Új Szó, 1996. július (49. évfolyam, 152-177. szám)

1996-06-10 / 159. szám, szerda

1996. július 11. VELEMENY - TALLÓZÓ ÚJ SZÓ I 1641 ] PARLAMENTI LEVÉL Semmi sem változott Visszaállt a rend a kormánykoalícióban. Úgy tűnik, egy ideig még megbízhatóan fog működni a 82-es gépezet. Tiszavirágéletű volt az ellenzék egyes képviselőinek reménye, hogy valamit is változtatni lehet az 1994 novemberétől tartó, elfogadhatatlan állapotokon, hogy sikerül legalább egy kissé megközelíteni a parlamenti demokráciát ebben az országban. A megszakított 16. ülés folytatásának nyitánya fényesen bizonyította, hogy a kormánykoalíció - pillanatnyi megingás után - ismét csak saját hatalmi érdekeit tartja szem előtt. A koalíció képviselői magabiztosan módosítgatták a már elfogadott programot, az ellenzék javaslatait - még a DBP képviselőiét is - egytől egyig elutasították. Nincs szükség a Nemzeti Vagyonalap szerveinek átalakítására, nem kell a tévé- és rádiótanácson változtatni, a SZISZ parlamenti ellenőrző bizottságának kibővítése sem időszerű már. Még a nagyon igyekvő DBP-képviselőknek is rá kellett döbbenniük arra, hogy átejtették őket, egyszerűen ráfáztak arra, hogy bedőltek Mečiar kormányfő agyafúrtságának. Viszont kétségtelen, hogy a „nagy kiegyezésnek" megvolt az ára. Mindenáron el kel lett fogad n i a területi és közigazgatási átszervezésről szóló törvényt, illetve az államigazgatási szervek hatáskörét meghatározó jogszabályt. Ezek a legfontosabb törvények, amelyekre tovább lehet építeni a hatalmat és tervezni az új parlamenti választási törvényt. A közigazgatás átszervezéséről szóló törvény vitája már előrevetítette, hogy semmi sem fog változni. Különös helyzet alakult ki. Annak ellenére, hogy az alkotmány 8-7. cikkelyének 3. bekezdése nem egyértelműen fogalmaz, az elmúlt megbízatási időszakokban az a gyakorlat alakult ki, hogy a köztársasági elnök által visszaadott törvény esetében csupán az elnök észrevételeiről, javaslatairól nyithatunk vitát. Ez viszont kedvezőtlen volt a kormánykoalíció számára, mivel a hatályba lépés eddigi időpontját (július 1.) mindenáron meg akarták változtatni, s nem az elnök javaslata szerint (1997. január 1.). Amikor sarokba szorult a kormánykoalíció, mivel elutasította Roman Kováč képviselő javaslatát, hogy ne csak az elnök észrevételeivel foglalkozzunk, hanem nyissunk vitát az egész törvényről, a házelnök gyorsan összehívta a házbizottságot. Egyértelműen a frakcióvezetők tudtára adta, hogy kár az erőlködésért, a törvényt úgyis az eredeti formájában fogja megszavazni a koalíció. Ennek ellenére konszenzus nem született, az ellenzék következetességének köszönhetően sor került az általános vitára. A Magyar Koalíció képviselői nagyon összehangoltan, átgondoltan és felkészülten szerepeltek. A két frakció vezérszónoka, Kvarda József részletes szakmai elemzésével rávilágított: bár az elnök módosító javaslatait maradéktalanul támogatjuk, ezek vajmi keveset változtatnak magyar nemzeti közösségünk kilátástalan helyzetén. A törvény továbbra is nagy veszélyt jelent számunkra, és ezért elfogadhatatlannak tartjuk. Bejelentettük, hogy az MK képviselői tiltakozásuk jeléül a végső szavazás előtt elhagyják a termet. Ekkor döbbent rá az ellenzék másik két pártja (DU, KDM), hogy valamit elmulasztottak. Soraikban megindult a lázas tárgyalás, és a végeredményt már ismerjük. A DU és a KDM képviselői is csatlakoztak a Magyar Koalíció kezdeményezéséhez, végső szavazás előtt szintén kivonultak a teremből. Ez is azt bizonyítja, hogy az MK képviselői helyesen cselekedtek. Politikailag nagyobb súlyt jelent ez a döntés, mintha simán a törvény ellen szavaztunk volna. Kár, hogy egyetlen napilapunk nem tudta kellőképpen értékelni és kidomborítani ezt a ritka helyzetet. Választóink megérdemlik az objektív, valós tájékoztatást. Befejezésül nem hagyhatom szó nélkül a 16. ülés programjának „fénypontját" sem. A nagykaposi emlékművel kapcsolatos határozat vitája ismét bebizonyította, hogy nem vagyunk egyenrangú állampolgárok ebben az országban. Az, amit szabad a többségi nemzetnek, nekünk nem megengedett: tisztelni múltunkat, hagyományainkat, történelmi értékeinket és ünnepelni kiemelkedő évfordulóinkat, tehát védeni önazonosságunkat. Nekünk másképpen mérik az emberi és szabadságjogokat. A KDM buzgó kezdeményezésének köszönhetően politikai ügy lett a városi önkormányzat jogos, szabad és független kezdeményezéséből. A parlamenti határozatnak nincs jogi súlya, csak szigorú figyelmeztetésként, esetleg megfélemlítésként kezelhetjük. De résen kell lennünk, mert a további fejlemények semmi biztatóval nem kecsegtetnek. DUKA ZÓLYOMI ÁRPÁD az Együttélés parlamenti képviselője Má' bocsánat... Jobb helyeken szokatlan, azt is mondhatnám, meglepő módon ért véget a parlament 16. ülésszaka. A képviselők elhatározták ugyanis, hogy tárgyaljanak bár látástól Mikulásig, addig nem nyugszanak, míg nem veszik végig a szeptemberig nem halasztható napirendi pontokat, hogy cserébe(!) már hétfőtől szabadságolhassanak. Az elhatározást tett követte, szokatlanul gyors munkatempót vettek fel, s kocogás helyett futólépésben hagyták jóvá az állami költségvetés első negyedévi teljesítéséről szóló jelentést vagy a Nemzeti Vagyonalap múlt évi tevékenységét összegző beszámolót. Vita nélkül fogadták el a képviselők a munkaügyi és szociális tárca foglalkoztatáspolitikával kapcsolatos előterjesztését is. Megy ez nekünk, mint az ágybapisálás jelszóval elvetették az ellenzéki képviselők indítványait, még ezt-azt módosítottak, röptében elfogadták a köztársasági elnök által visszaadott, a leendő járási és kerületi államigazgatási hivatalok hatáskörét meghatározó törvényt, a DSZM képviselőinek kivételével - ők nem hagyták magukat korrumpálni bekortyolták az ajándékba kapott Coca-Colát, elégedetten böfiztek, megtörölték a szájukat, körülnéztek, nem maradt-e valahol valami megszavazni-, elutasítanivaló, aztán kézit csókolom, nyomás, mert elmegy a vonat, a busz - kihűl a vacsora. Jópofák! Má' bocsánat, de nekem erről az egyszeri iskola egyszeri tanító nénije jut eszembe, aki imigyen szólt a nebulókhoz: „Gyerekek, minél hamarabb megcsináljátok a leckét, annál hamarabb mehettek az udvarra homokozni..." És úgy lön. Pedig a hamar munka ritkán jó. Futólépésben még gyermeket nemzeni sem okos dolog, mert esetleg hülye lesz a poronty. És ez a tétel hatványozottan érvényes lehet a törvényhozásra... Persze a nagy sietség sem gátolta meg abban Zora Lazarovát, hogy az interpellációk keretében felolvassa a 44 szlovák kormánypárti képviselőnek a magyar Országgyűléshez címzett felhívását, melyben bocsánatkérést követelnek Magyarországtól a Horthy-féle megszállásért. Mert a történészek szerint... És már megint a múlt, megint a történelem, amit mindig a „győztes" ír. Ha a jelen gondjai helyett mindenki a történelmet boncolgatná, akkor a fél világ mással sem foglalkozna, mintsem hogy bocsánatot kér a világ másik felétől és viszont. Ez pedig kissé hosszadalmas dolog lenne. A javaslatom: akinek most nem jut eszébe okosabb, akinek nincs értelmesebb ötlete, mint hogy exkuzáltasson egy másik országot a múltért, miközben körül sem néz a hazai jelenben, annak javaslom, hogy olvassa el a rá vonatkozó, futólépésben gyermeket nemzeni tételt. Má' bocsánat... KERTÉSZ GÁBOR A miniszterelnök tudja, ki szervezte az elhurcolást A Technopoi-ügyben nyomozó Valenéík őrnagy július 2-án elutasította Ifjabb Michal Kováč kérelmét, amely a személyét érintő határátlépési tilalom feloldására vonatkozott. Ezzel kapcsolatban készült rövid interjú a köztársasági elnök fiával. • Milyen lehetősége maradt arra, hogy alávethesse magát a németországi kihallgatásnak? - Semmilyen. Az összes jogi eszközt kimerítettem ahhoz, hogy részt vehessek a müncheni kihallgatáson. Úgy tűnik, hogy Valenčík nyomozó elvesztette ítélőképességét, és összes cselekedetét a csúcsvezetés kívánságainak rendeli alá. • Mečiar miniszterelnök kijelentette, hogy Münchenben „olyan játékot játszottak", amelynek révén Önt előnyben részesítették volna. Milyen lépéseket tettek az ön müncheni ügyvédjei? - Úgy készítették elő Münchenbe való érkezésemet, hogy ne vegyenek vizsgálati fogságba. Mindent úgy csináltak, hogy az egész vizsgálatnak szabadlábon vethessem magam alá. Ez minden, amit előkészítettek. Az olyan jellegű kijelentések, mint például: Münchenben változott a bizonyítási helyzet, - értelmetlenek és veszélyesek. Aki ilyet mond, az nyíltan kétségbe vonja a német jogi szervek függetlenségét. • Mečiar azt is kijelentette, hogy édesapja - az államfő - előre tudott az Ön elhurcolásáról... - A miniszterelnök úr tudja a legjobban, ki szervezte, ki hajtotta végre az elhurcolást, és ki érte a felelős. Az osztrák bíróság egyáltalán nem vonta kétségbe az elhurcolás tényét, és megerősítette, hogy bűncselekmény elkövetéséről van szó. Abszurdum, hogy valaki miképpen képes kiforgatni azokat a tényeket, amelyeket bírósági határozatok is megerősítenek. Peter Tóth, SME (Rövidítve) KOMMENTÁRUNK 1 Sírjunk vagy nevessünk?. Horn Gyula magyar miniszterelnök holnap kétnapos hivatalos munkalátogatásra Írországba utazik, tárgyalni fog John Bruton kormányfővel, s találkozik majd az ír parlament külügyi és európai bizottságainak vezető képviselőivel. Eddig a tömör hírügynökségi jelentés, amely önmagában véve nem sokat mond az olvasónak. Amiért mégis érdemes vele foglalkozni, az az, amit e látogatás hátterében látni kell. Először is azt, hogy az idei év első felében Olaszország volt az Európai Unió soros elnöke, július elsejétől pedig éppen Írország tölti be ezt a tisztet. Rendkívül fontos ezért egy EU-ba kéredzkedő állam számára, hogy jó kapcsolatokat tartson fenn az elnöklő országgal, hogy ő adhasson tájékoztatást önmagáról. Nyilvánvaló az is, hogy a magyar külügy előre gondolkodott, már hónapokkal ezelőtt hozzá kellett látnia a Horn-út előkészítéséhez, hogy az EU-tagságra várók közül a magyar kormányfő lehessen az első Dublinban. Természetesen ennek a jelentőségéből nem von le semmit, hogy tudjuk: az ilyen csúcsszintű látogatások nagymértékben a kirakatnak is szólnak, a munka oroszlánrészét általában a nagykövetek-nagykövetségek végzik. Nézzük, mi a helyzet e téren egy másik EU-ba igyekvő ország, például Szlovákia esetében. Túl könnyű gól volna azzal kezdeni, hogy Mečiar nem megy Írországba, ezért inkább összpontosítsunk a külkapcsolatokban meghatározónak számító diplomáciai aprómunkára. Az első félévben, Olaszország elnöksége idején a csatlakozni kívánó országok szempontjából rendkívül fontos események történtek, ekkor kezdte meg munkáját például az EU kormányközi konferenciája, s eredményeitől nagymértékben függ az unió bővítése. A közép-európai kormányoknak tehát létérdekük, hogy a legrészletesebben ismerjék a kormányközi konferencia munkáját, s a legbővebb információkat éppen az illető országba akkreditált nagyköveteiktől kaphatják meg. Szlovákiának viszont máig sincs olaszországi nagykövete, a Mečiar-kormány több mint fél év alatt sem talált megfelelő diplomatát erre a posztra. (És mint tudjuk, ráadásul még a vatikánit is hazahívta, ami már közröhej!) Ami meg Írországot illeti: Pozsonynak Dublinban nincs diplomáciai képviselete, ezért, mint ilyenkor szokásos, ezt a feladatot, egy közeli országban, jelen esetben a Londonban állomásozó szlovák nagykövetnek kellene ellátnia. Csakhogy a külügyminisztérium a londoni nagykövetet is hazarendelte konzultációkra vagy két hónappal ezelőtt, további sorsáról azóta sem tudni semmit, a külügyi szóvivő a legutóbb nem volt hajlandó nyilatkozni arról, hogy milyen stádiumban van az új londoni nagykövet kinevezésének folyamata. Vagyis: ugyanaz a helyzet, mint július elseje előtt: az EU elnöklő országában nincs a pozsonyi kormányzatnak nagykövete! Igaz, már tervezik egy írországi képviselet megnyitását, de erre csak 1997-ben kerülhet sor, vagyis: miután lejár Írország elnöki mandátuma az EU-ban. Mi ez, ha nem a szlovák külügy dilettantizmusának újabb látványos bizonyítéka?! Nem kell ide a szlovákiai magyar, a budapesti magyar, az amerikai magyar politikusok (vagy üzletemberek) lobbyzása abból a célból, hogy lejárassák Szlovákiát, késleltessék belépését az európai intézményekbe. Megteszi ezt maga a pozsonyi kormány is, minden különösebb erőfeszítés nélkül. Hogy Michel Barnier, Werner Hoyer, Herbert Bösch, Max van den Stoel vagy éppen Hillary Clinton és Madeleine Albright arra figyelmezteti Mečiart, Gašparovičot vagy Slobodníkot, hogy az EU-tagság szempontjából a gazdasági mutatóknál fontosabb kritérium a belépni szándékozó ország demokráciájának, politikai kulturáltságának a foka, és ebből a címzettek csak nem akarnak érteni, éppen úgy, mint a korábbi demarsokból, az szégyen, de már megszokhattuk. És a memorandumokra rá lehetett fogni, hogy a magyarok meg Kováč államfő áskálódó, szlovákellenes aknamunkájának az eredményei. Ez szintén lehetne röhejes, ha nem volna annyira siralmasan primitív félrevezetés. De egye fene, ilyen ennek a hatalomnak a stílusa, már ezt is megszoktuk. Viszont a nagykövetekkel kapcsolatos diplomáciai baklövésekért már nem lehet hibáztatni sem a magyarokat, sem az államfőt, akkora hazugságot még ez a kormány sem tud kitalálni! A tanulságot mindenki vonja le magának. Én például nem hiszem, hogy ez a kormány eltökélten törekedne az EU-ba meg a NATO-ba, bármilyen hivatalos nyilatkozatokat tegyen is Mečiar vagy a külügyminisztere. AHOGY ÉN LÁTOM Ki sikkasztotta el a Közös Nyilatkozat 12. pontját? Elvetemült optimista vagyok, így egész vagyonomat kockára mertem volna tenni abban bízva, hogy ha a Budapesten megtartott múlt heti „magyar-magyar csúcstalálkozón" dokumentumot fogadnak el, akkor annak lesz egy bekezdése vagy pontja, amely a magyarországi politikai pártok számára megtiltja, hogy ezek vagy burkoltan, vagy nyíltan politikai tőkét kovácsoljanak a határon túl élő kisebbségek szorult helyzetéből. Megjelent a Közös Nyilatkozat, 11 pontja van, alaposan áttanulmányoztam mind a tizenegyet, és azt vagyok kénytelen tapasztalni: jó, hogy nem hamarkodtam el a dolgot. Ha elhamarkodom, a vagyonom túlnyomó részét kitevő házam udvarán a végrehajtó előbb-utóbb megpergetné a dobot. Nem titok, hogy kompromisszumként fogadták el a dokumentumot, és nem három „tömbösödön" szubjektuma (a magyarországi ellenzék, a magyarországi koalíció és a határon túli magyarok) volt a szavazásnak, hanem csak kettő: egyik oldalon a magyarországi ellenzék plusz a vele rokonszenvező kisebbségi politikusok tábora, a másikon a kormánykoalíció, azokkal a környező országokbeli magyar politikusokkal kiegészítve, akiknek az elmúlt több mint fél évtized alatt kisebb-nagyobb mértékben volt merszük levonni a következtetéseket, akik felismerték, hogy azok a kisebbségvédelmi próbálkozások, amelyeket 1990 és 1994 között az Antall-, majd a Boross-kormány produkált, zsákutcába vezettek. Az 1994 nyara előtti kisebbségvédelmi politikára az volt jellemző, hogy a román és a szlovák nacionalizmus ütközött a magyarországi nacionalizmussal. Az érveket illetően az volt a helyzet, hogy az egyik oldalon a románok és a szlovákok, a másikon a magyarok történelmi érveket vonultattak fel elsősorban, és a bolsevizmus romjainak pillanatnyi realitásaiból indultak ki. Anélkül, hogy a távlatokat, a nyugat-európai struktúrákba való beilleszkedés lehetőségeit vették volna elsősorban figyelembe. Meghatározó tényezőként hal, hogy a magyar-szlovák, illetve a magyar-román megbékélés lehetőségét leginkább tagadó romániai, szlovákiai és magyarországi politikai erők mindegyikére az jellemző, hogy előszeretettel kokettál a harmadikutasság gondolatával. Nem a véletlen műve, hogy a 600 ezer szlovákiai magyar beolvasztásáról álmodozó Szlovák Nemzeti Párt vezérei, a Moldávia bekebelezését szorgalmazó szélsőséges bukarestiek és kolozsváriak, valamint azok a budapestiek, akiknek mindenről Trianon jut az eszükbe, meglehetősen tartózkodóan viseltetnek, valahányszor arról kell nyilatkozniuk, hazájuk tagjává váljék-e a NATO-nak és az Európai Uniónak. Ezek a politikusok mindannyian tisztában vannak vele, hogy „országgyarapító" elképzeléseik az európai struktúrák keretei között megvalósíthatatlanok. Torgyán és Funar, Slota és a Trianont ragozó megannyi MDF-es politikus gyűlölik egymást, mindazonáltal egymás kezére játszanak, amikor ahelyett, hogy a jövőbe tekintenének, a régmúlt és a XX. század eddigi sérelmeit vetik egymás szemére. Őszintén bevallom, én nem sokat várok attól, hogy a múlt héten Budapesten megtartották a „magyarmagyar csúcstalálkozót". A Közös Nyilatkozat 11 pontja alapján ítélve az a benyomásom, hogy fogalmazása közben azok kerültek defenzívába, akik a legreálisabban látják a határok külső oldalára szorult magyarok helyzetét, akik azt szorgalmazzák, hogy a szomszédos országok Magyarországgal nagyjából egy időszakban kerüljenek be a NATO-ba, illetve az Európai Unióba. A szlovákiai és a romániai magyarok számára az lenne az elképzelhető legnagyobb tragédia, ha Bukarest és Pozsony - Budapesttel ellentétben elveszítené a lehetőségét annak, hogy belátható időn belül felvételt nyerjen az európai struktúrákba. Ugyanakkor annak is előre megjósolható következményei lennének, ha Magyarország csak azért, hogy a romániai és a szlovákiai magyarok állama ne egy másik szövetségi rendszerhez tartozzék, várakozó álláspontra helyezkedne a NATO-ba és az EU-ba való belépést illetően. Budapestnek minden tőle telhetőt el kell követnie annak érdekében, hogy Románia és Szlovákia is minél hamarabb tagjává válhassék a két nemzetközi szervezetnek. Nem szabad megismétlődnie annak, amit, még az Antall-kormány időszakában, a magyar diplomaták teltek Szlovákia Európa Tanácsba való felvételének megakadályozására. Nagyon hiányzik a Közös Nyilatkozatból a 12. pont. A szlovákiai magyarság majd figyelemmel kíséri, hogy az anyaországi ellenzéki politikusok szakítanak-e eddigi gyakorlatukkal, magukba szállnak-e, és készek lesznek-e módosítani eddigi magatartásukat, amelyre főképp az volt jellemző, hogy a szlovákiai magyarság rovására kovácsoltak maguknak politikai tőkét.