Új Szó, 1996. július (49. évfolyam, 152-177. szám)

1996-07-06 / 156. szám, szombat

1996. jú

nius 2

9. ÉRDEKESS

ÉG ÚJ sz

ó 5 j A kertitörpe is fejlődik - ha hagyják A németek szeretete a kertitörpék iránt töretlen - írta a Der Spiegel azzal kapcsolatban, hogy az észak-rajna-vesztfáliai Lünenben nagy kiállítással hódolnak a gnóm nagysága előtt. A koboidárium október 6-ig tekinthető meg. A törpék annyira a németek szívébe férkőztek, hogy a mesealakok kései utódát, a kertitörpét még ma is nagy tiszteletben tartják: vagy száz éve trónol önelégülten mosolyogva a német kedélyesség kirakataiban, a kiskertekben. Mostanság, a harmadik évezred küszöbén azonban mégiscsak komoly aggályok jelenkeznek azt illetően, hogy vajon korszerű-e még a kedélyesség e törpe növésű óriása, s vajon nem kell-e átadnia helyét valamilyen más társadalmi jelképnek? állításra kikölcsönözte jobb darabjait a Német Kertitörpe Múzeum, a környék művészei modern kertitörpéket terveztek, s egy bochumi általános iskola tanulói felméréssel kiderítették, hogy a jellegzetes német törpebarát az SPD választója, Opelen közlekedik és nyugdíjas. A kiállítás látogatói számára nyilvánvaló, hogy a gnómok művészete immár az élet szinte minden területét felöleli: a szokványos pipázó, kék kertésznadrágos, piros sapkás koboldok meljulásokhoz vezetett: Lünenben láthatók kertitörpe alakjában például a gyilkosságok megcsonkított, és szörnyen szenvedő áldozatai tőrrel a hátukban, meztelen törpenők, sőt - csak 18 éven felülieknek - közösülő törpék és piciny szado-mazochista szörnyek. Kérdés, hogy az elszabadult liberalizálódás szerez-e új híveket a kertitörpének, amelyet intellektuális ellenfelei mindig is óriási barbárságnak és a nyárspolgáriság szimbólumának tartottak. Tény viszont, hogy a kis koboldok a köznapi életben is folyton súrlódásokat keltenek. Azoknak a kerttulajdonosoknak például, akik környezetüket szembetűnő pirossipkásokkal díszítik, száW,j i I ™ Húf flllP^^ HHkőü^ÉMÉMMV A lünen'i kiállítás egyértelmű választ ad a halmozódó kételyekre: nem, a kertitörpe nem szándékozik feladni állásait. A kertépítési bemutató keretében - a Der Spiegel szerint - „a német törpeügy minden eddiginél nagyobb és átfogóbb seregszemléjét" tartják meg, s a rendezők arra számítanak, hogy mintegy 550 ezer ember lesz kíváncsi a törpehelyzetre. Werner Althoff, a kiállítás igazgatója úgy véli, hogy a „nyugtalan idők általános elbizonytalanodásában mindig megnő az igény az idill és a védettség érzésére". A kilett megcsodálhatok a bonni politikusok mintájára készült, édes kis politikai törpék. A kiállítás exotikus termében egyfülű Van Gogh törpe, vagy például az Edward Munch világhírű képe után mintázott Sikoltó törpe, továbbá számos mérges és horrortörpe látható. Bajban lehetnek a hagyományőrző törpebarátok, akiknek már az ilyesmi is sok. Ugyanis az idő a pirossipkások felett sem múlt el nyomtalanul, s a laza korszellem, az erőszak- és szexhullám törpekörökben is súlyos elfamolniuk kell a szomszédok határozott önvédelmével, s a bíróságok aztán holmi „nem eltűrhető ízlésmegterhelésről" és „optikai károkozásról" ítélkeznek. A különösen eltökélt, akár közszeméremsértésre is hajlandó törpebarátok azonban tántoríthatatlanul haladhatnak a korral és fejleszthetik ízlésüket: a lüneni édenkertben, a kertitörpe-áruházban 59 márkáért akár egy pirossityakos kis exhibicionistát is vásárolhatnak. Neve a félreértések elkerülése végett: „A szüzek réme". Megharapta a kutyát! Egy Amerikában élő orosz emigráns igazolta azt az újságírói alapigazságot, hogy az a szenzáció, ha a postás harapja meg a kutyát. Arnim Kudinov ugyan nem levélkézbesítő, viszont a feladat másik felét maradéktalanul végrehajtotta. Történt pedig, hogy Oregon Cityben egy rendőrjárőr gyorshajtásért megállította az orosz teherautóját. Pillanatok alatt kiderült, hogy a sofőr ittas. Kudinov ekkor futásnak eredt, mire a rendőr utána engedte német juhászkutyáját. Vesztére. Mármint a kutyáéra. Ez esetben ugyanis a szokásostól eltérően minden fordítva történt. A birkózás közben Kudinov megharapta a kutya legérzékenyebb testrészét, vagyis az orrát. A kifinomult szaglószerv azonnal felmondta a szolgálatot. Az eb megadta magát, később kórházba szállították. Az állatorvos azonban már nem tudta megmenteni: Ronnie kutya hamarosan vérmérgezésben elhunyt. Az incidens során letartóztatott Kudinov ittas vezetésért felfüggesztett szabadságvesztést kapott. Ugyanakkor a bíróság 594 dollár 80 cent kártérítésre kötelezte, melyet a kutya gazdájának, a helyi rendőrőrsnek kell átutalnia. Kurír Fantommetró Moszkva alatt Az orosz főváros alatt két metróhálózat létezik: az egyik közismert, s nap mint nap hétmillió utas használja, a másik viszont titkos, s csak a kormányzat vezetőit szolgálja - írta a Le Figaro című francia napilap. A hír első hallásra megdöbbentő: a Le Figaro azonban nem a pletykalapok kategóriájába tartozik, s információit általában komolyan veszik az olvasók... A lap szerint e „második metró" kiépítése 1947-ben, még Sztálin ideje alatt indult meg, nyilván katonai célokból: a szovjet párt és kormány vezetői így akarták biztosítani, hogy még egy esetleges atomtámadás esetén is biztonságban közlekedhessenek a különböző stratégiai jelentőségű intézmények között. A hálózat mind a mai napig működik, sőt: a Le Figaro úgy tudja, hogy most éppen egy új alagutat fúrnak, méghozzá Borisz Jelcin elnök nyaralójához... A „fantommetró" teljes hoszsza egyébként 320 kilométer, az állomásokat, a bejáratokat különleges biztonsági alakulatok vigyázzák, s a teljes rendszer körülbelül kilencezer embert foglalkoztat. Ez utóbbi kifejezést szó szerint kell érteni: a különleges fontosságú utasok szolgálatára metrószerelvények állnak készenlétben, amelyek kívülről ugyan a hagyományos moszkvai metróra hasonlítanak, belül viszont luxuskörülményekkel várják az utazókat: a kocsik bőr és faborítást kaptak, minden vagon hangszigetelt, kódolt telefonnal rendelkezik, s még oxigénmaszkokat is felszereltek bennük. A „titkos metró" két végpontján egy-egy föld alatti helikopterkikötő található, amelyek lehetővé teszik a vezetők számára, hogy súlyos veszély, vagy éppen egy felkelés esetén elmeneküljenek Oroszország végtelen tájainak valamelyikére... Hitchcocki állapotok Tokióban Mintha Alfred Hitchcock híres filmjéből kerültek volna elő: nagyok, zajosak és gonoszak. Fényes nappal lopnak és fosztogatnak, csapatokba verődve Járják a várost, és váratlanul csapnak le zsákmányukra. A japán nagyvárosok egyik fő problémájáról, a madarakról van szó. Tokióban naponta több tonna friss, ehető hulladék keletkezik, ráadásul a főváros számtalan biztonságos helyet kínál, ahol a madarak gondtalanul nevelhetik föl utódaikat. Ezért aztán az utóbbi években rekordszámban lepték el Tokiót a kárókatonák, a varjak és a baglyok. A madarakat évtizedek óta figyelő Jamane S/geo szerint a Corvus macrorhynchos nevű varjú állománya az elmúlt öt évben megduplázódott. Ma mintegy húszezer ilyen madár él a japán fővárosban. Szaporodásával párhuzamosan nő a vele kapcsolatos lakossági panaszok száma. A legtöbben a varjak fülsértő károgását kifogásolják, de sok tokióit zavar az is, hogy a falánk madarak feltépik a kihelyezett szemeteszsákokat, élelem után kutatva a kiszóródott hulladékban. Jónéhányan pedig azért tesznek panaszt, mert a varjak zuhanórepülésben ijesztettek rájuk. A nevezett varjú szárnyának fesztávolsága több mint egy méter, csőre pedig erős, kampós végű. Mindent megeszik, amit csak talál: konyhai hulladéktól kezdve gilisztán és pajoron át a madárfiókáig, halivadékig és macskakölyökig. Japánba valószínűleg Délkelet-Ázsiából érkezett e faj. Bár a szigetország erdeiben évszázadok óta honos, a városokban csak nemrég jelent meg nagyobb számban. Robbanásszerű elterjedése a kedvező életkörülmények mellett a helyi vallásnak is köszönhető. A buddhizmus ugyanis tiltja állatok elpusztítását, Tokióban pedig külön engedély nélkül tilos madarakat lőni. A panaszosok által ostromolt helyi önkormányzat felkérte a japán madártani egyesületet, dolgozzon ki módszert arra, miként lehetne gátat vetni a varjak szaporodásának. A válasz lehangoló volt: a szakértők szerint a fekete madarak „kitelepítése" felmérhetetlen hatással lenne a vidéki élővilágra. A falánk varjak valószínűleg kiirtanák a legtöbb énekesmadarat, és súlyos kárt okoznának a rizstermésben. A varjak „uralkodása" érzékenyen érintette az olyan régi kozmopolita madarak állományát is, mint a háziveréb, a különböző fecskék vagy a házigalamb. Ezzel egyidejűleg az erdőirtással járó biotópzsugorodás számos madárfajt arra kényszerített, hogy a városokba települjön át. A japán sajtó és a televízió gyakran számol be a nagyvárosok kellős közepén felbukkanó harkályokról, baglyokról, héjákról. A szárcsák és a vízicsibék annyira megszokták az ember közelségét, hogy zavartalanul fészkelnek a forgalmas utak melletti nádasokban. Jamane szerint mindez annak a jele, hogy az ökoszisztéma igencsak kifordult a sarkaiból. Panoráma Mindnyájan hazudunk - de miért? „A hazugság egyetemes. Mindnyájan hazudunk, mindannyian kénytelenek vagyunk hazudni. Ezért az a legjobb, ha szorgalmasan edzünk, hogy okosan tudjunk hazudni..." vélte egykor Mark Twain. Téľiy, hogy a hazugság mindennapi életünk része, noha már a gyerekeket is arra tanítják, hogy hazudni rossz dolog és nem is szabad. Talán éppen neveltetésünk miatt úgy érezzük, hogy a hazugság valami undokság: elvtelen talpnyalás, vagy mások manipulálása. Most azonban a Virginia Állami Egyetem pszichológiaprofesszora, Bella DePaulo arra a felismerésre jutott, hogy a hazugságok túlnyomó többségével az önbecsülésünket akarjuk erősíteni, a rólunk kialakult képet akarjuk tovább szépíteni, vagy éppenséggel egyenesen másoknak akarunk jót tenni. > . DePaulo asszony és Deborah A. Kashi, a texasi A and M Egyetem pszichológiatanára a virginiai egyetem 77 hallgatóját és a közeli Charlottesville város 70 lakosát kérte meg, hogy egy héten át vezessen részletes naplót másokkal eltöltött idejéről. A naplókban összesen 1500 hazugságot találtak a kutatók, s kiderült, hogy az egyetemisták minden három találkozásból egyszer, a felnőtt városiak pedig minden ötödik együttléten füllentettek. A kutatók a hazugságokat két csoportra osztották: önközpontú kijelentésekre amelyeknek célja, hogy az illetőről másokban kialakult képet javítsa vagy előnyhöz juttassa az illetőt, valamint ahhozjárulnak hozzá, hogy a hazudó elkerüljön kellemetlenségeket - illetve az „embarbaráti" hazugságokra, amelyek azért mondatnak, hogy másoknak jót tegyünk. Kiderült: az emberek általában sokkal többször alkalmaznak önközpontú hazugságokat, mint más típusúakat, míg a nők más nőknek több „emberbaráti" hazugságot mondanak, mind például: „Dehogy híztál meg, drágám". Margaret Farley, aki a Yale Egyetemen tanít keresztény etikát, elmondta: szinte minden etikai rendszer tiltja a hazugságot, mégpedig alapvetően két okból: nem tudunk egymással igazán kommunikálni, ha nem számíthatunk a másik igazmondására, és a hazugság kényszerítő vagy korlátozó jellegű lehet, amenynyiben az, aki hazudik a másiknak, befolyásolja annak döntését. Ugyanakkor a hazugságok bizonyos része egyszerűen egyezményesen működik és a beszélgetések természetes részét alkotja. Arra a kérdésre, hogy az emberek ma többet hazudnak-e, mint régen, Farley asszony azt válaszolta: nem, de jobban járunk, he eleinte bizalmatlanok vagyunk azokkal szemben, akiket nem ismerünk alaposan. DePaulo asszony szerint viszont az sem túl jó ötlet, ha folyton őszinték vagyunk, ugyanis az igazság gyakran fájdalmas. „Állíthatom, hogy katasztrófához vezetne, ha egyszerre mindenki folyton igazat akarna mondani. Aki kimondja az egész igazságot, az elfordítja magától az embereket, s csak annyit érne el, hogy mindenkitől bocsánatot kellene kérnie, amiért teljességgel szétzilálta saját emberi kapcsolatait" - hangsúlyozta a pszichológusnő. AP Rekordtragédiák Minden rekorddöntési kísérlet kockázatát a próbálkozó kizárólag a saját felelősségére vállalja! - ezzel a figyelmeztetéssel kezdődik a Guinness Rekordok Könyvének amerikai kiadása. A mondatot feltehetően annak a Jessica Dubroffnak az édesapja is olvasta, aki a közelmúltban hétéves kislányával és repülési tanácsadójukkal együtt halt szörnyet. Nem sikerült átrepülniük az Egyesült Államokat és Jessicának elhódítania a távot a legfiatalabbként teljesítő pilóta címét. A baleset kapcsán érdemes felidézni az eddigi legtragikusabb rekordkísérleteteket. Ebben a „katasztrófa kategóriában" a legsúlyosabb szerencsétlenség során 27 Utah állambeli szénbányász - köztük egy nő lelt tűzhalált. Ők a 24 óra alatti szénkitermelés rekordját akarták megjavítani 1984-ben. Halállal végződött 1989-ben a vizi sebességi rekord is. Craig Arfons 595 kilométeres óránkénti sebességgel szántotta motorcsónakjával a habokat, amikor járműve többször is megperdült, ő pedig percekkel a kórházba szállítás után belehalt belső sérüléseibe. Mindezek után a Guinness szerkesztői óvatosabbak lettek, és törölték a legveszélyesebbnek tűnő kategóriákat, így 1989-ben csaknem az összes étkezésit: eltanácsoltak mindenkit, a biciklievéstől kezdve a jégkrémfalásig. (Utóbbit persze csak rekordkísérleti célból.) Azóta csupán egyetlen evésrekord került a kötetbe, a francia Michael Lotitóé, aki nem egy ültében ugyan, de felfalt egy repülőgépet - igaz, csak kis méretűt -, egy számítógépet, „desszertnek" avagy utóételnek pedig egy koporsót. PAN Az oldalt írta és szerkesztette: GÖRFÖL ZSUZSA