Új Szó, 1996. május (49. évfolyam, 101-126. szám)

1996-05-27 / 122. szám, hétfő

1996. május 22. VELEMEN

Y - TALLÓZÓ ÚJ SZ

Ó 21 j Üldözési mania, mint állami doktrína A múlt hét keddjén a szlovák parlament az alapítványi törvényről tárgyalt. A vitában a kormánypárti padsorokból nem egy, Soros György és általában a külföldi alapítványok elleni kirohanás is elhangzott. Ezeket Milan Ftáčnik és Ján Lángoš egy téveszmerendszer részeinek minősítette, amelynek sarkköve a független Szlovákia elleni nemzetközi összeesküvés feltételezése. Ami kedden még csak a kormánypártok radikálisai, „héjái" személyes paranoiájának tetszett, arról szerdán kiderült, hogy a hivatalos állami doktrína része. Hiszen maga a Szlovák Információs Szolgálat igazgatója, Ivan Lexa mondta ki a parlamentben: a volt szovjet tagköztársaságokból beszivárgó bűnözésnél „jelentősebb mértékben befolyásolják a szlovákiai fejlődést a különböző nemzetek feletti és nemzetközi intézmények, alapítványok, külföldi érdekcsoportok és azok lobbyjai. Tevékenységüket a SZISZ megfigyeli, és értékeli annak céljait." És Lexa nem állt itt meg. Az antiszemiták képzeletében élő nagy nemzetközi összeesküvéshez kísértetiesen hasonlító konstrukciójában a nemzetközi intézmények mellett kijelölte az ellenzék, az újságírók - és Michal Kováč államfő helyét is. Hogy az államfő egy szervezett csoport tagjaként törekszik az ország alkotmányos rendjének felforgatására, sőt a.szlovák államiság létére tör, ez még a kormánypalota és az államfői rezidencia hároméves hidegháborújához alaposan hozzáedződött megfigyelők vérét is megfagyasztotta. Akárhány durva támadás is érte már Michal Kováčot, akárhány etikátlan förmedvény jelent is már meg a kormányhoz közel álló sajtóban az ellenzékről és a kormányhoz közel nem álló újságírókról, Ivan Lexa parlamenti jelentése mégis új minőséget jelent a sorban. Egy központi államigazgatási szerv vezetője, a titkosszolgálat igazgatója első ízben közölte hivatalosan, hogy a politikai életnek ezek a szereplői áz ország fő ellenségei, hogy ők jelentik a legnagyobb veszélyt Szlovákia biztonságára. Ezzel egyébként közvetetten azt is beismerte, hogy az ellenzék - különösen a Kereszténydemokrata Mozgalom -, az államfő, az újságírók állnak a titkosszolgálat figyelmének középpontjában. Ha mindehhez még hozzátesszük a Lexa-jelentés bevezetőjében a SZISZ előző vezetésével szemben megfogalmazott bírálatot, amely szerint annak egyik legsúlyosabb hibája az volt, hogy túl keveset használta munkájában a titkosszolgálati technikai eszközöket, s hogy ez az állapot az új igazgató hivatalba lépésével „gyökeresen megváltozott", nem kell túlságosan buja fantáziánknak lenni annak felméréséhez, mi is zajlik ma Szlovákiában. Ivan Lexa parlamenti beszéde után már nincs értelme a szlovákiai kormánypártok héjáiról, radikális frakciójáról beszélni. A kormányfőnek és a kormányfő vezette Államvédelmi Tanácsnak felelős titkosszolgálati igazgató világossá tette: a Szlovákia elleni nemzetközi összeesküvés nem csak a Húskák és Hofbauerek agyában élő fantazmagória csupán, hanem ez a hivatalos állami doktrína. A SZISZ feladata pedig az, hogy ezt a doktrínát a maga eszközeivel alátámassza, hihetővé tegye. Az egész konstrukciónak csak kicsi, de fontos szerkezeti eleme a területi autonómiát szorgalmazó kisebbségi tényezőknek a veszélyes szélsőségesek közé történt besorolása. Ezzel Lexa - talán akaratlanul - leginkább Juraj Schenk külügyminisztert hozta kínos helyzetbe, aki épp a közelmúltban biztosította Max van der Stoelt arról, hogy a Btk.-módosításból egyáltalán nem következik az autonómiatörekvések kriminalizálása. Szlovákia Közép-Európa beteg embere Napjaink Szlovákiája Közép-Európa beteg embere. Tévedett mindenki, aki azt várta, hogy Csehszlovákia kettéválása után az ország keleti része csak a balkáni állapotok közé csúszik le. Szlovákia ma már ennél jóval mélyebbre süllyedt A mai Szlovákia fokozatosan elveszik az 1989 novemberi változások előtti ködben, míg a letűnt kor jellemzői ismét a felszínre kerültek: az ellenzéket bűnözőknek nevezik, a titkosszolgálat ellenőrizhetetlen, a kormány ellenőrzi a legfontosabb médiákat, a korrupciós privatizáció által kiépült az új pártnomenklatúra és ismét van belső, illetve külső ellenség. Ez utóbbit főként Magyarország jelenti. A szlovák ellenzék sem mutat sokkal meggyőzőbb képet, hiszen számos vezetője ott bábáskodott Vladimír Mečiar kormányfő és pártja hatalma alapjainak lerakásánál. Mindez távolról sem csupán Szlovákia belügye. Úgy tűnik, hogy a mai pozsonyi kormányzat még arra is képes és hajlandó, hogy Közép-Európa bizonytalanságán és nyugtalanságán süsse meg a saját szalonnáját. A szlovákiai fejlemények veszélyességének konkrét példája a Slovenská Republika kormánypárti lap egyik múltheti cikke, amely felsorolta, hogy miért nem szabadna Szlovákiának belépnie a NATO-ba. Az egyik legfontosabb érv az volt, hogy ha Szlovákia nem lép be a NATO-ba, akkor csökken Magyarország súlya és szerepe a térségben, s a Nyugat elveszti érdeklődését Magyarország iránt, aminek következtében Szlovákia jobb pozícióba kerül. Moszkva helyeslő morgása pedig előre biztosítva van. Ugyanakkor a cseh politikai vezetés képviselői - Václav Havel államfőn kívül - nem nyilatkoznak nyíltan a szlovákiai fejleményekről. Ez így tovább sokáig nem tartható, mert Szlovákiával nemcsak Magyarország határos, hanem Csehország is. Svobodné Slovo Szlovákia nem stabil ország Szlovákiának nincs helye az európai struktúrákban, amennyiben a pozsonyi kormány továbbra is úgy kívánja kezelni a demokratikus szabadságjogokat, ahogy eddig - állította a szlovák titkosszolgálat vezetőjének, Ivan Lexának szerdai parlamenti jelentéséhez fűzött kommentárjában a cseh napilap. Szerinte „Szlovákia nem stabil ország", de ezért nem az újságírók vagy az ellenzék a felelősek, ahogy azt Lexa állítja, hanem a „szlovák kormányzat és személyesen Lexa". Minél több bizonyíték kerül ugyanis napvilágra arra vonatkozóan, hogy a titkosszolgálat részt vett a szlovák államfő fiának elrablásában, a „kormány tagjai annál nagyobb kaliberű, és már nem csak politikai fegyverrel lőnek vissza". Az államfő és az ellenzék megvádolása a legsúlyosabb bűntettek elkövetésével, a lakosság tudatos félretájékoztatása ma már mindennaposak Szlovákiában, s a szabad sajtó képviselői is csak „külföldi kémek és Szlovákia árulói". A minden eszközzel állandóan támadott ellenzék szintén nem lép mindig megfontoltan, de kérdéses, hogy a Mečiarék által kialakított helyzetben ez egyáltalán lehetséges-e. Mečiar a helyzet normalizálása helyett pedig egyre keményebb ellentámadásokat indít. Szükséges tudatosítani, hogy a politikai helyzet balkanizációja nem csak az ország belső biztonságát, de elsősorban nemzetközi pozícióját veszélyezteti. Amennyiben a kormányfő nem kívánja véglegesen meghiúsítani Szlovákia NATO-ba és az Európai Unióba való bejutásának esélyeit, végre az ország érdekeit a saját és miniszterei érdekei elé kellene helyeznie. Amennyiben azonban a jövőben is minden úgy fog történni, mint eddig, akkor Szlovákiának nincs helye az európai szervezetekben. Mladá fronta Dnes Christopher az USA oroszországi politikájáról Akadnak némelyek, akik a jelenlegi válságos pillanatban készek a szabadság oroszországi bukásáról és egy új hidegháború kezdetéről beszélni. Valójában „amíg egy jobb jövő elérése megvalósíthatónak tűnik, addig nem szabad elmenni a példátlan lehetőség mellett, hogy konstruktív kapcsolatot építhetünk Oroszországgal" - szögezte le Warren Christopher. Hangsúlyozottan mintáz Egyesült Államok külügyminisztere, önálló cikk keretében vázolta fel az oroszországi helyzetről, illetve Washingtonnak Moszkvához fűződő kapcsolatairól vallott nézeteit. „Bármelyik jelölt is győz júniusban, a mi feladatunk változatlan marad: őrködni Amerika biztonságán, és megszilárdítani mindazokat, a béke és szabadság javára nyert vívmányokat, amelyeket a hidegháború vége tett lehetővé". A pozitív oroszországi változások számbavételekor Christopher utal egyebek között arra, hogy a korábban Amerikára irányuló nukleáris robbanófejek ezreit mára leszerelték, vagy legalábbis célpontjuk többé nem az USA. Washington és Moszkva eközben szorosan együttműködik az atomfegyverek terjedésének megakadályozásában, a kísérleti atomrobbantások teljes betiltásában, miként közösen tesznek erőfeszítéseket a boszniai békéért is. Nem szabad szem elől téveszteni az Oroszországban elért eredményeket sem. Az oroszok ma szabadon szavazhatnak, vállalkozhatnak, független sajtó tájékoztatja őket, és nincsenek aknamezőkkel és szögesdrótokkal elvágva a külvilágtól. A gazdaság fele magánkézben van, és működését mindinkább a piaci törvények és a fogyasztók igényei határozzák meg. Minél tovább tart ez a folyamat, annál nehezebb lesz bármilyen orosz vezetőnek visszatérnie az önkényuralom eszközeihez. Az USA oroszországi kapcsolatainak középpontjában mindenesetre „politikák és nem személyiségek" állnak - szögezte le a továbbiakban az amerikai külügyminiszter. A közös érdekek tipikus példáiként említette a fegyverzetkorlátozási egyezmények végrehajtását, az atomerőművek biztonságának erősítését, a környezetszennyezés és a terrorizmus elleni harcot, vagy például a jugoszláviai béke szavatolását. Ugyanakkor leszögezte: ami az Oroszországgal szomszédos országokat illeti, Washington továbbra is támogatja őket azon jogukban, hogy kitartsanak függetlenségük megőrzése mellett. Úgy véli, a NATO békepartneri programja - amelyhez Oroszország is csatlakozott - máris kezdi egyesíteni a kontinenst, miközben az atlanti szövetség fokozatos szélesítése tovább halad előre. „Sohasem voltak illúzióink azt illetően, hogy Oroszország egyik napról a másikra teljesen demokratikus, stabil és virágzó gazdaságú ország lesz, vagy hogy ennek sikere eleve biztos. Ám éppen a bizonytalanság az érv arra, hogy kitartsunk egy olyan politika mellett, amely már eddig is erősítette Amerika biztonságát". Time ITTHON TÖRTÉNT - 7 NAP ALAT

Ť B ELSZABOTÁLTÁK SAJÁT TÖRVÉNYJAVASLATUKAT. Az ellenzéki pártok az elifiúlt hetekben keményen bírálták a csődtörvény módosítására kidolgozott koalíciós javaslatot. Nem esett nehezükre bebizonyítani, hogy megvalósítása esetén az elképzelés az alkotmányt is sértené, amely kimondja: a tulajdonjog védelme szektorsemleges. Más szóval ez azt jelenti, hogy az állami tulajdon sem részesülhet nagyobb védelemben a magántulajdonnál. Márpedig ha a törvénymódosítási javaslat hatályba lépne, a törvény értelmében a stratégiainak minősített állami vállalatok, de még a kormány által kiemelt fontosságúnak tekintett magánvállalatok is érinthetetlenek lennének a csődtörvény által. A hitelezők hiába futnának a pénzük után, vagy ha nem hiába, akkor a kötelezettségek kiegyenlítése az állami költségvetés rovására történne. Érdekes fejleménye volt az ügynek, hogy amikor a törvényhozás már sort kerített volna a módosításról való szavazásra, Augustín M. Húska, a tanácskozást vezető parlamenti alelnök csak 55 honatya jelenlétét tudta megállapítani, így a t. Ház nem volt határozatképes. A papíforma szerint elsősorban az ellenzéki képviselőknek kellett volna hiányozniuk. A valóságban a kormánypárti padsorok tátongtak az ürességtől. Csak találgatni lehet, hogy a koalíció miért nem értett egyet saját javaslatával sem. A kérdésre az a legkézenfekvőbb válasz, hogy az előterjesztők belátták, ha többségei kap is a kezdeményezés, a módosítás „fennakad" az alkotmánybíróság rostáján. Csakhogy Szlovákiában semmi sem olyan egyszerű, amilyennek látszik. Meglehet, hogy a „lábbal szavazás" okát a koalíció lappangó ellentéteiben, netán a privatizációs érdekek tájékán kell keresni. Az ember már azon sem lepődne meg, ha kiderülne, hogy valamelyik koalíción belüli érdekcsoport olyan „haldokló", mindazonáltal stratégiainak minősített vállalatot szemelt ki fabatkáért való privatizálásra, amellyel a másik - szintén kormánypárti - érdekcsoportnak is vannak messzemenő lervei. A BALOLDALIAK SÜRGETIK A NYELVHASZNALATI TÖRVÉNYT. Max van der Stoel, az EBESZ kisebbségi ügyekben illetékes főmegbízottja hazánkba látogatott, és a Demokratikus Baloldal Pártja három alelnökével is találkozott. A DBP magas rangú tisztségviselői ezúttal is hangsúlyozták azt, amit már a jelenleg hatályos nyelvtörvény megszavazása után is leszögeztek: síkraszállnak a kisebbségi nyelvhasználati törvény mihamarabbi elfogadásáért. Tekintve, hogy nem akárki hanem az EBESZ legilletékesebb személyisége előtt fejtették ki álláspontjukat, fontos mozzanatként is felfogható ez a gesztus. Ánnál nagyobb foganatja lehet, minél több ellenzéki párt követi a példát a nemzetközi fórumokon. Persze azon is sok múlik, miként lesz képes a Magyar Koalíció három pártja leküzdeni a szlovák oppozíciós erők gyanakvását. Magyarán szólva: a jelenlegi helyzetben a húrok feszítése helyett inkább kompromisszumkészséget bizonyító gesztusokra lenne szükség. HARC A MÜLT KISAJÁTÍTÁSÁÉRT. A szó szoros értelmében vett nagypolitikai csatározások mellett a társadalom többi rétegében is folyik a küzdelem a politikai irányzatok között. Még az olyan, első tekintetre békésnek látszó területen is, mint az alapiskolai történelemoktatás. Több száz pedagógus és sok ezer szülő méltatlankodik mostanában amiatt, hogy a nyolcadikosok történelemkönyvének kiadását túlpolitizálta a Szlovák Nemzeti Párt irányításával működő oktatásügyi kormányzat. A tankönyvet megírták a pályázat győztesei, majd a szöveget a szabályzatnak megfelelően, szakmailag és pedagógiai szempontból elbírálták. És ekkor jött a meglepetés: Eva Slavkovská minisztériuma elrendelte, hogy még két nemzetileg elkötelezett történész is hajtson végre a szövegen szuperrevíziót. A nemzetileg elkötelezettek olyan szövegmódosításokat javasoltak, amelyek alapján a nyolcadikos kisiskolások például azt tanulták volna, hogy az 1939 és 1945 közötti szlovák állam katonái hőstetteket hajtottak végre a keleti fronton. A módosítások fő célját nem is nagyon leplezték nemzetitörténész uraimék; Jozef Tiso rezsimjének dicsőítéséi igyekeztek vele elérni. Egyes szlovákiai politikai erők ugyan nem győzik hangsúlyozni, hogy ellene vannak a vörös totalitarizmusnak, ugyanakkor pirulás nélkül feltámasztanák a barna önkényuralmat. Két himnuszt - ugyanolyan szeretettel Elég gyakran vettem részt olyan rendezvényen, ahol két ország himnuszát énekelték. Többnyire azért, mert különböző sportrendezvényen, kulturális fesztiválon vagy más találkozón két állam polgárai szerepeltek. Olyan külföldi társas összejövetelekre is eljutottam, ahol a résztvevők nagy többsége hazai állampolgár volt, ám valamelyik nemzeti kisebbséghez tartozott. Mégis, én még életemben nem láttam, nem hallottam azt, aminek egy hete a burgerlandi Felsőőrön voltam a tanúja: itt ugyanazoknak a személyeknek az ajkáról ugyanolyan szeretettel csendült föl két ország himnusza. Az osztrák és a magyar. A jelenlévő közéleti személyiségek tekintetéből, később pedig beszédeikből is egyértelművé vált, hogy ezt mindenki természetes állapotnak tekintette, senkiben még föl -sem merült a provokáció, netán az irredentizmus gyanúja. Nem is olyan messziről jött vendégként hazagondoltam. Ahol bizony egyesek fölháborodtak, s azonnyomban nacionalizmust, irredentizmust kiáltottak, amikor méltó körülmények között elénekelték a magyar himnuszt is. Románia szomorú példája szintén felötlött bennem. Ott pedig köztudottan már törvénnyel szabtak tilalmat, s börtönnel fenyegetik azokat, akik bármilyen alkalomkor a hazain kívül más nemzeti szimbólumot merészelnek használni. Természetesen jól tudom, hogy a nemzeti kisebbségek jogainak, az ország többi polgárával való egyenrangúságának nemcsak az a mércéje, hogy megtorlásoktól nem tartva, elénekelheti-e valaki tényleges, valamint szelleminek mondható hazájának - ahova elsősorban kulturális gyökerei kötik himnuszait. Mert való igaz: nem lehet boldog, még csak nem is egyenrangú állampolgár az olyan ember, aki ugyan bármilyen himnuszt bármikor szabadon zengedezhet, csak éppen nincs munkája, a többi polgárral azonos joga, megélhetési lehetősége. Az ilyesfajta ellenvetés viszont csak egy bizonyos határig valós, azon túl már színtiszta demagógia, ugyanis az egyéni és a kollektív szabadságjogok sokféle fontos eleme sűrűsödik abba az állapotba, amikor az ember önszántából, szabadon énekelhet két olyan himnuszt, amelyet teljes egészében a magáénak vall. Mielőtt tévesen paradicsomi állapotokat képzelnénk magunk elé, legalább dióhéjban említsük meg, hogy sokáig bizony Ausztriában sem volt ilyen megnyugtató a kisebbségek helyzete. Az itteni magyarságnak is traumát okozott, amikor elszakították őket természetes kötődéseiktől, szellemi és gazdasági központjaiktól. Az Anschluss után pedig a fasiszták a magyarkérdés végleges eldöntését itt is csak attól telték függővé, hogy lesz-e elég marhavagon. Aztán lehúzták a vasfüggönyt, s akadtak osztrákok, akik hajlamosak voltak minden itteni magyart kommunistának minősíteni. Majd jött az ötvenhatos tragédia, amelyen némiképp enyhített sok ezer osztrák és Ausztria önzetlen segítsége. S amikor - ha nem is minden lélekben - béke lett, akkor az óriási tempójú társadalmi átalakulás bomlasztott föl e vidéken is évszázados falusi és etnikai közösségeket. Ekkor lett a szakirodalom találó megállapítása szerint sok falusiból városi, parasztból munkás, magyarból pedig osztrák. 1880-ban a jelenlegi Burgerland területén II ezer fő vallotta magát magyar anyanyelvűnek, ma 4174-en. Megmaradásuknak, sőt szerény mértékű gyarapodásuknak napjainkban két fontos feltélele van. Áz egyik az osztrák állam nagyvonalú jóindulata és őszinte segítőkészsége. Ez olyan politikai és anyagi támogatásokban nyilvánul meg, amelyet a szlovákiai magyarság évtizedek óta élvez: állami nemzetiségi iskolák létrehozásában és fenntartásában, amatőr együttesek dotációjában, legújabban pedig amit mi is szerfelett fontosnak tartanánk - a regionális kétnyelvűség szorgalmazásában, vagyis a magyar nyelv közéleti szerepének erősítésében. A másik fontos szempont az évtizedek óta példás, minden átmeneti gond ellenére is fejlődő osztrák-magyar jószomszédi viszony, amely a bővülő gazdasági kapcsolatokban is testet ölt. Emiatt is ma kimondottan előny, ha egy osztrák diplomás fiatalember tud magyarul is. Nem ritka eset, hogy szakmai rátennettségén kívül éppen a magyar nyelvtudása révén jut könnyebben munkához, fontos tisztséghez, mint a csak németül beszélő társa. Ilyen emberi, társadalmi feltételek érlelték meg a burgerlandi magyar polgárok fentebb leírt tanulságos magatartását. Hazafele sorra vettem magamban, hogy a hasonló, szinte optimálisnak mondható társadalmi gyakorlat kialakulásához mennyi fontos feltétel adott Szlovákiában is. A minisztériumok ármánykodásai ellenére még mindig több szerzett jogunk van, mint az őrvidéki magyaroknak, habár nyilvánvaló, hogy a mechanikus összehasonlítás már csak a két nemzeti kisebbség létszáma miatt is félrevezető. Minden meglévő súlyos gond ellenére reális esély kínálkozik a szlovák-magyar államközi és gazdasági kapcsolatok fokozatos javulására is. Mindezek ellenére a szlovákiai magyarság jogbiztonságában és közérzetében csak akkor állhat be sorsdöntő és az ausztriai demokráciához és toleranciához közelítő változás, ha a felelős tisztségviselők végre véget vetnek a politikai okokból és elfogultságból szított gyanakvásnak. Vagyis tudomásul veszik s kellő következtetésekel vonnak le abból a nyilvánvaló tényből, hogy a szlovákiai magyarok identitásukat, anyanyelvüket és más nemzeti értékeiket őrizve és gyarapítva kívánnak törvénytisztelő, tehál lojális állampolgárai lenni közös hazánknak. Ekkor majd nálunk sem vált majd ki megütközést vagy gyanakvást, ha megfelelő körülmények között a szlovákkal együtt a magyar himnuszt is eléneklik.