Új Szó, 1996. június (49. évfolyam, 127-151. szám)

1996-06-13 / 137. szám, csütörtök

[N ÚJ SZÓ KÖZÉPISKOLÁSOK OLDALA 1996. június 1406. Laár-más siker Besenyő István, született Laár András. Az abszurd humor és költészet egyik koronázatlan királya. Mesteredző, tanítványa több hitelesítetlen világcsúcskísérlet végrehajtója. Második gyermekkorát Tompikaként tölti, aki olyan rossz gyerek, mint a kergebirka. Bevallása szerint nem volt mindig ennyire okos és művelt, de most már az. Kulturális, művészi kérdésekben bármikor fordulhatunk hozzá felvilágosításért. Ezúttal azonban nem Besenyő Pista bácsival, hanem Laár Andrással beszélgettünk. • Galla Miklós egy interjúban azt nyilatkozta, számára Laár András volt a katalizátor. Ez nyilván fordítva is igaz. - Igen. Miki tudott a verseimről, s azzal az ötlettel kferesett meg, mit szólnék egy zenés, humoros műsorhoz, amely tulajdonképpen az én verseimre épülne. Elkezdtük, csináltuk, később hozzánk csapódott Robi, majd Natália is. Gyakorlatilag az az én önálló estem volt, de már egy társulat alakította. Komoly sikereket értünk el fiatal értelmiségi körökben, kedvet kaptunk a folytatásra és megalakítottuk a L'art pour l'art Társulatot. Az első műsor címe Farkas a mezőn volt. Később, a „Farkas" turné alatt született a Rengeteg parittya. • A közös katalizátor talán Monthy Pythonék cirkusza volt? - Pythonékat Galla Miki által ismertem meg. Miki nagyon érdekes ember, speciális kulturális igényei vannak, sajátosan szelektál. A humorban mindig az abszurd érdekelte, és ilyen értelemben tetszettek neki az én verseim is.- Ugyanakkor a műsorunkat nem hoztuk szoros kapcsolatba Pythonékkal. Közös örömet jelentettek nekünk, akkoriban jött be Magyarországra a Gyalog galopp c. filmjük. Rögtön kiderült, hogy ugyanarra a rugóra jár az eszük, mint a miénk, a szellemi rokonság egyértelmű volt. • Ti sosem gondolkodtatok azon, hogy játékfilmet forgassatok? - Csináltunk már egy körülbelül harmincperces játékfilmet, Jön a medve címmel. Első szárnypróbálgatásunk volt ez, de nagy fába vágott fejszének bizonyult. A forgatókönyvünk kissé kusza volt, ugyanakkor nagyon rossz rendezővel dolgoztunk, hihetetlen összeveszések közepette. Egy időre le is tettünk a filmezésről, de mostanában komolyan gondolkodunk azon, hogy kéne csinálni egy rendes filmet a Besenyő család kalandjairól. Másfél órás mozifilmről lenne szó, amolyan Fantomas-féleségről. Kicsit vicces, kicsit fantasztikus, de emellett izgalmas. A Besenyő család belekeveredne mindenféle hülyeségbe, mondjuk a maffiával. Ezzel párhuzamosan van egy másik filmötletünk is, leginkább a Beatles Egy nehéz nap éjszakája c. filmjéhez tudnám hasonlítani. Gyakorlatilag egy turnénkon forgatnánk le. Ötlet van, a forgatókönyvet megtudnánk írni. Ami hiányzik, az a pénz. Körülbelül 50-60 millió forintra lenne szükség, ennek még a tizedével sem rendelkezünk. • Honnan ez a gyakran színészeket is felülmúló, utánozhatatlan színpadi alakítás? Mennyi benne az improvizáció? - Színészi, amatőr színjátszói múlttal egyikünk sem rendelkezik. Isten adta tehetség, amit meg kell becsülni. Természetesen a színpadi megjelenés, viselkedés alapszabályait meg kellett tanulnunk. Most már túl vagyunk a kétszázadik Parittya-előadáson, a felkészülés csak annyiból áll, hogy megnézzük a színpadot. Különféleképpen jelenhet meg az improvizáció. Boborján világcsúcskísérleteinél Robi nyugodtan megengedheti magának, hiszen csak Natáliával beszélget. Ott nincs mit elszúrni, legfeljebb Nati nem bírja ki nevetés nélkül. A Besenyő családban is sokat lehet rögtönözni, de vannak nagyon megkonstruált, „kőbe vésett" jelenetek. Az a szerencse, hogy bármit csinálhatunk a színpadon, igazából nem tudjuk elrontani. • Besenyőéket valós személyekről formáztátok? - Inkább valamiféle sűrítményeknek nevezném őket. Talán ezért ennyire népszerűek. Mindannyiunknak vannak hasonló ismerősei. Végül is csak négy emberről van szó, akik hánykolódnak a maguk hülyeségének tengerén. • Abszolút politikamentes humor a tiétek. Viszont úgy tartják, Magyarországon tízmillió vérbeli politikus és tízmillió labdarúgó-szakértő él. Ti melyik tízmillióhoz tartoztok? - Egyikhez sem. Miklós távolról követi a labdarúgást, a többiek nem. Én nem foglalkozom a focival, politikával semmiképp. Ennek nagyon egyszerű oka van: teljes mértékben elhatárolom magam attól a szisztémától, amit a politika képvisel. A politika úgy állítja be önmagát, hogy mennyire fontos dolog az emberek számára, holott semmi másról nincs szó, mint arról, hogyan terjessze ki hatalmi érdekeit az emberekre. Az ellenzék, amíg ellenzékben van, bírálja a hatalmon levőket, amikor viszont hatalomra kerül, pontosan azt teszi, mint elődei. A politika egyszerűen az emberi kapzsiság, gonoszság és ostobaság színhelye. Mi nem pártoskodunk, mert mindegyik pártról pontosan ugyanaz a véleményünk. Teljesen mindegy, hogy milyen párt, eleve az, hogy politikai, feltételezi, hogy negatív dolgokat csináljon. • De a politikai kabaré tulajdonképpen nevetség tárgyává teszi magát a politikát. Mégsem ültök be egy politikai kabaréra, nem tudtok mulatni rajta? - Nem, nem tudunk nevetni ezen. Ez a fajta kabaré nem teszi nevetségessé a politikát, legfeljebb szintén pártoskodik. Egyik mondja a másikra, vagy éppen mindenkire. Gyűlöletet szít, keserű, szomorú hangulatot. Tulajdonképpen azon kell nevetnünk, hogy milyen szar nekünk. Hát nem igaz, hogy szar! Akkor az, ha elfogadjuk, ha belemegyünk abba, amit a politika szeretne. Hogy nekem attól függően legyen jó vagy rossz hangulatom, amit mások mondanak. Hát nekem nem rosszabb vagy jobb ettől. Az ember belső békéje a legfontosabb, Vlado Gfoss felvétele az élete minőségét mindenki maga alakítja. • Ellentétben a politikával, a zenét mindannyian szeretitek, sőt, Miki, Robi és te is zenészek, zeneszerzők vagytok. Ez csupán véletlen? - Mi az, hogy véletlen? Szerintem - filozófiai értelemben is egyáltalán nincsenek véletlenek. Amióta az eszemet tudom, zenész szerettem volna lenni. Robi és Miki úgyszintén. Az abszurd humor melléktevékenységként indult, a magunk szórakoztatására. Hogy ez jött be, a kor sajátossága. Ma már semmilyen direkt kijelentés nem állja meg a helyét, az ellenkezője éppúgy igaz. • Tehát Laár András mindig is zenész szeretett volna lenni. Nem Besenyő Pista bácsi, nem a Költő úr, nem Tompika. - Igen, viszont párhuzamosan az abszurd hülyeség mindig benne volt az életemben. írogattam a verseimet, és a Mik[ piszkálta ki az egészet belőlem. Én ebből nem akartam se műsort csinálni, se kötetet, semmit. Zenélni akartam. Ma már éppen fordítva van, a zenére kevesebb idő jut. • Besenyőéknél már csak ti vagytok népszerűbbek. - Tíz éve csináljuk, de csak az utóbbi két évben futottunk be ennyire. A népszerűség a sikerrel jár, ezt meg kell szokni. A magánélet azonban megmaradt, erre vigyázunk. Ez most egy jófajta népszerűség, pont akkora, amekkora még elviselhető és jólesik. HOLOP ZSOLT J RE

CENZI'O \ Molnár Tamás: filozófusok istene A kötet semmiképpen nem Hegel filozófiáját szándékozik bemutatni avagy megcáfolni. „Hiszen Hegel rendszere végül is csak tetőpontja annak a hosszú történetnek, amely a gondolkodás bizonyos módjáról szól s amelynek illusztrációit kiemelkedő spekulatív elmék nyújtják." (24. o.) Mert ugye lévén szó itt az Elérhetetlen Istenről, A bennünk lakó Istenről, nem különben a Transzcendens és személyes Istenről. Külön-külön, mégis együtt. Molnár Tamás, az Amerikában élő, de Magyarországon is rendszeresen publikáló és oktató, világszerte ismert filozófus próbál beszélni és, mert hiszen erről beszélni illik, sőt kell(!), a filozófusok centrális volt és jelenlegi problémájáról: Istenről. Mert maga az ember önző érdekeit követi csupán, bár megeshet, hogy ez az önzés nem segíti elő a megértést, csak akkor, ha a közvetítő szerepet a filozófus vállalja fel. A gnosztikusok meggyőzéssel állítják, hogy ez a világ nem méltó arra, hogy benne éljünk, sem arra, hogy megismerjük. Tandori Dezső egyik kötetcímét ízlelgetve el kell fogadjunk mindebből valamit, azaz: Meghalni késő, élni túl korán. Az én maga a világiélek csapdája, mondja Molnár Tamás. S tegyük hozzá mindenfajta tudományosságot mellőzve, csupán csak írnokok vagyunk. Mert a szóban forgó kötet célja a filozófia eredeti törekvésének helyreállítása. A „dogmatikus szendergésekből" fel kéne már ébrednünk, mindezenáltal az Isten és az ember közötti viszony (s itt áll elő a filozófus összekötő szerepében) egyik legfontosabb kritériuma, hogy valamilyen gondolathelyzet alakuljon ki. A gondolat létrejöttének feltétele, hogy az ember sok gondolat kiötlője legyen, mégpedig oly módon, hogy képtelen legyen kiki számon tartani és ellenőrizni a más gondolatát. Ez, úgy tűnik, adott, de az is lehet, hogy halott. A huszadik század végén egyre inkább arra a következtetésre jut a gondolkodó lény, már semmivel nem kell foglalkozni, hiszen mindig egyedül és valahol sokszor. Az önálló gondolati mozgástér rendkívül szabad, ugyanakkor kiváltságosán korlátozott. Mint a szerző idézi Jacques Maritain szavait: „Isten szuverén személyisége egyszerre a lehető legtávolabb számunkra - a hajlíthatatlan végtelen szemtől szemben áll velem, bűnös halandóval -, ugyanakkor a lehető legközelebb is hozza őt hozzánk, mivel a felfoghatatlan tisztaságnak arca, hangja van, s úgy állított önmaga elé, hogy ránézhessek, hogy szólhassak hozzá s ő is szólhasson hozzám." (94. o.). Tulajdonképpen a megtestesült Isten problémája vajon nem az „antropomorf" isten egész problémája? És adódik az Averroes-i kérdés: ha minden ember ugyanazon az érteimen osztozik, miért nem gondolják ugyanazt egyszerre? Tanakodnak vala az tudós philozophus uraimék. Légyen az Plótinosz, Spinoza vagy Fichte, Hegel vagy Heidegger nagytiszteletű tudós emberek, Descartes, Aquinói Szent Tamás, Platón vagy Nietzsche, Arisztotelész és Rousseau, az nagy igazságnak felderíttetése nem adatik meg. Az kárhoztatásra ítélve, ahogyan az lenni szokott, gondolatok születnek vala, és bölcsességek méltatlanol feledésbe esnek. Az nagy Igazság körben áll. (Európa Könyvkiadó, Budapest 1996.) TURCZEL ÁRPÁD SZÍNHÁZI ÁLRIPORT Addig is: a rendet el nem hagyva... Ahogy belépek a színházba, már érzem a kíváncsiság, a várakozás szagát. Nem olyan ez, mint egy normális bemutatón, hiszen olyankor mindenki rohan, nyüzsög, részt vesz (vagy legalábbis úgy csinál, mintha részt venne) a készülődésben. Most viszont...? Furcsamód mindenki nagyon ráér. Álldogálunk. A beavatottaktól, illetve a főpróbát látottaktól érdeklődünk, hogy mégis mire számíthatunk. Mondják: jó. Tényleg. Bőbeszédűek, mint mindig. Hja, meg kell nézni! (Mégis, mire várunk már órák óta?) Néha-néha az öltözőajtóban feltűnik egyik-másik játszó színész. Tóth Attila az egyik. Benkő Géza a másik... Ők nagykabátban. Már mentek is? Mi most jöttünk! (Remélem, ez meggyőzte őket!...) Aztán idővel mi is beállunk a körterem felé menetelők sorába. Nem mintha olyan tömeg lenne. Azt azért nem! Bár ezúttal nem az érdeklődés kisebb, hanem a terem. Igaz, sok jó ember kis helyen is elfér. Még a körteremben is... Az ajtóban a „más(ik) nagykabátos" áll: B. G. Egyik kezében sámli. A másik kezében a kezünk. Egyenként. Mindenkié. Most búcsúzik vagy üdvözöl? Biztat, vagy...? „Érezd jól magad, ha tudod!..." - kéri. Rajtam múlik? - merül fel bennem a kérdés. Rajtam is! Na jó, én minden tőlem telhetőt megteszek. A szemükből látom: ők is. Mindent, ami tőlük és Sándor György szövegeitől telik. Talán számolgatnám, hogy milyen mértékben jelenthet ez garanciát. De aztán inkább Mozartra, s a kezdődő előadásra figyelek. Idővel rájövök, hogy az előadás nem akkor kezdődött, amikor fölhangzott Mozart mester első dallama, nem is akkor, amikor elhangzik az első mondat. És talán még csak akkor sem, amikor beléptem a színházba. Korábban. Ez a játék része mindennapi életünknek. Csak ma ők megmutatják nekünk, hogy ez a játék nem (csak) játék. Nem vicc és nem csak poén! Bár felettébb jólesik kacagni rajtuk. S rajtunk! Ezt mutatja a közönség fel-feltörő, és idővel állandósuló nevetése. Csak azt nem tudom, ez a nevetés milyen mélységekből fakad?! Vajon ott van-e ebben a nevetésben az öngúny is? Én inkább az önfeledt szórakozás kacaját vélem hallani. Hiszen ez jó! Nagy eredményként könyvelhető el az is, ha akár csak egy óra erejéig sikerült kiragadniuk közönségüket az élet kicsinyes gondjai közül. De ugyanakkor elég-e ennyi? Sándor György sem és a színészek sem érhetik be ennyivel! Sőt, az is lehet, hogy S. Gy. egyáltalán nem akarja, hogy kacagjunk rajta. Melyik moralista szereti, ha kiröhögik?! Persze, ő humoralista! De melyik fontosabb, a humor, vagy a morál? A humor morál? Vagy talán a morál humor? És melyikben ne ismerjünk tréfát? És ha nem ismerünk tréfát, akkor nem értjük a viccet sem? Kérdések... S. Gy.-nek, a nagykabátos clownoknak, s nekünk, akik hagyjuk magunkat megröhögtetni. Mert egyértelmű, hogy sírva senki sem fakad(t)... Sőt! Igaz, ami igaz, az első 15-20 perc után a poén-, a gagáradat tetőz, s hirtelen alábbhagy. (Most jön a morál?) Sokan észre sem veszik (lehet, hogy megszokásból?), nem váltanak hangulatot. Igazuk lehet? Lehet! Ők a hasukat fogják a nevetéstől. Én a szívemet. Elszorult. De csak egy pillanatra. Mert rajtam is keresztülment (megy, menni fog) néhány úthenger, és nem vagyok képes „visszaadni". Meg aztán nem épp meleg helyzet az, amikor a clown is fázik. S a rideg valóság ellen „nagykabátba" kényszerül bújni. Ráadásul az új valóság szele nagyon csak befúj a kabát alá is. Az együttlét (játszók - közönség) felhevíti a hangulatot, a lelkeket, és egy idő után a télikabát is lekerül. Lehet, hogy mindez csak azért történik, hogy lássuk: ők kivetkőznek önmagukból és valami mélyebbet keresnek, találnak, s mutatnak magukból. És akkor talán megtanulunk hallgatni is (lásd az előadás csengetés ill. nem csengetés - csönd epizódját!) Hallgatni... Magunkban... magunkra... a szívünkre... És akkor csend lesz?! Nem, nem lesz. Ahogy az előadás alatt (után) sem voltak ilyen halk pillanatok! Még el sem ült a nevetés, máris jött a következő poén. Hova ez a vágta, srácok? Egyvégtére? Lehet, hogy lassú a felfogásom, s ezért igényeltem, s hiányoltam egy-két másodpercet, míg leülepszenek bennem az elhangzott szavak? Nem t'om. Pontosabban, hiúságom azt mondatja velem: nem! Igenis szükség van csendekre, pillanatnyi vagy hosszabb szünetekre. A csönd, a hallgatás egyrészt provokálhat, s talán így nem siklunk el felszínesen a szójátékok felett... meg aztán... A poén-áradat egy idő után olyan fokot ér el, hogy utána megjósolható a zuhanás. Nem lett volna célszerűbb a hangulat fokozatos fokozása, mint ezek a hullámvölgyek? így egy idő után a jelenetfűzés meglazul, és inkább individuálisan működő epizódokra, etűdökre hullanak szét. Természetesen figyelembe véve a műfajt, a közeget, S. Gy.-t, ez nem róható fel hibának. És mert „ünnepélyes keretek közül törvényes keretek közé" szorultunk, e lazaság még talán szabadságérzetet is ad... Szabadságérzet? Szabadság? Szabad... szab-ad? Mit szab meg, s ha megszab, mit ad? A két fiatal színész megszabta magának az irányt s a követendő célt. Ez mindenképpen tiszteletreméltó. Talán nekünk is megszabták volna, de mi nem igazán hallgatunk rájuk. Meghallgattuk(-juk) őket, na de hogy tovább is vigyük, amiről ők beszélnek, azt már nem! (Legalábbis nagyon kevesen. Bár az is igaz, hogy egy emberért is megéri...) De ez sem az ő hibájuk. Ezért irányt csak maguknak szabhatnak, nekünk adhatnak egy szórakoztató, vagy merengő (kinek-kinek igénye szerint) órát, estét, esetleg napot... És ez az ő szabadságérzetüket még csak nem is zavarja! Míg tart a játék, ők szabadok! Övék a játszók szabadsága, s a clownok tiszteletlenségre való joga. Vannak pillanatok, amikor mi is látjuk a szellemi függetlenség színét, érezzük illatát... Utána mégsem nyúlhatunk, mert megkötöztük önmagunkat a szokások, előítéletek, társadalmi szabályok, elvárások láncaival Téa" és „Bégé" megmutathatják a káoszban a rendet. Itt; a körteremben; Komáromban; Jókai Színházban; valahol (Kelet-, Közép- és Nyugat-) Európában. VARGA EMESE