Új Szó, 1996. május (49. évfolyam, 101-126. szám)
1996-05-02 / 101. szám, csütörtök
1996. május 3. VÉLEMÉNY - TALLÓZÓ Ú J SZ Ó 5 | NATO-keringo Mialatt Szlovákia lakossága (illetve a választópolgárok több mint fele) a nemrég végzett közvélemény-kutatás szerint boldogító igent rebegett a Btk. módosítására (holott a többség azt sem tudja, mit szolgál a módosítás), azalatt az amerikai Kongresszusban lassan befejezik a NATO kibővítéséről szóló törvénytervezetet, amely szerint Szlovákia elbúcsúzhat a Visegrádi Négyek csoportjától. Az ismert gyakorlat szerint a szlovák kormánykoalíció majd megmagyarázza, hogy a NATO-tagsággal is úgy járt fiatal köztársaságunk, mint a demarsokkal, amelyeket Prágában fogalmaztak „az ország ellenségei". Majd futószalagon készülnek a mesék a belső és külső ellenségről, amelyre át lehet hárítani a felelősséget. Pedig hasznosabb lenne, ha Mečiarék azt magyaráznák, mit szándékoznak tenni, illetve mire számíthat az ország lakossága ezek után. Semmi újat nem mondunk, ha azt állítjuk, hogy a NATOtagság nem belügy és nem egy kormányzó garnitúra magánügye. Nem belügy, mert az egész közép-európai térség jövőjét érinti, s nem magánügy, mert nem a Mečiar-kormányt és az utána következő szlovák kormányokat hozza nehéz helyzetbe, hanem az egész ország népét, amelyet (anélkül, hogy stratégiai, gazdasági vagy szociálpszichológiai hátterét vizsgálnánk) a pillanatnyi politikai érdekek elütöttek a lehetőségtől, hogy egy ütemben zárkózzon fel szomszédaival (a csehekkel, a lengyelekkel és a magyarokkal) egy demokratikusabb, kiszámíthatóbban működő és biztonságosabb világhoz. Mert tévednek Mečiarék, ha azt hiszik, hogy a bűnbaknak kikiáltott ellenzék vagy az előszeretettel izgatóknak nevezett szlovákiai magyarok most boldogan köpik a markukat: íme, a jelenlegi kormány megkapta, amit érdemelt! Lehet, hogy őket hidegen hagyja a dolog, de a józanul gondolkodó emberek többsége aggódva figyeli a közép-európai fejlődés irányát, s benne a saját sorsát, jövőjét. Az is nyilvánvaló, hogy az európai szervezetekhez (ezen belül elsősorban a NATO-hoz) való társulás, majd csatlakozás mérlegelése nem most kezdődött, hanem Csehszlovákia kettészakadásakor (amelyre - nyugodtan kimondhatjuk nem az emancipációs törekvések, hanem a társadalom, a két államalkotó nép és a politikai stílus irányvételének különbözősége miatt került sor). Az időközben kapott demarsok és figyelmeztetések arra szolgáltak, hogy Pozsonyt jobb belátásra bírják..Nem jártak sikerrel, nem is vették komolyan őket. Valószínű, hogy ezek után már nem lesznek demarsok, de belátható időn belül megérünk egy olyan szakadást, amelyre mind az ország többségi nemzetének, mind a szlovákiai magyarságnak fel kell készülnie. A térség nyugalmának és stabilitásának az tett volna jót, ha jó, vagy legalább egymás rigolyáit elviselő szomszédokként, együtt maradtunk volna, egy körön belül. Az is nyilvánvaló, hogy a NATO nem kívánja civakodó szomszédok vitáival terhelni a jövőjét. Azok a reményeink is meglehetősen délibábosak, hogy majd a „körön belülre" kerülő Budapest, a struktúra támogatását élvezve, a kisebbségi jogok tekintetében önfeledten diktálhat Pozsonynak. Az meg már egyenesen riasztó, hogy megint túszok leszünk, valamiféle senkiföldjén, dupla határral elzárva az anyanemzettől. Hanem megkockáztathatjuk a jóslatot, hogy az autonómiatörekvésektől (amelyekben soha egy szó nem esett elszakadásról) betegesen irtózó szlovák politika, ha nem hagy fel a minden áron való beolvasztásunk kísérleteivel, könnyen olyan helyzetbe sodorhatja-kényszerítheti a szlovákiai magyarságot, amelyet maga kívánt a legkevésbé. Vádaskodások, félelmek és gyanakvások helyett talán még mindig nem lenne késő asztalhoz ülniük azoknak, akik előszeretettel azonosítják magukat a nemzettel és az országgal, s azoknak, akik elsietett, saját szájíz szerint értelmezett, és a föntiek tudatában szinte anakronisztikusnak tűnő alapszerződések dacára komolyan gondolják a szlovák-magyar kiegyezést. Ez a feladat éppúgy feltételezi a szlovákiai ellenzék közös fellépését, mint a magyar koalíció hajlandóságát, hogy a kormányzó pártok készségét ne is hangsúlyozzuk. Ha ez nem történik meg, marad a kész helyzet, s a kész helyzetek nagyon kiszámíthatatlanok tudnak lenni. Migaš titkosügynök volt? Jozef Migaš, a Demokratikus Baloldal Pártjának új elnöke a kommunista rendszerben minden valószínűség szerint önkéntesen együttműködött az akkori csehszlovák titkosszolgálattal, állítja keddi kiadásában a Mladá Fronta Dnes című cseh napilap. Kifejti, hogy az ŠtB-vel együttműködő személyek jegyzékében két ízben is megtalálható egy Jozef Migaš nevű, 1954. január 7-én született személy, mégpedig mindkét esetben Mig fedőnév alatt. Regisztrációs száma 21006 és 6899. A baloldali párt elnöke szintén 1954. január 7-én született. Migaš esetleges együttműködésére a volt kommunista titkosszolgálattal életrajzának más jelei is utalnak. A Kijevi Állami Egyetemen tudományos kommunizmust tanult, majd a pozsonyi politikai főiskolán adott elő. A hetvenes években klasszikus aparátcsikként Szlovákia Kommunista Pártjának központi szerveiben dolgozott. Az DBP újonnan megválasztott elnöke jelenleg Szlovákia ukrajnai nagykövete. Megfigyelők véleménye szerint annak a ténynek hivatalos megerősítése, hogy kommunista titkosügynök volt, nem váltana ki semmiféle botrányt, mert Szlovákiában az átvilágítási törvényt, bár még érvényben van, már két éve nem alkalmazzák. Valószínű, hogy a baloldali párt kongresszusának küldöttei, akik Migašt az elnöki tisztségbe megválasztották, nem tudtak együttműködéséről a volt kommunista titkosszolgálattal, tette hozzá a cseh lap. Mladá fronta Dnes Van-e száz híres szlovák? „Homlokok ráncolása, fejek vakarása kíséri a nacionalista Szlovákiában" azt a nem könnyű küzdelmet, amelyet a száz legismertebb szlovákot gyűjteménybe foglaló kötet összeállításáért folytat a nemzet, írta meglehetősen vitriolos ismertetőjében a keddi The Times. Az első számú londoni napilap pozsonyi keltezésű írása szerint az ötlet nemes, de száz világhírű szlovák fellelése legalább annyira embert próbáló feladat, mint például száz világhírű belgáé. Kérdés, mennyi hírnevet tud kipréselni magából egy éppen függetlenné vált, alig ötmilliós nemzet — írja a lap, amely szerint a szűkösség a szabályok hígítását kényszeríti ki. így kerülhetett a szerkesztők figyelmének középpontjába egyebek mellett Paul Newman, akinek édesanyja volt szlovák, s folynak a kutatások annak kiderítésére is, hogy Steve McQueen apja, aki az Ihnat családnevet viselte, nem volt-e véletlenül szintén szlovák. A híresség követelménye, szerencsére, nem teszi szükségessé, hogy a jelölt egyben rendes ember is legyen, így Josef Tiso, aki a II. világháború idején állt Szlovákia élén, s akit az amerikaiak 1947-ben kivégeztek, előkelő helyen szerepel a kötetben. Ezzel a legtöbb szlovák is egyetért, mondván: az ország csak azért kerülhette el a feldarabolást, mert Tiso atya felsorakozott Hitler mögött. A cikk szerint mindazonáltal valószínűtlen, hogy a könyv tartalmazza majd az egymást náci karlendítéssel üdvözlő Tiso és Hitler jól ismert fotóját. A mongol, a magyar, az osztrák megszállás s a háború utáni cseh dominancia azonban elmosta a szlovák önazonosság éles határait, s az igazi probléma annak meghatározása: ki is a valódi szlovák. A szerkesztők nem haboztak bevenni a kötetbe Andy Warholt, jóllehet a pop-art néhai mestere valójában rutén volt. Ha Warhol bekerült, helye lenne Robert Maxwell néhai brit sajtómágnásnak is, bár a könyv összeállítói a rutén-zsidó gyökerű illető iránt már kevesebb lelkesedést mutatnak. Szlovákia valójában kusza népkeverék, 11 százaléknyi magyar lakossággal, az ehhez járuló roma, lengyel, rutén és kárpáti német népességgel, s ebben a tekintetben nem különb a többi közép- és kelet-európai országnál, amelyek szintén valamilyen nemzeti profilt igyekeznek összekaparni saját demográfiai zagyvalékuk mélyéről. The Times Bécset érdekli a NATO-partnerség Ausztria kész a Partnerség a békéért keletében az állandó egységben — ha létrejön ilyen — részt venni a NATO békefenntartó tevékenységében, jelentette ki Franz Vrantizky osztrák kancellár a Der Standard című osztrák napilapnak. Az interjúban a kancellár úgy fogalmazott: még pontosan meg kell vizsgálni a jogi és a politikai szempontokat, de Ausztria nem csak a jelszavak szintjén akar részt venni a NATO Partnerség a békéért nevű programjában. Vranitzky szerint országának az európai integráció és más szervezetek keretében aktívan hozzá kell járulnia a béke biztosításához, és ezt már több területen meg is teszi. Ez azonban nem vonja maga után azt, hogy Ausztriának be kellene lépnie valamilyen katonai szövetségbe — felelte a kancellár arra a kérdésre, vajon a békefenntartásban való részvétel nem jelenti-e bizonyos körülmények között azt, hogy Ausztria feladja ellenkezését a NATO-tagsággal szemben. Vranitzky utalt arra, hogy jelenleg 260 osztrák önkéntes állomásozik Boszniában, de a jövőben előrelátóbban kellene eljárni, s nem csak két héttel a bevetés előtt felkészülni a békemisszióra. A kancellár egyetért azzal az elképzeléssel, hogy tartalékként fel kellene készíteni osztrák katonákat, akiket az ilyen esetben a nemzetközi közösség rendelkezésére lehetne bocsátani. Arra a kérdésre, hogy ez idegen csapatok esetleges ausztriai állomásoztatását is jelentheti-e, az osztrák kancellár kijelentette: „ezt minden esetben külön meg kellene vizsgálni". Der Standard KOMMENTÁRUNK Abszurdisztán Vladimír Mečiar kormányfő sokáig abban a hitben ringatta magát, hogy Szlovákia kivételes geopolitikai helyzete miatt akkor is vonzó lesz a nyugati intézmények számára, ha az ország belpolitikai fejlődése nem követi a nyugati mintát. Abban bízott, hogy néhány pozitív gesztus, így a szlovák-magyar alapszerződés aláírása, egyes kisebbségvédelmi dokumentumok ratifikálása, az Egyesült Nemzetek Szervezete békefenntartó hadműveleteibe való bekapcsolódás, és a hiányosságok kiküszöbölésére vonatkozó ígéretei meggyőzik az Európa Unió és a NATO döntéshozó szerveit országa integrációs alkalmasságáról. Nem tudta, vagy nem akarta tudomásul venni, hogy a nyugati intézmények az ajtajukon kopogtató országokat valós eredményeik, nem pedig szándékaik és deklarációik alapján bírálják el. Az általuk fontosnak tartott gazdasági, politikai és biztonsági stabilitás mérhető, kihat az életszínvonalra, az ország lakosságának értékfelfogására, visszatükröződik abban az értékrendben, amelyre Javier Solana, a NATO főtitkára pozsonyi látogatása során több ízben utalt. Lehetetlen nem észrevenni a NATO-főtitkár prágai és pozsonyi szóhasználatában megnyilvánuló különbséget. A cseh fővárosban nem hangsúlyozta ki minduntalan, hogy az Észak-atlanti Védelmi Szerződésbe nem léphet be olyan ország, melynek belső viszonyai nem stabilak és szomszédaival való kapcsolatai pedig rendezetlenek maradnak. Prágában nem tartotta fontosnak annak hangsúlyozását sem, hogy az emberi jogok, a kisebbségi jogok és a szabadságjogok védelme a NATO tagállamainak fő feladatai közé tartozik. Csehországban nem ecsetelte a Partnerség a Békéért program keretében való együttműködés fontosságát sem, miként azt Pozsonyban tette. Ez a körülmény azért figyelemre méltó, mivel a szövetség a NATO-n kívül rekedt országokkal ezen a programon keresztül óhajt kapcsolatot fenntartani. Másként szólva, ha Szlovákia vezetői az év végéig, tehát a felvételre váró országokkal folytatott egyéni párbeszédek lezárulásáig nem tesznek eleget a tudomásukra hozott elvárásoknak, akkor Románia, Bulgária, Albánia és a többi posztkommunista ország mellett be kell érnie a békepartnerséggel. Ezen nem változtat Mečiar fenyegetése sem, miszerint „téved az, aki azt hiszi, jó lesz, ha Magyarország a NATO tagja, Szlovákia és Románia viszont nem". Egy dolog változtathatna Szlovákia kedvezőtlen kilátásain, ha a rendelkezésére álló nyolc hónapot arra használná fel, hogy „visszacsináljon mindent", amit külföldön a demokrácia, az emberi jogok és a piaci viszonyok tekintetében visszafejlődéseként tartanak nyilván. Vladimír Mečiar azonban ahelyett, hogy élne ezzel a lehetőséggel, megkezdte a lakosság felkészítését arra, hogy Szlovákia nem lesz tagja sem az Észak-atlanti Védelmi Szerződésnek, sem az Európai Uniónak. Inkább vállalja a kívülrekedésből következő hátrányokat, ám nem módosít stratégiáján, amelyről sok minden elmondható, csupán az nem, hogy összhangban lenne a nyugati intézmények értékrendjével. Mivel Mečiar ma is élvezi a lakosság jelentős részének a bizalmát, ezért nem kell attól tartania, hogy az ország lemaradásával együtt járó életszínvonalcsökkenést kormányzásával hozzák összefüggésbe. A fő bűnösök paradox módon azok lesznek, akik mindent elkövettek, hogy megakadályozzák ennek, a Szlovákiára nézve rendkívül kedvezőtlen helyzetnek a bekövetkezését. Valaki egyszer találóan Abszurdisztánnak nevezte Szlovákiát... SZÁLKA ÉS GERENDA Képernyők vonzásában Nem a tévéről fogok írni. Még annak ellenére sem, hogy tudom: az olvasóval közös témát akkor talál leggyorsabban az újságíró, ha a tévében látottak fölött gondolkodik nyilvánosan. Persze, számtalan eset van a politikában, a tudományban, még talán a kultúrában is, amikor nagy magabiztosságot ad a tollforgatónak a feltételezett közös tévés élmény az olvasóval. Most számítógépekről, illetve az azokon futtatható különféle szoftverekről, multimédiás programokról, nyelvleckékről és immár CD-lemezeken kapható filmlexikonokról szeretnék gondolkodni. Azaz: szálkákat kipiszkálgatni mások és gerendákat a magam szeméből. Biztos vagyok benne, hogy a magamfajta szakbarbár kultúraértők, akik középszintű műszaki félműveltségüket egy-egy, az országút szélén bedöglött autó mellett toporgó csinos nő előtt fitogtatják, és számítógéphasználói dilettantizmusukat a profi szakemberek előtt álfilozófiai és erkölcsi kérdések felvetésével álcázzák, estek neki elsőnek az Internet információs világsztrádának. Egyszerűen azért, mert letagadhatatlan kisebbrendűségi érzésünk van. A számítógépeket gyártó, eladó és használó profikhoz képest mindig hátrányban leszünk. Azt sem tudjuk majd soha eldönteni, mi irányítjuke szerény, jobbik esetben közepes teljesítményű személyi számítógépünket, vagy használóként minket irányít a gép és kitalálója. Annyi bizonyos, hogy a legkisebb szövegszerkesztő program használata esetén is, ha mást nem, akkor szokásainkat és gondolkodási reflexeinket változtatja meg a masina. Az meg egyenesen csoda, hogy kis példányszámban, akár otthon is megírhatok, betördelhetek és kinyomtathatok folyóiratot, könyvet vagy ami éppen eszembe jut. Ha van másból megélnem, nem is kell kinyomtatnom, hiszen a hajlékony mágneslemezen megőrizhetem az utókornak, amely talán gazdagabb és érzékenyebb lesz a zseniális gondolataim iránt. (Sic!) Ez az elektronizált kőtábla kényelmessé is tesz, elvégre - mint már említettem - elegendő egy fél havi fizetésből megvehető modem, amivel rácsatlakozom az Internet előfizetői hálózatára, s megy minden, mint a karikacsapás. Száguldók a világ valamely nagykönyvtárának számítógépes adatbázisa felé. Igen hamar a világ bármely részén nekem begépelt levelet is olvashatok. Noná, hogy nem ingyen! Ezt tudva, látva és jobb szakmai vásárok bemutatóin cselekedve is, jutott eszembe egy sommás gondolat. Tartok tőle, hogy az elmúlt évtizedben jó és jobb szakemberek által „ismeretterjesztés a számítástechnikáról" jelszó alatt némely ifjúsági lapban folytatott programozástanítás, a lényegről feledkezett meg. Olvasóiknak elenyésző töredéke fog ugyanis életében programozni, s ha mégis, akkor sem a BASIC nevű programnyelvben. Sokkal fontosabb lenne, ha ezeket az igyekezeteket meghagynák a speciális tanfolyamok, szűken vett szaklapok privilégiumának, és helyette az egyre szaporodó felhasználási lehetőségeket, a rengeteg készen kínált szoftver közötti eligazodást segítenék. Tudom, erre ott vannak a szaklapok, a hirdetésekben immár naponta olvasható tanfolyamok, meg az önképzést csúcspedagógiai és lélektani modellekkel elvégző kezelői programok. Mégis azt tapasztalom, hogy minél többen használnak szövegszerkesztésen túl másra, nyelvtanulásra, könyvelésre, szakmájuk adatbázisának kiépítésére vagy éppen egy CD-én megjelent, sztárfotókkal és filmrészletekkel illusztrált filmlexikon „lapozgatására" szolgáló számítógépet, annál többen vannak, akiktől távolodik a téma. Minden tekintetben távolabbra kerülnek egymástól azok is, akik vehetnek komputert és akik nem engedhetik meg maguknak az effajta vásárlást. Nemcsak anyagi értelemben, hanem az egzisztenciális gondjaik megoldásának kérdéseiben is. Egyszerűen szólva: ma már nem az a gond, hogy majd mindenki képernyőkre meredve csépeli a billentyűzetet, hanem éppen az, hogy egyes szakmákban azok szenvedik el a legnagyobb egzisztenciális hátrányokat, akik nem tudnak számítógépen dolgozni. Nem kellene megijedni a képernyők vonzásában születő kihívástól. Igazából azonban az iskoláinkban kellene kezdeni a majdan felnőttként a tudatlanság következtében kialakuló riadt félelem megelőzését. A látszat ugyanis roppant csalóka. Kis- és nagyvállalkozások, nemzetgazdasági zászlóshajók és multik használják a számítástechnikát. Bevonult a lakószobák szegleteibe is, ahol gyerekek játszanak lelket gyarapító és romboló játékokat. Mert ahogyan az már történni szokott az okos gép nem védi meg az embert önmaga butaságától. Amiként Johannes Guttenberg sem hibáztatható, hogy kinyomtatták a Mein kampf-ot, ugyanúgy Neuman János sem ítélhető el, mert az Internetről horror és pornó is lehívható.
