Új Szó, 1996. május (49. évfolyam, 101-126. szám)

1996-05-13 / 110. szám, hétfő

1996. május 13. VELEMENY - TALLÓZÓ ÚJ SZ

Ó [ 51 DOMOKOS GÉZA ÜJ KÖNYVE A felkínálkozott Esély Esély - ezzel á címmel jelentette meg a közelmúltban a Pallas - Akadémia Könyvkiadó Domokos Géza emlékiratainak első kötetét, amelynek híre a csíkszeredai bemutató után megelőzte a román fővárosban is a tényleges érkezést. A napokban azonban erre is sor került: a bukaresti Magyar Kulturális Központban a szerző a metropolis magyar értelmiségével és az RMDSZ parlamenti frakciójának jó néhány tagjával egykori politikai harcostársakkal, de vitapartnerekkel is - rendezetttalálkozón ismertette és dedikálta a kötetet. Az Esély a Kriterion nemzetiségi könyvkiadó egykori igazgatójából, az irodalmárból egy időre - három évre - a történelem által a Romániai Magyar Demokrata Szövetség első elnökévé katapultált Domokos Gézajaolitikai pályájának krónikája. A bemutatkozó kötet az első, mozgalmas, nagy reményekben és még nagyobb csalódásokban gazdag év történetét dolgozza fel. Az esélyről szól, amely kínálkozott, amely alighanem elveszett már: arról, hogy mi, hogyan és miért is történt a történelmi kavargásban. Események, emberek, helyzetek, dokumentumok, epizódok, kulisszatitkok, személyes vallomások: mindez együtt válik lebilincselő olvasmánnyá mindazok számára, akik be akarnak tekinteni az 1989 decemberétől 1993 januárjáig tartó időszak romániai eseményeibe, és azon belül az RMDSZ születésének ,és formálódásának, megrázkódtatásainak, válságainak és azok áthidalásának történetébe. Miután a krónikát a fordulat utáni első három év egyik vezető politikusa írja, aki mind a romániai magyarság és románság közötti viszony alakulásának, mind az előbbin belül hamar megformálódó irányzatok jelentkezésének nemcsak központi, kivételezett tanúja, hanem számos esetben főszereplője, alakítója és nem egyszer célpontja volt, sokan tekintik majd vitairatnak a visszaemlékezést - amely természetesen részben az is. Nem kétséges, hogy látószöge személyes, memoárjában ugyanúgy kiáll az általa vallott igazság mellett, mint politikusként tette. A történészeknek mindenképpen gazdag „esélyt" nyújt, s ha választ csihol ki itt vagy ott, az is csak gazdagítani fogja az olvasók ismereteit. Sok mindent figyelembe vesznek az RMDSZ-politika formálásában - mondja -, csak egyről feledkeznek meg, nevezetesen a politikai gondolkodás legértékesebb erdélyi hagyományáról, a józanságról és a realizmusról. Véleménye szerint a „sérelmi politika" - a szüntelen tiltakozás, feszült lelkiállapot - sem a két világháború között nem vezetett, sem most nem vezet eredményre, még ha igaz is, hogy ezt a „körülöttünk lévő helyzet", az ország hivatalos politikája, vezetői váltják ki. „Vigyázni kellene, hogy ez a beteges hajlam ne uralkodjék el rajtunk" üzeni Domokos. Az RMDSZ egykori elnöke úgy értékeli: nem tudott „profi" politikussá válni, s megjegyzi, hogy a kisebbségi politikus helyzete még nehezebb, mivel hatalma alig van. A „bukaresti" gondolkodására vonatkozó szemrehányásra válasza az, hogy „itt jobban megérthettem nemzetem erényeit és hibáit". Az utóbbit illetően sokszor kérdezték, miért nem válaszol olyan éles hangnemben a román nacionalistáknak, mint ahogy azok támadták, de számára elfogadhatatlan ugyanaz a hang egy romániai magyar politikus szájából egy romániai magyar lapban: nem felel meg „sem szellemiségünknek, sem örökségünknek". Sokszor vádolták azzal, hogy „tájba simuló" politikát folytatott: nos, fejti ki, ő éppen e „tájba" nem akart „belesimulni". Domokos Géza könyvében sem tagadja, hogy korábban jó kapcsolata volt Ion Iliescuval: éppen ezért hat még keményebbnek az a saját illúzióival is leszámoló kép, amelyet az államfő politikai útjáról, a magyarsággal kapcsolatos magatartásának alakulásáról rajzol. Azt viszont ma sem tartja hibának, hogy személyes téren megtudta őrizni a szívélyességet - noha ezt más romániai magyar politikusok gyanakodva figyelték. Egyet azért elismer, éppen Székelyföldre való hazaköltözése, az ottani emberekkel való mindennapi kapcsolata gyümölcseként, hogy ugyanis ha érzelmi politizálást nem kell is folytatni, nem szabad lebecsülni az érzelmek szerepét. Bukarestben élve ezt talán nem tapasztalta eléggé, pedig figyelembe kell venni mindent, még a rossz beidegződésekkel is számolni kell. Viszont bukaresti évei nagy nyereségének érzi számos kiváló román értelmiségivel kialakult kapcsolatait - még ha néhányuk vitathatóan változtatta is nézeteit, mások pedig számára éppenséggel érthetetlenül váltak szélsőséges nacionalista nézetek hirdetőivé a 89-es fordulat után. Mi történt velük? - kérdezi már nem az író, nem a politikus, hanem az ember. (m) Román-magyar katonai kapcsolatok Több bukaresti lap is közölte pénteken a Mediafax hírügynökség alapján azt a hírt, hogy Keleti György magyar honvédelmi miniszter elhalasztotta romániai látogatását - ám magyar diplomáciai források szerint annak még nem is tűzték ki az időpontját. A Mediafax Gheorghe Tinca nemzetvédelmi minisztert idézte, aki kijelentette, hogy Keleti György látogatásának célja együttműködési megállapodások aláírása lesz, és akkor kerül sor rá, amikor azok kidolgozása befejeződik. Mivel ez még nem történt meg, közölte Tinca, telefonálni fog magyar partnerének, hogy halassza el a látogatást. A Mediafax emlékeztet arra is, hogy Keleti György úgy nyilatkozott hétfőn, hogy „a jövő héten" Romániába látogat, és látogatása során kollégájától arra a kijelentésre vonatkozólag is részletesebb felvilágosítást kér, hogy amennyiben Magyarországot Románia előtt veszik fel a NATO-ba, az fegyverkezési versenyt indíthat el a két ország között. Bukaresti magyar diplomáciai források szerint valójában Keleti György utazására még nem tűztek ki pontos dátumot. A két ország közötti katonai együttműködés keretében az év első felében esedékes ez a látogatás, és időpontjára több javaslat hangzott el mind az egyik, mind a másik oldalról a szokásos egyeztetés keretében. Bírálják a NATO-bővítést A NATO bővítése kockázatot jelent az európai biztonság számára írja a La Croix című napilapban a francia stratégiai tanulmányok intézetének vezetője, a témakör egyik legismertebb francia szakértője. Pascal Boniface nem önmagában a NATO-bővítés tervét, hanem ennek „elsietését" bírálja, indoklásként emlékeztetve arra, hogy Oroszország milyen egyértelműen ellenzi a kelet-közép-európai államok esetleges csatlakozásának gondolatát. - Ha ez megtörténik, az oroszok ismét bekerítve érzik majd magukat, s mindez megerősítheti majd náluk a Nyugat iránti ellenséges tendenciákat, miközben látni kell, hogy Lengyelország vagy éppen Csehország történelmük során még soha nem voltak katonai szempontból ily kevéssé fenyegetett helyzetben. Ennek egyébként ők maguk is tudatában vannak, s ez magyarázza, hogy ezen országok miért csökkentették ilyen jelentősen katonai kiadásaikat - sorolja érveit a francia szakértő. - Persze más a helyzet az olyan, különösen kényes helyzetben lévő államoknál, mint a balti országok vagy Ukrajna: csakhogy ha a NATO-t kibővítenénk a mostanában emlegetett két vagy három országgal, ezzel éppen olyan államoknak adnánk pótlólagos garanciákat, amelyeknek objektíve nincs rá szükségük - miközben azokat hagynánk magukra Moszkvával szemben, amelyek leginkább veszélyeztetettek - írja a szerző, hozzátéve: ma az európai egyensúly kulcspontja Ukrajna, s létfontosságú, hogy semmi olyasmi se történjen, ami ezt az országot Oroszország felé lökheti. Pascal Boniface további érvként hozza fel a bővítés jelentős költségeit, amelyek a cikk szerint a következő 10 évben akkor is 10-40 milliárd dollárra rúgnának, ha csak a visegrádi csoport tagjait vennék fel a szervezetbe. Mindebből a szerző azt a következtetést vonja le: a NATO gyors kibővítését - legalábbis stratégiai szempontból - semmilyen kényszer sem indokolja, s a Varsói Szerződés egykori országai más módszerekkel, például a NATO-békepartnerség révén is közeledhetnek a nyugati világhoz. Magyarország és a pénzmosás veszélye Magyarország vonzó hely lett a vándorló tőke számára, s emiatt arra lenne szükség, hogy olyan nemzetközi megállapodásokat írjon alá, melyek megkönnyítenék a tőkemozgás ellenőrzését - állapította meg az olasz pénzügyőrség valuta ellenőrzési különleges csoportjának jelentése, melyet a La Repubblica című olasz lap idézett. Az Európa keleti felén történt politikai változásokat követően az állandóan mozgásban lévő tőke új „kikötőkre" lelt a volt kommunista országokban. Ezek közül is kiemelkedik Magyarország, mely már Kelet-Európa Svájca lett. Az országba érkező tőke azonban nem pihen meg a magyar bankokban, a pénzt befektetik, elsősorban az építkezési vállalkozásokba - írta a jelentésre hivatkozva a lap. „Magyarországnak immár biztonságot ígérő stabil kormánya van, mely hívja a tőkét mind Nyugatról, mind pedig a keleti (ázsiai) országokból. De az ellenőrzés hiányzik, s ennek következtében nagy a veszélye annak, hogy az ország a pénzmosás számára is vonzó" - idézte a La Repubblica Giulio Sbarrát, a különleges csoport parancsnokát, a jelentés egyik szerzőjét. „Minden pénzmozgás nyomokat hagy maga után, melyek alapján szinte mindig megállapítható a művelet főszereplőinek személye. Ám ha a bankok vagy a közvetítők nem hajlandók az együttműködésre, a vizsgálat megfeneklik" - mondta Sbarra. Ezért lenne szükség, hogy Magyarország és Andorra - a két még kevésbé ellenőrzött (európai) ország - esetében a jelentés szerzői szükségesnek tartják olyan nemzetközi megegyezések, szerződések kötését, melyek segíthetik a vizsgálatokat - írta a La Repubblica. ITTHON TÖRTÉNT -7 NAP ALATT J AZ IGAZI NAGY PRIVATIZÁCIÓS ZSÁKMÁNY. Még a pártállam évtizedeiben sok mindent megélt bankszakemberek is megrökönyödtek, amikor Mečiar a múlt év végén bejelentette: 1996 első negyedében befejeződik a pénzintézetek privatizációja, és csak a jegybank marad állami kézen. Azóta eltelt az első negyedév, már a másodiknak is a fele. és megtorpant a magánosítás. A múlt hét folyamán kétszer is nyilatkozott a kormányfő az ügyben. Először azt mondta, hogy „szubjektív tényezők" miatt késik a bankok privatizációja, majd néhány nappal később azt is elárulta, hogy koalíciós partnerei késleltetik a folyamatot, mert nem értenek egyet a miniszterelnök elképzeléseivel, amelyeknek az a lényege, hogy eredményes szlovák vállalatok válnának a három nagybank és az állami biztosító főrészvényeseivé. Mečiar ezzel szavatolná anyagi bázisának további megtartását, hiszen köztudott, hogy a beváltnak minősített és meghatározó gazdaságvezetői pozíciókba juttatott menedzsment tagjai mind az ő pártjával rokonszenveznek. A Szlovák Nemzeti Párt és a Szlovákiai Munkásszövetség ezzel nem ért egyet. Tagjai azt szeretnék, ha az ő pártbelijeik is ott lehetnének a banki privatizációs kalács elosztásánál. Köztudott, hogy a hármas koalícióban a privatizáció során a „kis párt - kis vállalat" elv érvényesült. Slotáék és Ľuptákék rokonszenvezői általában kénytelenek voltak megelégedni a kevésbé perspektivikus üzemek magántulajdonba vételével, így a tulajdon működtetéséhez sürgősen szükségük van hitelekre. Úgy gondolják, hogy ha részvényeseivé válnak a nagybankoknak, semmi sem gátolja őket abban, hogy vállalataik felé áramolni kezdjen az olcsó pénz. Csakhogy a pénzintézetek már eddig is az ésszerűnél sokkal több rossz hitelt folyósítottak a középszerű, illetve kimondottan silány teljesítményt nyújtó vállalatoknak. Ha ez tovább folytatódik, és politikai megfontolásból Mečiar enged a koalíciós szövetségesei nyomásának, maga a szlovákiai pénzügyi rendszer is végveszélybe kerül. Folytatódik az, ami a szocialista pénzgazdálkodásra volt jellemző: az állam milliárdokat ölt bele a megmenthetetlen vállalatok életre keltésébe. Most már legfeljebb abban bízhatunk, hogy Mečiarnak sikerül túljárnia koalíciós társai eszén, sikerül valamilyen kompromisszummal megnyugtatnia őket és elfogadtatni saját koncepcióját. Nem babra megy a játék, így az SZNP és a munkásszövetség valószínűleg még Mečiar politikai zsarolásától sem riad vissza, így nincs kizárva, hogy engedni kényszerül. Az igazi nagy privatizációs zsákmányt most készülnek elejteni, így nem lehet csodálkozni azon, ha Slotáék és Ľuptákék most kissé megvadulnak, és apait-anyait beleadnak a küzdelembe. TÖRTÉNELEMMEL ÉRVELÉS. A kormánypárti nyomtatott sajtó két zászlóshajója, a Slovenská Republika és a Literárny týždenník hasábjain mostanában alaposan kilesznek magukért a szlovák nemzeti történészek. És teszik ezt főképp a magyar honfoglalás 1100. évfordulójának megünneplése okán. Visszafogottságuk legfeljebb addig terjed, hogy egyelőre nem húzták ;lő végső érvként a régi argumentumokat, amelyek szerint amikor annak idején Vereckénél megérkeztünk a Kárpát-medencébe, még nyereg alatt puhítottuk a húst. A „megbékélés" keretében szemünkre vetik és számszerűsítik, hány szlovák szót loptunk el a nemzettől, hogy nomádok voltunk, hogy Magyarországon, úgymond, nagy felhajtással emlékeznek meg a magyarok bejövetelének kerek évfordulójáról. Akaratlanul is a magyarországi nacionalistákat juttatják az eszünkbe, akik legszívesebben szintén történelemmel érvelnek. Sem az egyikük, sem a másikuk nem tud hozzányúlni a jelenkor problémáihoz, így kirándulásokat tesznek a korai középkorba. ELLENZÉKI TÜNTETÉS - MAGYAROK NÉLKÜL. Az ország szlovák ellenzéki pártjai Mečiar felbukkanása óta már számos esetben igen rosszul vizsgáztak barátságból. Gyávaságuknak az a lényege, hogy nem merték egyértelműen kinyilvánítani, hogy a parancsuralmi rends7,er bevezetésére hajlamos politikai erőket a magyar pártokkal együttműködve kívánják legyőzni. E gyakorlat egyelőre még folytatódik. A Kereszténydemokrata Mozgalom, a Demokrata Párt és a Demokratikus Unió holnapra nagygyűlést szervez, és a három párt vezetői úgy döntöttek, a magyarokat - politikai pártokként - nem hívják meg. Furcsa fintora a sorsnak, hogy az a Demokratikus Baloldal Pártja viszont, amelyet írásban is meghívtak, vezetőinek bejelentése szerint nem hajlandó részt venni a tüntetésen. Hát ilyen Szlovákiában az ellenzéki összefogás. Vajon Mečiarnak szüksége van még egyértelműbb bátorításra? Az első fecske, vagy... Máig nem tudom eldönteni, hogy merjek-e bizakodni, vagy ismét legyintsek bosszúsan, mint ki tudja, hányszor az elmúlt csaknem két esztendő során. Vladimír Mečiar elmúlt heti nemzetközi sajtótájékoztatójának elemzése közben gyötörnek ilyen kétségek. Az sem vigasztal, legfeljebb kiSsé megnyugtat, hogy dilemmáimmal nem vagyok egyedül, hiszen minden bizonnyal számos külföldi és hazai kollégám ugyanezt a két lehetőséget latolgatja. Annak ellenére, hogy a közelgő csehországi választások előtt különösen érzékeny és minden megnyilvánulásra azonnal ugrásra kész Václav Klaus cáfolta a szlovák miniszterelnök néhány megállapítását, tulajdonképpen elfogadhatónak lehetne minősíteni, sőt egyes elemeiben biztatónak is tarthatnánk kormányfőnk mostani válaszait. Logikus érvekkel elemezte ugyanis Szlovákia európai integrációjának esélyeit, erényeinket és gondjainkat, reális képel rajzolt a szlovák-orosz viszonyról és több más időszerű kérdésről, visszafogott volt, mi több, európai értékrendet emlegetett a köztársasági elnök által újratárgyalásra visszaadott Büntető Törvénykönyv további sorsával kapcsolatban, és a magyar-szlovák alapszerződés ratifikációs okmányainak cseréjéről is egyértelműen nyilatkozott. Azt hiszem, minden szlovákiai magyar legalább egy apró, némi enyhet adó sóhajjal fogadta azt a véleményéi, hogy az oktatási minisztériumnak a magyar tanítási nyelvű iskolák elleni újabb támadása amellyel azt szeretné elérni, hogy minden nemzetiségi iskolában a történelmet és a földrajzot államnyelven oktassák - alkotmányellenes, éppen ezért utasították a kormánykoalíció legerősebb szubjektumának képviselőit: a parlamentben ne támogassák ezt a törvénytervezetet. Ennyi történi dióhéjban. A borúlátó elemzők joggal mutathatnak rá arra, hogy a szlovák kormányfőnek kivételes retorikai képességén kívül párját ritkító adottsága van hallgatóságának elkábítására. Nem arra gondolnak, ha más hagnemben beszél, mondjuk, mozgalmának nagygyűlésén, mint például a külföldi tudósítók előtt, mert ez természetes. Arra céloznak, amikor ugyanazokat a tényeket különböző alkalmakkor teljesen másként értelmezi és minősíti, szinte kivétel nélkül úgy, ahogy azt az éppen jelen lévők hallani szeretnék. Aztán a pesszimista, talán ezért is jó emlékezőtehetséggel megáldott vagy éppenséggel megfelelő archívummal rendelkező analitikusok arról sem feledkeznek el, hogy Vladimír Mečiar több, a legtöbb esetben nyilvánosság előtt elhangzott ígéretét - hely hiányában ne firtassuk, milyen okok miatt - bizony nem tartotta meg. Legfrissebb példaként a magánosítással, a bankok privatizálásával kapcsolatos, általa megszabott határidők túllépését említem. A hazai magyar hírelemzők nagy része is ebbe a táborba tartozik, és az oktatási minisztériumot elmarasztaló kijelentését mindössze Vladimír Mečiar újabb, ki tudja, hányadik taktikai lépésének tartja. Érvelésük szerint a kormány elvetette ugyan az említett tervezetet, de a közleményben az is olvasható, hogy ezt a kérdést is a készülő új oktatási törvény keretében kell rendezni. Ami azt is jelentheti, hogy mintaként felhasználják a nemrég szentesített román oktatási törvényt, s ennek szellemében zúdítanak újabb össztüzet hazai magyar iskoláinkra. Bizonyosat ma talán csak a kormányfő tudna mondani, de talán ő sem. Sajnos, a borúlátó előrejelzést nem lehet kizárni. Ám az ellenkezőjét sem, ahogy ezeket az összefüggéseket a ma is reménykedők ítélik meg. Több jel mutat ugyanis arra, hogy nem voll hatástalan számos nyugat-európai diplomata és más neves személyiség pozsonyi vizitje. Nyilvánvalóan nyomatékosan érveltek, mert elsősorban ez a határozott magatartás bírta rá Vladimír Mečiart s ezáltal a kormányt arra, hogy végül is a nemzetközi joggyakorlatnak megfelelően, egyoldalú kiegészítések nélkül terjesszék a köztársasági elnök elé a dokumentumot. A derűlátó értékelők nem ok nélkül mulatnak rá: a kedvező irányú elmozdulás jele lehet az is, ahogy a kormányfő igyekszik megszabadulni az egyre szánalmasabb politikai szerepet játszó Ján Luptáktól és mindig is jellegtelen. éppen ezért súlytalan mozgalmától. Az oktatási minisztérium bírálata az optimisták szerint Vladimír Mečiar óvatos, de tudatos távolodását jelenti a szlovák nacionalistáktól. Rövid távú előrejelzésük alapján a hatalmához ragaszkodó, ám a látszat ellenére a külhoni megítélés iránt sem közömbös miniszterelnök fokozatosan, de céltudatosan az új elnök által vezetett baloldaliakkal igyekszik majd határainkon túl is szalonképesebbé tenni önmagát és kormányát. Mindenesetre Jozef MigaS azzal, hogy nem hajlandó szorosabb szövetségre lépni más szlovák ellenzéki pártokkal, akarva-akaratlanul máris nagy szolgálatot telt a kormányfőnek, hiszen jelentősen meggyengítette politikai ellenfeleit. A miniszterelnök ugyan ma sem feledkezik meg egyik kedvenc hatásmechanizmusáról, és szinte minden nyilvános beszédében odapörköl egyet az állítólagos magyar irredentáknak és politikai kalandoroknak, ám az. optimista helyzetelemzők szerint az érem másik oldala az, hogy az oktatási minisztérium tervezetének felülbírálása nem a várható heves tiltakozásokat ideiglenesen lefegyverző taktikai manőver, hanem a kedvező változások egyik első fecskéje. Lassan már közhellyé sekélyesedik az a különben teljesen helyénvaló megállapítás, mely szerint manapság Szlovákiában minden megtörténhet, de annak az ellenkezője is. Vagyis sem a borúlátó, sem pedig az optimista jóslatok nem zárhatók ki. Ránk féme már, hazai nemzeti közösségünkre és az országra egyaránt, ha most és ezután végre mind gyakrabban a derűlátó előrejelzések válnának valóra...