Új Szó, 1996. május (49. évfolyam, 101-126. szám)

1996-05-21 / 117. szám, kedd

1996. május 22. VELEMENY - TALLÓZÓ ú j S Zó 21 j Nehéz nemzedékváltás Rajkó Kaszagics miniszterelnök volt a boszniai szerb vezetés egyetlen olyan tagja, akit a békemegállapodás végrehajtásáért felelős ENSZ-apparátus, élén a svéd Carl Bildttel, módfelett kedvelt. Ennek oka, hogy - Thatcher­nének Gorbacsovra vonatkozó híres mondását idézve ­„vele lehetett üzletet csinálni". Együttműködött abban, hogy a szerb területekről elűzött mohamedánok és horvá­tok hazatelepülhessenek, hogy a háborús bűnösöket kézre kerítsék, hogy igazi dialógus kezdődjék a Boszniai Szerb Köztársaság és a bosnyák-horvát föderáció kö­zött. Sőt pártfogolta az IFOR-nak azt az óhaját, hogy a brit főhadiszállást Banja Lukába, a szerbek legnagyobb váro­sába vigyék át. A boszniai szerb vezetés „kemény magjának", amelyet elsősorban Radovan Karadzsics elnök, Osztojics „főideo­lógus" és Kräjisnik parlamenti elnök neve fémjelez, nem tetszett, amit Kaszagics csinál. Eltűrték azonban, mert a miniszterelnököt végül is a szerb „Keresztapa", Milose­vics szerbiai elnök erőltette rájuk. Csak akkor mondtak fel neki, amikor a „karadzsicsistákat" ki akarta söpörni a kormányból. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Kasza­gics leváltását a nyugati hatalmak és Bildt „elfogadhatat­lannak" minősítették, maga a leváltott ugyancsak. Csat­lakozott hozzájuk az orosz külügyminisztérium is. Aztán a boszniai szerb parlament kinevezett miniszterelnöknek egy Gojko Kricskovics nevű urat, akiről senki sem tudja, hogy kicsoda. Patthelyzet látszik alakulni. Ezt a benyo­másterősíti Karadzsicsnak az a döntése, hogy a Boszniai Szerb Köztársaság „nemzetközi képviseletét" átadja egyik helyettesének, Biljana Plavsicsnak, akiről úgy tudni, hogy még tőle is jobbra áll. Egyet kell érteni azokkal a vé­leményekkel, hogy a boszniai szerb vezér alighanem megkezdte visszavonulását a közélettől. Valóban: ha Mi­losevics se szereti és az oroszok sem, nehéz elképzelni, hogy kámikazeharcát meddig folytathatná. Lehet, csak azt akarja elkerülni, hogy erőszakkal letartóztassák? Le­het, nagyon is. „Kivonulásának" kétféle módja kínálkozik. Vagy a hágai törvényszék kezére adják, vagy önkéntesen távozik a boszniai politikából. De sokkal inkább azt szeretném hangsúlyozni, ami a Kaszagics elmozdítása fölött érzett fájdalomnak a „mö­göttese". Ennek az embernek a képében ugyanis olyas­valaki bukkant fel Boszniában, aki megtestesítette (vol­na) azt a vezető- és nemzedékváltást, amelyet a daytoni egyezmény végrehajtásához a világ vezető hatalmai nél­külözhetetlennek véltek. Itt nem csak a szerbekről van szó. Akik „Daytont" megalkották, eleve úgy gondolkod­tak, hogy azok a boszniai felek, akik aláírókként szere­pelnek az okmányon, inkább visszatartó hatást fognak gyakorolni a végrehajtásra, tehát ki kell cserélődniük ah­hoz, hogy Bosznia-Hercegovina régi békéje helyreálljon. A régi béke új arcokkal. A daytoni egyezmény szülői na­gyon is üdvösnek látnák, ha távozna a helyéről Izetbego­vic bosnyák-mohamedán és Tudjman horvát elnök is. Mindazok, akik részesei voltak a sokéves, gyilkos polgár­háborúnak, és felelősség terheli őket a dolgok elvadulá­sáért. Kaszagics leváltása amellett tanúskodik, hogy ez átkozottul nehéz folyamat lesz. Az ancien régime ragasz­kodik a hatalmához. És még egy dolog. Egyetértek a probléma egyik legjobb brit ismerőjének a nézetével, hogy Boszniában nem robbanhatott volna ki a háború, ha a demokráciát nem etnikai alapon, vérségi hovatarto­zás szerint szervezik, ha a szervezők a „kozmopolita" szarajevói, tuzlai, Banja Luka-i városlakókkal szemben nem az elszegényedett, hiszterizálható szerb paraszt­ságra, a hasonlóképpen kategorizálandó hercegovinai horvát vagy boszniai mohamedán közösségre támasz­kodnak. Lám, Kaszagics hívei Banja Lukában ülnek, Ka­radzsicséi egy kis, Szarajevó melletti faluban, Paléban. Kaszagics a „világi" Banja Lukát akarta fővárosnak, de Karadzsicsnak Pale kell. Ott érzi magát otthon, az övéi között van. A díszletek mögött nem más, mint maga Mao Ce-tung sejlik fel. Nem a „nagy kormányos" stratégiája volt az, hogy a falvak kerítsék be a városokat? A következmé­nyek ismertek. ACZÉL ENDRE Népszabadság Hallgatni arany? A komáromiak szeretik a tetszetős dolgokat. Például a Klapka-szobrot, amely ott magasodik impozánsan váro­suk főterén. Egyik lábával előrelép, mintha készülne valahová. Talán a sza­bóhoz, hogy megigazíttassa vele a dol­mányát, amely ugyancsak szűkre sike­redett. Szinte pattanásig feszül a dali­ás tábornokon, aki, úgy tűnik, valahogy megvastagodott. Olyan, mintha kitöm­ték volna valamivel. Csak kevesen tud­ják, mitől dagad Klapka tábornok dol­mánya. Oda rejtették a komáromiak a lokálpatriotizmusukat, az identitástu­datukat és a civil kurázsijukat. Most ez mind Klapka dolmánya alá szorult, at­tól olyan vastag. Pedig jó volna, ha a komáromiak visszavennének belőle valamicskét, men mostanában igen­csak elkelne mindhárom. Például a múzeum megmentésére, amely mára már csak alapszabályának szövege szerint magyar, a valóságban nem, hisz kiseprűzték onnan még a magyar szót is. No meg a magyar nemzetiségű igazgatót és helyettesét. Hiába, no, za­varó elem a magyar igazgató és a ma­gyar igazgatóhelyettes egy olyan intéz­mény élén, amely statútuma szerint „a magyar nemzetiségű polgárok szellemi és anyagi kultúrájának dokumentálá­sára specializálódott". A tárlók fölötti magyar feliratokról már nem is szólva. De a derék komáromiaknak nem hiá­nyoznak, nem tiltakoznak, nem kérvé­nyeznek, nem perlik vissza őket. Mire is? Elég a Klapka-szobor a főtéren. Hogy az egész szlovákiai magyarság egyetlen múzeuma esik a többségi na­cionalizmus áldozatául, az, amelyet nagyapáik, apáik emeltek és gyarapí­tottak? A nagyapák már a temetőben porladnak, az apákat pedig alaposan megtanították a telje s jogfosztottság és hontalanság évei arra, hogy hallgat­ni arany. Fiaik az arany hallgatás művé­szetét már odáig fejlesztették, hogy meg sem mukkannak magyarul a nagyapáik, apáik építette múzeumban, ha egy-egy kiállítás ünnepi megnyitójá­ra kerül sor. Inkább ne is legyen ver­nisszázs, verssel, dallal, ünnepi be­széddel. Mint legutóbb Janiga József ju­bileumi kiállításán. Ott sem esett zava­ró magyar szó. Igaz, hogy ünnepélyes megnyitó se volt. így egyszerűbb. Hallgattak akkor is a derék komáro­miak, amikor az oktatási minisztérium hosszas huzavona után engedélyezte ugyan a magyar gimnázium névfelvé­telét, de csupán azzal a feltétellel, ha Selye János helyett Hans Selye kerül a táblára. Ezt az a hőzöngő nacionaliz­mus szabta meg, amely külön szlovák helyesírási szabályt kreált a magyar történelmi nevek írására. De a derék komáromiak elfogadták a Hansot is, eszükbe se jutott föllebbezni, érvelni, bizonyítani. Igaz, hogy ehhez érvekre és bizonyítékokra is szükség lett vol­na, azok beszerzése pedig munkaigé­nyes dolog. Maradt hát a Hans. Sebaj, az a fő, hogy van Klapka-szobor. Mire is? Hát hogy ott őrizgesse a dolmánya alatt a komáromiak komáromiságát. Egészen addig, amíg valakiknek eszé­be nem jut, hogy ideje volna már vala­milyen szláv emlékeket is felszínre hozni Komáromban, a sok római és avar kori limlom után. Hátha épp Klapka szobra alatt rejtőzik Rastislav zsebórája. VOJTEK KATALIN A titkosszolgálat is ott volt Ford Tranzit gépkocsiból figyelte a titkosszolgálat háromtagú megfigyelőcso­portja Róbert Remiáš május 13-i temetését. A tanúk felismerték köztük Dušan R.-t is, aki részt vett ifj. Michal Kováč külföldre hurcolása előtti megfigyelésében is, s aki a bűncselekmény elkövetésének napján is be volt szervezve az akcióba. A még megmagyarázatlan tragikus halálának napján - április 29-én - Róbert Re­miáš a Pöstyénből Radošín felé tartó úton egy Seat Cordoba márkájú kocsit figyelt meg, amely a múltban többször is követte őt. Volánja mögött a számára már is­merős, körülbelül harmincéves, barna arcú, sötét hajú férfi ült. Atlétatermetű utastársa szintén sötét hajú volt. Az említett Seat Cordoba jelenlegi rendszáma BHH 96 -16, s a kocsi korábban gyakran volt látható BLH 34 - 67-es rendszám­mal. Ugyanazon a napon Róbert Remiáš kocsija közelében mozgott egy egyelőre ismeretlen rendszámú, piros Favorit is a Zólyomi járásból. A Favoritot egy erősebb testalkatú férfi vezette. SME Az állam köteles gondoskodni a kultúráról A Pravda munkatársa interjút készített Pavel Tigrid cseh kulturális miniszterrel. m Az ön tapasztalatai szerint milyen az az ideális költségvetési arány, amellyel az államnak hozzá kellene járulnia a kulturális beruházásokhoz? Csehországban milyen mértékben közelítenek ehhez az arányhoz? - Az európai, illetve világviszonylatban szerzett tapasztalatok szerint kultúrára az állami költségvetés 0,7-1 százalékát fordítják, így Csehország a maga 0,76-0,9 százalékával e vonatkozásban a standard országok közé tartozik. Szerin­tem azonban ugyanilyen fontos tényező, hogy milyen ütemben növekednek a váro­sok és községek ez irányú kiadásai. Míg 1991-ben ez az arány 3,7 százalék volt, 1994-ben már közel 5,1995-ben pedig valószínűleg még kedvezőbb. - Miképpen törődik az ön által irányított tárca a nemzeti kisebbségek kulturális szükségleteivel? Segítik valamilyen programok a cigány, a szlovák vagy a lengyel kisebbség kulturális életének fennmaradását? - A kormányhivatal hatáskörébe tartozik a kisebbségi kultúráról való gondosko­dás, és a kormányhivatal keretében működik a nemzetiségi tanács is. Az általam vezetett tárca évi 23 millió koronát ad a nemzetiségi sajtóra, különböző nemzetisé­gi kultúrrendezvényekre pedig közel 10 millió koronát. E csomagokból pályázat út­ján juthat valaki pénzhez, s a pályázatokat olyan bizottság bírálja el, amelyben nemcsak a kisebbségek képviselői vannak jelen, hanem a parlamentéi, a kormány­hivataléi és a nemzetiségi tanácséi is.Pravda, ALENA BOROVIČKOVÁ (Rövidítve) J KOMMENTÁRUNK A nyolcadik turbina Amikor végérvényessé vált, hogy a nagymarosi erőmű elmaradása miatt Bősön sem lesz csúcsrajáratás, a hazai építők közölték: az eredetileg tervezett nyolc turbina helyett megelégszenek hat­tal. Ez érthető is volt, hiszen nem tehetik meg, hogy a tárolóban egész nap gyűjiik a vizet, majd pedig a csúcsfogyasztás idején néhány óra alatt leengedik azt a ki­egyenlítő tárolóba (a környezetvédők ezt hasonlították az angolvécé öblítéséhez). Evés közben azonban mégiscsak megjött az étvágy, így a múlt pénteken az egyre vigasztalanabb látványt nyújtó bősi mun­kásszállás dísztermében már a nyolcadik, vagyis az utolsó turbina sikeres próbaüzemét ünnepelték. Ismert, hogy egy-egy bősi turbina másodpercenként ötszáz köb­méter vizet nyel el. így könnyű kiszámítani, hogy - mivel az Öreg­Dunába is kell vizet adni - nyolc turbina valóban csak a legna­gyobb, a másodpercenként négy-ötezer köbmétert meghaladó víz­hozamok idején működhet, vagyis mindenképpen érdemes meg­nézni, vajon a folyamatos fizetésképtelenséggel küszködő Szlovák Erőművek milyen gazdaságossági számítások alapján döntött az újabb berendezések felszerelése mellett. Az utolsó turbina átvétele mindenesetre jó alkalmat szolgáltatott az energetikusok számára, hogy újra felidézzék a hősi időket, ami­kor az Európa legnagyobb ilyen berendezéseivel felszerelt erőművet építették. Bár a számunkra kevesebb szúnyogot ígérő Lokvenc egykori kormánybiztos végül nem jelent meg, a kitünte­tések átvételekor a gépészeken kívül a vízlépcső egykori tervezői, beruházói és munkavezetői is felvonultak. A legnagyobb tapsot vi­szont az újkori szlovák hős, Július Binder kapta - aki 1992-ben a (szövetségi) kormány szigorú tiltása ellenére, saját felelősségére, tulajdonképpen partizánakcióként elrekesztette a Dunát, kettévág­va az évek óta kibogozhatatlan gordiuszi csomót, és beteljesítve ez­zel a veteránok igyekezetét. A pénteki bősi akció régóta nem tapasztalt ingerült reagálást vál­tott ki a hivatalos magyar oldalon, aminek okát nyilvánvalóan dip­lomáciai és nemzetközi jogi összefüggésekben kell keresnünk. Gyakorlati jelentősége ugyanis nem volt, hiszen a bősi erőmű már negyedik éve termeli az áramot, amit egyébként az energetikai rendszer sajátosságai folytán elég gyakran Győrött használnak fel. Ezzel azonban újra napirendre került a hágai per kérdése. Ugyan­akkor minden érintett tudja, hogy igazán a peren kívüli megegye­zés lenne számára jobb. Ebben a tekintetben az elmúlt hónapok nem sok optimizmusra adtak okot. Az alapszerződés hazai vitája sok alkotmányos tényezőből legalábbis olyan gyűlöletet hozott a felszínre, ami egyáltalán nem tanúskodott arról, hogy - legalábbis a kormánykoalíciós politikusok szintjén - megteremtődött volna a bősi ügy békésebb megoldásának legfontosabb előfeltétele, a köl­csönös bizalom. Annyi viszont kiderült, hogy azért a szakértők csendben tovább dolgoztak, és kisebb kötélhúzás után befejezés előtt áll egy ma­gyar-szlovák tanulmány, amely értékeli a talajvíz változásait a víz­lépcső befejezése előtt és után. Dominik Kocinger kormánybiztos szerint ez a jelentés lehetőséget ad majd mindkét kormány számá­ra, hogy elmozduljon a holtpontról, vagyis megpróbálkozzék a pe­ren kívüli megegyezéssel. Ezzel kapcsolatban érdekes lesz figyel­ni, hogy mit is kezdenek így, közösen a Szap alatti folyószakasszal. Szap felelt a helyzet egyértelműbb, józan ésszel nehéz ugyanis el­képzelni, hogy valaki változtatni tudna a jelenlegi felálláson. Már csak azért is, mivel hamarosan elkészül a C változat utolsó létesít­ménye, a dunacsúnyi vízi erőmű. Ott már mindösze annyi történ­het, hogy az Öreg-Dunába néhány újabb fenékgátat építve megold­ják a kétoldali ágrendszer fennmaradó problémáit. A bősi vízlépcső tárolója Somorja és Gútor környékén több száz hektárnyi ártéri erdőt öntött el, az ott lakók közül ezért nyilvánva­lóan sokan nem értenek egyet Július Binder véleményével, amely szerint az emberek a vízlépcső iránti szeretetük jeleként bicikliznek a töltésen. Ez viszont nem változtat azon, hogy a vízlépcső itt van, túlnyomórészt eddig nem is okozott megoldhatatlan műszaki prob­lémákat (a zsilipkapuk tervezője pénteken nem voltjelen az ünnep­ségen). Ezért is lenne jó, ha az ügyet különösebb nemzetközi bot­rányok nélkül sikerülne lezárni, hiszen ez mindkét érintett ország elemi érdeke. SZÁLKA ÉS GERENDA Elmocsarasodás Ünneplik önmagukat, és ünnepeltetnék országgal-vi­lággal. Sorozatban avatnak kompot, legalább három­szor, meg turbinát, zsilipet, zsilipkaput, leszakadt helyé­be felszerelt másikat, jobb oldalit meg bal oldalit. Min­den fel lesz itt avatva, annak rendje-módja szerint. Hajó­út külföldieknek, belföldieknek, felföldi meg al­földi szlovákoknak. Tévéstábok forgatnak külö­nös képeket a binderbirodalom betonfalain állva. Ezekből a perspektívákból egyáltalán nem szület­hetnek barátságos, megnyugtató képek. A Duna morajlik, zúg, a zsilipkapuk, mint bomlott agyú óriások barlangkapui, nyitnak és zárnak. Azokat a tévéstábokat aligha viszik el Vágára, ahol a szivárgó talajvíz alattomosan megbontja a házak fundamentumát, benyomul a pincékbe, az alacsonyabban fekvő házak földszinti szobáiban az ágyak lábát nyaldossa. A kertekben termőföld helyett sártenger. Nap szikkasztotta barázdákra lépve térdig süpped az ember, pedig a felszín már­már kicserepesedett. Alatta viszont lassan elmo­csarasodik a termőföld. Ott egy másik erőmű ra­vasz építőinek csapdájába került az egész falu. Elmúlt a szárazság, úgy tetszik, hogy az időjá­rás visszakerült a régi kerékvágásba. Télen hideg van, májusban esik az eső, a nyár meg forró lesz, hogy aztán hosszú ősz vegye kezdetét. Talán. Csak Vágán nem lesz többé boldog nyár. A talaj­vizet ugyanis legfeljebb elvezetni lehet, százmilli­ós községi beruházással, vagy búvárszivattyúval kiszippantva, majd egy kapával árkot ásva a szomszéd kertjébe. De hova vezesse a szomszéd? Mit kezdjen a másik szomszéd, ahová már be is szivárgott a kiszivattyúzott víz helyére? A pincék­ben még talán lehet békákat tenyészteni nyugati exportra, s ahogy a vágaiak messze földön híres vállalkozókedvét ismerem, meg is tennék. Felté­ve, hogy a falak állják a víz alattomos támadását, s nem temetik maguk alá a kuruttyoló békákat és az ágyukon álmatlanul hánykolódó tenyésztőiket. Közben persze a vizeslobby a betonlobbyval ölelkezve Bősön ünnepel, s arról ábrándozik, mi­kor rendezhetnek hajókirándulást a Vágón Komá­romtól Zsolnáig. Tutajjal már menne. Lefelé min­denképpen, felfelé meg minek, akkor azzal az erővel és költséggel már itt is maradhatnak. Álla­mi dotációból épített házakban lakva kérvényezik a szlovák iskolát, ha arra az ott lakó magyarok nem lennének hajlandóak. Ahol nem megy az ál­lamigazgatás területi átrendezésével, ott majd megy maticás agitációval és a nemrégiben létre­hozott lakásépítési alap támogatásával. És fognak jönni meszebbről is, nemcsak Pozsonyból települ­nek majd ki a betelepülők. Finomabb módszerek, mint voltak Ceausescu falurombolásai, de aligha hatékonyabbak a szer­bek puskás betelepüléseinél a Vajdaságba. Akinek nem tetszenek a síkságon épült erőművek, meg a talajvizes édenkert, nyitva a ha­tár, szabadon utazhat és költözhet abba az ország­ba, ahol jobban érzi magát. Akárcsak azok, akik­nek Szlovákia nemzeti kisebbségi jogokat csonkí­tó törvényei sem tetszenek. A rnúlt hét péntekjén fel lettünk ugyanis szólítva, kisebbségek, ellenzé­kiek, szlovákok és magyarok: ha nem tetszik, menjünk el! Vladimír Mečiar a szlovák-magyar alapszerződés kapcsán a rádióban elmondott szo­kásos heti nyilatkozatában ismét villogtatta ál­lamalkotói toleranciáját. Tehát szabadon távozhatunk. Senki sem áll az utunkba. Ha nem megyünk, akkor bizony ma­gunkra vessünk. Elégedetlenségünk minden kö­vetkezményét vállalnunk kell, amíg ennek az or­szágnak vagyunk az állampolgárai. De milyen ál­lampolgárai? Készült a bankszférában egy felmérés, amely­nek alapján kiderültek a mezőgazdaság állami tá­mogatásában mutatkozó különbségek a tátraalji szövetkezetek és egyéni gazdák javára, a java­részt magyarok lakta csallóközi területek gazdál­kodóinak ellenében. Nem új tények ezek, de a pri­vatizációban bizonyítható nacionalista megkülön­böztetésekkel igencsak kétségessé teszik, hogy itt valami is elfogadható volna a lakóhelyükön létező gazdaságban a magyarok számára. Ha elégedet­lenkedünk, akkor akár mehetünk is, mert más esé­lyünk nem nagyon lesz - ígéri az, aki ígérhet jót és rosszat ebben az elmocsarasodó országban.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents