapság a boltok­ban aztán igazán örülnek minden vásárlónak. Ugyancsak nem helytállóak azok az állítások, hogy több mint háromszáz vegyesen lakta dél-szlovákiai településen nincsenek szlovák misék. A kisiskolák megszüntetését pedig a hetvenes évektől kezdve a hazai magyar gyerkőcök sokkal inkább megsínylet­ték, mint a dél-szlovákiai szlovák nebulók. S ugyan­így tételesen cáfolhatók az itteni szlovákok asszimi­lációjáról terjesztett más csúsztatások is. Egyetlen olyan hazai magyar autonómiatervezetet vagy ja­vaslatot sem olvastam, ahol ne gondoltak volna messzemenően a dél-szlovákiai szlovákok termé­szetes jogaira, amelyek kizárnának bárminemű diszkriminációt. Vagyis ilyen vonatkozásban a mai állapotokat tükröznék, hiszen Dél-Szlovákiában ma is békességben, nemzetiségi konfliktusok nélkül él­nek együtt magyarok és szlovákok. Ezért hamisak a nagysurányi panaszok és jajkiáltások, mert nem va­lóságos sérelmeket, s nem is bárminemű veszély­helyzetet tükröznek, hanem a kétségtelenül létező egyéni gondokat manipuláló és azokat tudatosan dramatizáló néhány hivatásos uszító sötét szándéka­it visszhangozzák. A Nagysurányba csődített embe­rek többsége, sajnos, nem veszi észre, mennyire ma­nipulálnak velük. Még a kormányfő is, hiszen ha a politikai helyzet úgy kívánja, akkor teljesíti szinte minden követelésüket, ha meg nyugati diplomaták­kal tárgyal, akkor akár szélsőségesnek is minősíthe­ti őket. Amikor szinte kizárólag csak az észak-szlo­vákiai földműves-szövetkezeteket támogatják, s amikor a kormány döntése értelmében a déli járá­sokban tizenhét körzeti hivatal megszűnik, Közép­Szlovákiában pedig jórészt átalakulnak járási hiva­talokká, akkor ezek és más diszkriminatív intézke­dések bizony sújtják a dél-szlovákiai szlovákokat is. Gondolt-e vajon valaki erre Nagysurányban? S eszébe jutott-e ott valakinek, hogy erélyes tilta­kozásra leginkább a hazai magyaroknak vannak sú­lyos okaik, hiszen az agresszív kulturális minisztéri­umi gőzhenger pénteken újra belénk taposott, ami­kor megszüntették a komáromi Jókai Színház joga­lanyiságát. Nem történt semmi, csak ésszerűsítünk, összevonunk, hallom naponta, hetente a minisztéri­um cinikus válaszát, valahányszor újabb kulturális szörnyszülöttet löknek a világra. Nem történt sem­mi? Dehogynem, hiszen Hudec uramék ideológiai kalodába zárják a kulturális intézményeket, ők döntik el ezután, hogy mire adnak pénzt, más szó­val: milyen műveket mutathatnak be a társulatok, s döntő szavuk lesz abban is, hogy kik léphetnek fel az intendánsok által felügyelt épületben. Nem tör­tént semmi? Dehogynem, hiszen Hudec uramék teljesen lepusztították a hazai magyar kulturális életet: csaknem teljesen ellehetetlenítették a Cse­madok országos szerveinek a tevékenységét, be­kebelezték két színházunkat és félhivatásos népművészeti együttesünket, egyik legpatinásabb múzeumunkat, magánosított kiadóinkat is szeret­nék lefejezni, ismét politikai nyomást gyakorolnak még amatőr együtteseinkre is. Ezt az ideológiai tobzódást nem nézhetjük tétlenül, viszont nem len­ne célravezető, ha válaszlépéseinket a nagysurá­nyihoz hasonló indulatok és gyűlölködések hatá­roznák meg. A diktatúra a kisebbségi létet és a kul­túrát veszélyezteti mindig a legsúlyosabban. Most sincs ez másképp, ám még ilyen körülmények kö­zött is tudatosítanunk kell, hogy minden tisztessé­ges szlovák, szlovákiai magyar és más állampolgár gondjait, keserveit alapvetően ugyanaz a rezsim okozza. Ezért kell összefognunk, hogy élve állam­polgári jogainkkal mielőbb véget vessünk ennek az istentelen színjátéknak. A kulturális minisztérium­ban. És Szlovákiában.

Next

/
Thumbnails
Contents