Új Szó, 1996. augusztus (49. évfolyam, 178-203. szám)

1996-08-16 / 191. szám, péntek

2) ÚJ szó BELFOLD - KÜLFÖLD 1996. augusztus 16. Amit lelkesedésből már nem lehet LÁTOGATÓBAN A HATVANÉVES KUBIČKO KUCSERA KLÁRA MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZNÉL Dupla dimenzió Könyvet ír, kiállításokat rendez, újságot szerkeszt, most éppen egy nemzetközi építészeti konferenciát készít elő. A naptár szerint Kublčko Kucsera Klára művészettörténész hatvanéves. De mintha ez nem lenne igaz. Mert ő valójában kortalan. Fiatalos lendülettel, teli energiával, derűlátással ét és dolgozik. Vissza-visszatérő emlékek „Nyugodt, kulturált családi környezetben nőttem fel. Mégsem a kellemes, örömteli élmények hatottak erősebben, hanem azok, amelyek megrázóak voltak, amelyekre a mai napig borzongva gondolok vissza. Gyerekként éltem át a második világháborút, Léván. A városban nem voltak harcok, bombázások, de állandó félelemben éltünk. Negyvenöt őszén egész Lévát kilakoltatták a döntő offenzíva előtt, mielőtt áttörték volna a garami védővonalat, és a városba beköltözött a hadsereg. Minket Ipolyságra vittek, és később onnan is hoztak vissza. Megéltem azt a szörnyűséget is, amikor nagyon jó zsidó barátnőimet és kisgyerek játszótársainkat elvitték a gettóba, aztán teherautókra rakták őket... és soha nem jöttek vissza. Ezek az emlékek generációs emlékek, a mi nemzedékünkben vissza-visszatérnek. Bartusz György egyik új alkotása is ezt példázza. A mai napig erős és határozott bennem az az érzés, hogy ilyesmit nem szabad megengedni, s mindent meg kell tenni, hogy hasonló dolgok ne ismétlődhessenek. Mindig olyan megoldást kell találni, hogy az embereket ne lehessen ide-oda hurcolni, esetleg elpusztítani. A kulturált környezetet nemcsak a család, hanem Léva, a valamikori kisváros is nyújtani tudta. Kevesen tudják, és kevesen emlékeznek rá, hogy a negyvenes években Léván szimfonikus zenekar működött." Művészettörténet európai színvonalon „A háború után jött a szlovák iskola. Léván szlovák gimnáziumba jártam, de amikor Komáromban megnyílt a magyar gimnázium, édesanyám kivett Léváról, mert úgy döntött, hogy az utolsó évre bead magyar iskolába. Ott, Komáromban egész életre szóló barátságot kötöttem Tőzsérrel, Koncsollal, Nagy Jánossal, Erdélyi Gézával, Liptay Lotárral, Cselényivel. Ez nagy ajándék az élettől. 1953ban, amikor érettségiztem, a Matesz dramaturgot keresett. Valakit, aki Budapesten tanult volna, majd hazajön a színházhoz. De édesanyám félt, hogy hónapokig távol leszek, ezért aztán, bár megcsináltam a felvételit, az ő kérésére mégsem mentem el Budapestre. Itt kezdtem a főiskolát Pozsony" ban. A bölcsészkarra jelentkeztem, de úgy mentem a felvételire, hogy azt gondoltam, művészettörténet szakon általános művészettörténetet fogok tanulni. Zenéből, irodalomból sokkal jobban fel voltam készülve, mint képzőművészetből. Tulajdonképpen az első évfolyamban tudatosítottam, hogy ez a hivatás elsősorban képzőművészettel kapcsolatos. De esztétikát is hallgattam, tehát a többi művészeti ággal is foglalkoztam. Egy tanévet Prágában töltöttem. Ott mar akkor európai színvonalú művészettörténetet lehetett hallgatni. Itt, Szlovákiában akkor ez egy egészen friss szak, ma volt, amely tulajdonképpen csak a háború után indult." írtam is, szavaltam is „Ahogy a gyerekkoromat, úgy fiatalkori éveimet is megjelölte, meghatározta a kor. Akkor már nem faji, hanem osztálymegkülönböztetések miatt üldöztek embereket. Átéltem ötvenhatot, és ott voltam mindig minden diákmegmozdulásnál. Abban az időben szépirodalommal is foglalkoztam. írtam is. A szabadságról és a szerelemről. A mai napig őrizgetem fiatalkori próbálkozásaimat. Verseket, rövid prózákat. Az utolsó írásaim hatvanháromban vagy hatvannégyben jelentek meg az Irodalmi Szemlében. Aztán megszületett a harmadik gyermekem, s abbahagytam az írást. De színjátszóként is próbálkoztam, szavaltam Ady-esteken és a rádióban. Mint alapítótag, nagy táncos voltam az Ifjú Szivekben. Nem kellemes számomra, de kénytelen vagyok kimondani, hogy amikor 1988-ban elolvastam Koncsol Lászlónak a Nemzedékem útjai című könyvét, bizony nagyon meglepődtem. Fogtam a telefont és felhívtam őt. Mondom neki, te, Laci, elloptad az ifjúságomat. Mert azoknál a történéseknél, amiről ő a könyvében ír, mindenütt jelen voltam. Aktív részese voltam azoknak az eseményeknek. Laci még a nevemet sem említi meg. Megkérdeztem tőle, mondd, Laci, hogy tehetted ezt? Azt válaszolta, valahogy kiestél az emlékezetemből. Aztán fölhívott egyszer, és azt mondta, Klári, most írok valamit, amiben visszaadom az ifjúságodat. A mai napig nehéz elviselni azt a tudatot, hogy a negyven év alatt, ami szakmailag mögöttem van, nem volt lehetőség, és ma sincs lehetőség arra, hogy egy magyar művészettörténész itt, ebben az országban magyarul végezhesse a munkáját, s legyen munkája. Igen, ma már létezik a magánszférában ilyen vagy olyan, jobbára kommersz tevékenység, de az nem az, amit én szerettem volna. Mikor befejeztem az iskolát, felajánlottam a munkámat a Csemadoknak is, de nem kellett. Aztán elmentem Besztercebányára, s ezt nagyon sokan felrótták nekem. A szememre vetették, hogy szlovák városban telepedtem le. Emiatt sok magyar eseményből kimaradtam, ez igaz. Még Koncsol emlékezetéből is kiestem." Őskultúrák vonzásában „Szeretek utazni. Hetvenkilencben egy földközi-tengeri utazáson vehettem részt, nyolcvannégyben egy hónapig Indiát csodálhattam. Utazással az ember nemcsak racionális tudáshoz jut. A dolgok lényegén kívül azt is megérti, miért olyan valamely nép művészete, építészete, amilyen. A világvárosok is vonzanak, de inkább olyan helyekre vágyom, ahol az ember érezheti az őskultúrák jelenlétét és kisugárzását." A szeretet megtérül „Amióta a házasságom felbomlott, főleg a szakmának élek. Pályámon akkor kezdtem egyenes úton haladni. Nem csináltam olyan vargabetűket, mint azelőtt, amikor a családot helyeztem az első helyre. Hogy mit értem el? A Szlovák Nemzeti Galériában megalapítottam az építészeti gyűjteményt. Első és egyetlen kurátora voltam egy nagyon rövid ideig működő építészeti és alkalmazott művészeti galériának, amely része volt a nemzeti galériának. Sajnos, ezt a részleget nagyon gyorsan megszüntették. Azóta nincs. De már él a köztudatban, hogy volt, s hogy ilyesminek léteznie kell. Minden visszássága ellenére a huszadik század vége nagyon érdekes és nagyszerű kor. Lélegzetelállító új lehetőségeket kínál, ha az ember a jó felé nyúl. Olyan dolgokat tudunk meg a múltról, az emberről, a természet működéséről, amire korábban nem volt lehetőség. Nem szabad a mindennapok visszássága miatt csak elítélni ezt a kort. Lényeges, hogy az ember a saját életkorát saját történelmi korában a lehető legteljesebben élje. A mai napig nyitott vagyok az újra, mert ha az ember megszokta, hogy állandóan tanul, állandóan befogad, akkor azt egyszerűen nem tudja abbahagyni. Másrészt nagyon hagyománytisztelő vagyok. Szükség van a gyökerekre. Fontos, hogy tartsuk ezt a dupla dimenziót. Előre is, hátra is. Ne úgy éljen az ember, ahogy a levél száll a szélben. Gondolkodva kell élni. Nem szabad, hogy negatív érzelmek legyenek bennünk. Mindig pozitív dolgok felé kell irányulnunk. A legrosszabb, ha tetteinket, cselekedetünket a gyűlölet irányítja, mert elsősorban saját magunkat sebezzük és gyengítjük. Optimizmusom élettapasztalatból is fakad. Ma már nem tartom tragikusnak, ha látom, hogy hiába teszek bármit, nem tudok előrelépni valamilyen munkában. Akkor leállók, nem csinálom tovább. Amíg fiatal voltam, nagyon el tudtam keseredni, még sírtam is, ha nem mentek a dolgok. Most már nem. Az ember mindig bölcsebb. S van egy titkom. Mosolyogni kell, mert az visszasugároz. A szeretet megtérül. Az agresszív és gyűlölködő helyzetekből kilépek. Higgyék akár, hogy feladtam a harcot, de az ember ilyen helyzetekben csak vesztene. Még akkor is, ha győz..." TALLÓSI BÉLA Az egyik amatőr művészeti csoport vezetője mondta nekem a minap: - Abból, hogy a sajtóban a kormányt és az állami hivatalokat szidják, néhány újságíró talán meg tud élni, de nekünk a „hogyan tovább?"-ra kell elsősorban választ keresnünk, mert különben az történik, amit rosszakaróink szeretnének. Ez a „hogyan tovább?" bizonyára sok szlovákiai magyart foglalkoztat manapság. Elsősorban a Csemadok-tagságot, amely a megszüntetett költségvetési támogatás következtében kénytelen volt felszámolni szervezeti struktúráját. Egyes területi választmányok titkárságai a jelek szerint eredményesen szervezik át működésüket, a többség viszont - nem mindig a saját hibájából - az önálló működéshez nem tudja előteremteni a minimális pénzösszegeket sem. Máshol - sajnos, ezek vannak kevesebben - felismerték, hogy szervezés és módszertani irányítás, vagyis a kulturális menedzselés nélkül nem lehet eredményt elérni. Ehhez pedig legalább részmunkaidős szervezőkre, illetve a szakmai irányítást alkalomszerűen szerződéses jogviszonyban végző szakemberekre van szükség. Mindennek a hátterében a pénz áll. Azt ugyanis már a leglelkesebb amatőrök is tudják, hogy az ő áldozatkészségük - a próbákon, a gyakorlásokon, a fellépéseken, az utazásokon, a fesztiválokon megmutatkozó szellemi erő - önmagában is kimutatható érték. Nem beszélve hosszasan azokról az anyagi áldozatokról, amelyeket az amatőr művészeti csoportok tagjai, a szülők, a tanárok, a családtagok vállalnak. És abban a pillanatban még nem kerestek támogatókat, nem pályáztak alapítványoknál és állami alapoknál, sem az önkormányzatoknál. Lehet hivatkozni a szlovákiai magyarok önbecsülésére, nemzeti öntudatára, anyanyelvük és kultúrájuk fennmaradásáért edTöbbkötetnyi vers után örömmel vehetjük kézbe Ozsvald Árpád új, de nem a legújabb könyvét, amely Nincsenek szemtanúk címmel jelent meg a Madách Kiadó gondozásában. „A líra mai devalvációjában" (Tőzsér Árpád), ez a harmincöt verset tartalmazó karcsú Ozsvald-kötet megnyugvást, hitet és szellemi felfrissülést ad olvasójának. Hiszen a múltba-merülés, a jelen rögzítése és a bizonytalan jövő faggatása - Ozsvald költészetének hármas alappillére -, mozaikszerű (film)vágásokkal van jelen a kötetben. A három versciklusba sorolt darabok (Az idő halála, Álom a tűzfalon, Ammoniták) nem követik kronológiai rendben egymást. A hatásvadász megszerkesztésnek itt még a látszata sem merülhet fel, de „a mester", halkszavü és meditációra ösztönző poézisének minden egyes vers-„művét"/ örökre megjelölte." Mert „Ozsvald Árpád költészetében kétségtelenül óriási szerepet játszik a múlt: az egyéni és kollektív múlt, sőt a földtörténeti - még nem embertelen, csak ember nélküli - múlt, amelynek kisebb-nagyobb darabjait, cserepeit a költő megpróbálja esztétikummá avatni". De olvassunk csak bele a könyvbe: „ Itt élek a történelem,/ KözépEurópa örökké/ huzatos völgyeiben,/ keresve a borostyánút nyomát" - írja költőnk a kötet címadó versében. Aki eraviszdig is zokszó nélkül meghozott áldozataikra. Ettől azonban még nem kerülünk közelebb az adófizetőként joggal igényelt költségvetési támogatásokhoz. Egyelőre az egyetlen kifizetődő módszernek az erkölcsi gátlások nélkül való behódolás látszik. Ezt igazolja az a tény is, hogy a Pro Slovakia állami kulturális alap félmillió koronát juttatott a „megjegyezhetetlenül hosszú nevű"-ként ismert „magyar" politikai pártnak. Állítólagosán: az általuk szervezett kulturális rendezvényekre. Tegyem hozzá gyorsan, hogy azoknak mindvégig önző politikai érdekeket követő jellegük van, nem is szólva arról, ha a kulturális alap kultúrára szánt pénzét pártsajtóra, tagtoborzó rendezvényre, propagandaanyagok kiadására költik. Ha a szlovákiai magyarság számára csak ez az út maradna, feltehetőleg a gyors behódolás, a lassú, de igencsak biztos asszimiláció és az oktatásban, majd a kultúrában is bekövetkező nyelvváltás lenne a további sorsa. Azt ugyanis kötve hiszem, hogy az amatőr lelkesedés elegendő lesz a világ globális tömegkultúrája általi kihívások, valamint a szlovák nacionalista kormányhatalom felől érkező állandó leckéztetés ellenében. Lelki és anyagi kultúránk nemzeti öntudatot megtartó erősítő - értékeinek féloldalassága a kommunista rendszerben is közismert volt. Éppen az intézményes jelleg csonkasága és a tudományosság hiánya degradálta a „daloló, táncoló Csemadok" szintjére kultúránkat. És akkor még volt önállósága az Ifjú Sziveknek és a két társulatot magába foglaló Magyar Területi Színháznak. Ma már nincs. És nincs pénz a Szőttes működtetésére, nincs pénz tanfolyamokra, nincs pénz a szlovákiai.magyar kultúra intézményesítésére és a menedzselésére. Szép lassan elveszíti minden a szakmai bázisát, márpedig évente egyszer talán lehet szervezni táncháztábort, színjátszófesztivált meg országos kulturáRECENZIÓ OZSVALD ÁRPÁD: NINCSENEK SZEMTANÚK kuszként járja be a Duna-medencét, teszi dolgát, s írja verseit; elmondja tapasztalatait és kimondja gondolatait. Mert szerinte „A krónikás/ mindig a maga igazát/ bizonygatja,". Csak egy biztoskezű, felkészült költőnek adatik meg az a kiváltság, hogy a befogadó is az ő szemével láthassa a világ mindenkori történéseit. Hiszen Ozsvald Árpád aki az ötvenes évek derekán „falusi idillekkel" kezdte költői pályáját -, mára már elmélyült gondolati tartalommal teszi feszessé verseit. Kétségtelen, hogy sokrétű érdeklődés mellett, és kifejezésmódjának modernsége ellenére is, ő az egyik legolvashatóbb, és legközérthetőbb költőnk. Úgy hiszem, hogy ez a tömör - és talán keveset mondó - megállapítás nem kisebbítheti Ozsvald Árpád eddigi költészetének világosan megrajzolható körvonalait. Versbeszédét olyan aprólékos igénnyel fejlesztette és gyúrta mai formájába szerzőnk, hogy az a mai modern irodalom minden fontos „mutatójának" eleget tud tenni. Habár sohasem volt az újítók és a formabontók élharcosa, de eddigi munkásságával kétségtelen, hogy a szlovákiai magyar irodalom legjobbjai között a helye. Ozsvald Árpád költészete nem az a költészet, amelyet minden áron a patikamérlegre kellene helyeznünk. Mert az effajta költői „mérlegelés", illetve megmérettetés nem minden esetlis ünnepélyt dacból és lelkesedésből, de közben a dolgok elveszítik lényegüket. Nem lesz mód ugyapis a terepen végzett gyűjtésekre, a néprajzi anyagok tudományos feldolgozására és megjelentetésére. Nem maradnak fenn a színjátszók szakmai fórumai, nem adják ki a módszertani könyveket, egy-egy régió versmondói számára tanfolyamok nélkül újabb évtizedekre csupán álom marad az országos siker. Végül is ott tartunk, hogy ez a demokratikus úton hatalomhoz juttatott nemzeti diktatúra egyelőre a magánszférát és a magánéletet még nem teperte maga alá. Bár, az ebben a helyzetben valamennyire megoldásokat kínáló nonprofit szférát is az ellenőrzése alá vonta az új alapítványi törvénnyel. Feltehetőleg csupán idő kérdése, hogy a saját nemzetét is lelki és ideológiai nyomás alatt tartó hatalom, mikor kötelezi az állampolgárokat olyan viselkedésformákra, amelyek kötelezően elrendelt cselekvéseken alapulnak majd. Már most gondolkodni kellene azon, hogy a demokratikus állampolgári jogok keretein belül, milyen szellemi ellenállást lehet kialakítani olyan sokunk számára egyelőre lázálmos képzelgésnek tetsző - igyekezetek ellen, mint a büntetőtörvénykönyv újból előkerülő szigorítása, különös tekintettel a szlovákiai magyarokra. Bármenyire is reménykedünk nemzeti öntudatunk erejében, nemcsak a sokak által átmenetinek tartott nemzeti diktatúra idejére kell megtalálnunk a túlélés kultúrabeli technikáit. Engem legfőképpen az érdekel, hogy mi lesz utána, s egyáltalán lesz-e még következő időszakasz, amely alatt megtaláljuk anyagi és szellemi kultúránk intézményesítésének és menedzselésének a módozatait. Ha egyáltalán lesz még mit menedzselni az ázsiai nomád hordák leszármazottai számára a Csallóközben- felállított rezervátumokban. DUSZA ISTVÁN ben szolgálja az irodalom javát. Kulcsszavaiból készíthetek ugyan statisztikát, szigorú költészet-szemiotikai „okoskodás" alapján, akár el is marasztalhatom, a posztmodernbe, ha akarom, se tudom beleágyazni. Akkor vajon mit ér ez a költészet a mai modern irodalom eléggé zavaros értékrendjében? - tehetnénk fel a kérdést. Mint ahogy annak idején a jeles romániai magyar költő, Szilágyi Domokos is papírra vetette, hogy vajon „A költő mit is tehet?" Nos, erre a valóban költői kérdésre szinte rímel és választ is ad Ozsvald Nem tudhatod... című versének néhány ars poeticái érvényű sora. íme: „... énekelj akkor is,/ ha dalodra/ senki sem figyel" mondja költőnk. Ozsvald Árpád míves költészete - e mostani szép, jó és bölcs verseinek lazán összefonódó csokra - kellően alátámasztja, hogy poétánk otthonosan mozog a görög-római mitológia s az európai kultúra területén, s magabiztosan építkezik mindabból, ami ezen a történetekbentörténelemben, sorsokban-tragédiákban gazdag területen fellelhető." Merjük leírni végre, hogy nívós költészet az Ozsvald Árpádé. Szerény óhaja; „Egyszer még/ el kellene indulnom/ a szivárványok útján,/ megmosni arcomat/ a nevenincs patak/ tiszta vizében." - legyen/lehessen megtermékenyítő, békés igazi történéssé! VÖRÖS PÉTER Szemtanúk tanúja