Új Szó, 1996. június (49. évfolyam, 127-151. szám)

1996-06-24 / 146. szám, hétfő

1996. június 24. VÉLEMÉNY - TALLÓZÓ ÚJ SZ

Ó 1 5 J KOMMENTÁRUNK Minden kezdődhet elölről A parlament pénteki ülésének eseményei két fontos dologról árulkodnak: I. A Demokratikus Baloldal Pártja és a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom részleges megállapodásra jutott egymással, 2. A Szlovák Nemzeti Párt és a Munkásszövetség képviselői nem pártoltak el a kormánytól. Az elsőt az a tény támasztja alá, hogy a DSZM támogatta a DBP programmódosító indítványait, minek következtében csupán a baloldaliak jelöltjével bővült a titkosszolgálatokat felügyelő parlamenti bizottság, elfogadták Schmögnerová javaslatát az állami pénzintézetek privatizációjának befagyasztásáról, és keddre halasztódott a Nemzeti Vagyonalap vezetésének átalakítása. A baloldaliak felrúgták az ellenzéken belüli megállapodást, hogy a titkosszolgálatokat felügyelő parlamenti bizottságba a KDM és a Magyar Koalíció, a Nemzeti Vagyonalap vezetésébe a DBP és a DU jelöltjeit juttatják be. Úgy tűnik, a baloldaliak nyeregben érzik magukat, ezért feltételezhető, hogy saját érdekeiket állítják előtérbe a Nemzeti Vagyonalap átalakításánál is. Mečiarnak sikerült megbontania az ellenzék egységét, valamint az ellenzék és kisebb koalíciós partnerei átmeneti szövetségét. A Szlovák Nemzeti Párt és a Munkásszövetség vezetői, ha ideiglenesen is, de visszavonulót fújlak. Mindketten deklarálták: továbbra is támogatják a kormányt, csupán azt szeretnék, ha egyenrangú partnerként kezelnék őket. Ellenzékbe vonulásukról nyilatkozataikban szó sem esett, ami részben azzal magyarázható, hogy akaratuk érvényesítése frakcióijukon belül akadályokba ütközik. Slotának és Luptáknak rá kellett döbbenie: képviselőik jelentős részét önös érdekek mozgatják. Ezt kiválóan érzékeltették a parlamenti szavazások arányai és a honatyák nyilvános kijelentései. Az SZNP kilenc képviselője közül négyen, a Munkásszövetség 13 tagjából pedig nyolcan egyértelműen a DSZM-hez húznak.Több munkásszövetségi honatya a DBP-be való belépés gondolatával kokettál, ami oda vezethet, hogy Ľupták egyedül marad a parlamentben. Az SZNP és a Munkásszövetség vezetői elszámították magukat, amikor abban bíztak, hogy kiegyezésre kényszeríthetik Mečiart. Bárhogyan alakulnak is át a parlamenti erőviszonyok, egy biztos: a DSZM-nek szüksége lesz segítségre. Ezért egyezkedik a DBP-vel, ezért viselkedik úgy, mintha hajlana feltételei teljesítésére. A baloldaliak hajlanak az alkura, a kapott pozíciókért megtámogatják azoknak a törvényeknek az elfogadását, amelyek az SZNP vagy a Munkásszövetség képviselői nélkül nem kapnák meg a szükséges szavazattöbbséget. Ilyen többek között a területi-közigazgatási beosztásról szóló törvény, amelyet az SZNP Slotához hű képviselői-nem óhajtanak ismételten megszavazni. Más kategóriába tartozik az. új választási törvény, és bizonytalan lenne sok egyéb, Mečiar számára fontos jogszabálytervezet sorsa is. A DBP-nek ráadásul határozott elképzelései vannak a privatizáció szabályainak megváltoztatásáról és a magánosítás ellenőrzésének növeléséről, ami ütközik Mečiar érdekeivel. Kétségtelen tehát, hogy a DBP-re támaszkodva sem tudna stabil módon kormányozni, ezért a baloldaliak csendes támogatásával hosszú távon nem számol. A miniszterelnök nem véletlenül említette az idő előtti választások lehetőségét. Az ellenzék irányába tett előzékeny gesztusok a közvéleménynek szólnak. Azt üzeni velük, hogy a belpolitikai helyzet rendezése érdekében komoly kompromisszumokra is hajlandó. Olyanokra azonban, amelyek megváltoztatnák kormányzása káros stílusát, Mečiar soha nem lesz képes. Törvényszerűen összeütközésbe kell kerülnie alkalmi szövetségeseivel, ami parlamenti válságot okoz majd. Mečiar az ilyen helyzeteket demisszióval szokta' megoldani, s nem számíthatunk másra ebben az esetben sem. A DBP csalárdsága az egész ellenzékre, az egész országra visszaüt. Magukra kellett volna hagynia a kormány pártjait, számoljanak el egyedül az okozott károkkal. Ehelyett belesétált Mečiar csapdájába: részt vállalt a felelősségből. A jövőt illető kilátások meglehetősen sötétek. A DBP, mint ismeretes, nem óhajt szövetségre lépni a KDM-mel, a szlovák pártok nem tudnak közös nevezőre jutni a magyar parlamenti erőkkel, ezért a kormány lemondása esetén csak egy dolgot tehetnek: teljesítik Mečiar akaratát, megszavazzák az idő előtti választások kiírását. Hogy erre mikor kerülhet sor, arról egyelőre korai beszélni. Azt viszont már most tudni lehet: ha sor kerül rá, ismét Mečiar Demokratikus Szlovákiáért Mozgalma lesz a győztes, és minden kezdődhet elölről. Tipikus kárpát-medencei reagálás „Szent és elidegeníthetetlen emberi joguk" a szlovákiai magyaroknak, hogy megtartsák ősi hagyományaikat, nemzeti mitológiájukat, és emlékművet állítsanak honfoglalásuknak - állítja a kelet-szlovákiai Nagykaposon tervezett honfoglalási emlékmű felállítása kapcsán Szlovákiában kirobbant országos magyarellenes kampányra reagálva a Lidové noviny című tekintélyes cseh napilap szombati száma. Rámutat, hogy egy teljesen normális eseményből a helyi szlovák pártok aktivistáinak segítségével csak a nagypolitika csinált országos jelentőségű ügyet. Ján Čarnogurský, a Kereszténydemokrata Mozgalom elnöke nélkül Szlovákia lakosságának többsége élete végéig sem szerzett volna tudomást arról, hogy fiatal hazájának ukrán határhoz közel eső részén van egy Nagykapos nevezetű község, amelynek magyar eredetű többségi lakossága emlékművet akar állítani abból az alkalomból, hogy elődei 1100 éwel ezelőtt bejöttek a Kárpát-medencébe. „Hát ismerjék el kérem, hogy a szuverén és független Szlovákiában ez valóban elképesztő szemtelenség" - jegyzi meg ironikusan az írás szerzője, Peter Schutz. A botrány folytatását, tehát azt, hogy egy normális helyi esetet, esetleg problémát, szándékosan országos szintre emelnek, nemzeti üggyé neveznek ki, a vezető politikusok „tipikus kárpát-medencei reagálásának" nevezi. Ennek következtében minden úgy néz ki, mintha „a magyar felirattal és jelképpel ellátott emlékmű valahol a Tőketerebes és Ungvár közti pusztán a mai szlovák politika meghatározó kérdése volna". Carnogurskýnak legjobban a „honfoglalás" szó fáj, amely magyarul lenne felírva az emlékműre. „Nyilván nem tudja, hogy olyan állandó, történelmileg használt fogalomról van szó, mint mondjuk a szlovák nemzeti felkelés. Nem lehet átalakítani, megváltoztatni és már egyáltalán nem elhagyni egy olyan építményen, amely erre az eseményre kíván emlékeztetni. A hazai magyarok nem tehetnek arról, hogy a Trianon által az első világháború után megrajzolt vonalon kívül születtek. Szertartásaik, nemzeti mitológiájuk az övék, ezekre szent és elidegeníthetetlen emberi joguk van. Ha valakit ezek a szertartások sértenek, vagy aggodalmat váltanak ki benne, ez csakis, de kizárólag csakis az ő problémája" - szögezi le a lap. Úgy látja, hogy a „történelmi megbékélés", amelyről oly szépen beszélt a magyar parlamentben Michal Kováč szlovák államfő, legnagyobb akadályát a „nagypolitika" jelenti. A nagykaposi emlékművet a túlbuzgó járási kereszténydemokrata aktivisták s elsősorban vezérük tevékenysége nélkül szinte senki sem vette volna észre. Lidové noviny Karadzsics mint casus belli Gojko Kiickovics boszniai szerb miniszterelnök szerint nem kizárt, hogy a háborús bűnök elkövetésével vádolt Radovan Karadzsics boszniai szerb elnök letartóztatására tett esetleges kísérletek újabb balkáni háborúhoz vezetnek. A Duga című belgrádi hetilapnak adott nyilatkozatában a keményvonalas politikus, aki május közepén váltotta fel hivatalában a mérsékeltnek tartott Rajkó Kaszagicsot, közölte: az is kérdéses, hogy miképpen távozhatnak a boszniai Szerb Köztársaság területéről azok, akik őrizetbe veszik, vagy őrizetbe akarják venni Karadzsicsot. „Nem áldozzuk fel Karadzsics elnököt, hiszen már abba is beleegyeztünk, hogy a politikus visszavonuljon a háttérbe. Ennyi áldozat elégséges volt, s ezt Karadzsics is elfogadta" - idézte Klickovicsot a Jugoszláv Egyesült Baloldalhoz (JUL) közel álló hetilap. Duga Jelcin nem szívbajos és nem válogatós Borisz Jelcin orosz államfő nem szívbajos, és még véletlenül sem válogatós az eszközökben, amikor veszélybe került saját hatalmának megszilárdításáról van szó. Ezt mutatják a legutóbbi oroszországi fejlemények is, amikor az elnök néhány óra alatt ismét radikális változtatásokat hajtott végre legszűkebb hatalmi környezetében. A legutóbbi fejlemények alapján az már biztosan állítható: Jelcin, aki „demokrataként" kezdte újkori pályafutását, nemrégiben képes volt bizonyíthatóan kizárólagsaját hatalmi érdekében eltávolítani minden demokratikusan gondolkodó politikust és személyt. Most ismét kizárólag saját érdekében, és ismét cinikus, önző módon, felvette ezekkel az erőkkel a kapcsolatot. Jelcin jóakaratában még azok sem lehetnek állandóan biztosak, akik jelenleg a legszorosabb szövetségesei közé tartoznak. Soha senki nem lehet biztos abban, hogy nem jön el az a nap vagy óra, amikor Jelcin őt is minden lelkifurdalás nélkül feláldozza. Hospodárské noviny Segítsetek magatokon... Az EU azt várja el a délszláv államoktól, hogy tartsák fenn a térség békéjét, hozzanak létre szilárd biztonsági rendszert, és szavatolják a régió gazdasági fellendülését - jelentette ki a Nációnál című zágrábi hetilapnak adott interjújában Fulvio Paolini, az EU horvátországi különmegbízottja. Brüsszel csak a „regionális megközelítés" elve alapján támogatja majd Horvátországot, Boszniát, Jugoszláviát és Macedóniát, és csak akkor, ha a délszláv államok kölcsönös együttműködést építenek ki. Ez a megközelítés csak Szlovéniát hagyja ki a regionális elvből, amelyet hivatalos formában először Jacques Santer, a brüsszeli Bizottság elnöke és Lambeno Dini, az EU miniszteri tanácsának soros elnöke fejtett ki a délszláv térségben a hónap elején tett körútja során. Macedónia felháborodottan reagált erre, hangoztatva, hogy egyedül ebben a délszláv köztársaságban nem volt háború. Franjo Tudjman horvát elnök a Nációnál szerint nem értette meg teljes mértékben a brüsszeli mondanivalót, amelyet Paolini röviden így foglalt össze: „Segítsetek magatokon, s akkor Európa is segít nektek." Nációnál J ITTHON TÖRTÉNT -7 NAP ALATT B CSELEKVÉSKÉPTELEN ELLENZÉK. Az elmúlt hét folyamán voltak pillanatok, amikor már-már az 1994. évi márciusi helyzettel kezdtük összehasonlítani a kormánykoalícióban kialakult viszonyokat, és bizonyára voltak politikusok, akik azt fontolgatták, hogyan kellene az ellenzéki pártoknak úgy fellépniük, hogy ne ismétlődhessék meg, ami 1994 szeptemberének és októberének fordulóján, majd a választások eredményeként bekövetkezett. Úgy nagyjából egy hétig tartott az eufória. Kissé leegyszerűsítve ma már elmondhatjuk, hogy a Mečiar ellen fellázadt (pontosabban: lázadozó) koalíciós pártvezérek magukra maradtak, sőt a biztonság kedvéért még a Demokratikus Baloldal Pártja is a miniszterelnök segítségére sietett, megígérve neki a csendestársi támogatást. Rövidesen a gyakorlatban is tapasztalni fogjuk, mit kell azon érteni, amit megválasztása után Jozef Migaš pártelnök pártja ellenzéki különállásáról kissé titokzatoskodva mondott. Demokratikus baloldalijaink megmentették Mečiart a harmadik bukástól, és úgy tűnt, hogy ezt úgyszólván minden ellenszolgáltatás nélkül tették. Mintha csak azt akarnák bizonyítani a párttagság nosztalgiázó része előtt, hogy ha a DBP-nek egyrészt a szlovák kereszténydemokraták, a Demokratikus Unió, valamint a Magyar Koalíció, másrészt a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom között kell választania, akkor a párt az utóbbit választja. Demokratául e dilemma így fogalmazható meg: a polgári létformát választja-e vagy a populizmuson és a nacionalizmuson alapuló diktatórikus módszereket. A parlamenti válságból végül is Mečiar profitált; előre meg lehet jósolni, hogy a Szlovák Nemzeti Párt és a Szlovákiai Munkásszövetség parlamenti képviselőinek többsége, ha kenyértörésre kerülne sor, akkor a DSZM-nek bizalmat szavazna. Ráadásul még a DBP jóindulatát is bírja a kormány elnöke. Ilyen ellenzéki párt többet ér egy Mečiar-típusú miniszterelnök számára, mint akár két-három ingadozó koalíciós partner együttvéve. Migašék segítségével Szlovákia erős embere Slota és Ľupták ingadozó pártbelijeit is jobb belátásra tudja bírni. Ebben persze van némi logika. Ugyanis a politikai szuterénből a parlamenti padsorokba került honatyáknak semmi kedvük sincs előrehozott választásokra szavazni. A DBP egyelőre silány koncot kapott a csendestárssá avanzsálásért; embere ott lehet a titkosszolgálatokat ellenőrző szervben, az OKO-ban. Hozzájárulhat ahhoz, hogy semmi se derüljön ki Ivan Lexa csapatának viselt dolgairól. NE LEGYENEK LATIFUNDIUMOK. Figyelemre méltó cikket írt a héten Milan PaSmík mérnök, a Földtulajdonosok és Mezőgazdasági Vállalkozók Szövetségének elnöke. A Národná obrodában megjelent eszmefuttatás egyik fő gondolata: a tulajdonjogot a használati jog fölé kell rendelni. Ez. látszólag jogelméleti kérdés, a valóságban azonban sok ezer olyan földtulajdonost érint, akik a földműves-szövetkezetek ellenében nem tudnak hozzájutni tulajdonukhoz, vagy ha hozzá tudnak is jutni, a vitában ők húzzák a rövidebbet. Szlovákiában a mezőgazdaságban sem érvényesül a szektorsemlegesség követelménye. A kormány intézkedései inkább a nagygazdaságoknak kedveznek, így - kevés kivételtől eltekintve - nem valósulhatott meg a családi farmergazdaságok eszméje. A cikk szerzője szerint haladéktalanul hozzá kellene fogni a termőföldtulajdon mértékének kétirányú szabályozásához. Az egyik irányban hozandó intézkedések célja a parcellázás lenne, amelynek eredményeként 350 hektárban állapítanák meg az egy gazdaság tulajdonában levő föld maximumát. A másik irányt az jelentené, hogy a kisparcellák felvásárlásával vagy bérbevételével a gazdálkodni szándékozók számára lehetővé tennék életképes családi farmergazdaságok létrehozását. Ezek a gazdaságok maximum 50 hektárosak lennének. A szerző véleménye szerint szlovákiai viszonyok között az 50-től 300 hektárig terjedő gazdaságok biztosítanák az agrárszektor optimális működését. Ugyanakkor az ilyen méretű gazdaságok a szociális problémák megoldásához és a társadalmi béke megőrzéséhez, is hozzájárulnának. PaSmík mérnök és az általa képviselt szervezet törekvése figyelemre méltó, különösen most, amikor napirendre került a több ezer hektáros állami gazdaságok privatizációja. A magánosítást irányító szervezet a legegyszerűbbnek tűnő, de távolról sem legésszerűbb megoldást választja: egy, legfeljebb néhány személy tulajdonába kerülnek az óriási méretű latifundiumok. A csodaszarvas keresése és a szófúzió Zárónyilatkozat elfogadása nélkül ért véget egy héttel ezelőtt a magyarok 4. világtalálkozója. Sokan fájlalták ezt a tényt, az. állítólagos ellendrukkerek pedig állítólag örültek ennek. Jómagam természetesnek tartom a szokásos dokumentum elmaradását, mert ez pontosan tükrözi a Magyarok Világszövetségén belül és kívül egymással vitázó, olykor pedig egymásnak feszülő ellentéteket, amelyek elsősorban a magyarság sorskérdéseit elemző, ezzel együtt pedig a megoldásokat kereső értékrendek és stratégiák különbözőségéből fakadnak. Két lényeges okuk van a vitáknak és ellentéteknek. Az első kétségtelenül a Magyarok Világszövetségén belül található meg. A.kádári időkben a világszövetség propagandacentrumként és kulturális szervezetként működött. A rendszerváltást követő hónapokban, amikor a Kárpátmedencei és a nyugati magyarság fokozatosan szót értett egymással, esély kínálkozott arra, hogy a Magyarok Világszövetsége kulturális szervezetként működjék tovább. Tárgyilagos elemzők szerint ez kínálkozott a megcélzott közösségek számára a még elfogadható közös minimumként, ami ráadásul mozgósító erejű lehetett volna. Csoóri Sándor és csapata ennél azonban sokkal többre vágyott. Egyfajta politikai-hatalmi, nyomásgyakorló központot akartak létrehozni, amelyet azonban még Antall József sem támogatott. A neves költő és közgondolkodó a lelki építkezés fontosságát hirdette meg, célként tűzte ki, hogy közös szellemi égbolt alatt találkozzék a világ magyarsága. Ez a jórészt romantikus, illetve részletesen máig ki nem bontott nemzeti gondolat a valóságban inkább kirekesztő ideológiaként jelent meg. A világszövetségben szinte kivétel nélkül a konzervatív értékrend képviselői kaptak helyet, saját értékelésük szerint ők lettek a különb magyarok, a szabadelvűek vagy a szociáldemokratákholott ők is európai értékrendet képviselnek — pedig a különböző jelzőkkel megbélyegzett magyarok. Ez a szemlélet nyilvánvalóan nem volt képes az áhított közös szellemi égbolt alá terelni a világ magyarságát, sőt tovább gerjesztette az ellentéteket, amelyek máig gyengítik a magyar közösségeket és az egyetemes magyarság szellemi erejét. A viták és ellentétek másik oka a jelenlegi európai helyzetből fakad. Az európai egyesülés bonyolult, sokféle ellentmondással, akadályokkal és gondokkal kísért folyamatában minden nemzet, minden állam, minden közösség keresi új helyét és szerepét, eddigi értékeit megőrizni kívánó identitását. Természetes tehát, ha a Magyarok Világszövetsége is ezt teszi. A korszerű szerep és identitás kivajúdásához azonban mindenképpen le kellene venni azt a nosztalgiázó és romantikus szemüveget, amelyen keresztül - talán fájdalmas igazság, viszont tény - csak az idősebb nemzedék egy része szemléli a világot. Mert például látványos és szép gesztus arra kérni a határon túli magyarokat, hogy anyanyelvük elnyomása elleni tiltakozásul tegyenek ki gyertyái az ablakba, de anyanyelvünk megőrzése és gyarapodása érdekében sokkal löbbet tenne a Magyarok Világszövetsége, ha megszervezné mondjuk a kisebbségi magyar könyvek és újságok kölcsönös árusítását. Ez kevésbé látványos tett lenne, viszont a gyertyagyújtásnál szellemi értelemben is hasznosabb. Elgondolkoztatónak s a nosztalgiázó szemlélet egyik következményének tartom azt is, hogy a világszövetség édesgyermekének tartott Duna Televízió - amely a magyarság és a vele együtt élő más nemzetek korszerű tájékoztatásában és értékrendjük formálásában pótolhatatlan missziót tölthetne be - magyarországi nézettsége nem éri el a 3,2 százalékot, holott a tévétulajdonosok több mint a felének van vételi lehetősége. Ennél is aggasztóbb, hogy a legújabb felmérések szerint az erdélyi fiatalok zöme is egyre gyakrabban részesíti előnyben a román vagy a romániai magyar kereskedelmi adókat. Sütő András a nosztalgiázástól mentes magyar egyetértés csodaszarvasának a megtalálására biztatott. Ugyanezt a gondolatot fejezte ki publicisztikai eszmefuttatásában Pallagi Ferenc is, aki szerint az összmagyarság ügyét végre ki kellene venni a szittya katekizmusból, a hamis pátoszok világából, s úgy kellene beszélni róla, mint a világ bonyolult tényeinek egyikéről. E bonyolult problémakörben a világos fogalmazás is alapvető igény: ezért tartom hibásnak Kovács László külgyminiszter véleményét, aki nem tette egyértelművé, mi tart a határon túli magyarok partikuláris, vélt érdekeinek. A megmaradásukat erősítő autonómiatörekvéseik semmiképpen sem azok, ha világos koncepcióra épülnek, s nem lózungokra. Az európai integráció folyamata új kihívások elé állította Magyarországot, az asszimiláció vagy az autonómia alternatívája pedig a magyar nemzeti kisebbséget. Ezért tartom különösen fontosnak, hogy a mostani világtalálkozó a romantikus sallangoktól mentes, korszerű nemzetstratégia kimunkálásához is ösztönzést adott. Az. öt szekcióülésen nem prófétikus kinyilatkoztatások és búsmagyar sirámok hangoztak el, hanem jórészt az ezredforduló és a formálódó új világrend kemény követelményeit szem előtt tartó, magvas gondolatok. Teller Ede mondta egyszer - a világtalálkozón Csoóri Sándor is idézte őt -, hogy szófúzió révén is hatalmas energiák születhetnek. Ilyen szellemi energiákat csiholhatna a Magyarok Világszövetsége is, ha szakítana egyesek kirekesztő politikájával, az egyszólamúság monotóniájával. Ha végre nem az lenne a szempont, hogy ki mondja, hanem az, hogy értékes-e, fontos-e, amit mond. Ha a világszövetség ama deklarált közös szellemi égbolt alatt szállást csinálna a többszólamúságnak, amely mégiscsak vonzóbb és életrevalóbb harmóniát teremthetne közöttünk.