Új Szó, 1996. augusztus (49. évfolyam, 178-203. szám)

1996-08-19 / 193. szám, hétfő

1996. augusztus 2001. VELEMENY-TALLOZO ÚJ sz

ó 5 J Alapszerződéseink kettős értelme A szlovák-magyar alapszerződést megkötésé óta eltérően értelmezik a szerződő felek. Sőt aligha abszurd állítás, hogy már megkötése előtt másként értelmezték. És a látszattól eltérően nem is az a legnagyobb gond, hogy a •szöveget értelmezik más-más módon. Ez a probléma ugyanis elvileg megoldható volna a szöveg újraolvasásával, kétoldalú kompromisszummal vagy mindkét fél által elfogadott független döntőbíró ítélete alapján. Ahogy ezt európai civilizációnkban az egymás jogait és méltóságát tiszteletben tartó felek teszik vitás esetekben. A baj gyökere azonban mélyebben keresendő. A szerződés társadalmi szerepének az eltérő megítélésében. Ha megvizsgáljuk, hogyan jutottak mostanra a fejlett világ országai abba az állapotba, hogy nézeteltéréseiket háború nélkül oldják meg, sőt mi több. vitatkozás közben még együtt is működnek, akkor a szerződés szerepét kell megértenünk a modern demokráciák és a nemzetközi rend kialakulásában. A szerződést a nyugat-európai politikai hagyomány és a demokratikus társadalom legfőbb szervező elvének tartják. Eszerint a szabad emberek társadalmát nem az erő, a zsarnokság és a szolgalelkűség tartja össze, hanem egy, az emberek között létező, javarészt íratlan megállapodás, a társadalmi szerződés. A szuverén egyén átadja szuverenitásának egy részét az általa létrehozott államnak, azért, hogy az a továbbiakban védje az ő és mindenki szabadságát bármiféle önkénnyel szemben. Ennek szellemébén nemcsak a törvényeket és írásos szerződéseit köteles megtartani az ember, hanem adott szavát, sőt egy sor olyan szabályt is, amelyet a társadalom íratlanul elfogad. Azaz itt nemcsak hatalmi, hanem erkölcsi rendről is szó van, és emiatt mindezeket akkor is elvárja tőle a társadalom, ha az adott pillanatban lehetősége adódna e kötelezettségek alóli kibújásra. Azaz egy köztiszteletben álló egyén megszegheti az íratlan szerződés szabályait, de azzal hitelét veszti a társadalomban. A továbbiakban megbízhatatlan csirkefogónak tartják, aminek meglesznek az egzisztenciális következményei is. Persze ez nem azt jelenti, hogy az élet bármely területén - beleértve az országok nemzetközi kapcsolatait - örök érvényű minden szerződés. De azt mindenképpen, hogy azokat nem egyoldalú semmibevétellel változtatják meg. Ehelyett a megváltozott helyzetnek, erőviszonyoknak, érdekeknek, értékeknek megfelelő új szerződést kötnek a felek. Tehát a gyengébb egyetértése is kell hozzá. Ezzél szemben a gyakran bizáncinak nevezett, Európa keleti részében és a Balkánon honos politikai kultúra a szerződést egy pillanatnyi erőegyensúly papírra vetésének tekinti, amit a helyzet megváltozásával simán megsérthet az erőfölénybe került fél. Sőt akkor tekintik ügyesnek, ha megfelelő pillanatban szegi meg. Főleg ha egy hitetlen gyaurral szerződött az igazhitű muzulmán. Ezért van szükség itt állandóan korrupcióra, mert az egyén gyakran csak az erősebb érdekeltté tételével tudja érvényesíteni jogait, beleértve akár írásban megkötött gazdasági szerződéseit is. Ugye mennyire ismerős ez? Hát ezért kell Magyarországnak mindenképpen bekerülnie a NATO és az Európai Unió szervezeteibe. Mivel itt nem elég megkötni egy szerződést, hanem azt követően annak minden egyes pontját külön-külön ki is kell kényszeríteni. Sajnos, ma ez a politikai valóság. És mint a tapasztalat mutatja, nemcsak a mi nemzetiségi jogainkkal van az így, hanem egyre több emberi és polgári joggal, vagy például a civil társadalom függetlenségének íratlan demokratikus szabályával. Egyszóval az európai intézményrendszer kapuján belül sokkal jobb pozícióban van egy döntéseket befolyásolni kívánó ország, mint azon kívül. Emiatt veti számos szlovák ellenzéki képviselő is a kormány szemére, hogy maga zárja ki magát az európai integrációból. Ugyanakkor a kormány pontosan érzi. hogy a belépéshez nemcsak a társadalmi szerződés politikai kultúrájának szabályaihoz kellene igazodnia, hanem ezek elterjedése hatalmának is véget vetne. És ez a második, s minden túlzás nélkül mondható, hogy a fontosabb ok, amely miatt Magyarországnak be kell jutnia a NATO-ba és az Európai Unióba. Magyarország, Lengyelország és Csehország közé szorulva ugyanis nemcsak egy, a polgári demokráciától eltérő hatalmi rendszer képtelen magát hosszabb ideig tartani, hanem az alapját képező politikai kultúra sem kerülheti el a fejlődést. És csak így érhető el, hogy a két nemzet is képes legyen a megegyezésre. Ügy, ahogy erre háborúk és hódítások után is képessé váltak németek és dánok, osztrákok és olaszok, finnek és svédek. A sort hosszan folytathatnánk, de a tanulság ugyanaz. Van kiút, és rajtunk is múlik a dolog. Írnunk kell róla Még 1994-ben, a Hlas ľudu szeptember 23-i számában megjelent egy írás, amelyben Eva Slavkovská miniszter asszony azt állította, hogy Dél-Szlovákiában nincsenek szlovák misék, mert a magyar papok nem hajlandók szlovákul misézni. Tiltakozásunkra Ján Sokol érsekmetropolita nyilatkozatot küldött lapunknak, amelyben kifejti, hogy Slavkovská asszony kitalált dolgokat állít, mert a „magyar nyelven beszélő papok éppúgy elvégzik a szentmisét szlovák nyelven, mint magyarul". Nyilatkozatában továbbá megállapítja, hogy ha akad olyan hely, ahol nincs szlovák mise, jóllehet vannak ott szlovákok is, akkor ez csak azért van, mert minden papnak több plébániaközséget kell ellátnia, vagy azért, mert nem mondhat már több misét, ugyanis egy nap négynél többet nem szabad mondania. A nyilatkozat óta, sőt annak ellenére nem szűntek meg ezek az elmarasztalások és vádaskodások. Egyes kimutatások szerint Dél-Szlovákiában 372 olyan község van, ahol nem miséznek szlovákul. Azóta az egyik szlovák főpásztor az igazságra hivatkozva 165 községet említett, ám még így is hozzávetőlegesen 50 község indokolatlanul került a jegyzékbe, hiszen egyes községekben nincs is templom, vagy évek óta nincs semmilyen nyelvű szentmise sem, máshol viszont rendszereen mutatnak be szlovák és magyar nyelvű istentiszteleteket (Zseliz, Zsére). A számmanipulációk mégis tovább folytatódnak, Slobodník úr és más vezetők ok nélkül támadják a magyar papokat. Az utóbbi időben számos levél és panasz érkezik szerkesztőségünkbe, amelyben arra panaszkodnak a magyar hívők, hogy a szlovák papok nem hajlandók magyarul misézni. Vannak esetek, ahol a pap nem tud magyarul, de - írják - ha magyar hívők között szolgál, akkor legalább tanulja meg fölolvasni a magyar szöveget. Máshol a pap ugyan ért magyarul, de azért nem hajlandó még temetni sem magyarul, mert őt úgymond a „szlovákok számára küldték". Olyan panasz is érkezett, hogy a pap azért nem végez magyar istentiszteletet, mert fölszólították, hogy ne merjen „magyarizálni". Főpásztoraink, érsekeink és püspökeink felé fordulunk, tegyenek nyilatkozatot. Adják tudtára a magyar hívőknek, hogy a magyarok között működő szlovák papok is tudatában vannak krisztusi küldetésüknek. Ha a szükség úgy hozza, ők is hajlandók a hívők óhaja szerint magyarul elvégezni az istentiszteleteket. MONS. KOLLER GYULA FŐSZERKESZTŐ, REMÉNY (Rövidítve) Hova akarnak tartozni a magyarok? Bár a magyarok büszkék a történelmükre, a honfoglalás 1100. évfordulójának megünneplése nem úgy sikerült, ahogy sokan várták: az augusztusi nagy finálé pedig meglehetősen laposra sikeredett - írta budapesti beszámolójában a brit hírmagazin. Eredetileg világkiállítás lett volna hivatott méltó keretet biztosítani a millecentenárium rendezvényeinek. A két éve hatalomra jutott szocialisták azonban a költségvetést szem előtt tartva ejtették a tervet. Azóta pedig a nadrágszíj-megszorító intézkedések fájdalmas következményeként keserű és borúlátó hangulat lett úrrá a magyarokon. A millennium pazar megünneplése után zord idők következtek: az első világháború nyomán Magyarország elveszítette területének kétharmadát, magyar nyelvű polgárainak egyharmada az új országhatárokon kívül rekedt. AII. világháborúban Budapest rossz oldalon küzdött, ezért semmit sem kapott vissza 1945-ben az elvesztett területekből. A négy évtizeden át tartó kommunizmus még jobban megtörte a magyarokat. Az oroszok időközben elmentek, ám a magyarok - úgy tűnik - még mindig nem tudják biztosan, hová akarnak tartozni Európában. Langyosan viszonyulnak az EU-hoz tervezett csatlakozáshoz, míg a NATOcsatlakozás egy friss fölmérés szerint a lakosságnak még nagyobb részét hagyja hidegen. Vezetőikből hiányzik a karizma, amely segíthetne abban, hogy a nép új azonosságtudatra ébredjen. Mindössze a lakosság egytizede véli úgy, hogy az országjó úton halad. Sokan viszont úgy gondolják, hogy Magyarország közel áll a csődhöz. Az egy főre jutó államadósság a legmagasabb az egykori kommunista tömbön belül. Az 1989 után összeomlott gazdaság csak csigatempóban tér magához. Az idei évre 1 százalékos növekedéstjósolnak, ami sokkal lassúbb, mint a környező országok üteme. A lengyel és a szlovák gazdaság 7, a cseh 5, a szlovén pedig 4 százalékos ütemben fejlődik. A magyarok várható élettartama rövidebb, mint számos fejlődő ország lakosaié. Élen járnak ivásban és dohányzásban, s az övék Európa legmagasabb öngyilkossági mutatója. Úgy tűnik, sok magyar legjobb esetben is csak fatalista módon éldegél máról holnapra. Siralmas kontraszt ez a múlt századvég mámorító napjaihoz képest, nem szólva Árpád vezér dicső (bár véres) korszakáról - zárul az írás. The Economist ITTHON TÖRTÉNT - 7 NAP ALATT 1 ÜJ SÖPRŐK AZ ÜJ JÁRÁSOKBAN. Csütörtökön a miniszterelnök beszédet mondott Zsolnán. majd nyilatkozott a Twist Rádiónak, és sikerült teljes mértékben eloszlatnia azok reményét, akik eddig még abban bíztak, hogy Szlovákia új közigazgatási felosztásával až ésszerűség kezd érvényesülni a kerületek és a járások mindennapi életének irányításában. Viszont még magasabb lóra ültette azokat, akik már eddig is abban bíztak, hogy az új terüleü felosztással megkezdődik az állások párthovatartozás szerinü újraelosztása. Mind a populizmusban, mind a legprimitívebb nacionalizmusban rejlő lehetőségeket kiaknázta Mečiar, és egyértelműen kimondta: megkezdhetik hivatali íróasztaluk kiürítését azok, akik másképp gondolkoznak, mint a koalíció három pártjához tartozóknak gondolkodni illik. „Hogy is néznénk ki, ha olyanok dolgoznának az államigazgatásban, akik nem akarták ezt az államot?" Szó szerint ezt mondta, és a gyengébbek kedvéért még hozzátette: ,jSs éppen az ellenzék az, amely nem akarta." Ez a szlovák nemzetiségű másként gondolkodók címére fogalmazódott meg, akik annak idején úgy gondolták, a legilletékesebbet, a lakosságot is illő lenne megkérdeni, mielőtt a nemzetibb politikusok szétverik Csehszlovákiát. Hogy a magyarok is tudják, ,Jiány óra van", még hozzátette: „Nem szabad támogatni azokat, akik inkább Budapesthez húznak, nem pedig Pozsonyhoz." Szlovákiában így gyártják manapság az irredentákat. Mesterségesen, mindenáron, miniszterelnök által. Ugyanezt akár Gustáv Husák is elmondhatta volna a kommunista egypártrendszert védelmezve. Csak néhány kifejezést kellett volna másokkal helyettesíteni. Az államigazgatási posztokon tehát megkezdődött a nagy seprés, és ha lesz hozzá idejük Mečiaréknak, megtalálják rá a módot, hogy az önkormányzatok választott szerveiben is megismétlődjék az, amit itt 1945 és 1968 között normálisnak, 1969 és 1989 között pedig normalizáltnak tekintettek. Rondán megbosszulják 1989 novemberét. CSABA KIRÁLYFI ÉS AZ USA KÖZÖTT. A szlovákiai magyar pártok vezetői ha a területi autonómia megszerzése, illetve meg nem szerzése kilátásairól volt szó, a szó szoros értelmében és tekintélyes terjedelemben „köpték" azokat a példákat, amelyek „egyértelműen" bizonyítják, hogy Európa szerencsésebb országaiban számos helyen jól működik az etnikai alapú terüleü autonómia. Igaz, kósza hírek eljutottak hozzánk arról, hogy a NATO és az EU néhány, meghatározó jelentőségű tagországában a vezető politikusok enyhén szólva nem lelkesednek a kisebbségi jogok ily módon való garantálásáért, a kisebbségi magyar azonban hajlamos a csodavárásra. Magyarországra, a külügyminisztériumba nemcsak kósza hírek jutottak el pl. az USA, Franciaország és más nagyhatalmak területi autonómiától való idegenkedéséről, hanem konkrétumok is. Budapest mindazonáltal - nagyon enyhén szólva - megnyilvánulásaiban nem túlozta el e körülmény hangsúlyozását. Sajnos, itt nemcsak a Csaba királyfi hadaira váró küldetéstudatosokról van szó, hanem azokról is, akik az 1994-es választások után kerültek hatalomra, és akikre a korábbiaknál nagyobb realitásérzék jellemző. Valahogy úgy gondolkodtak, nem célszerű ilyen információkat túlhangsúlyozni, netán még figyelembe is venni, mert a választásokon csúfos vereséget szenvedett mélynemzetiek még erőteljesebben hangsúlyoznák a liberálisok és a szocialisták nemzetvesztő hajlamát. Csak úgy mellékesen: ezt akkor is hangsúlyoznák, ha Horn Gyula valamilyen ügyes húzással Magyarországhoz csatolná a texasi olajmezőket, miközben Pető Iván Újévtől Szilveszter napjáig egyfolytában díszmagyarban járná az országot. Budapesten is valami olyan történt, mint Pozsonyban: a szélsőséges nemzetieknek sikerült terrorizálni a normális embereket. Csakhogy valami olyan történt nemrég, ami arra kényszeríti Magyarország külpolitikájának irányítóit, hogy tovább már nem lehet hallgatni az USA területi autonómiától való viszolygásáról. Magyar poliükusokkal egyértelműen közölték Amerikában, hogy a területi autonómiát nem támogatják. Félreértés ne essék, nem azt mondták, hogy nem támogatják a magyar kisebbségek jogainak érvényesítését hanem hogy más megoldásokat támogatnának. Ezért gyorsult fel a magyar-román alapszerződés kidolgozása, ezért lett kompromisszumképesebb Budapest, ahol a felelős poliükusok nem akaiják kockára tenni a NATO-hoz csatlakozás esélyét. És nem akarják, hogy a „szégyenkártya", a Fekete Péter Magyarország felelős irányítóinak kezében maradjon. A szlovákiai kisebbségi magyar poliükusoknak rá kellett döbbenniük, hogy nem Dél-Tirol dönti el, térségünk melyik országa kerül, illetve nem kerül be a nyugati nemzetközi szervezetekbe. Bonyolultabbá váltak a szlovákiai magyar politikusaink feladatai. Néhány napon belül elválik, vannak-e az eddigiektől eltérő más elképzeléseik is, vagy pedig görcsösen ragaszkodnak ahhoz, amit eddig meg tudtak fogalmazni, de ami azok számára elfogadhatatlan, akiken Európába jutásunk múlik. Válaszút előtt - idehaza is Nem mindenki nacionalista vagy búsmagyar azok közül, akik nem felhőtlen örömmel fogadták azt a hírt, hogy több mint egyesztendős alkudozás után váratlan gyorsasággal elkészült a magyar-román alapszerződés szövegtervezete. Azoknak az aggodalmát tartom indokoltnak, akik számára teljesen egyértelmű, hogy a kisebbségben élő magyarság és más nemzetiségek gondjait csak úgy lehet fokozatosan rendezni, ha Magyarország s vele együtt minél több közép-európai ország - a mi érdekünk az, hogy Szlovákia is - bekerül az európai integrációba. Ugyanakkor látják azt is, hogy a magyar kormány olyan szlovák és román partnerekkel kénytelen kiegyezni, akik nagyon céltudatosan manipulálnak a nemzetállami és a polgári elvekkel. Ha nemzetiségi jogokról van szó, akkor sűrűn hivatkoznak polgári elvre, és ugyanezt teszik akkor is, amikor nyugati diplomatákkal tárgyalnak. Miközben nemzetállami és pártállami eszméket dédelgetnek s igyekeznek valóra váltani az önkormányzatiság elvének megcsúfolásával és a kisebbségek szerzett jogainak csorbításával is. Mindezek ellenére döntő érvnek tartom, hogy még ilyen körülmények ellenére sem szabad lekésni az euro-atlanti csatlakozást. Ebből a szempontból igaza van Kovács László külügyminiszternek, aki a magyarországi ellenzék zajos bírálatára azt válaszolta, hogy ők egy megálmodható dokumentumot követelnek, a magyar kormány viszont csak egy elérhető alapszerződést tudott kötni a román féllel. Ölyat, amely nem szűkíti, hanem a függelékben értelmezi az Európa Tanács sokat emlegetett s ma is érvényes 1201-es ajánlását. Ez a dokumentum tételesen valóban nem tartalmazza a kollektív jogokat sem. Igaz, nem is tiltja ezeket, s ennek a ténynek a nyugati joggyakorlatban kiemelkedő szerepe van, hiszen napjainkban Európa 16 országában létezik és eredményesen működik különböző szintű, de facto kollektív jogként is értelmezhető kisebbségi autonómia, amely nyilvánvalóan de jure az egyéni jogát csoportosan érvényesítő, autonóm közigazgatásként minősíthető. Nem az utólagos okoskodás, hanem a közeljövőben hasznosítható tanulságkeresés íratja le velem, hogy sem a magyar kormány, sem pedig a határon túli magyar politizálás nem teremtett jó helyzetet a mostani egyezkedéshez. A Horn-kabinet láthatóan maga is elhitte azt a két évvel ezelőtti MSZP-s választási lózungot, hogy képesek lesznek gyorsan és aránylag könnyen szót érteni a szomszédos országok kormányaival, méghozzá az ottani magyar kisebbség ügyében is. Ma már nyilván ők is felismerték azt, amit sokan már akkor előre láttak: mindez megalapozatlan elképzelés volt. Időközben aztán egyre fontosabbá és sürgetőbbé vált a magyar kormány számára az európai integráció problémaköre és hatékony diplomáciai menedzselése. Azóta, vélhetően az európai csatlakozás sikere érdekében mintha taktikai megfontolásból a szőnyeg alá söpörték volna a kisebbségi magyarság súlyosbodó gondjait. A magyar-magyar csúcs nyilatkozatát fogadó nyugati értetlenség és fenntartás a valós problémák egyfajta elbagatellizálásával is magyarázható. S ezek a magyar külpolitika számára is váratlan reagálások tovább szűkítették a magyar kormány mozgásterét. Persze a határon túli magyar politizálás is inkább gyengítette a Horn-kabinet pozícióit. Például Tabajdi Csaba joggal kifogásolja, hogy ezek a politikusok nem mondták ki világosan azt, hogy autonómiatörekvéseikben olyan kompetenciamegosztást tartanak kívánatosnak, amely semmiképpen sem osztja meg az adott ország pénzügyi rendszerét, honvédelmét, egységes adórendszerét, nem jelenti saját törvényhozó testület vagy rendőrség felállítását, vagyis nem fenyegeti az adott ország területi és közigazgatási egységét, tehát semmilyen vonatkozásban sem helytálló a szeparatizmus vádjaLegalább egy röpke pillanatra nézzünk szét saját politikai házunk táján is. Kizárólag tanulságkeresés céljából. Tabajdi kifogásai bizony a komáromi dokumentumokra is érvényesek. Főleg azért, mert túlságosan általánosak, bizonyos részeikben pedig ellentmondásosak, s talán emiatt is gyanakvást és ellenérzést váltottak ki szinte minden szlovák ellenzéki politikusban is. Vagyis még őket sem tudtuk meggyőzni arról, hogy az európai folyamatokhoz igazodó céljainkon túl nincsenek mögöttes szándékaink. Más példa: Max van der Stoel értesüléseim szerint tavaly fölajánlotta, hogy a nevezetes 120l-es ajánlás 5. cikkelye értelmében megpróbálja a szlovák kormánynál latba vetni politikai súlyát a mi érdekeinknek és a regionalizmus elveinek egyaránt megfelelő területi és közigazgatási egységek kialakítása érdekében. A tények alapján következtetek arra, hogy politikusaink életrevaló tervezet elkészítése helyett ismét csak a komáromi dokumentumot, vagyis a maximális programot emlegették. Holott nyilván nem kell hangsúlyozni, hogy mennyire fontos lett volna minden politikai eszközt bevetni, minél több szövetségest keresni a hazai magyarság szempontjából sokkal jobb területi és közigazgatási reform valóra váltásához. Még akkor is, ha az eredmény eleve nagyon kétséges volt. A legfőbb ideje világosan fogalmazni: kisebbségi jogokat szerte a világon tárgyalások, politikai alkuk révén vagy fegyverrel lehet szerezni, netán gyarapítani. A szlovákiai magyarság sosem volt, és ma sem híve az erőszaknak, jogállami eszközökkel kívánja elérni az igazát. Ehhez pedig politikai szövetségeseket kell keresnünk, elsősorban idehaza, de külföldön is, akikkel politikusaink egyezségre tudnak és akarnak jutni, nyilván értelmes kompromisszumok árán. Jól tudom, hogy Szlovákiában ma szerfölött nehéz értelmesen politizálni, de sorskérdéseink fokozatos megoldására csakis ilyen stratégia alapján kínálkozik esély. Akkor hát most mi a teendő? Először is az, amit egyre többen javasolnak: olyan fórum összehívása, ahol felelősségteljesen elemezhetjük jelenünket, s kialakíthatjuk cselekvési programunkat, kisebbségi stratégiánkat. Mert föl kell végre ismernünk, hogy hazai magyarságunk is válaszút elé érkezett, s a legfőbb ideje, hogy a mai kihívásokra előremutató alternatívákat keressünk. S találjunk, minél előbb. SORSZEMKÖZT Szilvássy József rovata