Új Szó, 1996. augusztus (49. évfolyam, 178-203. szám)

1996-08-16 / 191. szám, péntek

1996. augusztus 16. VELEMENY-TALLOZO ÚJ SZ

Ó 5 J Most legyünk észnél Amint az sejthető vólt, a jelenlegi szlovák kormányzat nem kívánja abbahagyni egy miniszterelnöki találkozó .kedvéérta magyar-magyar csúcs kapcsán megkezdett diplomáciái és propagandaoffenzíváját. Ennek az offenzívának csak az egyik célja a figyelem elterelése a sokasodó belpolitikai botrányokról. Ennél sokkal fontosabb szándéknak tűnik Magyarország európai integrációjának a megnehezítése, sőt esetleg a megakadályozása. Ha a propaganda nemzetközi szinten is sikerrel járna, akkor elfedhetné ä magyar-magyar csúcson elfogadott határozat szövegének kilencvenöt százalékát. Továbbá eljelentékteleníthetné azt a tényt, hogy az érvényes magyar-szlovák alapszerződésből Szlovákiára háruló feladatokat a kormány nemcsak nem teljesíti, hanem sorozatosan meg is sérti a szerződésben foglaltakat. Ehhez a szlovák kormány elképzelése szerint elég jó hangosan és elég gyakran hangoztatni a magyar-magyar csúcs záródokumentumának autonómiakitételét, és belemagyarázni a szövegben nem szereplő állításokat. Ám a szlovák külpolitika mostani magatartásának nemcsak az az üzenete, hogy Szlovákia elégedetlen a budapesti találkozóval, hanem az is, hogy nem kíván megegyezni Magyarországgal. Kompromisszumkeresés helyett vádaskodik. Külföldön intrikál, noha a két ország közötti problémákat elsősorban maga a két ország kell, hogy megoldja. Ez a magatartás pedig elsősorban Szlovákia integrációját nehezíti. Persze több jel vall arra, hogy a szlovák kormánypártok meghatározó erői mind ez ideig nem kívántak sem a NATO, sem pedig az EU teljes jogú tagjává válni. Látható volt, hogy a térségben létező feszültségek erősítésében érdekeltek. Ezzel igazolhatják saját közvéleményük előtt centralizációs szándékaikat, és ezzel terelhetik el a figyelmet azokról a gyakori botrányokról, amelyek megmutatják hatalmuk igazi arcát. Azaz a szlovák kormányzat mostanáig nem integrációra, hanem egyszerű elfogadottságra törekedett, hasonlóan a szerbiai vagy horvátországi vezetéshez, egy különbséggel. Nevezetesen, hogy Szlovákiának gazdaságilag létérdeke az EU-társulási szerződés megtartása a szlovák nyersanyagokat eladhatóvá tevő vámkedvezményei miatt. Eközben oroszországi kapcsolataival kívánta befoltozni az így keletkező diplomáciai lyukakat. Nos, ennek az elképzelésnek megvannak a most már érezhető gyengéi. Az egyik, hogy a gyengülő Oroszország fokozatosan feladni kényszerül közép-európai pozícióit. Egyes szlovák politikusok nagy reményeket fűztek az orosz kommunisták elnökjelöltjének győzelméhez. Ám ha Borisz Jelcin veszített volna, akkor sem oldódnának meg az orosz társadalom és gazdaság mélyülő szerkezeti problémái, hanem még jobban elmélyülnének. Azaz az orosz támogatás létezik ugyan, de túl gyenge. Avagy másként szólva az erő immár nem Keleten van. A szlovák vezetésnek pedig most kell szembenéznie ezzel. Az elképzelés másik gyengéje, hogy az utóbbi időben az európai liberálisok már az asszociációs szerződés felmondását is felvetették. így vannak jelek, melyek szerint a kormánypárti politikusok egy csoportja még egy lépést fontolgat. Úgy tűnik, a kormány itthon már jól ismert félrevezető taktikáját kívánnák külpolitikailag sikerre vinni. Felvetődött, hogy az ősz folyamán kiegészítik a korábban megtisztogatott parlamenti bizottságok némelyikét néhány ellenzéki képviselővel, hiszen a kormányzati többség úgyis megmarad bennük. Eközben folyamatosan tárgyalási készségükről biztosítják az ellenzék pártjait, noha eszük ágában sincs hatalmi kérdésekben megegyezni velük. Úgy vélik, néhány ilyen lépéssel eljátszható a demokrácia visszaállításának színjátéka. E módon az ősz folyamán egészen a belépési tárgyalások megkezdéséig egyfajta belépési ködfüggönyt lehetne vonni a kül- és belföld szeme elé, ami még az oroszországi kapcsolatok megtartását is lehetővé tenné. A szlovák ellenzéki pártok kritizáló kedve mérsékelhető azzal az érvvel, hogy most stratégiai okokból maradjanak csendben. A magyarokkal pedig fenyegetőznének, sőt az sem kizárt, hogy időnként taktikát váltva ígérgetni fognak. Egyet azonban világosan jelez a tapasztalat: ezeknek az ígéreteknek semmi közük a valós politikai gyakorlathoz. Az ősz mutatja meg, meddig kíván, illetve meddig tud elmenni a többféle érdekcsoportból álló kormány. Ugyanakkor valószínű, hogy Magyarország felvételének akadályozása tovább folytatódik. A szlovákiai magyar politikusoknak most nagyon észnél kell lenniük. Sikeres kiprovokálásuk ugyanis újabb és újabb muníciót szolgáltathat Magyarország felvétele ellen, de a magyar-szlovák alapszerződés megsértésének és sok minden másnak az elfedéséhez is. Provokációban és csapdahelyzetekben pedig feltételezhetően nem lesz hiány az ősz folyamán. Ám nekünk nem szabad átlátszó színjátékokba bocsátkoznunk. Olyan elképzelést kell prezentálnunk kül- és belföldön, amelyről nemcsak mi magunk állítjuk, hogy a szlovákiai magyarok indentitásának megőrzése és fejlesztése mellett az ország és a térség biztonságát is szolgálja, hanem amelyről a nyugati megfigyelők és szakértők előtt ez bizonyítható is. Mi most jelentősen befolyásolhatjuk, hogy egész térségünk a ki- és elmaradás zűrzavarába süllyed-e Magyarországgal együtt, vagy pedig egy új cselekvési tér nyílik meg számunkra. Tájkép, a (magyar-magyar) csúcsról nézve Sándor Eleonóra A román-magyar alapszerződésről lassan már két éve zajló szakértői tárgyalásokat Budapest eredetileg csak szeptemberben akarta folytatni. A dolgok azonban hirtelen és váratlan fordulatot vettek: a román tárgyalási ajánlatra Kovács László azonnal pozitívan reagált, és Bukarestben szerdán az államtitkárok már be is jelentették, hogy sikerült tető alá hozni a szerződés végleges szövegét. A hír csupán azokat lepheti meg, akik a nevezetes magyar-magyar csúcs után csak a zárónyilatkozat kiváltotta szlovák, román, jugoszláv reakciókra figyeltek, és észre sem vették vagy éppen lebecsülték a Nyugat rosszallását. Igaz, hogy a megfelelő helyzetértékelést a magyar nyelvű sajtó sem könnyítette meg, hiszen összemérhetetlenül nagyobb terjedelemben foglalkozott a szomszédos országok szélsőségeseinek handabandázásával, mint a nagyhatalmak politikusainak visszafogott, de határozott bírálatával. És itt nemcsak Christopher Smithről, az amerikai Kongresszus Helsinki Bizottságának elnökéről van szó, aki képviselőként meglehetősen nyíltan fogalmazta meg a zárónyilatkozat tartalma miatti aggályait. Szó van Hans van den Broekról is. Nem kellett különösebben vájtfűlűnek lenni ahhoz, hogy rájöjjünk, Kovács László nem érezhette magát kellemesen brüsszeli beszélgetésük alatt. Szlovákia és Magyarország nemzetközi pozíciójának különbözőségét is illusztrálja persze az, hogy míg Pozsonyt már ország-világ színe előtt szokták megfeddeni, addig Budapestet zárt ajtók mögött figyelmeztették: hibát követett el. A magyar és a szlovák kormány politikai stílusának különbözőségét pedig a figyelmeztetések lereagálásának módja mutatja. A Mečiar-kabinet sértődött hiszterikaként viselkedett, a Horn-kabinet viszont - menteni a menthetőt - lázas diplomáciai tevékenységbe kezdett. Ebbe a tevékenységbe illik bele a szlovák parlament külügyi bizottsága tárgyalási javaslatának villámgyors elfogadása, a Mečiarral való találkozó kezdeményezése és a román-magyar alapszerződés szövegében való megállapodás is. Ezek az akciók együttesen, de főleg a román partnerrel való megegyezés valószínűleg újra stabillá teszi Magyarország helyét az integrációra várakozó államok első csoportjában. A történtek többféle tanulsággal is szolgálnak. Először is: minden közép-európai politikai döntéshozó jó lesz, ha megjegyzi, hogy egyelőre egyetlen országnak sincs bérelt helye az Európai Unióban és a NATO-ban. Az integrációs szervezetek az eminens tanulóknak is intőt küldenek, ha azok nem tanulják meg a leckét, vagy ha nem az „iskola" követelményeinek megfelelően mondják fel azt. Aztán kínálkozik tanulság a kisebbségi pártok számára is, különösen azoknak, amelyek a magyar-magyar csúcstól egy sokkal határozottabb, mondhatnánk, radikálisabb zárónyilatkozatot is szívesen vettek volna. Nevezetesen az, hogy pontosan e miatt a nyilatkozat miatt gyengült meg olyan mértékben a magyar pozíció, amely lehetetlenné teszi a benne foglalt kormányzati kötelezettségvállalás - az autonómiatörekvések támogatása - teljesítését az integrációs esély kockáztatása nélkül, s amely miatt, némi túlzással, bármi áron meg kellett állapodni Bukaresttel. A határon túlról lehet ezt a stratégiát bírálni, a jelen helyzetben is számon lehet kérni a Horn-kabineten a magyar kisebbségek melletti keményebb kiállást. A bírálat azonban csak akkor lesz hiteles, ha megfogalmazói egyben azt is világossá teszik, mi a véleményük Magyarország integrációjáról. Végezetül idekívánkozik még egy, nemcsak a román-magyar, hanem a magyar-szlovák alapszerződésre is érvényes megjegyzés. Ezekben a szerződésekben a kormányok egymással szemben vállalt kötelezettségeiket rögzítették. A kisebbségi pártokat ezen minimális kötelezettségeket meghaladó céljaik képviseletében a szerződések szövegére hivatkozva senki nem gátolhajta. KOMMENTÁRUNK Bűnbak már van, gabona még kévés A gabonapiaccal kapcsolatos előző kommentárunkban már jeleztük: agrárberkekben évek óta nyílt titok, hogy milyen suinákolások zajlanak a gabonakivitelek terén. Miközben a hazai termelőt az utóbbi években a piaci túlkínálatra hivatkozva a termelési költségeket alig meghaladó felvásárlási árakkal etették-etetik, ügyes kereskedők milliókat kerestek az országban megtermett gabona előnyös feltételekkel való exportján. Ráadásul állami segédlettel, hiszen az exporthoz kiviteli engedélyt kellett szerezniük, amit a Szlovákiában uralkodó felemás helyzetre jellemzően nem a gabonapiacról meglehetősen pontos áttekintéssel rendelkező földművelési minisztérium, hanem a gazdasági tárca illetékesei adtak ki. (gy aztán hiába volt az Állami Piacszabályozási Alap ajánlása, sőt döntése már tavaly ősszel, hogy a gabonapiacon mutatkozó feszültség feloldása érdekében a készletek pontos felméréséig állítsák le a gabonakivitelt, az export vígan zajlott tovább. Szövetkezeti elnökök a megmondhatói, hogy még az egykori szövetségi állam külkereskedelmi minisztériumának az engedélye alapján kiállított kiviteli licenccel is került ki gabona az országból. Amint az a gabonakiviteli licencek kiadását s az ország tavalyi és idei gabonaexportját érintő, napokban közzétett ellenőrző jelentésből kiderül, az ügyben illetékes állami hivatalnokok is részt vettek az ide vonatkozó rendeletek megkerülésében. Csakis így történhetett meg, hogy a hazai piacon túlkínálatként előre jelzett mintegy 350 ezer tonna helyett tavaly az egész évben több mint 800 ezer tonna gabona kivitelére állítottak ki engedélyt, s több mint 620 ezer tonnát a vámstatisztikák szerint ki is vittek az országból. Ügy tűnik, a vizsgálat alaposan kiborítja a gabonapiaci bilit, hiszen a közzétett jelentés szerint például az eredeti licencek kiadását tartalmazó jegyzéket kézzel átírták, a piacszabályozási alap saját, kivitelt tiltó rendeletét megszegve adott ki javaslatot a gabonaexportra, a kiviteli licenceket az előírásokkal ellentétben átruházták a jegyzékben eredetileg nem szereplő cégekre, stb. A jelentés a felelősöket is megnevezi, de vajon egy minisztériumi osztályvezető felelősségre vonásával kitisztítható-e az a zavaros, amiben évek óta sikerrel halásznak az ügyesek, a jól informáltak. Még ha a földművelési tárca hatáskörébe utalják is a gabonakiviteli licencek kiadását, amit a kormányfő ráadásul nemrég rádiós nyilatkozatban tiltott le, tehát hivatalosan nem lehetneC?) is ilyen engedélyeket kiadni, a gabonapiacon uralkodó jelenlegi keresleti igény vélhetően itt is megtalálja majd a kerülő utakat a rendelkezések kijátszására. Nagyobb a valószínűsége annak, hogy az ügy a nyilvánosságra hozatala egy jól sikerüli elterelő hadművelet része, amellyel megpróbálják az üzérkedőkre fogni a hazai gabonapiacon jelenleg is uralkodó feszültséget, s ezáltal bűnbakokat keresve elterelni a figyelmet arról, hogy már a hazai termelőknél is betelt a pohár, s négyezer koronán alul nem hajlandók eladni a kenyérbúzát. Az egész botrány arra mindenesetre jó, hogy az illetékesek részben indokolhassák, miért nem telnek az állami alapok magtárai, miközben nem kell azt magyarázgatniuk, hogy a jelenlegi külpiaci gabonaárak miért haladják meg magasan azt az árat, amelyet a termelőknek itthon kínálnak. Budapest engedett A prágai Mladá fronta Dnes egymás mellett közölt véleményt a szlovák-magyar és a román-magyar kapcsolatokról. A cikkíró kiemeli, hogy paradox módon jelenleg Magyarország az, amelynek mindenáron jó viszonyra kell törekednie Szlovákiával, ha meg akarja őrizni az elmúlt két évben elért pozitív minősítését a nemzetközi színtéren. A lap szerint valószínű, hogy az elmaradt Horn-Mečiar találkozóban a szlovák belpolitikai helyzet a ludas. A cikk úgy véli, a magyaroknak van több veszítenivalójuk amiatt is, hogy Szlovákia egyre inkább kiesik a NATO- és az EU-tagság első korbeli várományosai közül. A másik kommentár éppen ellentétes hangnemű. Eszerint Budapest és Bukarest az áttörés küszöbére került, és már csak kis idő kérdése az államközi szerződés aláírása. Ez kétségkívül elsősorban a magyarok helyzetét erősíti. A közeledést elsősorban az tette lehetővé, hogy Budapest engedett a fő vitapontban, vagyis a kisebbségi autonómia kérdésében, és elfogadta a román értelmezést. A kirajzolódó sikerhez azonban a románok váratlan engedékenysége is kellett. (mh) Mozgásba lendült a magyar-román alapszerződés „szekere", és ez akkora zajt keltett, hogy még Washingtonban is meghallották. Az USA mérvadói számára muzsikának tűnik ez a „zaj". Szívesen vették a hírt, hogy a budapesti és a bukaresti kormány külpolitikája irányítóinak volt bátorsága kimászni a lövészárokból. Kimászni, mégpedig úgy, hogy a puskát nem vitték magukkal. A pozsonyi, bukaresti és budapesti (hadd használjak nagyon enyhe kifejezést) nemzetileg elkötelezett pártok székházaiba is perceken belül eljutott a hír, és a „szekér" elindulása állal kelteti zajt a nacionalisták itt is, ott is, amott is fölöttébb kellemetlen zörejnek minősítették. Funar kolozsvári polgármester kapásból megkontrázta az előzetes megállapodást, és nemzetárulásnak minősítette. A pozsonyi legnemzetibbek körében is riadalom támadt, és ennek is a következménye, hogy nem került sor a Horn-Mečiar találkozóra. G. Nagyné Maczó Ágnes, a rózsadombi gyökerű Független Kisgazdapárt alelnöke Funartól eltérően nem nemzetárulásról, hanem hazaárulásról és magyarellenes cinkosságról beszélt a magyar-román alapszerződés tervezete kapcsán. És az idézeteket még hosszan folytathatnám. Azzal a megjegyzéssel, hogy nem éppen dicső dolog, ha bármelyik magyarországi politikus bármilyen vonatkozásban egy „listán" találja nevét Funaréval, netán Slotáéval. Az igazsághoz tartozik, hogy az erdélyi, illetve a szlovákiai magyar politikusok sem egységesek a dokumentumtervezethez fűződő viszonyt illetően. Nem is lehetnek, mert politikai „keresztszüleik" sem ugyanazok voltak. Felmerül a kérdés: vajon miért gyorsult fel a magyar-román alapszerződés készítésének a folyamata? Meg merem kockáztatni, hogy azért, mert megállíthatatlanul közeledik az a nap, amikor Nyugaton egyértelműen kimondják: a térségünkbeli államok közül melyek lesznek azok, amelyek alkalmasnak találtatnak a NATO-tagságra. Horn Gyula kormánya felismerte, Magyarország számára elsőrendű államérdek, hogy szomszédaival a jövőben ugyanahhoz a szövetségi rendszerhez tartozzék. A másik felismerés: a Szlovákiában és Romániában élő magyar kisebbségek számára nem szavatolható másként a hosszú távon való fennmaradás, csak ha Bukarest és Pozsony egyaránt olyan katonai és gazdasági szövetségi rendszerhez tartozik, amely lényegéből következően leépíti a nacionalizmus Kárpát-medencére és a Balkánra jellemző megnyilvánulásait. Még egyértelműbben szólva: a NATO-n és az Európai Unión belüli román és szlovák nacionalisták a magyar kisebbséggel szemben nem engednék meg maguknak azt, amit kívülrekedve megengednek maguknak. Ez az, amit Funarék, Slotáék és társaik már felismertek, és ez az, amit Budapesten a „nemzeti elkötelezettségű" politikusok nem hajlandók felismerni, és így a következményeket tekintve tulajdonképpen egy gyékényen árulnak a szlovák és román nacionalistákkal. Véleményem szerint pozitív fejlemény, hogy a mostani budapesti kormánynak van mersze olyan lépések megtételére, amilyeneket a „nemzeti elkötelezettségű" ellenzék zöme hazaárulást kiáltva, mérsékeltebb, távolabbra látó hányada pedig fanyalogva fogad. Pozitív fejlemény, és ennél csak az lett volna pozitívabb, ha ezt az 1990 és 1994 között uralmon lévő kormány teszi meg. A jövőt, a szerves társadalmi és gazdasági fejlődés lehetőségét, az 1948-as, 1956-os és 1968-as hideg zuhanyok minimalizálásának lehetőségét a nyugati struktúrákba való betagolódás jelenti. A NATO-ba történő bejutás lehetőséget teremi ahhoz, hogy ez a három ország gazdaságilag felemelkedjék olyan szintre, hogy az Európai Unióba való felvétel ne jelentsen elviselhetetlen megrázkódtatást. A térségünkbeli kisországok történelme azt bizonyítja, hogy ezek közül az volt képes kiemelkedő teljesítményre, amelynek törekvése egybeesett az adott kor Európájának legprogresszívebb törekvéseivel. Kár, hogy Magyarországon ezt fél évtizednyi késéssel nem a magukat polgárinak tekintő pártok ismerték fel, hanem a kommunisták utódpártja teszi meg most ezeket a lépéseket. Kár, hogy az 1990 és 1994 közötti budapesti kormány félreérthető (a szlovák, illetve a román nacionalisták által szívesen félreértett és nacionalista hangulatot geijesztő) történelmi ihletésű jelzéseket adott le ahelyett, hogy a jövőbe tekintett volna. Abban (persze csak a román és szlovák nacionalisták szempontjából) még van némi logika, hogy gátolják a kiegyezést a magyarokkal. Ezzel együtt azt is gátolják, hogy országuk részévé váljék az európai struktúráknak. Tudják, hogy az etnikai homogenizálás, a kisebbség elmagyartalanítása így felgyorsítható. Abban azonban semmiképpen sem fedezhető fel ráció, hogy a kiegyezést (akár kompromisszumok árán is) Budapesten szintén fékezhi próbálják némely politikai erők. A kölcsönös kompromisszumokon alapuló kiegyezés elősegíti a NATO-hoz és az EU-hoz csatlakozást, és erre törekedve érdemes megismételni eszmefuttatásom kulcsmondatát: A NATO-n és az EU-n belüli román és szlovák nacionalisták nem engedhetik meg maguknak azt amit kívülrekedve megengednek. f AHOGY ÉN LÁTOM Egy gyékényen a kárpát-medencei nacionalisták Tóth Mihály rovata