Új Szó, 1996. június (49. évfolyam, 127-151. szám)

1996-06-06 / 131. szám, csütörtök

[ 6 j ÚJ SZÓ KULTÚRA 1996. június 7. NAGY IMRE SZULETESENEK SZAZADIK EVFORDULOJARA A mártírsors politikai öröksége A meglehetősen gyakorinak számító nevet mely szimbólummá vált - a szlovákiai magyarság a politikai félhang izgalmával alighanem 1953 júniusában ismerte meg. Azokban a családokban, ahol volt rádió, az új magyarországi miniszterelnök ízes magyarsággal elmondott parlamenti programbeszéde a határ innenső oldalán is felvillanyozóan hatott. A magyar mezőgazdaság helyzetéről adott kritikai látlelet a szlovákiai magyar falut sanyargató politikai erőszakkal szembeni lefojtott belső tiltakozás számára is igazolásként hangzott. Nyilván nem volt véletlen, hogy a csehszlovákiai lapok - beleértve al Új Szót is - Nagy Imre beszédét ismertetve ugyancsak kurtán, egy mondattal intézték el a mezőgazdasági politikára vonatkozó irányelveket. Mindössze a szövetkezetalapítás önkéntességének elvét hangsúlyozó megfogalmazás szerepelt az összefoglaló lapszövegben. Ez pedig így aligha jelenthetett többet puszta frázisnál. Nem jutott hely benne olyan megállapításoknak, hogy a kormány engedélyezni fogja azoknak a termelőszövetkezeteknek a feloszlását, ahol a tagság többsége azt kívánja. S ezzel kapcsolatban annak kimondása sem, ami Csehszlovákiára is érvényes volt: a mezőgazdasági termelés szétzilálása. Persze, a hatás így sem maradt el. Kelet-Szlovákiában, az Ung- vidéken is, ahol túlsúlyban volt a földszeretettel járó parasztgazdaság, a sebtében létrehozott, rosszul irányított, gazdaságilag és szervezetileg gyenge szövetkezetekben feltört a kilépés vágya. A magángazdálkodóknak azonban ha némileg enyhült is a korábbi nyomás - küszködniük kellett a túlzott rendszabályokkal és a kulákká nyilvánítás emberi, családi tönkretételt jelentő politikai következményeivel. Az egyéni gondok tompították az érdeklődést a magyarországi, a Nagy Imre nevével fémjelzett ún. új szakasz politikájának fejleményei iránt. A lapokból erről nem is nagyon szerezhettek tudomást. S így inkább csak a gyér számú szlovákiai magyar kisebbségi értelmiségi elit tudatosította Rákosi Mátyás újbóli felülkerekedését, és Nagy Imre leváltását 1955-ben. Ők talán abból is érzékeltek valamit, hogy a félreállított Nagy Imrét Magyarországon a miniszterelnöksége idején hozott, a sztálini modelltől eltérő rendszert szorgalmazó intézkedései a változásokat óhajtó ellenzéki hangulat meghatározó egyéniségévé emelte. A csehszlovákiai vezetés viszont tisztában volt ezzel. S bár hivatalosan, a lapok hasábjain - a szovjet tömb egységének szeplőtlenségét hirdető doktrína folytán - nem nagyon tükröződhetett a magyarországi politikai viszonyokkal szembeni gyanakvó magatartás, a politikai élet felsőbb régióiban mindez jelen volt. Fábry Zoltán emlékeztetett arra, hogy 1955-ben, a József Attiláról közölt írása kapcsán a Fáklya című folyóirat címlapjára került József Attila-képet a szlovákiai magyar felsőbbség -a magyarországi állapotokra utalva provokációval felérő cselekedetnek nevezte Magyarországon is csak Nagy Imre barátainak és híveinek - és a reformeszmékkel szembeszegülő ellenfeleinek - szűk körében tudtak azokról az írásairól, amelyekben a sztálini rendszer átalakításának szorgalmazásában eljutott már-már az eszmei alapokat is érintő felismerésekig is, de alapvetően megmaradt a rendszer megváltoztathatóságának keretei között. Egy újfajta, a nemzeti sajátoságokhoz igazodó, a külpolitikai semlegesség igényével fellépő szocializmuskép rajzolódott ki ekkori tanulmányaiban , amelyek csak 1957ben Nyugaton láttak először napvilágot. így valójában az 1956 októberi népfelkelés forradalmi lendületének sodrásában egy útkereső, és ennélfogva a továbbfejlesztésre, sőt a meghaladásra is alkalmasnak bizonyuló reformprogram gondolati alapvetésének birtokában találkozott a népakarat továbblépésre kényszerítő erejével. Igaz, a többpártrendszerre valő visszatérést, és a semlegesség kinyilvánítását olyan magatartás előzte meg, mely mögött az a meggyőződés munkált, hogy a felkelők követeléseit sikerül a fennálló keretek közötti reformintézkedésekkel kielégíteni. Tudott arról, hogy több megriadt politikus a szovjet csapatoktól kíván „segítséget" kérni, de amikor felismerte a forradalmi megújulást napirenre tűző népakarat elszántságát, amely egyet jelentett a magyar nemzeti érdekeknek Moszkvával szembeni érvényesítésével, a népmozgalom élére állt. A tömegek szavát követte. Nagy Imre életútja, személyiségének, történelmi szerepének megítélése itt, ezen a ponton vált az évtizedekig tartó kárhoztatás céltáblájává, de ugyanakkor, a köztudat lefojtott régióiban az erőszakkal való szembeszegülésnek, a nemzeti függetlenségért vívott harcnak a szimbólumává. Mártírsorsa összefonódott 1956 örökségével és úgy tűnik, annak mai, a pártpolitikai érdekek által befolyásolt utóéletével is. Néhány nap alatt játszódtak le Nagy Imre életének azok a sorsfordító eseményei, amelyek értelmezése roppant történelmi és emberi ellentmondásokat vet fel. A rendszerváltás nyomán kialakult politikai pluralizmus kiélezi a forradalom egyes szakaszai és sokszínűsége közötti, eltérő mai értékrendekhez kapcsolódó különbségeket. A mai átalakulás fényében a reformszocializmus nemritkán afféle elhanyagolható mozzanatként jelenik meg. Nagy Imre szerepvállalását is egyes politikai körökben szeretnék a tragikus végkifejletre, a bíróság előtti, kegyelmet nem kérő magatartásra leszűkíteni, holott az, amint a kutatások igazolják, csak az életút egészébe ágyazva érthető meg. Rainer M. János, a napokban megjelent Nagy Imre életrajz szerzője egy korábbi műhelytanulmányában írja, hogy amikor Nagy Imre elutasította a keskeny és bizonytalan visszautat, úgy érezte, „életpályájának van olyan mélyebb tartalma, amelyhez a forradalom alatti döntései is hozzáilleszthetők." Életútja nem azonos 1956 „rövid csillagórájával". A dokumentumszegény életút alapos végigkísérése leginkább csak a snagovi háziőrizetben készült, 72, kézzel írott lapból álló, Viharos emberöltő címmel ellátott önéletírására támaszkodhat. A mostani tudományos életrajz szerzőjének eddigi közleményei sejtetni engedik, hogy a korábbi, kevésbé ismert színterek mennyire fontos támpontokat szolgáltatnak pályájának 1945 utáni, a moszkvai emigrációból való hazatérését követő alakulásához. Ezekről az értelmiségi köztudatban is legfeljebb csak lexikonszerű tények élnek. Igaz a közelmúltban tanúi lehettünk a szenzcióhajhászástól (és egyéb) szándékoktól vezérelt „felfedezéseknek", mint amilyen az olyasfajta állítás, hogy vöröskatonaként részt vett a cári család meggyilkolásában. Ám hamar bebizonyosodott, hogy ez minden alapot nélkülöz, mert Nagy Imre ez idő tájt messze az Uraitól, Szibériában, a Bajkálon túl harcolt. Kérdőjeleket vet fel a kutatók számára az NKVD-vel való együttműködést az úgynevezett Vologya-dosszié alapján megfogalmazó ügynökvád is. A kutatások nyilván ezeket a kérdéseket nem kerülhetik meg, de úgy tűnik, leginkább annak a moszkvai környezetnek a megismeréséhez segítenek hozzá, mely az agrártörténeti kutatásokat végző Nagy Imre politikai magatartását alakította. Az önkritikákkal és pártból történt kizárásokkal járó viszonyok között fenn tudott maradni úgy, hogy a tudományos vizsgálódás még a dogmatikus korlátok között is kínált menekülési és visszakozási alternatívákat. Nyilván innen eredt, hogy az útkeresések reményére épülő elképzeléseinek újbóli felmelegítési lehetőségében bízott akkor is, amikor a szövetkezetesítés kérdésében vallott nézetei miatt 1949-ben, Rákosiék jóvoltából, napok alatt a legfelsőbb vezetésből kizárva egyetemi katedrán találta magát. Míg korábban viszont segített a parlamenti demokrácia felszámolásában. Párthűséggel összegyeztethető népbarát politikai eszményeket vallott, amely együtt járt az erőszaktól való ódzkodással, de az adott politikai mozgástér kihasználásához fűzött óhajokkall-nyilván akkor is - amikor elvállalta a begyűjtési miniszter posztját, majd pedig - moszkvai támogatással - Sztálin halála és a Rákosiékat ért bírálat után a miniszterelnöki tisztséget. Nagy Imre politikai pályáján ütköztek az eszmei indíttatásából adódó értékek a népakarat érzékelése iránti fogékonysággal. Amikor a titkosan megrendezett koncepciós perben a halálos ítéletet várva kijelentette, hogy „ami az én feladatom volt, azt teljesítettem" -ebben nyilván benne rejlett az is, amit Rainer M. János állít: megpróbálta életét újrateremteni úgy, hogy „az ütköző érdekek legalább végső perspektívájukban egybeessenek." A politikus az ilyen ütközésektől és egyeztetésektől a politikai érdekharcban ma sem mentes. Nagy Imre életútja, a huszadik századi történelem viharaival küszködő ember és politikus helytállásának maradandó példája. KISS JÓZSEF Katonadolog? Egyetlen rossz szavunk sem lehet a május utolsó hétvégéjén lezajlott martosi Pünkösdi Népművészeti Fesztivál szervezésére, a műsorokra, a rendezésre, egyszóval semmire. Katona István, a fesztivál főszervezője ígérete szerint valóban valami mást talált ki, mint amit az érdektelenségbe fulladt zselízi országos fesztiválon megszokhattunk. A nézőknek nem kellett maratoni hosszúságú, helyenként unalmas műsorokat végigülniük. Üde színfolt volta szombati nap műsorában az erős emberek versenye; malomkővetésben, feleségcipelésben, csónakból való kötélhúzásban mérhették össze erejüket a toldimiklósok, mi több, értékes díjakért. S azzal sem volt gond, hogy a szülők hova tegyék, hogyan foglalják le gyerekeiket. A folyamatosan egymást követő játszóház, gyerektáncház, ügyességi versenyek vonzották a lurkókat, különösen nagy sikere volt a szárítókötélre felaggatott, „malomkeréknyi" »lángosok evésének, melyekbe öt- és tízkoronás érméket sütöttek a szakácsok. Aki „ráharapott", zsebrevághatta a pénzt, s így az sem riasztotta vissza a gyerekeket, hogy a lángosok lekvárral voltak bekenve, sőt. Csupán a szülőknek okozott gondot fülig lekváros csemetéjük felismerése. S akkor még nem is szóltunk magukról a műsorokról, például a régi korok zenéjét játszó Gaudium együttes református templomban tartott koncertjéről, vagy az esti tartalmas és pergő gálaműsorról, melyet közel ezren tekintettek meg. Egyszóval, aki unatkozott Martoson, az megérdemelte, s érvényes ez főként a szombati napra" A komáromi Jókai Színház péntek esti előadását lényegesen kevesebb néző tekintette meg, jórészt falubeliek, ami érthető is. Hiszen ha valaki kíváncsi az egyébként kitűnő La Mancha lovagja c. darabra, nyilván a jól felszerelt komáromi színházban nézi meg, nem Martoson, ahol a technikusok elszórakozzék a szabadtéri előadást. Persze, ezt nem lehetett előre sejteni. Mint ahogy azt sem, hogy a pénteki „Patika"-beli népmulatságot éppen a rendfenntartó erők zavarják meg. Mindig hitetlenkedve halljuk (viszont gyakran): a rendőrök minden különösebb ok nélkül brutálisan betuszkoltak valakit kocsijukba, s elvitték az őrszobára, melynek falai köztudottan hallgatnak, mint a sír. Ez történt a „Patika" előtt is, egy olyan fiatalemberrel, aki valóban nem csinált semmit (megjegyzem, ittas sem volt, de egyébként ezt sem tiltja törvény), legfeljebb az orra alatt mormolt olyasfélét, minek ide járőr, mikor nyugalom van (volt), és kortyolt egyet a söréből. Ilyen alapon bárkit, pontosabban mondva mindenkit elvihettek volna, hiszen mindenki morgott ezt-azt, és kortyolt egyet a söréből, majd a rendőrök távozása után Hudek belügyminiszter és Lexa telefonbeszélgetéséből idézte az idevágó passzust. A szombat éjszakai táncházban hasonló „igazoltatásra" nem került sor, történt viszont más. Miután éjszaka két órakor véget ért a vigadalom, egy Léváról érkezett hatvan éves bácsika azt kérte a főszervezőtől, a reggeli busz indulásáig hadd üldögélhessen a kultúrházban, hiszen lóg az eső lába, a táncház pedig egyébként is hajnali négyig volt meghirdetve. A kultúrházat bezárták, Katona úr hazaballagott és nyugovóra tért, az eső eleredt, a reggeli busz pedig reggel jött. A folytatásra másnap került sor, amikor több ember előtt egy Budapestről érkezett érdeklődő felemlegette Katonának az éjszaka történteket, s azt, hogy nem tett semmit az idős bácsiért, pedig nyilván csak egy szavába került volna. A szóváltásból nem érdemes idézni, de odáig fajult, hogy Katona nekirontott a vendégnek, széttépte ingét, majd a község központjában kergetőztek egy ideig. Végül elráncigálta a faluból kivezető úthoz, s megmutatta, melyik út is vezet itt Budára. Szóval, ahogy rögtön az elején leszögeztem, egyetlen rossz szavunk sem lehet semmire, mert a torkunknak ugranak, letépik rólunk az inget, megígérik, hogy belefojtanak a Nyitrába, majd kivisznek Martosról, ami ugye köztudottan magánterület, ha úgy tetszik, Katonai objektum. A félreértések elkerülése végett szeretném még egyszer elmondani: kitűnő, ötletgazdag, szórakoztató fesztivál volt Martoson, bár nem szigorúan népművészeti, hiszen több előadás nem ebbe a kategóriába tartozott ( pl. a Jókai Színház, vagy a Gaudium műsora, plusz az ímelyi „daloskör" műfajilag meghatározhatatlan produkciója). Lényegesen többen jöttek el, mint tavaly, s remélhetőleg jövőre még többen jönnek. Viszont ha kifogásolnivalója támad valakinek, se rendőr előtt ne morgolódjon, se a főszervezőnek ne említse. A történtekből az tűnik ki, egyformán minősíthetetlen módon oldják meg a problémákat. HOLOP ZSOLT MA ESTE BEMUTATÓ A KASSAI THALIABAN: Segítsd a királyt Ratkó József történelmi drámáját viszi színre ma este a kassai Thália társulata. Nagy királyunknak, Szent Istvánnak állított emléket az észak-magyarországi író, aki klasszikusnak minősíthető drámájában eleveníti fel az egy ezredév előtti eseményeket. A kassai Thália Színház e mű színpadra állításával szeretne tisztelegni a két óriás: a költői király és a királyi költő előtt. Többek között ez áll a bemutatóra invitáló szórólapon. Beke Sándortól, a darab rendezőjétől kérdeztük, mit várhat a közönség az előadástól. - Úgy gondolom, hogy az államalapítás ténye mindenki számára ad valamit, mindenki talál benne érdekeset, értékeset. Bízom benne, hogy a színészek és a többi alkotók teljesítménye maradandó élmény lesz, s hogy ez az előadás is bizonyítja majd véleményünket, mely szerint egy rendkívül kulturált, rendkívül jól megírt drámáról van szó. István királyt Csendes László, Jászai-díjas művész alakítja, Gizella királynét Kövesdi Szabó Mária, az Öreg szerepében a vendégművész Dráfi Mátyást, eseteként pedig Petrik Szilárdot láthatja a közönség.A Főpapot ugyancsak vendégként - Ropog Józsefjátssza. Értesüléseink szerint a ma esti bemutatón jelen lesz Ratkó József özvegye is. (gazdag) A Kalligram júniusi számáról A folyóirat közli a szlovák posztmodernnel foglalkozó eszszék, tanulmányok és kritikák második részét. Mint ismeretes, a folyóirat a teljes márciusi számát szentelte ennek a témának. A szlovák tematikus blokkban ezúttal Leopold Lahola és Dominik Tatarka egy-egy prózai művét olvashatjuk, továbbá Zora Prušková tanulmányát Leopold Lahola novelláiról, Pavol Minár tanulmányát Dušan Mitana régebbi elbeszéléseiről, valamint Martin Ciel tanulmányát a mai szlovák filmművészetről. A Kalligram Könyvkiadó a napokban jelentette meg kismonográfia sorozatának további köteteit: Kulcsár-Szabó Zoltán Oravecz Imréről, Kulcsár Szabó Ernő Esterházy Péterről és Farkas Zsolt Kukorelly Endréről írott munkáját. Előző számában a folyóirat az Oravecz, most pedig Esterházy és a Kukorelly pályáját bemutató monográfiákból közöl egy-egy terjedelmesebb fejezetet. Győry Dezső nagybátyjának, Walientínyi Samunak az emlékét idézi egy rövidebb esszé erejéig Zemán László, nyugalmazott egyetemi docens. Ezt az írást Walentínyi Samu Petőfiről írott esszéje követi. A kortárs szlovákiai magyar tollforgatók közül ezúttal Mészáros Ottó és Németh Zoltán verseit, valamint N. Tóth Anikó Mándy Iván Csutak-regényeit elemző esszéjét olvashatjuk. A Kalligram júniusi számát Tihanyi József szlovákiai magyar képzőművész rajzai illusztrálják. (gs) Harold Pinter-darab Losoncon Ősbemutatóra készül a losonci Kármán József Színkör. Június 10-én, 19.30 órai kezdettel a Vigadó színháztermében mutatja be Harold Pinter A hegylakók nyelve, az Estélyi órán és a Szentjánosáldás című műveiből készült színdarabját A forrásnak sós íze, avagy szemeik vannak, de nem látnak, füleik vannak, de nem hallanak címmel. A darab dramaturgiáját Eliška Sadíleková, a díszlettervet Peter Janku készítette. A rendezés Vladimír Sadílek munkája. A színkör vezetői levélben keresték meg az Angliában élő szerzőt, aki az angol jogvédő hivatalon keresztül lemondott az őt megillető honoráriumról és engedélyezte a darab játszását. (A műveket Bátki Mihály fordította magyarra). A darabot június 10-én csak a színkör támogatói, illetve meghívott vendégek láthatják. A nagyközönség június 11-én és 12-én tekintheti meg az érdekesnek ígérkező előadást, amelyen a Kármán Színkör „újoncokat" is avat. (-kas)