Új Szó, 1996. május (49. évfolyam, 101-126. szám)

1996-05-23 / 119. szám, csütörtök

1996. május 22. V ELEM ENY - TALLÓZÓ ÚJ SZ Ó 21 j Rozsnyó egy koronát sem kapott a környezetvédelmi alapból A Rozsnyói járás 1996. első felében ökológiai beruházásokra 33,5 millió koronát kapott az állami környezetvédelmi alapból, a járási szék­helynek azonban egy fillér sem jutott belőle. A városnak eközben csupán a befejezésre váró szennyvízderítő még hátralevő munkálataira mintegy 40 millió koronára lenne szüksége. Anton Barbierik, a Járási Környezetvédelmi Hivatal vezetője szerint a ki­alakult helyzet oka az, hogy nem tartották meg a városi lakások katona­ságnak való ingyenes átadásáról szóló szerződést. Ánton Barbierik úgy véli, a víztisztító üzembe helyezésére és 2030-ig való működtetésére elegendő 6 millió koronányi beruházás. A hadsereg, a város és a Járási Környezetvédelmi Hivatal képviselői megegyeztek abban, hogy a volt komplex lakásépítésijDrogram keretében épülő és 1990 után még befe­jezetlen háztömböt a város befejezi, és átadja a katonaságnak. A hadse­reg nem fizet a lakásokért, de a városnak ezt a segítségnyújtását a mi­nisztérium azzal pótolja, hogy az állami környezetvédelmi alapból folyó­sít számára támogatást. Ez a megállapodás a Ján Sitek védelmi és Jozef Zlocha környezetvédelmi miniszter közötti megbeszélés alapján szüle­tett. „A polgármester úr nem tartotta meg ezt a hallgatólagos megállapo­dást, és úgy döntött, hogy árverésen adja el a lakásokat, annak ellenére, hogy a hadsereg tavaly 5,9 milliót fordított a víztisztító építésére, a kör­nyezetvédelmi alap pedig 1992 és 1995 között 22 milliót" - jelentette ' ki Anton Barbierik. Mátyus István, Rozsnyó polgármestere viszont azt állítja, hogy a két említett pénzcsomagot nem a katonaságnak ingyen átadandó lakások­ról folytatott tárgyalások eredményeként kapták. Hangsúlyozta, hogy a lakások ingyenes átutalása a hadseregnek csak alternatív megoldás­ként került szóba, szerződés nem született róla, a lakások árverés kere­tében történő értékesítése pedig a városi képviselő-testület határozata alapján valósult meg. • „A lakások befejezéséhez 7 millió koronára volt szükség, törlesztjük a hitelt is, anyagi helyzetünk pedig katasztrofális" - indokolja a képviselő­testület állásfoglalását a polgármester. Az árverések keretében a város 16 lakást adott el, a maradék 16-ot pedig 5,35 millióért adja-el a rozs­nyói katonai alakulatnak. Ez a mennyiség arra elegendő csupán, hogy a legsürgősebben lakásra várók negyede lakáshoz jusson. Érdekes a viták tárgyát képező lakótömb „fejlődéstörténete"; 1990­ben a befejezésére elegendő lett volna 1,5 millió korona, de a város előző vezetése hagyta tönkremenni. 1993-ban felkínálták a háztömböt a hadseregnek, amely akkor, állítólag, pénzhiány miatt nem tanúsított iránta érdeklődést. ALEXANDER BUZINKAY, Národná obroda Mečiar magyarellenességéről Vladimír Mečiar szlovák kormányfő szilárd hazai pozícióját és szinte tö­retlen népszerűségét két tényezőnek köszönheti: az első az, hogy sikerül személyesen kisajátítania a gazdasági reform sikereit, míg a második té­nyező a „hazafiassága". Azok az új törvények, melyek szerint a házasság­kötés nem folyhat magyarul, nem lehetnek kétnyelvű iskolái bizonyítvá­nyok, és még abban a községi képviselő-testületben sem szabad magya­rul beszélni, ahol pedig egyetlen szlovák sincs, jóval inkább tetszenek a lakosságnak, mint Moravčík (Volt kormányfő) ez irányú békülékeny politi­kája - állítja a mai szlovákiai helyzettel foglalkozó elemző írásában a te­kintélyes cseh politikai hetilap idei 21. száma. Dél-Szlovákiában nyíltan garázdálkodik a maffia, amit a Bugár Béla magyar parlamenti képviselő kocsija elleni bombatámadás is bizonyít. A rendőrség viszont nem sok figyelmet szentelt az esetnek, bár az első nyílt, alkotmányos tényező elleni támadásról van szó. Valószínű, hogy a tetteseket azon négy személy környezetében kellene keresni, akiket másfél éwel ezelőtt a maffiával való kapcsolatok gyanúja miatt tartóz­tattak le, de nemrégiben szabadon engedtek, amit Bugár képviselő bí­rált. - A kormány mindent megtesz azért, hogy az emberek ne érezzék magukat biztonságban - értékeli az eseményeket Bugár. A magyar ki­sebbség lakta terület nyomasztó hangulatát tehát Mečiar nemzetiségi politikája még tovább mélyíti. Bugár szerint az emberek például már gyerekeiket is félnek magyar iskolába adni, nehogy elveszítsék munka­helyüket. A szlovák politikai színtér sajátossága, hogy a hazai gondok elfedésé­re mindig külső ellenséget kell keresni. Ezt a háládatlan szerepet általá­ban a magyarok játsszák el, mert kisebbségben vannak Szlovákiában. Mindjárt utánuk azonban a csehek következnek. Rešpekt (Rövidítve) Atyabank Régen rossz, ha egy pénzintézetet elsődlegesen po­litikai vagy ideológiai meggondolásokból hívnak élet­re. Amikor viszont valamelyik bank „mellesleg" két nép közeledését is elősegíti, akkor a politikai szimbó­lumérték már nem kelt gyanakvást. Biztos, hogy ez így érvényes az első magyar-román vegyes bankra, a Pá­terre, amelyet négy esztendeig tartó előkészítés után tegnap nyitottak meg Bukarestben. Nevéhez méltó módon a Pater Bank valóban atyai gondoskodásról tehet tanúbizonyságot: a gyakori bankbotrányoktól (is) elbizonytalanodott román pénz­piacot alacsony kockázatszintű, becsületes tranzakci­ókkal tervezik támogatni az alapítók. Nem akármilyen üzenet a romániai közvélemény címére, hogy a ma­gyarellenességéről .híres Funar pártelnök-polgármes­ter ezzel szemben az egyik tisztességtelen piramisjá­ték pártfogójaként jeleskedett. Az eredményes ro­mán-magyargazdasági együttműködés példájával ré­gi előítéleteket ingathat meg a pénzintézet. Bár jelen­leg csak a vállalati ügyfélkörre összpontosít, fokozato­san kialakítandó fiókhálózata a lakossági vállalkozá­sok pénzforrásait is'erősítheti, tekintet nélkül arra, hogy az „atyabankhoz" folyamodó ügyfél román vagy nem román nemzetiségű. Az előítéletektől mentes hozzáállás a magyar kisebbség ismétlődő panaszát is orvosolná: ennél a banknál biztosan nem néznek majd csúnyán arra, aki hitelkérelmét magyar névvel ír­ja alá. A két ország gazdasági közeledésének előre­mozdításához persze akad még teendő. Kinek jó az például, hogy Románia és Magyarország kölcsönösen előnytelen vámszabályokat alkalmaz az áruforgalom­ban? A vegyes bank példája után viszont elképzel­hető, hogy a vámügyi abszurdum sem tartja magát örök időkig. NEUMANN OTTÓ Magyar Hírlap Nyomozás hivatal nélkül Miért erőltette Horn Gyula a központi nyomozóhiva­tal ötletét az utolsó pillanatig, miért vállalta, hogy egy újabb terve hamvába haljon? Elébe ment-e a vereség­nek? Nem kell sietni a válasszal, mert még nem tud­ható pontosan, hogy vereségről van-e szó vagy sem. Az ugyanis biztos, hogy a gazdasági bűnözés és a feke­tegazdaság még sokáig velünk marad - így lett volna ez persze akkor is, ha már holnaptól központi hivatal üldözi. És az is bizonyosra vehető, a kormányfő alkalom­adtán nem fogja elmulasztani, hogy emlékeztessen rá: ő határozottabb intézkedéseket léptetett volna életbe, de lefogták a kezét. Nem ez lesz az első látszatvereség, amelyet Horn saját javára fordít. Lehet, hogy még egy ilyen vereség, és Göncz, Keleti meg Demszky sarkában lesz a nép­szerűségi listán. Miútán a gazdasági bűnözés elleni fellépés „foko­zott miniszterelnöki felügyelet" alatt a jelen szervezeti keretekben folyik tovább, mostantól az a kérdés: le­het-e ezt hatékonyabbá tenni vagy sem? Ez lényege­sebb bármelyik politikus népszerűségi mutatójánál. S mivel azt is, amit Horn új hivatalra akart bízni, „régiek" végzik, baj lenne, ha a rendőrök és pénzügyőrök azt éreznék, hogy bennük a bizalom megrendül. Akkor ugyanis két dolog történhet: vagy mindená­ron a produkció lebeg a szemük előtt, és félkész ügye­ket „zárnak le", vagy attól félve, hogy rosszat lépnek, akkor sem csapnak le, ha kellene. Nem tudni, melyik lenne károsabb, veszélyesebb. A valóban eredményes fellépéshez az erre hivatottak józansága, határozott­sága és mértéktartása is kell, ám az eredmény akkor sem csak és nem is elsősorban a bűnüldözőktől függ. A sikerhez hosszú távon kell egy másfajta gazdasá­gi feltételrendszer, ami az elfogadhatóbb adókulcso­kat is magába foglalja, s rövidebb távon is szükséges a szervezetek és hatóságok nagyobb készsége az együttműködésre, valamint az is, hogy a bíróságok végre ne a tyúkpereket sorolják a jelentős ügyek elé. Ahogy ezt ma teszik. (Népszabadság) i KOMMENTÁRUNK Tülekedés a klubtagságért Manapság az Európai Unió mellett a Gaz­dasági Együttműködési és Fejlesztési Szer­vezet (OECD) a legfelkapottabb gazdasági­politikai tömörülés térségünkben. Nem vélet­lenül. Az immár 27 államot tömörítő OECD ugyanis a fejlett ipari országok legfontosabb gazdaságpolitikai fóruma, melynek fő cél­kitűzése a tagországok magas szintű gazdasági növekedésének és foglalkoztatottságának elérése, az életszínvonal növelése, a külön­böző gazdasági előrejelzések, összehasonlító tanulmányok készíté­se. Az 1961-től működő, eredetileg tizenhat tagállamot magába foglaló szervezetre rögvest rásütötték az elitklub elnevezést, ugyan­is Törökországon és részben Görögországon kívül valamennyi tag­ja a világ legfejlettebb országainak csoportjába tartozik. Az elitklub elnevezés azonban manapság egyre kevésbé helytál­ló, hiszen az OECD, amely 1973-tól 1994-ig zárva tartotta kapuit, az utóbbi két évben olyan új tagokkal bővült, mint a közepesen fej­lett Mexikó, Csehország és Magyarország. Közeli bebocsátásra vár még Lengyelország, Dél-Korea, és természetesen Szlovákia is ott . topog a klub küszöbén. Hétfőn még Oroszország is átnyújtotta a szervezet párizsi központjában a hivatalos tagságot kérő levelet. Tény, hogy "a kérelem még nem azonos a tényleges tagsággal, a felvételt megelőző vizsgálódás akár évekig is eltarthat. Ennek el­lenére figyelemre méltó az orosz lépés, hiszen azt a szándékot feje­zi ki, hogy az ország legalább szervezetileg a világ gazdasági elitjé­hez tartozzék. Az OECD vonzereje éppen abban rejlik, hogy a ta­gok részt vehetnek a fejlett ipari országok gazdaságpolitikai egyez­tetéseinek folyamatában, s egyben azfurópai Unió előszobájába is jutnak, lévén, hogy valamennyi TSU-tag egyben a szervezet tagja is. „Az OECD az a Rubicon, amelyen átlépve Magyarország vissza­fordíthatatlanul a fejlett nyugati demokráciák közösségéhez kap­csolódik" - állítja Dunai Imre magyar ipari és kereskedelmi minisz­ter, aki az idén március 29-én írta alá a csatlakozási dokumentumot. Közép-Európa országainak éppen a Nyugathoz, kötődés bizonyos­sága s-a vele járó sikerélmény kell, s ha már az EU- és a NATO-tag­ság időpontja egyelőre a ködbe vész, legalább az OECD ad némi kézzelfogható kapaszkodót. Van azonban egy bökkenő. Éspedig az, hogy a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet, amely a hidegháborús szembenállás gyermeke, és a Marshall-segély szétosztását, vala­mint lebonyolítását intéző szervezetből nőtt ki, napjainkban identi­tásválsága került. A probléma gyökere hasonló, mint az Európai Unió esetében, azaz: mi legyen a feladata az ezredforduló küszöbén, és hogyan működjön hatékonyan ennyi taggal. Éppen tegnap ért véget az OECD legfőbb szervének, a tanácsnak az éves ülése, ahol is Tanigucsi Makoto, az OECD főtitkárhelyette­se azt fejtegette, a szervezet elveszítette a világgazdaságban koráb­ban betöltött politikai koordináló szerepét. Egyes vélemények sze­rint pozícióját a több mint száz országot felölelő Kereskedelmi Vi­lágszervezet (WTO) veszi át. ráadásul egyre több az olyan, napja­inkban gyorsan fejlődő, főleg távol-keleti ország, amely nem tagja az OECD-nek, vagyis a nyitás egyszerűen korparancs. Tehát a ko­ráhban főleg európai és angolszász országokat tömörítő elitklub fo­kozatosan megváltozó arculattal várja a további jelentkezőket. Oroszország felvételi kérelme bizonyára összefügg a közelgő el­nökválasztással, így akár propagandisztikus fogásnak is tekinthet­jük! Szlovákia felvételi kérelme mögött azonban remélhetőleg en­nél komolyabb és hosszabb távú érdekek húzódnak.­Az OECD legfontosabb kritériuma: mennyire felel meg a jelölt a működő piacgazdaság követelményeinek. Ezért nehéz lesz a szer­vezettel elhitetnünk, hogy a hazai suta és szűk pártérdekek motivál­ta privatizáció megfelel a modern piacgazdaság alapelveinek. Az OECD-tagság közbülső állomás az Európai Unióhoz vezető úton. Ám.az unió kritériumai nemcsak gazdasági, hanem politikai és jogi jellegűek is. S ez számunkra még keményebb dió, még kevésbé tel­jesíthető feltétel, elég csak a tegnapi parlamenti ülés nívótlan jele­neteire és az alapítványokról szóló, sajnos, elfogadott törvényre gondolnunk. SZÁLKA ÉS GERENDA Színházi látszatok Szórakozik a magyar. Egy­általán nem biztos, hogy el­gondolkodik. Mármint a szó­rakozó magyarságán, vagy mondjuk magyarsága szóra­koztatásán. Nincs is rá szük­sége - mármint a gondolko­dásra -, ha mondjuk Buda­pesten a kőszínházak kom­merszre hangolt tucatjai mellett az alternatív szín­házcsinálás műhelyeiben gondolkodhat az, aki ép­pen azért szeret színházba járni. . De itt kicsit más az alaphelyzet. Aki szórakozni szeret, és azért megy el a színházba, sokkal rosszabb lelkiállapotban van, mert egyszerűen otthon akarja hagyni mindazt, amitől a színházba menekül. Ahol aztán egyetlen féleste idejéig mindenáron el is akar­ják vele feledtetni azt, amit feledni akar. Akarja és akarják, hogy feledje a nyelvtörvényt, a szabad pri­vatizációs rablást, a kormány hazugságait, a köz­szolgálati sajtó agymosását, a munkanélküliséget, a bérek" és nyugdíjak havonta csökkenő reálértékét. . Nem megy. Nem mehet. Nemcsák a szórakoztatás drága, a szórakozásnak is piaci ára van. Mi is a magyarnak a szórakoztatás? Hát a zenés vígjáték, az operett, újabban'némi musical. Ettől van jobban. A színház meg rosszabbul. Mert ez a szóra­koztatás, feltéve, hogy jól szeretnék csinálni, eszi a pénzt. És mégis: a pénzíriséges időben csak erre jön be a fiéző. Még fizet is érte, még ha talán hétfőn majd csak kenyérre jut, vajra már nem. Eleget, s úgy a jegyre nézvést meglepődik az ember: erre még jut pénze az életszínvonalával egyre mélyebbre kerülő, újságot és könyvet sem olvasó szlovákiai magyar­nak? Olyannyira így van ez, hogy tájainkon komoly el­tökéltséggel színpadra vitt operetthaknira is sokan elő tudják teremteni a pénzt. Mert mindenre van pénz, ha azok, akik adják, jól el lesznek szórakoztat­va. Egy szoknyájuk meg egy nadrágjuk még azután is marad. Jókedvük tavasza akkor sem tér vissza. Önámítással nem lehet meséssé varázsolni a min­dennapok otrombaságát. Feledni két-három órára ta­lán, bár igazából ebben is kételkedem. Olyan ez, mint a kábítószer: csak akkor hat igazán, ha nem szüneteltetik az adagolását mindhalálig. Ha mégis elvonják az adagot, marad a semmi, vagy annál is rosszabb: a semmi hiánya, ami a hétköznapok fillé­res gondjai közepette tovább növekszik.­Tudom, miért ne tudnám, hogy lehet élni klasszi­kus és modern magyar drámák nélkül. Még egy szlovákiai magyar színház is elvan nélkülük. Shakespeare-t meg már csak dalolva, zenélve adják elő. Az operettet meg félve, mert nincs pénze a színház­nak, se hangjuk az éneklő színészeknek. Higgye is, meg ne is az a szórakozni vágyó néző, hogy amit néz, az látva kicsit más, mint az operett nézve. Egy­szerűen még akkor sem lesz az, fia szubrettet vagy primadonnát Pestről szerződtet egy önkormányzati kultúrintézmény: hogy majd ők megmutatják. Azt a „cintányéŕoscudarviIág"-ját a • szlovákiai magyar kultúrának! Bizosan ez kell nekünk. Minek ide Füst Milán. Örkény, Illyés Gyula, Sza­konyi, Székely János. Sütő András, SehWajda, Spi­ró György, ha eljött hozzánk - csak azt tudnám, mennyi jogdíj fejében - az Apácák című színházi giccs? Boldogok leszünk mi Moliére, Pirandello, Miller, Dürrerlmatt nélkül is. Sokáig. Mert ha nincs­rendező, nincs színház sem. Helyette valamifajta át­szálló vasútállomáson találja magát a néző, ahová ideig-óráig veszteglő vonatokon érkeznek az ide utaztatott rendezők. Olykor le sem szállva integet­nek az ácsorgóknak, akik várnak valamit. Csak hal­ványuló fények, mondattöredékek, hangfoszlányok és a gőzökben feloldódó állomási díszlet marad. Az állomásfőnök meg minden vonat elé kisétál, hogy vidáman integethessen utána. Majd hazamennek az emberek, a statiszták, a színészek. A gőz és a füst felzabálta lelküket. Biztos vagyok benne, hogy ez még nem a pöcegö­dör feneke. Elkövetkezik itt a „gatyatologató szín­ház" korszaka is, s akkor már az. első osztály ablaká­ból hadonászva sem kell rendezni a színészeket. Ha csak az érkező Hamlet királyfi meg nem szervezi sa­ját társulatát: „Mit nem tenne még, ha szenvedélyre volna oly oka, mint nekem ? Könyárba fojtaná a szín­padot, s irtóztató beszéddel repesztené meg a nézők fülét, hogy a vétkes megőrüljön belé, képedjen az igaz, s a közönyös zavarba essék; elkábítaná magát a szem s fül érzetét. "(Arany János fordítása)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents