Új Szó, 1996. augusztus (49. évfolyam, 178-203. szám)

1996-08-21 / 195. szám, szerda

1996. augusztus 30. BELFÖLD - GAZDASÁG ÚJ SZ

Ó [ 21 \ Triedna kniha és egyebek A nyelvtörvény kiagyalói fennen hangoztatják - főleg a külföld felé - , hogy a nyelvtörvény a legkisebb mértékben sem érinti a kisebbségek nyelvhasználatát, s így a nemzetiségi iskolákra sem vonatkozik. Nézzük akkor, mit is jelent ez a gyakorlatbari! Az 1994/95-ös tanévig magyar oktatási nyelvű iskoláinkban évtizedeken át két nyelven előnyomtatott osztálykönyveket használtak. Az átvett tananyagot az iskola oktatási nyelvén írták be. Az 1995/96-os tanévtől az osztálykönyVfek terjedelme megduplázódott, ugyanis a két nyelven előnyomtatott dokumentumba az órák tananyagát is kétszer kellett beírni. A dokumentum első lapján a pedagógus ezt a figyelmeztetést olvashatta: „Az osztálykönyv két nyelven vezetendő; az állam nyelvén és az iskola oktatási nyelvén." Úgy látszik, az oktatási felsőbb szervek háza táján a szünidő alatt sincs uborkaszezon. Már a nyáron gondoskodtak arról, hogy a magyar oktatási nyelvű iskolákban zökkenőmentesen a nyelvtörvény szellemében kezdődhessen a tanév. És nehogy elhiggyük, hogy az államnyelv kisebbségekre nem érvényes voltáról szóló nyilatkozatok igazak, kinyomtatták az új osztálykönyveket - kizárólag államnyelven. Címlapjukon ez olvasható: „Triedna kniha pre 2. stupeň základnej školy s vyučovacím jazykom maďarským". Érthetetlen, miért kellett odanyomatni, hogy az új osztálykönyvek a magyar oktatási nyelvű iskolák részére készültek, amikor azokban egy árva szó sincs magyarul. S hogy a dolog teljesen világos legyen, a minisztérium még a biztonság kedvéért odanyomtattatta az alábbi eligazítást: „Triedna kniha sa vedie v štátnom jazyku" - az osztálykönyv államnyelven vezetendő. Vagyis a gyakorlatban alig egy év leforgása alatt kényszerítenék ki a „kétnyelvűség-egynyelvűség-nyelvcsere" folyamat lezajlását. Ha ugyanis az osztálykönyvekben csak szlovákul lehet vezetni az átvett anyag dokumentálását, akkor logikus, hogy a tanterveket is szlovákul kell elkészíteniük a pedagógusoknak. Aztán szép lassan mindent. Mert jönnek a nyelvrendőrök a szakfelügyelők helyett, s hogy jobban értsék, miről van szó, tanítani is szlovákul kell majd. Hát így nem érinti a nyelvtörvény a magyar iskolákat. Mi itt a teendő? Mit tesz most a sok-sok megfélemlített iskolaigazgató és a még több magyar tanító? És mit tesznek pártjaink választott képviselői, akik zászlajukra tűzték, hogy választóik érdekeit megvédik, jogaikért harcolnak? Annyit talán meg kellene tenniük, hogy az arra illetékes fórumok, személyek elé vigyék az új és régi dokumentumokat, hogy ne hitethessék el a „nagyvonalú honatyák" másokkal: mennyire nem veszélyes számunkra a saját nyelvük védelmére készült törvény! Arról is lehetne beszélni, miféle hazardírozás indult el az osztálykönyvek folytonos cseréltetésével. Hisz az iskolák ezekből általában nagyobb tételt, több évre elegendő készletet rendelnek. Egyegy iskolában több tucat maradt ki a dokumentumokból már tavaly és az idén is. Pedig egy osztálykönyv ára közel 30 korona. S van még egy buzgó minisztériumi döntés, amely magyar tanítóinkat sújtja. Az úgynevezett kvalifikációs vizsgák. Ezek a magasabb fizetési osztályba való besorolás feltételei. Ám a minősítő vizsgákat a magyar tanító, aki kis hazánkban magyarul végezte főiskolai tanulmányait, csak szlovákul teheti le. Még akkor is, ha történetesen magyar, német vagy angol szakos, s az adott nyelven szeretne értekezni, szakdolgozatot írni. Ez aztán a szlovák nyelv védelme, felsőbbrendűségének érvényesítése, amely a „szakemberek" szerint nem érinti a magyar kisebbség nyelvét! Česť práci! CSÁKYKÁROLY Kiállni vagy beállni? Mi itt a teendő? - kérdezi Csáky Károly oldalunkon közölt írásában, a nyelvtörvény iskoláinkba való begyűrűzése kapcsán. Mit tehet a polgár, ha magyar, szerencsétlenségére ráadásul magyar pedagógus, a tudathasadásos és joghézagos nyelvtörvény ellenében, ha rá hivatkozva az oktatási minisztérium elrendeli az osztálykönyvek kizárólag államnyelven történő vezetését az eddigi kétnyelvű gyakorlat helyett? Törvénytisztelő polgárként azt felelném: sok mindent. A dolog ugyanis egyszerű és világos. Mivel alkotmányos jogunk anyanyelvünket használni még a hivatalos kapcsolattartásban is! -, az alkotmány pedig az állam alaptörvényeként elsődlegességgel bír minden más jogszabály előtt, és kötelező minden polgárra és minden állami szervre, ami alól még az oktatási minisztérium sem kivétel, ezután is két nyelven vezetném az osztálykönyvet. Már csak azért is, mert magában a nyelvtörvényben szerepel szerencsénkre egy kulcsmondat (1. §, 3. bek.), amely így szól: „A törvény nem szabályozza a nemzetiségi kisebbségek és etnikai csoportok nyelveinek használatát." Ráadásul a nyelvtörvényhez nem készült végrehajtó rendelet, az oktatási minisztériumnak tehát nincs semmiféle jogalapja arra, hogy különféle rendeleteket adjon ki. Erre persze az osztálykönyvet ellenőrző hivatalos közeg rávághatja, hogy márpedig a nyelvtörvényben az a mondat is szerepel, miszerint „Az egész pedagógiai dokumentáció államnyelven vezetendő" (4. § 3. bek.). Erre azt válaszolnám, hogy persze, ez Szlovákia valamennyi iskolájára vonatkozik, kivéve a nemzetiségieket, lásd az I § 3. bekezdését. Esetleg hozzátenném, hogy amennyiben mégis valamennyi iskolára vonatkozónak tekintik, beleértve a nemzetiségieket is, akkor nyilvánvaló ellentmondásról van szó, épp ezért legfőbb ideje lenne egy pártatlan szakorvosi bizottsággal alaposan megvizsgáltatni a nyelvtörvény jól fizetett kiötlőjének és még jobban fizetett parlamenti megszavazóinak elmeállapotát, mivel minden jel arra vall, hogy valamennyien skizofréniában szenvednek, és sürgős kezelésre szorulnak. Mondom, egyszerű törvénytisztelő polgárként így érvelnék. Tehetem, mert nem vagyok szlovákiai magyar iskolaigazgató, az ugyanis egy külön emberfajta, és egészen más csavarra jár az esze (tisztelet a kivételnek, mert hál'istennek ilyen is van!), mint a józan paraszti ésszel gondolkodó polgárnak. A magyar iskolaigazgató ugyanis olyan ember, aki nagy hévvel nekimegy az oktatásüggyel foglalkozó magyar újságírónak, és leteremti, mert, úgymond, csak rosszízű szenzációkkal, kellemetlenségekkel és botrányokkal foglalkozik, azokról írogat folyton, ahelyett, hogy szívderítő dolgokkal balzsamozná a kedélyeket. Mondja ezt akkor, amikor a szlovákiai magyar nyelvű oktatás még a szocializmus alatt sem tapasztalt támadásoknak van kitéve, és akkora nyomás nehezedik rá, hogy eresztékeiben recsegropog, s vele együtt recsegnekropognak, hajlanak a gerincek is. (Kétségtelen, hogy az ilyesmi nem szívderítő olvasmány, ezért a gyengébb idegzetűeknek inkább a Kiskegyed lapozgatása ajánlható, vagy talán még az sem, mert időnként ott is akadnak szívfacsaró történetek.) A magyar iskolaigazgató az az ember, aki a skizofrén, alkotmánybírósági döntésre váró törvényre hivatkozva pénzbírsággal szankcionálja és elbocsátással fenyegeti az iskolai dokumentációt kétnyelvűen vezető pedagógus beosztottját, és szlovák nyelvű értesítőket küldözget a magyar szülőknek. Ezenkívül ő az, aki hosszas huzavona után hajlandó ugyan tiltakozni a jogalapot nélkülöző minisztériumi rendelet ellen, de a nevét nem hajlandó adni hozzá, azt adja valaki más, legjobb, ha valamilyen tömegszervezet, testület, miegymás teszi. Ő az is, aki inkább nem megy el a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének akcióira, még ha tisztán szakmai jellegűek is, nehogy kompromittálja magát a felső tanügyi szervek szemében persona non gratának minősülő szervezet rendezvényein való részvételével. Ő az, aki a kivárásra rendezkedett be, a majd csak lesz valahogyra - szakmai szempontból is. Ő az, aki gondolkodás nélkül ugrik és végrehajt, legyen bármilyen jogellenes a tanügyi fölöttes szerv utasítása. 0 az, aki a nyilvános gyűlésen csatlakozik a tiltakozókhoz, aztán bűnbánóan fölkeresi az elnöklő tanügyi illetékest, hogy négyszemközt közölje vele a régi dal szövegét: „Mások vittek rossz utakra engem". Vagy az előzetes közös megállapodás ellenére nem csatlakozik, és csöndben lapulva örül, hogy megúszta. Ő az, aki az újságírón kéri számon, hogy nem írt arról, amit egyedül tőle tudhatott volna meg, ha az igazgató úr veszi a fáradságot, és félelmét leküzdve megtelefonálja a szerkesztőségnek, mi történt. Ő az, aki nem mer kiállni a beosztottjai mellett, mert tudja, hogy abból neki csak kellemetlensége származna. És még sorolhatnánk. Hogy mi itt a teendő? Hát ezt, sajnos, az újságíró nem mondhatja meg, mert nyomban azt vágnák a fejéhez, hogy a kibicnek semmi sem drága. VOJTEK KATALIN LANSTYAK ISTVÁN: Kétnyelvűségi alapfogalmak 18. TRIGLOSSZIA/POLIGLOSSZIA. Két- és többnyelvűségi helyzetben az egyes nyelvek, ill. nyelvváltozatok elrendeződése három nyelv(változat) esetében triglossziának, háromnál több nyelv(változat) esetében poliglossziának nevezhető. Pl. Tunéziában a klasszikus és a tunéziai arab nyelv diglossziás megoszlásban van egymással, ugyanakkor azonban a francia nyelv is használatos, úgyhogy a megoszlás három nyelvet, ill. nyelvváltozatot érint. A formális beszédhelyzetek egy részében a francia, másik részükben a klasszikus arab használatos. Malajziában egyaránt használják a nagy tekintélyű mandarin kínai nyelvet, a maláji nyelv emelkedett változatát, a maláji nye|y közönséges változatát, valamint az angol nyelvet. - Ha a szlovákiai és más kisebbségi magyar közösségek esetében mind a magyar nyelven belüli két fő változat viszonyát, mind a két nyelv közötti viszonyt diglossziásnak fognánk föl, a létrejövő helyzetet voltaképpen triglossziának kellene tekintenünk. Ebben a fogalmi rendszerben a többségi nyelv - esetünkben a szlovák - az emelkedett funkciók egy részében a kisebbségi nyelv emelkedett változatával - a magyar standarddal osztozik (pl. oktatás, helyi közélet, helyi államigazgatás, munkahely), a funkciók más részében a többségi nyelv egyeduralkodó (pl. a központi államigazgatásban); a közönséges funkciókban (pl. a családban, az ismerősökkel, barátokkal való kommunikációban) részben a kisebbségi nyelv közönséges változata, részben a többségi nyelv használatos. INTÉZMÉNYI KÉTNYELVŰSÉG/TÖBBNYELVŰSÉG Intézményi két- vagy többnyelvűségről azokban az országokban (pl. Finnország, Kanada, Svájc) vagy több-kevesebb önállósággal rendelkező közigazgatási egységekben (pl. Katalónia Spanyolországban, Wales NagyBritanniában, Dél-Tirol Olaszországban) beszélünk, melyekben a központi, ill. regionális államigazgatás két vagy több nyelven folyik. - Sajátos paradoxon, hogy a hivatalosan két- vagy többnyelvű országokban kevesebb a két- vagy többnyelvű ember, mint az ún. égynyelvűekben. Ennek az az oka, hogy egy országot éppen azért ismernek el hivatalosan kétnyelvűnek, hogy biztosítsák két nyelv egyenrangú használatát, nem pedig azért, hogy a lakosságot két nyelv megtanulására kényszerítsék. Az ilyen intézményi kétnyelvűség tehát épp azt teszi lehetővé, hogy maguk a lakosok egynyelvűek maradhassanak. NYELVI HELYZET. A nyelvi helyzet a *nyelvkörnyezettani vizsgálódások egyik kulcsfogalma, s a nyelv működését és fejlődését közösségi szinten befolyásoló nyelvi és nyelven kívüli tényezők összességét foglalja magába. Például egyegy kisebbség nyelvi helyzetének föltérképezéséhez szükséges ismerni az illető közösségre vonatkozó olyan adatokat, mint lélekszáma, településszerkezete, vallási megoszlása, foglalkozási struktúrája, társadalmi és műveltségi szerkezete, gazdasági helyzete, politikai státusa, azonosságtudata, nyelvének presztízse, nyelvének és kultúrájának intézményi támogatottsága, az adott közösségben használatos nyelvek közötti távolság mértéke, az adott közösség tagjaira jellemző kétnyelvűségi típusok stb. - A nyelvi helyzet kifejezés ezenkívül előfordul még a szakirodalomban a * beszédhelyzet szinonimájaként, valamint a köszönés, búcsúzkodás, a tanácskozás, az üzleti megbeszélés, a leszidás, az eskü, az ünnepi beszéd és az ehhez hasonlók megjelölésére, vagyis arra, amit a beszélésnéprajzban * beszédeseménynek szokás nevezni. NYELVI KÖRNYEZETTAN. A nyelv működését befolyásoló társadalmi, gazdasági, politikai és egyéb körülmények vizsgálatát egyre gyakrabban nevezik a biológiából kölcsönzött metaforával nyelvkörnyezettani vizsgálatnak. A környezettan vagy ökológia - eredeti értelmében - az élet külső (földrajzi) feltételeivel, az élőlények és környezetük kölcsönhatásával foglalkozó biológiai tudomány. Ennek alapján a nyelvi környezettant úgy határozhatnánk meg, mint a nyelvműködés külső feltételeivel, a nyelvek és környezetük kölcsönhatásával foglalkozó nyelvészeti tudományágat. A jelentéskiterjesztés arra utal, hogy a nyelvi viselkedés, s ennek vetületeként a nyelvi jelenségek alakulása éppúgy nem érthető meg a nyelvműködés külső körülményeinek alapos ismerete nélkül, mint a növények, állatok viselkedése és fejlődése sem érthető meg a környezeti feltételek figyelmen kívül hagyásával. - A biológusok az életfeltételek alakulására jelentős hatást gyakorló tényezőknek két fajtáját különböztetik meg: az ún. abiotikus tényezőket (éghajlati viszonyok, talaj, földfelszín), valamint az ún. biotikus tényezőket (növények, állatok, emberek). Hasonlóképpen a nyelv életfeltételeit döntően befolyásoló tényezőket nyelviekre (más nyelvekkel való érintkezés, az illető nyelven belüli változatok milyensége, egymáshoz való viszonyuk jellege stb.) és nyelven kívüliekre (társadalmi, politikai, gazdasági, műveltségi, mentális és egyéb körülmények) oszthatjuk. INTERFERENCIA. A fizikai értelemben vett interferencia akkor jelentkezik, ha két vagy több hullám (víz-, hang, rádióhullám, fénysugár stb.) kerül ugyanabban a pillanatban ugyanarra a helyre. Ennek mintájára a * nyelvlélektan ban akkor beszélünk interferenciáról, ha két (esetleg több) nyelvnek, ill. Nyelvváltozatnak rendszerint egymással egyenértékű jelenségei „ütköznek össze" egyetlen beszélő tudatában. Ennek eredményeként a beszélő olyan nyelvi formákat hoz létre, amelyek nem részei az általa éppen használt nyelv vagy nyelvváltozat rendszerének, hanem egy másik nyelv (esetenként több más nyelv), ill. nyelvváltozat hatását tükrözik. Például ha egy magyar-szlovák vagy szlovák-magar kétnyelvű beszélő figyelmetlenségből, fáradtsága miatt, gyöngülő magyar nyelvérzéke stb. következtében azt mondja valakiről, hogy az illető először nagyokat hallgatott, de aztán szétbeszélte magát, a szlovák rozhovoriť sa kifejezés hatására alkotta meg ott és akkor a szétbeszéli magát (belemelegszik a beszélgetésbe) alkalmi tükörszót, amely egyébként nem része az általa használt magyar nyelvváltozat szókészletének. - Az így felfogott interferencia lélektani jelenség, amely *nyelvközi viszonylatban hozzájárul a két nyelv elemeit ötvöző ún. *kétnyelvű közveleg kialakulásához, egy nyelven belül pedig elősegíti a különféle nyelvváltozatok elemeit, jelenségeit tartalmazó (egynyelvű) *közveleg létrejöttét. - Interferencia a nyelv minden síkján jelentkezhet. Az idegenszerű kiejtés például nem más, mint az illető idegen nyelv hangtani interferenciája. Hasonlóképpen az „idegenszerű" szórend a másik nyelv mondattani interferenciája következtében jön létre. Az idegennyelv-oktatásban az interferenciát negatív transzfernek is nevezik. MÁSOK ÍRTÁK jč L Az oktatási minisztérium melléküzemei Amikor a Národná obroda c. napilap közölte azt a szándékát, hogy publikálja a felsőoktatási törvény módosító tervezetének negyedik változatát, Ján Félix, a minisztérium szóvivője nyomban figyelmeztette a szerkesztőséget, hogy őfelsége az oktatási minisztérium „nem adott engedélyt a dokumentum közlésére". Mégpedig azért nem, mert, úgymond, „a legiszlatív folyamat befejezése után szándékozik objektíven tájékoztatni a nyilvánosságot". A tényleges ok azonban másutt keresendő. Ugyanis három elődjéhez hasonlóan a negyedik változat is a harmadik Mečiarkormány legiszlatív konstansát tartalmazza. A törvényt előterjesztő minisztérium fő igyekezete arra irányul, hogy az eddiginél nagyobb jogkört biztosítson magának - „irányítói" jogkört. Marián Tolnay, a felsőoktatási intézmények osztályának vezetője kénytelen volt beismerni, hogy az akadémiai körök nemtetszését leginkább a 15. paragrafus váltotta ki épp az, amely a minisztériumnak a felsőoktatási intézményekkel szembeni jogkörét határozza meg. Hivatala többek között azzal a jogkörrel ruházta fel magát, hogy felülbírálja a „tudományos fokozatok és akadémiai titulusok adományozásáról dönteni jogosult felsőoktatási szervek (karok) tevékenységét". A minisztériumi hivatalnokok tehát törvénnyé! kívánják magukat az egyetemi tanárok és a tudományok doktorai fölé helyezni, hogy ők dönthessék el, vajon a karok tudományos tanácsai helyesen ítélték-e oda valakinek az akadémiai titulust, vagy sem. A törvénymódosítás révén a minisztérium azzal a jogkörrel is megajándékozta magát, hogy felülvizsgálja „a felsőoktatási intézmények akadémiai tisztségviselőinek jogerős döntéseit". Juraj Švec professzor, a pozsonyi Komenský Egyetem rektora elmagyarázta, hogy mit jelentene ez a gyakorlatban: valamennyi diák, aki nem tette le a vizsgát, vagy nem védte meg a diplomamunkáját, disszertációját, továbbá a doktori, docensi vagy professzori cím minden csalódott várományosa föllebbezéssel fordulhat a miniszterhez... Kívánhat ennél többet a miniszter (asszony)? Már csak azt, hogy a főiskolák, egyetemek végre törődjenek bele ebbe az „autonómiába". Abban a világban, amely felé a jelenlegi hatalmi garnitúra szerint haladunk, a jogi normákat általában úgy alkotják meg, hogy azok világos, kötelező érvényű játékszabályokat teremtsenek a társadalmi élet valamely autonóm területén. Szlovákiában az előterjesztők olyan törvényeket szabnak, amelyek a hivataloknak arra adnak lehetőséget, hogy az adott területet megfosszák az autonómiájától. A törvénymódosító javaslat negyedik változata is az oktatási minisztérium melléküzemeivé degradálja a felsőoktatási intézményeket. Ha ez az út vezet Európába, akkor csakis Kubán keresztül. MARIÁN LEŠKO, Sme