Új Szó, 1996. június (49. évfolyam, 127-151. szám)

1996-06-13 / 137. szám, csütörtök

1996. június 10. VÉLEMÉNY - TALLÓZÓ ÚJ SZ Ó 1405 | Autonómia Szinte látom, ahogy most többen a fejükhöz kapnak: ezt a szót leírni? Ezt az elátkozott kifejezést, amelytől a világnak eme táján a vérnyomások azonnal a duplájára nőnek! Ez csak provokáció vagy tudatlan melléfogás le­het! Egyik sem'. Próbáljunk meg legalább mi tiszta vizet önteni a pohárba. Az autonómia politológiai szakkifejezés, s lényegében önkormányzatot jelent. Azt jelenti, hogy az egyén vagy közösség a saját sorsát érintő dolgokról megfelelő infor­mációkkal rendelkezik, azok alapján a saját ügyeiben szabadon dönthet, megfelelő intézményrendszer segítsé­gével a döntést végrehajtja, s a rendszer működtetéséhez a szükséges anyagi források is a rendelkezésére állnak. S ami az egész folyamatét betetőzi: a döntésért és a végre­hajtásért vállalja a felelősséget is. Az autonómiának több formája létezik; a sokak által rettegett területi autonómia csak az egyik lehetséges megoldás. Egy szabad országban minden a polgár leg­szélesebb értelemben vett autonómiáján alapszik. A ki­lencvenes évek elején a volt Csehszlovákiában nem volt elegendő, hogy alkotmányából eltávolítsa a kommunista diktatúra sallangjait: el kellett fogadnia az emberi sza­badságjogokról szóló alkotmány levelet is, az állampol­gári autonómia alkotmánylevelét, amely némi módosítá­sokkal átkerült a hatályos szlovák alaptörvénybe is. Ez biztosítja többek között a vélemény- és sajtószabadságot, a politikai szabadságjogokat, a levéltitkot és a magánélet sérthetetlenségét, s nem utolsósorban a kisebbségi alap­jogokat is: a szabad emberi lét alappilléreit. Nézzük meg, mit akarnak azok, akik démonizálni igyekeznek ezt a fogalmat. Információk helyett propa­gandát kínálnak a polgárnak, szabad döntések helyett manipulációkat. Polgárközpontú ügyintézés helyett cent­ralizációt, különböző önkormányzati döntések helyett kézi vezérlést. Nem akarják, hogy a közpénzek ide-oda tologatása átlátható legyen, a hatalmat pedig görcsösen a saját pereputtyuk kezében szeretnék összpontosítani. Világos már, kik félnek az autonómia kínálta lehetősé­gektől? Akik a saját bársonyszékeiket, a saját pozícióikat féltik-! Lényegében ugyanez a helyzet kisebbségi téren is, bár ez tényleg egy kényesebb helyzet. Kinek származna hát­ránya abból, ha iskoláinkat, kultúránkat mi irányítanánk? Miért nem akarják sokan, hogy magyarlakta vidékek jövőjének alakításába elsősorban mi magunk szólhas­sunk bele? Mert ezzel eltűnne a kliensrendszer, eltűnné­nek a demizsonjáratta utak, eltűnne a megfélemlítés le­hetősége. Több hivatalban a a föntről kinevezett csinov­nyikok helyett a saját választott vagy általunk delegált emberek ülnének. Hozzá tudnánk járulni a munkanélkü­liség csökkentéséhez, a szociális helyzet javításához, az ipartelepítéshez, az infrastruktúra fejlesztéséhez. Fejlesz­teni tudnánk szülőföldünket. Ez sokak számára, úgy látszik, elfogadhatatlan, s in­kább mesterségesen is éltetnek különféle fóbiákat. A je­lenlegi eltorzult szlovák politikai gondolkodás e kérdés­ben sem hajlandó tisztán látni: sokan azzal ijesztgetik egymást, hogy az autonómia, főleg annak területi alapon létrehozandó formája az elszakadás első lépcsője. Nem így van, hiszen minden autonóm döntéshozó szerv csak olyan határozatokat hozhat, amelyekre a törvény feljogo­sítja. A rögeszme azonban ettől még rögeszme marad, s azt a politikában ajánlatos figyelembe venni. Mint ahogy azt a mítoszt is súlyánál fogva kell kezelni, hogy a szlo­vák politikusok egy része 1920-tól autonomista lévén, az önálló szlovák állam 1993-ban az egyes autonómiafor­mák lépcsőin át valósult meg. Ismétlem, mítoszról van szó, hiszen többségük sem 1939-ben, sem 1992-ben nem érezte célnak az önálló állam létrehozását; mind az első, mind a második szlovák állam létrehozatalában elsősor­ban más elemek játszottak fontos szerepet. A reálpolitikában azonban a fenti félelmek is politikai tényezők. Számunkra ezért ajánlatos - a tartalmi elemek megtartása mellett - önkormányzati formákról beszélni. A hatalom decentralizálása, a polgárközpontúság hasz­nálhatóbb fogalmak. CSÁKY PÁL A mór marad? Oroszországban - a nehe­zen megközelíthető északi és távol-keleti körzetekben és a fegyveres erők egyes egysége­inél - már több mint egy hete folyik a választás. Ebből baj is lett, mert Gracsov védelmi mi­niszter rögtön tudni vélte, hogy az atom-tengeralattjárók legénysége egy emberként Jelcinre adta voksát. Az ellen­zék értetlenkedett, és csalást emlegetett, a választási bi­zottság cáfolt, a vétkes min­dent a sajtóra kent. Azaz pon­tosan az történt, amire egy hét múlva, a „nagy nap" után lehet számítani. A főpróba még tét nélküli, el­végre a 102 millió választópol­gárból alig néhány ezer adja le voksát június 16. előtt. Vasár­nap viszont a 75 százalékot is meghaladhatja a részvétel, ami arra utal, hogy az oroszok is tudják, miről van szó. El kell dönteni, mi a jobb: tovább bo­torkálni a reform göröngyös és girbegurba útján vagy megpró­bálni a visszatérést a kiinduló­ponthoz. Az odahaza és külföldön is sokat szidott, sőt olykor kine­vetett Jelcin az elmúlt hóna­pokban megmutatta, hogy nem véletlenül nyert válasz­tást 1991-ben és két népsza­vazást 1993-ban. Bámulatos teljesítménnyel küzdötte vissza magát a népszerűségi listák elejére. Ez nyilván mély­séges megelégedéssel tölti el a status quo fenntartásában érdekelteket, akik között nem csupán „újorosz" milliomosok, tüsi hajú maffiózók, multinaci­onális konzorciumok mene­dzserei és nyugati államférfiak vannak, hanem a lakosság széles rétegei is. Hogy össze­sen hányan, az egy héten belül kiderül. Oroszország első elnöke ­miután kitépte a stafétabotot Gorbacsov kezéből - piacgaz­daságot, többpártrendszert és sajtószabadságot hirdetett. Ha felemásan is, de mindhárom megvalósult. A birodalmi kül­politika és a csecsen háború eddig nem érintette a refor­mok lényegét. A mór megtette kötelességét, akár mehet is. De még maradni akar. Nem biztos benne, hogy a végére járt már a történetnek, meg azu­tán szereti is a világot jelentő deszkát. HORVÁTH GÁBOR Két jelentkező van a dollárokra Helena Tužinská garamszentkereszti járási ügyész elutasította Jo­zef Hrtusnak, a besztercebányai püspöki hivatal vezetője jogi képvi­selőjének a tiltakozását azzal a döntéssel kapcsolatban, hogy a vitás triptichont adják vissza a püspöki hivatalnak, a másolatot a restaurá­tornak, a 200 ezer dollárt pedig a svájci Thomas J. Grabnernek. Arra a kérdésre, hogy a vásárlóként szereplő svájci létezik-e, illetve megtalálható-e a megadott címen, Tužinská azt felelte: „Majd meg­látjuk, hogy átveszi-e a küldeményt." A festmény és másolata jelenleg a besztercebányai galériában, a pénz pedig az Általános Hitelbank garamszentkereszti fiókintézeté­ben található. Hrtus szerint Grabner pénzéből mindenképpen le kell vonni a másolat elkészítésének a költségeit, mivel ők teljesen legális üzletet kötöttek, a triptichont pedig legfeljebb csak ezután/iyilvánít­ják műemléknek. EVA LAUKOVÁ, Pravda Továbbra is kérik a tizenharmadik fizetést A javasolt hétszázalékos fizetésemelés az oktatási dolgozók szak­szervezete szerint elégtelen, mivel az ágazatban dolgozók fizetése még mindig 13 százalékkal elmarad az országos átlagbértől, vagyis a 7159 koronától. Michal Vachula szakszervezeti alelnök szerint rá­adásul a hétszázalékos emelés az egész évre számítva csak 3,5 szá­zalékos lesz. Ha ehhez hozzászámolják a tervezett háromszázalékos béremelést, a javasolt emelés még az infláció kétharmadát sem fedi. Ezért továbbra is kitartanak a tizenharmadik fizetés követelése mel­lett, bár tudják, hogy bevételük még így sem követné a megélhetési költségek emelkedését. Ehhez ugyanis éves viszonylatban 17 száza­lékos emelésre volna szükség. A szakszervezet nem ért egyet azzal sem, hogy a „kiemelkedő dol­gozók kategóriáját" a többiek rovására vezessék be. Vachula megle­petésének adott hangot azzal kapcsolatban, hogy az alkalmazottak akár tíz százalékát is ide sorolhatnák. Az egyetemek és főiskolák ve­zetőivel folytatott áprilisi tanácskozáson ugyanis még csak 300 em­berről volt szó. Amennyiben ugyanis tíz százalékról lesz szó, akkor 25 százaléknak egyáltalán nem tudják emelni a bérét. A szakszervezeti­sek különben is nehezen tudják elképzelni egy ilyen tízszázalékos ka­tegória kiválasztásának a kritériumait. RITA BOČÁKOVÁ, Práca (Rövidítve) KOMMENTÁRUNK Operettopera Gyaníthatóan egyáltalán-nem a véletlennek köszönhető, hogy a józanabb szemléletű ember­nek rögvest egy operett juthatott az eszébe, ami­kor 1996. június 10-én a pozsonyi Pravdában a férfiszemmel is fess Jozef Kalman szlovák mi­niszterelnök-helyettes nyilatkozatát olvasta an­nak brüsszeli és luxemburgi tárgyalásairól. A megnyerő küllemű munkásszövetségi politikus (aki a színpadon Luxemburg grófjaként akár a hölgyek bálványa is lehetne) az újságíró egye­nes kérdéseire laza grófi eleganciával azt vála­szolja, hogy Jean-Claude Juncker, a Luxembur­gi Nagyhercegség kormányfője szerint szó sincs holmiféle sorrendről azt illetően, a posztkommunista országok közül mikor melyik válhat majd az Európai Unió tagjává; Max van den Broekkal, az unió külügy­miniszterének tekintett diplomatával folytatott megbeszéléseiről pedig Kalman úr hanyag bravúrral kijelenti: nem, ő nem állítja, hogy Max van den Broek nem intette meg újólag is Szlovákiát, de ő nem hallotta e korholó szavákat, hiszen a többszemközti párbeszéd keretében őt bi­zony egyidejűleg más diplomaták is faggatták, ráadásul a tolmácsbe­rendezés is makacskodott, és hát Max van den Broek mások körében, más időpontban is hangoztathatta Szlovákiának címzett kifogásait... Nos, nem tudom, ki miként van ezzel, ám engem a mindig választé­kos modorú, snájdig Kalman úr esete az igazmondással a méltán híres névrokon, Kálmán Imre operettjeinek cukros-szirupos, jajcicásan is fapofával füllentős világára emlékeztet: odakünn történjék bármi, ide­ben viszont nem vétek a legnagyobb bárgyúság sem, pusztán az a lé­nyeg, hogy ami elrendeltetett a hazai hírverés mečiari szövegkönyvé­ben, azt mind a bonvivánok, mind az epizodisták rendre végre is hajt­sák. Csakhogy az élet nem egy kálmáni, lehári, straussi operett, hanem ­legalábbis szűkebb pátriánkban - maga a kalmani. gašparoviči, mečia­ri valóság! A sorozatosan fellelhető linkelések, kisebb-nagyobb gurí­tások a kormányt, a kormányzat viszont az országot minősíti. Aki a csillagot is letagadja az égről, jellemtelenséget követ el; ám ha ugyan­ezt miniszterelnök-helyettesként teszi, az már arról a szomorú tényről tanúskodik, hogy a mostanában országló koalíciós hármasfogat párt­politikai és mélynemzeti érdekei részint az őszinteség erkölcsi köve­telménye, részint a fontos kormányzati tiszteséggel járó szakmai kívá­nalmak fölé kerekednek. Olyannyira, hogy mostanság már meg sem kell kérdezni: ért-e valaki ahhoz, amivel megbízták; hanem elegendő utánanézni, vajon a makulátlan szlovák államiság szószólója és védel­mezője-e az illető. Mert itt most nem az a baj, ha valaki operettszínpa­dok kabarétréfáira emlékeztetően hamiskodik, hanem az a fontos, hogy rezzenéstelen arccal állja a képmutatást. A szóban forgó újság­nyilatkozat esetében (is) ez történt. Elvégre első pillantásra tudható, hogy a fiatalka haza nemzetmentő szerelmesei egymáséi lesznek; a csűrésre-csavarásra, a magyarázkodásra, a dolgok félrehallására csak azért van szükség, hogy a daliás kiállású szereplők néhány könnyfa­kasztó tirádával egy szebb világ illúzióját keltsék - miközben maga a valóság már inkább a tragédiákat hordozó operák világára emlékeztet. Történelmi tragédiákra. Merthogy senki sem vonhatja kétségbe: a nyolcvankilencben megbukott rendszer történelmi léptékű tragédiájá­nak egyik alapvető oka az volt, hogy a proletárdiktatúra kiagyalói a politikai megbízhatóságot mindig és mindenkor fontosabbnak tartot­ták, mint a szakmai hozzáértést. Ennek következtében a szakmai kér­déseket is kizárólag politikai alapon döntötték el. A kormánykoalíció is azt hiszi, hogy pusztán az államalkotó nem­zet érdekeinek közhelyszerű emlegetése helyettesítheti a szakmai­lag megalapozott, az Európai Unió egyes bizottságaiban is akceptál­ható döntéseket. Ehelyett saját választótáborának popularizmussal könnyen befolyásolható nemzeti és politikai indulataira támaszko­dik; miközben államigazgatási jogokkal felruházott nemzeti kurató­riumokra, nyelvrendőrökre, egyéb felügyeleti szervekre bízza annak eldöntését: mi az értékes, mi a jogszerű, mi a gazdaságos széles e hazában. Ezért hát hat-hét esztendővel a nyolcvankilences fordulat után, a figyelmeztető „színikritikákként" kapott nyugati demarsok és a szó­beli bírálatok után jó lenne végre biztosan tudni, mi zajlik körülöt­tünk. Tragédiákat hordozó opera? Színlelésre épülő operett? Vagy egyszerűen csak olcsó praktikák folynak a kulisszák mögött? Min­denesetre a műfajok összezagyválásának, a színpadi badarságok hal­mozásának, a rendezői önkénynek általában látványos bukás az ára. Mindegy, hogy a Luxemburg grófja vagy a Mosoly országa pe­reg-e épp a színen. Kitűnően lódító bonvivánokkal, váltott szerep­osztásban. SZÁLKA ÉS GERENDA Titkosszolgálatok legtitkosabb része Igazából nem hiszem, hogy egy bizonyos titkosszol­gálatot a véletlenek irányíta­nának. Viszont azt sem hi­szem jobban, hogy kettőt két szomszédos országban a vé­letlenek terelgetnének úgy, hogy főnökeik egyazon na­pon lennének kénytelenek parlamentjük előtt számot ad­ni tevékenységükről. Azt meg egyenesen kizártnak tartom, hogy mindkét titkosszolgálatot a véletlenen kívül más is befolyásolná, hogy a nemzeti kisebbségek politikai képviselőinek tevékenységét tartsa a legnagyobb belső veszélynek saját országa szuverenitására nézve, ezért szigorúan megfigyeli őket. Ha mégis ilyen volna a látszat, az merő véletlen, s minden eszmefuttatás végkövetkeztetése a véletlenek ilyetén való egybeeséséről csupán piheni agyú újságíró elmeszüleménye lehet. Bizonyíték ugyanis nincs, csu­pán a véleüenek mutatnak egybeesést. És különben is: Van a titkosszolgálatok munkájának egy legtitko­sabb része, amikor titkosszolgálati eszközökkel fel­nyitnak leveleket, lehallgatnak telefonokat, egy orszá­gon át követnek - még tán külföldre is elhurcolnak ­megfigyelteket, amikor rokonságukba, baráti körük­be, munkahelyükre, pártjukba, klubjukba férkőzve fi­gyelik meg, akiket meg kell figyelniük. Ha jól alkal­mazzák ezeket az eszközöket, nincs semmi baj, amíg saját titkosügynökeik közül ki nem pakol valamelyik a sajtónak. Az ugyanis igencsak kétséges, hogy maga a titkosszolgálat főnöke valamikor is köntörfalazás nélkül elemezhetné nyilvánosan a Cég munkáját, osz­tályozva a törvényes és a törvénytelen eszközök beve­tését. Meg egyáltalán: ki hiszi el, hogy amit nem zárt ülésen, képviselőket törvényekkel titoktartásra köte­lezve mondanak el a titkosszolgálati főnökök, hanem újságírók előtt, az megfelel a valóságnak? Ha mégis igaz volna, akkor legfeljebb az elhallgatott valóság tö­redékével egyezik. Máskülönben mi a fenétől volna titkos a szolgálat valamennyi tevékenysége? Jobb demokráciákban még a nyilvánvalóan objek­tív tényállások kivizsgálására indított bizottsági vizs­gálatok eredményeit is titkosítják. Természetesen, hi­szen erről csak a fáma szólhat. Ennek tudatában, miért hinném el, hogy a szom­széd országban a nemzeti kisebbségek képviselőit az ő saját, jól felfogott érdekükben figyelték meg titkos­ügynökök? Noná, majd a megfigyeltetést elrendelő főtitkosügynök ismeri be egy sajtótájékoztatón, hogy kaptak valamilyen utasítást - valahonnan! Eléggé kí­nos számára, hogy a sajtóban megszellőztetetteket be kellett ismernie. Az meg igazán elhanyagolható kicsi­ség, hogy a megfigyeltek érdekében tették, amit tet­tek. A délszláv háború következtében veszélyeztetve látták a szerb kisebbség képviselőin kívül a görögöket és isten tudja, miért, a németeket is. Borzalom, milyen politikai provokációnak lettek volna kitéve, ha nem fi­gyelik meg őket! Amikor meg a másik ország parlamentje előtt beszél a másik főtitkosügynök, külön ostorozva a magyar nemzeti kisebbség politikai képviselőinek tevékenységét, az jutott eszembe: mennyire láthat­ják veszélyeztetve őket, ha ennyire lelkesek, ami­kor titkosszolgálati eszközökkel megfigyelik őket? Vagy megfigyelni nemcsak a védelem eltökélt szándékával lehet? Egyáltalán miért nem tudhatják meg előre, hogy most őket a saját állampolgári ér­dekeiket követve követik? Az meg egyenesen tit­kosszolgálati marhaság, ha jó előre bejelentik, hogy azok, akiket megfigyelnek, idegen kémszer­vezetekkel állnak kapcsolatban. Két okból is az: I. Ha igaz volna az állítás, akkor hol vannak a bizo­nyítékok, amelyek alapján idegen hatalommal va­ló szövetkezésért vádat lehetne emelni ellenük? Nem félnek attól, hogy az idegen hatalom tit­kosszolgálata felszámolja az így felfedezett háló­zatát, és akkor nem lesz kit leleplezni? 2. Ha meg nem igaz, akkor minek kell a további megfigyelte­tésükről beszélni? Nem volna jobb hallgatni a bal­fogásokról, mint ahogyan hallgatnak a sajtóban rá­juk kent merényletekről, emberrablásról, lehallga­tásokról? S ha már beszélnek, akkor cáfolják meg az állítást, mely szerint már a titkosszolgálat főnö­két is lehallgatják saját vagy a belügyminiszter emberei. Csaichogy ehhez a lehallgatott lehallgatá­sok lehallgatásának a lehallgatóit kellene lehall­gatniuk a lehallgatottaknak - maguknak. Tartok tőle, hogy mindaz, ami a titkosszolgálatok körül két posztkommunista országban történik, az igazából a régi titkosszolgálatok megtartott bútoraitól eredő kipárolgás rossz hatása. Ugyanott vannak a fo­telokban a beülések, a cigaretta égette foltok, az író­asztalokon a könyökök alatti kopások, mint voltak an­nak idején, amikor még nem írt a pártállami sajtó gya­nús lehallgatásokról, autóbalesetekről meg a titkos dolgokról állítólag valós igazságokat mondó titkos­szolgálati főnökökről.

Next

/
Thumbnails
Contents