Új Szó, 1996. április (49. évfolyam, 77-100. szám)

1996-04-09 / 82. szám, kedd

1996. április 12. VÉLEMÉNY - TALLÓZÓ ÚJ SZ

Ó \ 5 I Mečiar már tudja... A szlovák parlament jóformán még be sem fejezte a szlovák-magyar alapszerződés ratifikálásáról a szavazást, amikor a Szlovákia totális meghódítására törekvő kormányfő újabb látomásszerű kijelentésekre ragadtatta magát. Megjósolta, hogy „a magyar nemzetiségű szlovákok (sic!), politikusok egy része szüntelenül törekedni fog e szerződés Rubiconjának átlépésére, de az a fontos, hogy a szlovák politikusok többsége ne engedje meg ennek a Rubiconnak átlépését, mert ez a nemzetközi viszonyok súlyos rosszabbodását jelenti majd. ...A kölcsönös kapcsolatokban két izmussal szállunk majd szembe - a magyar kisebbség egy részének és egyes magyarországi politikusok nacionalizmusával ...A másik izmus a nemzetiségi politika átvitelére és olyan felkorbácsolására törekvő kísérlet lesz, amely már a fasizmus, az intolerancia, a tiszteletlenség, az etnikai kizárólagosság, magasabbrenJűség határait kezdi súrolni. " Mečiar tehát már tudja, hogy kik azok a szlovákok, akik magyar nemzetiségű politikusként szerepelnek a közéletben, akik többet fognak követelni, mint amit az alapszerződés szavatol. Mečiar eleve számol a nemzetközi kapcsolatok rosszabbodásával..., és még azt megelőzően, hogy bármit tettünk volna, nyilatkozatából már az is kitűnik, hogy mi, szlovákiai magyarok leszünk a bűnbakok, ha a nemzetközi kapcsolatok romlanak. Mečiar jövőbe látása azért félelmetes, mert nagyon gyakran forgatókönyvként működik (emlékezzünk csak arra, amikor a kormányfő jó előre megjósolta például azt, hogy a köztársasági elnök fia elhurcolásának ügyét közép-szlovákiai rendőrök veszik át), mert a hűséges alattvalók mindent megtesznek annak érdekében, hogy a pártvezéri jóslatok beteljesüljenek. Most itt igazából nem érdemes foglalkozni azzal, hogy a szlovák-magyar alapszerződés elfogadásához csatolt parlamenti Nyilatkozat, illetve az elfogadási határozat egyes pontjai szinte semmissé teszik a szerződésnek a kisebbségi jogokkal foglalkozó 15 cikkét, hiszen Mečiar gyakorlatilag már hetekkel ezelőtt kitűzte a követendő célt: a szlovákiai politikai életet úgy kell átalakítani, hogy csak két erős, egymással versengő politikai párt maradjon a porondon. Nyilvánvaló, hogy ezt rábeszéléssel nem tudja elérni. Még a koalíciós, Slota-féle Szlovák Nemzeti Párt, Ľupták Munkásszövetsége vagy az őt egyértelműen támogató zöldek és parasztok pártjai sem szívesen adnák fel azt az egészen minimális önrendelkezési, önálló létre jogosító lehetőséget, amely a Mečiarral történő szövetkezés után még megmaradt nekik. Az ellenzéki Kereszténydemokrata Párt, a Demokratikus Unió, a magyar pártok és (a ki tudja, meddig ellenzéki) Demokratikus Baloldal Pártja érthetően ragaszkodnak az önazonosság megőrzéséhez, habár az utóbb'i időben ezzel együtt újra aktivizálódott az ellenzéki kerekasztal. Nyilvánvaló, hogy olyan kétpárti rendszer kialakítása, mint amilyen Angliában (munkáspárt és konzervatívok) vagy az Egyesült Államokban (demokraták és republikánusok) működik, valamiféle adott történelmi helyzet és egy hosszadalmas fejlődés eredménye. Nálunk is megvolt erre a lehetőség 1989-ben és utána, amikor a korábbi totalitárius rendszer politikai módszeréi ellen békésen lázadó „nyilvánosság" létrehozta a VPN-t. Mečiar először szétverte a VPN-t (a mozgalomba beszivárgott StB-s és KGB-s ügynökökkel társulva), és most, hogy az ötvenes évek számos politikai és jogi eleméi (többek között a békés tüntetéseket tiltó rendelkezéseket) kívánja alkalmazni, ismét szeretné visszahozni azt a politikai alaphelyzetet, amely 1990 januárját jellemezte. Most ugyanez már csak államhatalmi eszközökkel teremthető meg. Államhatalmi eszköz egy olyan új parlamenti választási törvény megszavaztatása is, amelynek meghozatalával a kormány jogalkotási tervezete is számol. Ezt egyébként már a két héttel ezelőtt jóváhagyott új területi beosztásról szóló közigazgatási törvény is szükségessé teszi, hiszen az említett törvény szerint megszűnnek azok a kerületek, amelyekre az eddigi választási rendszer épüli. A korábbi közigazgatási törvény megszüntetésével Mečiarék megnyitották maguknak azt a lehetőséget, hogy a saját pártérdekeiknek megfelelő választási törvényt hozzák meg. Nem kétséges, hogy az a párt, amely a saját közgyűlésének megszervezésével a szlovák külügyminisztériumot is megbízza, amely a minisztériumokat (akár az államfővel szembeni kampányban is) valamiféle pártalapszervezetként kezeli, olyan törvényt fogadtathat el a parlamentben, amely kifejezetten csak Mečiar érdekeit szolgálná ki. Az új választási törvénnyel bevezethetik azt a többségi választási rendszert, amelyet manapság éppen csak történelmi hagyományok folytán alkalmaznak Angliában és az Egyesült Államokban, és amelyet a nyugati államjogászok sem tekintenek demokratikusnak. Egy új választási törvényben elképzelhető olyan rendelkezés is, amely az ellenzéki pártokat, választási koalícókat is egyszerűen teljesíthetetlen feltételek elé állítja. A jelenlegi választási törvény szerint a szavazatok öt, hét vagy tíz százalékát kell megszerezniük az egyes pártoknak, kisebb vagy nagyobb koalícióiknak ahhoz, hogy bejussanak a parlamentbe. Mečiar parlamenti többsége bármikor megszavazza az ölről olyan magas százalékra történő emelést, ami egyet jelentene azzal, hogy a magyar pártok képviselői csak nagyon kevesen vagy egyáltalán nem juthatnak be a parlamentbe. De Mečiarék törekvései végül erről is szólnak! Szlovákia és „a sztálinizmus illata" „A sztálinizmus illata" címmel közölt rövid elemzést a szlovák belpolitikáról az amerikai Time magazin, rögtön az írás alcímében megállapítva, hogy „reakciós taktikájával Mečiar elveszti barátait, és rossz irányba tereli népét". A cikk mindenekelőtt összevetette azt az utat, amelyet Csehország és Szlovákia tett meg a három évvel ezelőtti szétválás óta, rámutatva, hogy miközben a stabil demokráciát és virágzó gazdaságot építő Prága az egykori szovjet blokk országait megelőzve halad előre, addig Pozsony „a politikai megfélemlítés és az antidemokratikus fondorlat mocsarába süllyedt". A sötét machinációk többségét Vladimír Mečiar miniszterelnöknek tulajdonítják, akinek eltökélt szándéka, hogy mindenképpen megtartja a hatalmat - folytatódott a Time értékelése. Példaként beszámolt Kováč elnök fiának az elrablásáról, megjegyezve, hogy a lapnak mutatott dokumentumok szerint az akciót a szlovák titkosszolgálat szervezte, utóbb azonban az ügyben kompromittálódott ügynököket tárgyalás nélkül felmentették, miközben több nyomozót kirúgtak az állásából. A cikk nem foglalt állást, vajon Mečiar közvetlenül felelős volt-e a történtekért, megelégedett annak megállapításával, hogy akár érintve volt ebben, akár nem, annyi bizonyos, hogy a kormányfő kész „habozás nélkül erőszakot tenni Szlovákia demokratikus intézményein". Ennek kapcsán utalt arra, hogy bírálóinak széles körét távolította el az államigazgatásból, a koalíciója által ellenőrzött parlament a szólás- és gyülekezési szabadságot korlátozó törvényt fogadott el. Mind az Egyesült Államok, mind az EU hivatalosan is hangot adott elégedetlenségének. A washingtoni külügyminisztérium jelentést adott ki a „demokratikus elvektől eltérő zavaró tendenciákról" - írta a továbbiakban az amerikai hetilap, és idézte az egyik nyugati ország pozsonyi diplomatáját, aki szerint Szlovákia EU-tagsága „a dolgok jelenlegi állása mellett kizárt dolog". Mindez azért is kellemetlen, mert egyébként az ország több intézménye a nyugati értékekkel összhangban álló módon végzi munkáját. A hadsereg példamutató módon semleges maradt a Mečiar-Kováč vitában, miközben elkötelezett résztvevője a NATO békepartneri programjának. Hasonlóképpen pozitív, ahogy a központi bank megőrizte függetlenségét a politikai küzdelmektől. Ami azonban a demokrácia fejlődését illeti, ebben Szlovákia messze szomszédai mögött marad - állapította meg az amerikai magazin. Time Új spanyol baloldali párt A legfontosabb spanyol napilap, az El Pais interjút közöl Diego López Garridóval, a napokban alakult Új Baloldal (NI) vezetőjével. López Garrido elmondja, hogy azért alakított új pártot, mert a Julio Anguita által vezetett Egyesült Baloldal (IU) koalíción belül a Spanyol Kommunista Párt (PCE) egyeduralma katasztrófához vezetett. Az NI tulajdonképpen az IU, illetve a PCE kritikus szárnyának tagjaiból alakult López Garrido vezetésével, és Julio Anguita ezeket a tagokat azonnal ki is zárta a PCE-ből. López Garrido az El Paísnak adott interjújában elmondta, hogy az IU eredetileg arra lett volna hivatott, hogy pluralista koalícióban egyesítse a Spanyol Szocialista Munkáspárttól (PSOE) balra elhelyezkedő pártokat. A tagpártok - az eredeti elképzelés szerint - szervezetileg is beleolvadtak volna az lU-ba. Ehelyett azonban az lU-n belül felülkerekedett, és egyeduralomra tett szert a PCE, és ezt Julio Anguita a februári kongresszuson hivatalosan be is jelentette. Ekkor fogalmazódott meg az IU kritikus szárnyának a tagjai számára az Új Baloldal (teljes nevén Új Baloldal Demokratikus Párt) megalapításának szükségessége. A másik ok az alapításra az volt, hogy Anguita és az IU vezetősége nem volt hajlandó a koalíció számára kedvezőtlen választási eredmények elemzésére, de megvitatására sem. Az IU másrészt nem hajlandó a PSOE-hez való közeledésre, pedig erre most, hogy a 14 éves szocialista kormányzási időszak után a konzervatív Néppárt (PP) nyerte meg a választásokat, még nagyobb szükség lenne. Ha az IU nem hajlandó a PSOE-hez való közeledésre, a szocialisták továbbra is a konzervatív nacionalista pártok támogatását keresik majd. Az Új Baloldal megalapítása azonban nem pusztán konjunkturális döntés, hanem a baloldal reformjának szükségességét tükrözi. „Az Új Baloldal a baloldal alapos reformját fogja jelenteni" - foglalta össze López Garrido ezzel kapcsolatos meggyőződését. El Pais ITTHON TÖRTÉNT I NAP ALATT EGYENLŐK ÉS EGYENLŐBBEK - A kormánytöbbség 1994. november 3-a óta néha a szó szoros értelmében provokálja, hogy vagy a köztársasági elnök, vagy az alkotmánybíróság, vagy mindkét intézmény nemet mondjon némely, a parlament által már elfogadott törvényekre. Még csak képzett jogásznak sem kell lenni ahhoz, hogy az ember megállapítsa: valami nem stimmel a tulajdonformák egyenrangúságának alkotmány által deklarált alapelve és az „aranyrészvényekről" szóló, az állami tulajdont egyértelműen a magántulajdon fölé rendelő törvény rendelkezései körül. És azt is gyaníthatta mindenki, aki olvasni tud, hogy a Büntető Törvénykönyv köztársaságvédelmi paragrafusainak újbóli beiktatását sem hagyja szó nélkül a köztársasági elnök, illetve az alkotmánybíróság. Sokan már-már arra gyanakszanak, hogy Vladimír Mečiar és koalíciós partnerei szándékosan keltenek feszültséget fontos, végső soron azonban megkérdőjelezhető jogszabályok elfogadásával. A politikai színpad „kakasülőjén" elhelyezkedők közérzetét igyekeznek a „színházi rendezők" fel-felborzolni minden olyan törvénnyel, amelyről előre megjósolható, hogy könnyűnek találtatik a Milan Čič vezényelte testület általi megméretésnél. A koalíciós pártvezérek pontosan tudják, hogy mivel tudnak hatni. Ez - úgy általánosságban - dicséretes tulajdonsága minden politikusnak. De miről van szó Szlovákia konkrét politikusainak konkrét esetében? A Szlovák Nemzeti Párt politikusainak esetében például arról, hogy tisztában vannak vele: az ő potenciális választóikat az állam mindenhatóságának kidomborításával lehet elbűvölni. Az állam minden, az egyén semmi. Ez a törekvés sugallta Slotát, amikor feltételül szabta az államvédelmi paragrafusok becikkelyezését cserébe azért, hogy pártjának képviselői megszavazzák a szlovák-magyar alapszerződést. A Szlovákiai Munkásszövetség szavazóbázisát viszont azzal lehel elkápráztatni, hogy a kormány olyan gesztusokat lesz feléjük, amelyekből azt lehet kiolvasni, nem lesz teljesen parttalan az 1948 előtti és utáni államosítás visszacsinálása. Az aranyrészvényekről szóló jogszabállyal a koalíció az így gondolkodók felé lett gesztust, miközben kiderült, hogy az aranyrészvényeket is vidáman privatizálja. Természetesen a hozzá legközelebb állóknak. Azzal, hogy a köztársasági elnök lassítja az alkotmánnyal ellentétes törvények elfogadását, az alkotmánybíróság pedig lehetetlenné teszi hatályba lépésüket, a kormánykoalíció pártjai agitációs munícióhoz jutnak. Mečiar - aki előre tudta, hogy a törvényekre hogyan reagál az alkotmánybíróság - majd moshatja a kezeit, mondván: „Én mindent megtettem az állam szerepének kidomborítására, az államosítás vívmányai maradékainak mentésére." És hivatkozhat régi tételére, amely szerint az alkotmánybíróság beteg eleme az állam struktúrájának. A legközelebbi választások eredménye majd megmutatja, hányan dőlnek be a kisstílű demagógiának, és hányan ismerik fel: itt egyre inkább a vályúhoz közel állók anyagi érdekeinek érvényesítéséről van szó. Jellemző, hogy a privatizátorok örülnek a legjobban Ján Ducký miniszter „aranyrészvény-akciója" csődjének. Egyszerűen érdekeltek a csődben. EGY VICC CSAK ELŐSZÖR IGAZÁN VICC. Jelentős derültséget okozott az elmúlt héten az a korábbi pártelnöki bejelentés, amely szerint a titkosszolgálat diszkreditálni, esetleg likvidálni készül két szlovákiai magyar politikust. Ez az az eset, amikor a politikai ízlés minimumához még ragaszkodók már se köpni, se nyelvi nem tudnak. Mert tény, hogy Vladimír Mečiar rezsimjéről sok minden rosszat el lehet mondani, azt azonban nem hogy ne lenne előrelátó. Bebizonyította, hogy ami a sikerkovácsolást illeti, előrelátóbb volt minden más politikai erőnél. Tudja, hogyan lehet hatni a nemzet úgy százalékára. És a győzelméhez ez éppen elég. Különösen ha olyan ellenzékkel van szerencséje megmérkőzni, amelyik még a demokratikus minimumban sem képes megegyezni. Duray Miklóst nyilván az ihlette az említett bejelentésre, hogy Ivan Lexa, Mečiar titkosszolgálatának főnöke ifj. Michal Kováčcsal kapcsolatban - nagyon valószínű, hogy saját szakállára és személyes gyűlölettől vezérelve - elkövette az ismert baklövést, amelyből a kormány legfeljebb csak további, évekig tartó ködösítéssel és esetleg még számos nyomozó leváltásával lesz képes kikecmeregni. A feltűnési viszketegség ihletője viszont csak az lehet, hogy az Együttélés népszerűsége rohamosan csökkent az utóbbi év alatt, és ez bizonyíthatóan annak a következménye, hogy potenciális választóinak jelentős része felismerte: a mozgalom vezetőinek radikálisabb szárnya fölöttébb nehezíti a Magyar Koalíció bekapcsolódását az egyirányú ellenzéki fellépésbe. Ha egy mákszemnyi magához váló esze van ennek a kormánykoalíciónak (márpedig nemcsak hülyegyerekekből áll), akkor békén hagyja a két magyar közéleti személyiséget. Békén hagyja, mert szüksége van rájuk. Magyar radikálisok nélkül a szlovák szélsőségeseknek sokkal nehezebb volna a heccelés. Önösszeszedésünk ideje - Itt az ideje a szlovákiai magyarság önösszeszedésének. Ezt a mondatot éppen két évtizede jelentette ki Balogh Edgár, amikor művelődési klubjaink vendégeként járt nálunk. Szavai ma égetően időszerűek. Most, amikor Szlovákiában életveszélybe került a demokrácia, s ezáltal a szlovákiai magyarság is, sorsdöntő követelmény, hogy legyen politikai és közösségi stratégiánk. Olyan életképes cselekvési programunk. amely valós helyzetelemzésre épülve körvonalazza túlélésünk, megmaradásunk lehetőségeit és módjait, s ugyanakkor reális jövőképet is fölvázol. Sajnos, az elmúlt hónapok eseményei arra is rávilágítottak, hogy politikai és közösségi szinten sincs még naprakész stratégiánk sem, a távlatos szempontokról nem is beszélve, s ez a nyilvánvaló tény szinte naponta rontja a tudatos politizálás és szellemi építkezésünk esélyeit. E sanyarú helyzet egyik okát hazai magyar értelmiségünk szétforgácsolásában és passzivitásában látom. A szlovákiai magyarság nyolc évtizedes gondja, hogy nem Örökölt és nem alakított ki olyan szellemi központokat, mint amilyen Marosvásárhely, Kolozsvár vagy akár Ungvár. A múlthoz képest - különösen azóta, hogy a hatvanas években mesterségesen felduzzasztottak a két várost - Pozsony és Kassa magyar szellemi műhelyeinek száma és jelentősége is csökkent, kisvárosaink szellemi kisugárzása nem lebecsülendő ugyan, de csak ritka esetben országos, esetünkben: dél-szlovákiai jelentőségű. A nyolcvankilences forradalom rövid kirajzása és nekibuzdulása után még inkább a közügyektől való elfordulás és a passzivitás jellemzi értelmiségünkjelentős részét. Tétlenség jellemzi a kulturális szövetségünk égisze alatt működő tudományos társaságot és más hazai magyar értelmiségi közösségeket is. Kedvező kivételek természetesen akadnak. A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének erőfeszítése, amellyel iskoláinkat és ezáltal kisebbségünk létét védelmezi, mindenképpen tiszteletet parancsoló, habár ez a tevékenység érthető okok miatt jelenleg a napi gondok kezelésére és megoldására összpontosít, s így most nem jut idő, szellemi energia a nagyobb időtávlatokban gondolkodó programok elkészítésére. Hazai magyar alapítványaink is szerveztek több tartalmas és előremutató tanácskozást, neves külföldi szakemberek aktív közreműködésével. A Kalligram kiadó például hazai szellemi értékeink fölkutatásának és közkinccsé tételének, valamint a közép-európai együttgondolkodásnak egyik számottevő központjává vált, s ugyanígy írhatnék más hazai intézmények és személyiségek aktivitásáról, érdemeiről, ám mindezek szellemi és erkölcsi hatóereje, sajnos, nem akkora, amekkora kellő társadalmi körülmények között lehetne. Jómagam ma is bízom abban, hogy a súlyos anyagi, továbbá szerepzavarokkal küszködő kulturális szövetségünk végül megújulva és olyan értékrenddel kerül ki a mostani válságból, amely ismét együttmunkálkodásra és együttgondolkodásra serkenti értelmiségünk jelentős részét. Mindez természetesen nem megy máról holnapra, habár napjainkban különösen fontos lenne ezt az új szemléletmódol mielőbb kivajúdni. Addig, sőt ezzel együtt, véleményem szerint a Magyar Koalíció tehetne sokkal többet értelmiségünk mozgósítása és szellemi potenciáljának célirányosabb hasznosítása érdekében. Pártjaink eddig jórészt csak a választások előtt keresték meg az értelmiséget. Többüket szócsőnek használták minél több szavazat megszerzése érdekében, mások szakmai sgítségét pedig választási programjuk kimunkálásához kérték. Kétségtelenül fontosak és nem elhanyagolhatók ezek a feladatok sem, ám hibának tartom, ha tcbbet nem kérnek és nem várnak el értelmiségünk képviselőitől. Minden képviselőnek van lehetősége és bizonyos anyagi kerete szakemberek, szakmai tanácsadók foglalkoztatására. A mai szűkös időkben is akad annyi pénz pártjaink pénztárában, hogy sorskérdéseinkről párbeszédet folytassanak értelmiségünkkel. A kezdeti gondok ellenére életrevaló ötlet volt a lévai értelmiségi találkozó megszervezése, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom összehozott egy találkozót tollforgatókkal, ilyen eszmecserét többször szervezeti a Magyar Polgári Párt is. Mára ezek a gyér, de mégis fontos kezdeményezések is elapadtak. Pedig teljesen egyértelmű, hogy mai súlyos helyzetünket még súlyosbítja a már említett politikai és közösségi stratégia hiánya, amelynek mielőbbi kimunkálásában értelmiségünkre pótolhatatlan feladat, pártjainkra pedig elsősorban kezdeményező szerep vár. Értelmiségünk és magyarságunk mielőbbi önösszeszedése azért is sürgető, mert a szlovák társadalmi porondon - a kormánypártiak és mélynemzetiek össztüze ellenére - léteznek és jelentős szellemi erőt képviselnek a nemzetben és Európában gondolkodó civil szerveződések és értelmiségi közösségek, amelyeknek állásfoglalásai és programjai a szlovákiai demokrácia megőrzésének legjelentősebb reménysugarai. Ők számunkra is partnerek, sőt segítőtársak lehetnek közös társadalmi, valamint saját kisebbségi gondjaink fokozatos enyhítésében és rendezésében. Öt évtizeddel ezelőtt, teljes jogfosztottságunk tragikus hónapjaiban Fábry Zoltán megírta A vádlott megszólal című korszakos művét, és megküldte több tucat szlovák és cseh értelmiséginek. Drámai segélykérő szavaira tudtommal mindössze egyetlenegy morva értelmiségi válaszolt. Ma ilyen szempontból sokkal kedvezőbb a helyzet. Mert viszonylag sok szlovák értelmiségi ismeri és átérzi súlyos közösségi gondjainkat, pontosan látja ezek tágabb, szlovákiai összefüggéseit is. Ők készek a párbeszédre, a közös cselekvésre. Ha van cselekvési programunk és számukra is elfogadható közös jövőképünk. SOKSZEMKÖZT Szilvássy József rovata