Új Szó, 1996. június (49. évfolyam, 127-151. szám)

1996-06-18 / 141. szám, kedd

1996. június 18. VELEMENY - TALLÓZÓ ő/sz

óm Csodaszarvas-keresés Búsmagyarok gyülekezete lesz Budapesten - mondta a minap ismerősöm, s ezzel hárította el érdeklődésemet: elmegy-e a magyarság IV. világtalálkozójára. S vélhetően ebből a meggondolásból szemlélték mások is tisztes távolságból a Budapest Kongresszusi Központban történteket, leszámítva azokat, akik nyomós okok miatt mondtak le a részvételről. A gyászmagyarkodástól tartókat Sütő András szavai meggyőzhették ennek az ellenkezőjéről: némileg ugyan múltittas nemzet vagyunk, de nem öncélúan, hanem a jövő érdekében fordulunk a múlthoz; múltismeret nélkül nem képzelhető el a magyarság sorsának igazságos rendezése. Még mindig Sütőt idézem: egyetlen nemzetnél sem vagyunk alávalóbbak, pedig rosszakaróink szeretnék tartósan ránk sütni egy szókapcsolatot: ahogy az angol szóról a hidegvér, a franciáról a szerelem, az oroszokról pedig a vodka jut az ember eszébe, a magyarokról meg a bűneik. Az erdélyi író fogalmazta meg a tanácskozás s egyszersmind az anyaországi és külhoni magyarság legfontosabb feladatát: kötelességünk megkeresni a magyar csodaszarvast, vagyis a magyar egyetértést. Budapesten most még ez nem sikerült. Negyven ország magyarjai ugyan sok mindenben egyetértettek, elsősorban abban, hogy a Tpanon és 56 miatt szétszóródott honfitársaink jelenlegi helyzetén változtatni kell, különben a magyarság leépülésre, elsorvadásra van ítélve. Még mielőtt bárki is határrevíziós szándékokat sejtene emögött, hadd idézzem Tőkés Lászlót, aki szerint az összmagyar integrációt a határok tiszteletben tartásával kell megvalósítani. Ez a félmondat a legcsattanósabb válasz azoknak, akik irredenta felhangokat próbáltak rásütni a budapesti tanácskozásra. Az egységhez, illetve annak szembetűnő hiányához visszakanyarodva, Csoóri Sándor az utóbbit így szemléltette: ha a honfoglalást ma nekünk kellene véghezvinnünk, akkor nemhogy a Kárpát-medence, de még a János-hegy bevételére sem futná. Nincs ugyanis összhang sem az anyaországi magyarság, sem az egyes országokban élő magyarok közt, következésképpen a nagy magyar-magyar egyetértés is várat magára. A Horn-beszéd alatti füttyögés és hangos nemtetszés-nyilvánítás azt is jelezte: a jelen lévő külhoni magyarok képviselői nem értenek egyet a jelenlegi kormányzat számos lépésével, megnyilatkozásával. Az összhanghiányt a szembetűnően eltérő fogalomhasználat is igazolta: Horn Gyula következetesen személyi autonómiáról és önigazgatásról beszélt, a jelenlévők többsége csoportos, közösségi, kollektív jogokról, sőt területi autonómiáról is. Nyilván lesznek lapok, amelyek az utóbbi kifejezéseket meglovagolva mégis határrevíziós szándékokat tulajdonítanak a budapesti találkozónak. Nekik nem árt idézni Max van der Stoel EBESZ-diplomata Juraj Schenkhez írt levelét, amely szó szerint leszögezi: a koppenhágai dokumentum szellemében nyilvánvaló, hogy a területi integritás és a területi autonómia egymással összeegyeztethető, nem pedig egymást kizáró dolog. Budapest üzenete számunkra megítélésem szerint az: mielőbb fel kell mérni, hogyan teremthető meg idehaza a tényleges magyar egység, s ezért nem a sajtóban kellene üzengetni egymásnak arról, kell-e az unió, avagy sem, hanem a koalíciós tanács ülésén. Akinek pedig van konkrét javaslata, mielőbb húzza elő a fiók mélyéről. Eldöntésre vár az is, hogy vajon pártjaink eleve olyan célokat fogalmazzanak-e meg, amelyek az adott pillanatban a szlovák társadalomban elfogadtalhatóak. Avagy vállalják, vállalhatják-e a nehezebbel: az európaibb megoldások ismertetését, népszerűsítését, elfogadtatását a szlovák pártok és a lakosság körében, s egyúttal egyértelművé teszik azt, hogy szó sincs semmiféle elszakadásról. A mostani szlovák kormánykoalíció agymosása olyan helyzetet teremtett, hogy ez most meglehetősen reménytelen vállalkozásnak tűnik, de meggyőződésem, hogy a szlovákság egy igaz, elenyésző - része nyitott a Európában elfogadott megoldások irányába. Lásd Kusý professzornak lapunkban is publikált írásait, aki a világ legtermészetesebb velejárójának tartja az autonómiát, nem pedig egy örökösen elégedetlen kisebbség szélsőséges követelésének. Az elszakadástól tartók megnyugtatása miatt pedig végeztessenek el egy felmérést: vajon a délvidéki magyarság akarja-e az elcsatolást. Ha maradéktalanul garantálva érezné kisebbségi jogait, akkor nem kétséges, hogy mi lenne a közvélemény-kutatás eredménye. Meghunyászkodni minden áron? Vannak dolgok, melyeket az ember képtelen ép ésszel felfogni. Elég csak a szlovákiai belpolitikai életre gondolni, de másutt is jócskán akad belőlük. Például egy kisvárosi óvodában. Tónént ugyanis, hogy az illetékes tanügyi igazgató úgy találta, ebben a bizonyos óvodában az igazgatónő nem végzi jól a munkáját, s ezért élve törvény adta jogával leváltotta őt tisztségéből. Erre a szülők csemetéikkel együtt tiltakozásuk jeléül megjelentek a tanügyi hivatalban. Ezzel egy időben az óvoda újonnan kinevezett igazgatónője pedagógiai gyűlést tartott, amelyen arról beszélt, hogy szeretné, ha jó együttműködés alakulna ki közte és az óvónők között. Azok bólogattak, majd kötetlenül elbeszélgettek, s a gyűlés véget én. Másnap az igazgatónő egy jegyzőkönyvet íratott alá velük, amely, mint mondta, az előző napi összejövetelen elhangzottakat tartalmazza. A hét óvónő közű! hat szó nélkül aláírta, mindössze egy vette észre, hogy a szövegben olyan mondat is szerepel, amely a gyűlésen nem hangzott el. Nevezetesen az, hogy a kollektíva szükségesnek tanja az igazgatónő leváltását. Az ominózus mondatot egyik óvónő sem tudja pontosan felidézni. Az, aki észrevette, szóvá tette ugyan, de amikor az igazgatónő biztosította őt arról, hogy a jegyzőkönyv nem kerül ki az óvodából, aláína. A jegyzőkönyv pedig még aznap a tanügyi igazgatóhoz került, aki természetesen azonnal előhúzta, amikor a szülők tiltakoztak a volt igazgatónő menesztése ellen. Tehát látszólag nincs miről beszélni, hiszen mit akar az óvoda élén egy olyan személy, akivel a közvetlen munkatársai sem tudnak együtt dolgozni? Az óvónők továbbra is azt állítják, hogy ők nem vették észre a jegyzőkönyvben ezt a mondatot, men csak felületesen olvasták el. Viszont ellátták kézjegyükkel, és később sem tiltakoztak. Ez érthetetlen számomra. Először: hogyan írhat alá valaki is valamit, amit jóformán el sem olvas? De ha már elkövette ezt a hibát, mién nem ismeri be? Mién állítja azt, hogy ő ugyan nem én azzal egyet, hogy szükséges volt leváltani a régi igazgatónőt, ennek ellenére az erről szóló mondat alatt ott látható a kézjegye? Ha meg valóban azt gondolja, hogy már ideje volt leváltani az igazgatónőt, mién nem ismeri be nyíltan? Ezekre a kérdésekre csak ez érintettek tudnának válaszolni, feltéve, hogy hajlandók volnának. De ők azon a véleményen vannak, hogy ebből nem kell nagy ügyet csinálni. Kinevezték az új igazgatónőt. Ők továbbra is a helyükön maradnak, részükről tehát nagyjából minden oké. Hiszen nekik kis gyermekeik vannak, akiket fel kell nevelniük, vagy egyedül élnek, és azéri van szükség a munkahelyre, vagy már csak néhány év van hátra a nyugdíjig, s azt meg már valahogy ki kell húzni, és így tovább. Mindez nem más, mint a meghunyászkodás mentegetése, mely szerint hogyan lehet elvárni egy kisgyermekes anyától, egy egyedül élőtől vagy egy idős embenől, hogy szembeszegüljön a főnökével, aminek akár elbocsátás is lehet a következménye? Való igaz. Aki kellemetlenkedik, az könnyen az utcán találhatja magát, hiszen a helyére bőven akad jelentkező. Ám azon is elgondolkodhatnának a meghunyászkodók, hogy egy szlovák igazgatónő vajon mennyire te kinti magáénak a magyar óvodát. Előfordulhat, hogy rövidesen már csak szlovák osztályokat nyitnak, s akkor ott magyar óvónőkre nem lesz szükség. Akik most a helyüket féltik, gondoltak-e erre egyáltalán? Pedig jó lett volna. Mint ahogy az is, hogy nyíltan tiltakozzanak az új igazgatónő módszerei ellen. Egyrészt, mert ez lett volna tisztességes, másrészt, meri így legalább a tanügyi hivatal is láthatta volna, hogy alkalmazottaiban van némi tartás, és nem packázhat velük kedve szerint. KAMONCZA MÁRTA Nem a földművesek hibájából drágul a kenyér Noha a lisztárak nem a földművelésügyi minisztérium határozatától függően alakulnak, a tárca küzd az élelmiszerárak ésszerű határok között tartásáért is. Ezt bizonyítja az a túlságosan sokat nem emlegetett múlt pénteki tanácskozás is, melyet a tárca hívott össze. A tanácskozás résztvevői között voltak a pékek, a tésztagyártók és a cukrászok képviselői is. A lap munkatársa nem hivtalosan megtudta, hogy nem az étkezési búza ára okozza a pékipari termékek várható 10 százalékos emelkedését. Az áremelkedésben többnyire az olyan termékek árának változása játszik szerepet, amelyek árszínvonalát az állam eddig mesterséges módon igyekezett megtartani; főleg az energia- és üzemanyagárakról van szó. Az ügy azért is érzékeny kérdés, mert nem mindenkijut egyformán liszthez. Az állami tartalékalap 200 000 tonna étkezési búza minimális áron történő felszabadításáról döntött. E mennyiség felét már leszállították, minden jel arra vall, hogy már a második feléből merítenek. Éppen ebből a körülményből következtetnek a szakemberek arra, hogy a gabonaár miatt nem kell emelni a lisztárakat. A jóváhagyott 200 ezer tonna ugyanis Szlovákia tavalyi fogyasztásának a harmadrésze. A beavatottakat ez arra a vélekedésre készteti, hogy az engedély nélküli kivitelen kívül valakik spekulációba kezdenek a kenyérgabonával. A kis pékségek és a cukrászdák ugyanis kiskereskedelmi áron kezdenek lisztet vásárolni, mivel „nagykereskedelmihez" nem jutnak. Ez pedig az energiaárakkal együtt tükröződik majd az eladási árakban is. A kistermelők ily módon versenyképtelenekké válnak, s ez veszélyeztetheti a minőséget, a választékot és az árakat is. SME (Rövidítve) KOMMENTÁRUNK A diadal árnyékában Semmi egetrengető sem történt az oroszországi elnökválasztás első fordulójában: Jelcin lett az első, Zjuganov pedig szorosan mögötte végzett. Enyhe szemöldök-összevonást csak az érdemel, hogy a harmadik helyre, komoly előnnyel, Lebegy tábornok s» futott be. Az izgalmak csak ezután jönnek: J ^-Jjtmtl beindul a kalmárkodás a szavazatokkal, a I zsarolással határos feltételtámasztás és í— IľľH

H tisztségkunyerálás. Jelcin és Zjuganov között ugyanis olyan kicsi a különbség, hogy csak elhódított szavazatokkal győzhetnek csakhogy kampányolásra rövid az idő a két forduló között. Ilyen helyzetben a szavazatszerzés sokkal egyszerűbb módja, ha megnyerik maguknak a sikertelen jelölteket, és rábírják őket: szólítsák fel híveiket az ő támogatásukra. Ezért cserébe pedig... Cserébe semmilyen ígéret sem drága. Most, hogy a magát elkötelezett reformernek és demokratának valló Jelcin és a halványvörös Zjuganov számára a diadal elérhető közelségbe került, félő, hogy semmitől sem fognak visszarettenni. Máris megkezdődtek a válságtanácskozások és a koalíciós tárgyalások, melyek inkább hasonlítanak majd árveréshez, mintsem kompromisszumkereséshez. Annyi feltételezhető, hogy a Javlinszkijra szavazók másodszorra ha egyáltalán elmennek szavazni - majd Jelcint választják, míg Zsirinovszkij tábora inkább Zjuganovot - s ez Jelcinnek kedvez. Aki kelletheti magát a két látszatgyőztes előtt, aki akár komoly feltételeket is diktálhat, az Lebegy tábornok: egyedül annyi szavazatot gyűjtött, mint Javlinszkij és Zsirinovszkij együttvéve. Készültek már bizonyos felmérések a második fordulóra vonatkozóan, s ezek szerint Lebegy táborának 60 százaléka megfelelő feltételek mellett kész is lenne besétálni Jelcin táborába. A döntő persze az lesz, mit mond a tábornok. Pontosabban: milyen parancsot ad ki, hiszen szavazóinak döntő többsége katona. Jelcin a jelek szerint elvesztette az első ütközetet Lebegy kegyeiért, hiszen - mint kiszivárogtatta - kész volt neki felajánlani a védelmi tárcát, illetve a nemzetbiztonsági tanács titkárának tisztségét. Lebegy azonban bejelentette: köszöni szépen, de egyikre sem tart igényt. Nem is csoda, hiszen Zjuganov csapatának egyik fejese kikotyogta: Zjuganov győzelméért készek a miniszterelnöki posztot Lebegynek adni. Maga a Dnyeszter menti rendcsináló pedig lényegében választ is adott a licitálóknak, amikor tévényilatkozatában arról beszélt, hogy hatalmi eszközökhöz jutva azonnal harcot indítana a bűnözés ellen, egy emberi rend megteremtéséért. A védelmi minisztériumot pedig azzal vádolta, hogy megengedhetetlen módon nyomást gyakorolt a katonákra Jelcin érdekében, sőt az egységeknél meghamisították a reá leadott szavazatokat. Zjuganov tehát - egyelőre - elégedeti lehet, annál is inkább, mert a a felajánlott szövetségre Zsirinovszkij sem mondott nemet. Egyelőre. Ez a kulcsszó ebben a most kibontakozó hatalmi játszmában. Mert igaz, hogy az idő szorít, de néhány tízezer szavazattal is lehet győzni - mint azt a friss izraeli példa is bizonyítja. Az pedig, hogy Oroszország gyakorlatilag egyenlő arányban két táborra szakadt, egyáltalán nem újság. Mint ahogy az sem, hogy nem is ők fogják eldönteni, ki lesz az elnök, hanem a „szélek" - azok, akik az első fordulóban másra szavaztak. A kérdés tehát változatlan: Jelcin vagy Zjuganov? S változatlanul nyitott a játszma. Nem titok az sem, hogy a külföld a maga szerény eszközeivel a második fordulóban is megpróbál majd beleszólni a szavazásba, mégpedig változatlanul Jelcin mellett - őt tartva a kiszámíthatóbbnak, a kisebbik rossznak. Am a már említett okok, elsősorban a kényszerű koalíciók elkerülhetetlensége miatt egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy Jelcin majd eleget tud tenni akár csak a „kisebbik rosszal" szembeni szerény elvárásoknak. Igaz, nem éppen szavatartásáról híres, de azért csak-csak be kell tartania valamit új szövetségeseinek adott friss ígéreteiből, nem is szólva arról, hogy kell találnia valamilyen modus vivendit a kommunisták uralta törvényhozással. S mivel sem a felmelegített kommunizmus, sem a demokrácia nem aratott egyértelmű győzelmet, csakis a nacionalizmus lehet a társadalmat összetartó erő. A világra, főleg pedig Európára nézve ennek egyik veszélyes következménye lehet egy expanzív külpolitika, amelynek lopakodó változatát már ismerhetjük a NATO-bővítés körüli hercehurcából. Tehát: Jelcin vagy Zjuganov? Ebből a szempontból, attól Iáitok, teljesen mindegy. SZÁLKA ÉS GERENDA Kívül és belül Jósorsom úgy hozta, hogy a napokban úgy kerülhettem kívül a szlovákiai magyarság dolgain, hogy igazából mindvégig az egyetemes magyarság dolgain belül maradtam. Vagyis: nem kerültem kívül. Akkor meg mi van? Csak annyi, hogy bármennyire szerettem volnais - mondjam így - a színház és a színházművészet segítségével, legalább néhány előadás művészi teljességére hagyatkozva, saját életünk vizsgálatához új rálátások lehetőségeire rádöbbenni, megint csak nem sikerült. Nem sikerülhetett, mert az előadások, amelyeket az ún. „ határon túli magyar színházak" játszottak, éppen az ehhez, szükséges morálnak voltak híján. Egyszerűen azért, mert még a legjobbak sem szóltak - nem tudtak szólni? - semmi olyanról, ami az európai kultúra és civilizáció válságát többszörösen érzékelő kisebbségi sórban élő magyarság hétköznapi létkérdéseit vetné fel. Nem a történelemit, hanem a mindennapokéit. Válaszok keresését már emlegetni sem merem. hiszen ezt a mai magyar színházak - néhány kivételtől eltekintve - nem tartják feladatuknak. Könnyen állíthatom mindezt, hiszen az elmúlt két hét alatt egy bizonyos metszetét láthattam a magyar színházművészetnek. Csak az egyiket, hiszen mind a határon túli magyar színházak fesztiválján, mind az országos színházi találkozón kiválasztott - de közel sem válogatott - előadásokat nézhettem meg. Végül is nem nagy baj az, ha másról szól ma a színház, és másról a politika. Valamiféle ba jnak a jelenlétét azt látva kezdem érezni, hogy immár mindenről a politika beszél kívül és belül. Még az olyan dolgokról is, amelyeknek egy-egy demokratikus társadalomban megvannak a maguk fórumai, s azok biztosan nem a parlamentek szószékei. Más oldalról meg tartok tőle, hogy a színházak maguk fosztják meg magukat a közönségük fáradságos kinevelésétől és a morális mérce felelős kimunkálásától. Helyette a kommersz produkciókat viszik színpadra, szinte futószalagon. S ebben nincs különbség „határon kívüli" és „határon belüli" színházak között. Mert a közönséget immár nem szoktatják, nem szelídítik, nem nevelik saját maguk számára. Egyszerűen megveszik színpadi világsikerekkel, hogy az megvegye magát a színházat saját szórakoztatására. Ezért sem lehet az ember egyetlen pillanatig sem kívül a politikai történéseken, még ha fesztiválokra utazik is. Hacsak nem hunyja be a szemét, mint a kisgyermek, aki nem akarja látni a körülötte lévő ijesztő világot, amikor bajt észlel. Azt ugyanis a legsterilebb színházi környezetben sem lehet meggátolni, hogy ne jussanak el az emberhez a politika eseményeinek hírei... A szlovák köztársasági elnök a magyar parlamentben olyan dolgokat állított, amelyekről maga sincs meggyőződve. Mert egyszerűen nem hiheti, hogy ez a szlovákiai kormányhatalom hajlandó lesz a nemzeti kisebbségek nyelvhasználatát szabályozó törvényt előterjeszteni és elfogadtatni. Ha mégis, akkor abban nem lesz köszönet... Magyarok világkongresszusa kezdődött, ahol megint és újfent egységesíteni akarnak valamifajta homályos eszmerendszer nevében. „Egységesüljetek, s mi majd vezetünk" - foglalhatnám össze mindazt, amit a nemzet újsütetű héroszaitól hallottam... Aztán beülök egy színházi előadásra, amelyről az autonóm (karakteres személyi autonómiája van!) és öntudatos néző már az első szünetben meglép. Sokkal érdekesebb a magyar csapat nélkül zajló labdarúgó Európa-bajnokság, mint egy rossz magyar színházi előadás. Én hálából maradok, ha már egyszer meghívtak. Nos, akkor hát egységesüljünk. Legalább úgy, ahogyan a nézőtérre „bevattázott" katonák Gombrowicz Operettjének előadásán egységesen tomboltak a mezítelenre vetkőző színésznőnek. Nekem meg sem a nő. sem az előadás nem tetszett igazán. Ez a társadalmi léthelyzeteink különbségéből adódik. Lennék csak bezárva egy kaszárnyába, mindjárt tetszene a nő, meg a színház is, amelyben mutogatja magát az utcán amúgy alig észrevehető színésznő. Egységesüljünk hát! Meg azonosuljunk, gondoljunk egyformát, s ehhez gondoljuk ki magunk a formát. A többire ne legyen gondunk. Ők majd vezetnek. Kívül az olyanok, mint Michal Kováč köztársasági elnök, aki jelenleg saját hivatalának működtetéséhez sem tudja kicsikarni a költségvetési pénzeket, nemhogy a kisebbségi nyelvhasználat védelmében kierőszakoljon egy törvényt. Belül meg a Magyarok Világszövetségének urai, akik vezetni szeretnének, s éppen ezért - mily kicsiség - vezetettekre is szükségük van. Mi meg majd kívül is, belül is gyermekdeden behunyjuk a szemünket. Ha nem látjuk, talán mégsem történnek meg az ijesztő dolgok.