Új Szó, 1996. április (49. évfolyam, 77-100. szám)

1996-04-19 / 91. szám, péntek

1996. április 19. VELEMENY - TALLÓZÓ ÚJSZ ÓLA Helyes úton a szlovák korona A lap munkatársa Vladimír Masárral, a Szlovák Nemzeti Bank elnökével beszélgetett. • Úgy tűnik, hogy a nemzeti bank hiába csökkenti a diszkont ka­matlábakat, a kereskedelmi bankok kamatainak alakulásában ez kevésbé nyilvánul meg. - Többször figyelmeztettük a kereskedelmi pénzintézeteket, hogy elégtelenül reagálnak a pénzpolitika és a kamatpolitika ered­ményeire. Az éves infláció mértéke az 1995 februárja és 1996 februárja közötti időszakban 6,2 százalékra csökkent. Ez további kamatcsökkentést eredményezhetne, többek közt a hitelek eseté­ben. • Mién nem reagálnak a bankok az önök pozitív jelzéseire? - Nálunk nincs stabil, standard pénzpiaci környezet, olyan, ami­lyet a nyugati államokban megismerhettünk. Ezért a Szlovák Nem­zeti Bank speciális kamatpolitikát folytat. Például 1993-ban az inf­láció növekedése ellenérS nem növeltük a diszkontkamatot, ezál­tal a hitelek relatíve olcsóbbá váltak, ami jót tett a gazdaságnak. Tizenhat hónapig nem változtattuk az irányadó kamatlábat, majd 1995-től kezdődően háromszor is csökkentettük. A kereskedelmi bankok erre fokozatosan reagáltak, a megkésett reakciót az ügy­felek nyomása és a régi hitelek súlya okozta. IVAN PODSTUPKA, Pravda Milliomos államhivatalnokok A lap munkatársa Ján Cuperrel, a DSZM parlamenti képvi­selőjével, az állami funkcionáriusok és parlamenti képvi­selők összeférhetetlenségét vizsgáló bizottság elnökével beszélgetett. • Hány képviselő és állami funkcionárius nem tett eleget va­gyonbevallási kötelességének? - Tizenegy képviselő és két államtitkár. • Konkrétan kik azok? Šilhánková pénzügyminisztériumi és Nemčok oktatásügyi ál­lamtitkár. A képviselők közül Zahatlan, Rapaičová, Urban, Straňák (DSZM),Pribilinec (DBP), A. Nagy (MPP), Duray (Együttélés) és Bo­rovský (Munkásszövetség) mulasztotta el a vagyonbevallási. Vala­mennyi miniszter eleget tett ennek a feladatának. Gajdos államtit­kártól, valamint Ducký minisztertől pedig levelet kaptunk, hogy le­mondanak azon funkcióikról, amelyek ellentétben álltak állami be­osztásukkal. • Az állampolgárnak joga van megtudnia, hogy parlamenti kép­viselője milyen anyagi viszonyok között él? - Ebbe bele kellene egyeznie az érintett funkcionáriusnak, mi­vel a személyi adatokat az érintett megkérdezése nélkül nem le­het nyilvánosságra hozni. • Az nem ütközik törvénybe, ha a képviselő vagy az államhiva­talnokcsaládtagjai, például gyermekei nevére van írva a vagyon vagy a vállalkozás? Nem. A törvény nem vonatkozik a családtagokra. • A vagyonbevallásnak eleget tévők között olyan is akad, aki­nek vagyona meghaladja a 10 millió koronát? - Ilyenek is vannak közöttük. Azonban azt gondolom, még min­dig nagyon szegény nemzet vagyunk, és jó lenne, ha a kormány­funkciót betöltők között is több gazdag volna. • Vannak olyanok is, akiknek vagyona túllépi a 20 milliót? - Természetesen vannak, ám nem túl sokan. Azonban ez nem olyan nagy vagyon, amely különösebb figyelmet érdemelne... PETER ŠKORŇA, Nový čas Ne alázzák meg Pozsonyt! A területi reformról szóló törvény - a városok és régiók helyzeté­be történő számos mesterséges beavatkozás mellett - keményen sújtja Pozsonyt is. Ez vagy büntetés lehet, mert a DSZM rossz vá­lasztási eredményt ért el a fővárosban, vagy a Pozsonyon kívüli szponzoroknak szóló figyelmesség, adósságtörlesztés. Minden­esetre Pozsony egy járás szintjére süllyed. Mečiar miniszterelnök Zólyom-Besztercebánya városkettős kiépítéséről beszélt, és felme­rültek olyan fejtegetések is, hogy az ország fővárosát Szlovákia kö­zepére helyezzék. Talán még a DSZM sem tudatosítja, hogy párt­egoizmusának oltárán Szlovákia hosszú távú geopolitikai érdekeit áldozza fel. (...) A főváros lehetne Zólyomban, Besztercebányán vagy Turócszentmártonban, mindegyik esetben egy elszigetelt, pro­vinciális ország fővárosa lenne. A Mečiar-kormánynak, tudatosítja vagy nem, minden lépése ebbe az irányba vezet. Štúrék zsenialitá­sa és történelmi előrelátása abban is megnyilvánult, bár akkoriban minden amellett szólt, hogy Szlovákia fővárosát az ország földrajzi középpontjába helyezzék, mégis Pozsony mellett döntöttek. JAN ČARNOGURSKÝ, SME (Rövidítve) Mónus Harca Furcsa ellentmondást kell most feloldani: mi győzzön, a jog vagy a szólásszabadság? A reménybeli kiadó a Hitler nevű szerző Harcom című könyvét „az egyetemes kultúr­örökség" részének minősíti, s szaúdi és iráni precedensre hivatkozik. A kiadás joga azonban a bajor államé, s az - ol­vashattuk a Magyar Hírlapban - nem engedi megjelentetni Hitlert. Mónus Áron, a hódmezővásárhelyi illetőségű kiadó pró­bára teszi a magyar joggyakorlatot, a filozófusokat és a kö­zönséget. Korábbi elhíresült könyvét az ügyészség először elkobozta, majd a bíróság engedte terjesztését. Mónus sa­játos hősévé lett egy bizonyos gondolati körnek, sajátos irá­nyultságú szólásszabadságnak. Mónus Áron eddig médiae­semény volt. Az „antiliberális" sajtó szívesen közölte hosszú nyilatkozatait sötét összeesküvésekről, titkokról, a „liberá­lis" sajtó pedig sietve felhördült, a nácizmus igazolását ol­vasva ki beszédének rendszeréből. Mónus ellentmondásos személyiség, többen kétségbe vonták beszámíthatóságát is. De ennek nincs jelentősége, mert megint mások elmebe­tegnek mondták hetven éve Hitler Adolfot is. Mónus nem Hitler, talán nem is híve a Führernek. Mónus csak kiadná a Mein Kampfot. Mónus provokál. A felvilágosult értelmiségiek most azt mondhatják, hogy a mai világban Hitler könyve valóban csak „kultúrtörténet", reprintje nem változtat semmin, nem mozgósítja a mai (egyébként csekély erejű) magyar nácikat. A tudományos kutatás szabadsága pedig - mondhatják - nem tűri a köny­vek betiltását. A sajtószabadság fényét ez a kis szemét nem homályosítja el. Egyébként is - teszik hozzá mások - más klasszikusok sincsenek betiltva, tehát vigyázzunk, mert még itt is követelni fogják a kölcsönösséget, mint a jelké­peknél... Olyan vélemények is vannak, amelyek szerint hozzáfér­hetővé kell tenni a könyvet a diákoknak és kutatóknak, s ehhez megfelelő kritikai kiadásra van szükség. Tehát Hitler lábjegyzetekkel akár megjelentethető lenne. Am a könyvki­adás üzlet, a szellemi tulajdont pedig nemzetközi szerződé­sek védik. Mónus kalózkiadásra készül. Ez pedig rendezett piacgazdaságban tilos. A Bajor Szabadállam viszont nem üzleti okokból tiltja a Mein Kampf kiadását. A Mein Kampfot a világ nem „örökségként", hanem a népirtás kézikönyve­ként tartja számon. Ennek az irománynak a forgalma sérti valamennyi kiirtott, az összes háborús áldozat emlékét. A német halottakét is. Hullagyalázás. Lábjegyzetekkel is. MIKLÓS GÁBOR Nem minden zsolnai olyan ...mondta nekem egy középkorú, ottani hölgy - orvos vagy tanár lehetett -, amikor alkalmi beszélgetésünk során a szó a polgármesterükre terelődött. Én ugyanis megjegyeztem: fur­csának tartom az olyan embert, aki akár viccnek szánva is ki­jelenti egy másik népcsoportról, hogy ő azt gulyásba aprítot­tan szeretné a legjobban. A Pozsonyból Kassára tartó gyorsvonaton ismeretlen zsol­nai útitársam megnyugtatott: ő sem híve az ilyen elvek alapján történő nemzetieskedésnek, és tudja, városuk lakosai közül is sokan elítélik a gyűlölködést. - Szerintem - mondta - Szlová­kia, illetve a szlovákság részben a magyaroknak is köszönheti a fokozatos gazdasági és kulturális felemelkedését. Bizonyára előfordultak az eddigi együttélésünkben hibák, de az, hogy el­jutottunk a mostani szintre, az a történelem pozitívumainak túlsúlyáról tanúskodik. Más alkalommal egy másik zsolnai útitársam terelte e té­mára a szót. Mint mondta, vállalkozóként gyakran megfordul Dél-Szlovákiában, de ő az ottani szlovákok és magyarok együttélését korántsem látja olyan szlovákellenesnek, mint amilyennek azt egyes politikusok lefestik. Megjegyezte, nem a konfrontációra és a másként gondolkodók erőszakos elhall­gattatására törekvő honatyákkal szimpatizál, hanem a de­mokrácia tisztelőivel, az európaibb gondolkodásúakkal. Leg­utóbb pedig egy poprádi lakossal múlattuk így utazás közben az időt. És erős kézszorítással búcsúztunk egymástól. A véletlen műve, hogy a gyorsvonat első osztályú kocsijá­ban általában velem rokon lelkű zsolnai, poprádi útitársakkal hoz össze a sors? (gazdag) KOMMENTÁRUNK Hamarosan, de mikor? Optimistán nyilatkozott április elején a bonni külügy­minisztérium szóvivője, amikor azt mondla, „sikerült haladást elérni a német-cseh múlt vitás kérdéseiről fo­lyó tárgyalásokon ", s Bonn számításai szerint hamaro­san aláírják a megbékélési nyilatkozatot. A hamarosan eléggé tág fogalom jelenthet holnapot, holnaputáni, meg - pontosabban be nem határolt - az­utánt. Április eleje, vagyis a reménykeltő nyilatkozat óta kiderült, a liamarosan a legjobb esetben is a cseh parlamenti választások utáni közeljövőt jelentheti. Prá­gában aligha hozakodnak elő a nyilatkozat állítólag kész szövegével a szavazást megelőzően, mert félő, hogy az pingponglabdává válhat a jelenlegi kormánykoalíció és az ellenzék pártjainak választási kampányában. A felek szigorú titoktartásban állapodtak meg. Nos, ilyen helyzetben a német és a cseh sajtó számára nem ma­radt más hátra, mint hogy szimatoljon, s „jól értesült forrásokból" tudjon meg ezt-azt az állítólag kész szövegről, melyből részleteket is közöl - hadd lehessen vitázni, még egy politikai csatát vívni, hadd lehessen manipulálni, befolyásolni... De kit lehet még befolyásolni? Talán a fiatalokat, akik a történelmet külön­bözőképp értékelő könyvekből tanulták, tanulják a közelmúltat, ám azt aligha, aki gettót, lágert járt meg, és azt sem, akit elűztek, kitelepítettek, kisemmiztek, mert rásütötték a kollektív bűnösség bélyegét. Az állítólag immár aláírásra érett cseh-német nyilatkozattervezet - prágai for­rások szerint - nem említi a magyarokra is vonatkozó beneši dekrétumokat, cseh részről ellenben „elítéli a szudétanémetek 1945-ös vad kitelepítését", amit a há­ború után és a potsdami konferencia közötti időszakban hajtottak végre - törvé­nyes, jogi alapok nélkül. A több mint 3 millió szudétanémet kitelepítését ezek szerint Prága teljes egészében Potsdam számlájára írja. A kitelepítési program ilyen értelmezése - kettéválasztása - nem aratott tetszést Bonnban, s különösen nem a szudétanémet érdekeket képviselő bajor politikusok körében. A haragot állítólag még ama prágai ígéret sem tudta enyhíteni, hogy „megkönnyítik a cseh állampolgárság megszerzését azoknak a szudétanémeteknek, akik ezt kérvényez­ni fogják". Nemtetszést tükröző véleményekkel telt meg a német sajtó az elmúlt na­pokban, majd a hét elején a Der Spiegel hangnemet váltott. Nyilván új, meg­bízható információk alapján közölte: a nyilatkozattervezetben Prága nem tesz különbséget a kitelepítés egyes szakaszai között. így értelmezi, hogy a terve­zetben a prágai kormány most „sajnálatát fejezi ki azokért a szenvedésekért, amelyek ártatlan embereket értek a kitelepítés során ". Talán ez az a megfo­galmazás, amely hozzájárul a német-cseh közeledéshez, amely lehetővé teszi a megbékélést? A kitelepítés jogosságának vagy jogtalanságának problémáját elegánsan elkerülő mondatról beszélt volna Stoiber bajor kormányfő is? Vagy egészen más - még titokban tartott - megfogalmazásra gondolt, amikor Hel­mut Kohl elé állt, és tájékoztatta: támogatja a nyilatkozattervezetet? Bármit tartalmazis a dokumentum, világos, hogy nem lesz történelmi kor­szakot hirtelen lezáró pont, bár az aláírás, mint politikai lépés, talán a meg­nyugvást hozhatja a két ország, két nép viszonyában. Ám világos az is, hogy a nyilatkozattervezet a jelenlegi titoktartás és találgatás szakaszában, amikor ­mint a Mladá fronta Dnes írja -,.valamit tudni, de nem mindent", még mindig veszélyforrást jelent, mert alkalmat ad további manipulációra, befolyásolásra, politikai játszmára. Vész-helyzet Töprengek ezen a marhavész-histórián. Azt próbálom magammal tisztázni, mi­lyen folyamatok végeredményeként tanúsíthattam azt a felelőtlen magatartást, hogy már a kezdet kezdetén nem érdekelt az egész. Most olvasom, hogy egy bizo­nyos Franz Fischier mezőgazdasági főmegbízott megjegyzéséből egyértelműen kiderült: az egész ügyet sokkal inkább motiválták bizonyos országok húspiaci ér­dekei, mintsem közegészségügyi szempontok. Erről meg eszembe jut, hogy fennállásom több mint fél évszázada alatt a spe­nótról hányszor derült már ki abszolúte tudományosan, hogy nélkülözhetetlen vastartalmú táplálék. Meg hogy rákkeltő veszedelem. Arról is volt szerencsém jó néhányszor értesülni, hogy a szívinfarktus veszélyét hol a vörösbor, hol a barna­sör ivása csökkenti, hol meg egy bizonyos halfajta evése. Természetesen éppen annak a halfajtának az evése, amelyből nem fogy elég, az üzletben érdekeltek nagy bánatára. Mindezen tudományos kijelentések igazak, ugyanúgy, mint a glo­bális felmelegedés is. Tendenciájában. Mert április közepén negyvencentis hótor­laszokat kerülgetünk Európa közepén. Minderről meg eszembe jut egy nagyon régi Hrabal-interjú, amelyben kijelente­tik, hogy a mai világban, a világért felelős értelmiséginek nagyon fontos feladatai vannak. Például, hogy mindennap megfelelő hőmérsékleten igya kedvenc sörét. No de hát Hrabal úr csak viccelt. A világ komoly menetét tessék szíves kellő ko­molysággal viselni. SZIGETHY ANDRÁS AHOGY ÉN LÁTOM Kit örvendeztetnek meg a kárörvendők? A Kárpátok koszorúja alatti országok sajtójában nincs még egy témakör, amelyben annyi komoly, kevésbé komoly vagy teljességei komolytalan elemzés, jövendölés, kom­mentár, jegyzet jelent meg, mint Szlovákia, Magyarország és Románia Európai Unióba, illetve NATO-ba való felvétele esélyeinek a latolga­tása. Valahogyan úgy vagyunk ezzel a kérdéssel, mint a labdarúgással: mindenki azt gondolja, hogy ért hoz­zá. Néhány hónapja meglehetős rendszerességgel fi­gyelem a magyarországi és a szlovákiai magyar sajtó­ban megjelent ilyen tárgyú írásokat. Azokat is, ame­lyek - hogy úgy mondjam - konzervatív-nemzeti gondolkodású politikusok és újságírók tollából szár­maznak, de azokat is, amelyeket esetleg bigott liberá­lis, vagy éppen a szociáldemokrácia felé araszolgató baloldaliak írtak. Úgyszólván kivétel nélkül valamennyi ilyen esz­mefuttatást körüllengi a kárörvendés helyenként ép­pen hogy csak sejthető, sokszor azonban vastagon érezhető légköre. És mert mostanában elsősorban Szlovákiával kapcsolatban merül fel a „felveszik ­nem veszik fel?" kérdése, a tollforgatók főleg a Mečiar-Slota-Ľupták trió csetlés-botlásain kárörven­denek. Ezt teszik Magyarországon azok is, akik an­nak idején lelkesedtek Antall József kijelentésén, amely szerint 15 millió magyar miniszterelnökének tekintette magát, de azok is, akik a nyilatkozat után nyomban gyanítani kezdték, hogy az ilyen szókimon­dó diplomácia inkább árt, mint használ a szlovákiai és a romániai magyaroknak. De kárörvendenek a szlo­vákiai magyar tollforgatók és politikusok is, mond­ván: Szlovákiát a Nyugat átminősíti az EU-ba és a NATO-ba később felveendők csoportjába. Ennél nagyobb hibát ha akarnánk, se tudnánk elkö­vetni. Igaz, teljesen emberi dolog, hogy egyfajta jóváté­telt érzünk, ha pórul jár, aki igazságtalan volt velünk szemben, aki galádul megtiporta az önérzetünket. Ebben a konkrét esetben azonban nem helyénvaló a kárörvendés. Ugyanis a szlovákiai és a romániai magyarságnak az lenne az elsőrendű érdeke, hogy a három ország minél hamarabb és ha csak lehet, egy­szerre 'áljék tagállamává a nyugati struktúráknak. Megjósolható, hogy a kisebbségi magyarság számára mind Szlovákiában, mind Romániában tragédiát je­lentene, 'a Magyarország más szövetségi rendszer­hez tartozna, mint ez a két állam. Románia közel­jövőben való felvétele az ország gazdasági, politikai és társadalmi viszonyai miatt úgyszólván elképzelhe­tetlen. Szlovákiának azonban, noha úgyszólván na­ponta kritizálja a Nyugat a demokrácia és a jogállami­ság alapelveinek megsértése miatt, még van esélye, hogy az elsők között vegyék fel vagy az Európai Uni­óba, vagy a NATO-ba, vagy mindkét szervezetbe. Ugyanis a nyugat-európai struktúrák kiterjesztése ­viszonylag hosszú idő kérdése, és mindenképpen az 1998-as szlovákiai választások után kerül rá sor. No­ha a jelenlegi kormánykoalíció mindent megtesz an­nak érdekében, hogy bebetonozza a hatalmát, az el­lenzéki erők előrelátó és bölcs összefogása esetén megvan a lehetőség a populistákból, szélsőségesen sovinisztákból és extrém baloldaliakból álló szövet­ség legyőzésére. A mečiaristák címére postázott nyugati méltallan­kodások fölötti kárörvendés helyett amiatt lenne cél­szerű sajnálkoznunk, hogy veszélybe került az 5,5 milliós Szlovákia belépése a fejlett Európába. Végső soron persze.a kárörvendésnek is meg a sajnálkozás­nak is ugyanaz az eredménye, a politikai stratégia szempontjából a kisebbségi magyarság számára azonban az utóbbi magatartásforma a célszerűbb. Ez egyrészt közelebb visz bennünket a szlovák nemzet felvilágosultabb (mindazonáltal megsértődésre hajla­mos) részéhez, másrészt pedig elhatároljuk magunkat azoktól a szlovákiai és magyarországi politikai erőktől, amelyek az idegengyűlölettől, a harmadik­utasságtól, a kommunizmus iránti nosztalgiától (vagy mindháromtól) vezérelve eleve ellenzik a nyugati szervezetekhez való csatlakozást. Egy Slota-párti po­litikus vagy egy Csurka-hívő számára csak arra jó a csatlakozási kudarcok megnyilvánulásai fölötti káröi vendés, hogy bizonygatni tudja: lám, nekünk van iga­zunk, a megbékélés lehetetlen nekünk, szlovákoknak (nekünk, magyaroknak), csak ellendrukkereink van­nak, és az egész világ az ellenségünk. A Mečiar-rezsim ordenáré módszereket alkalmaz, és jóérzésű emberben csak negatív érzésekel ébreszt­het. Az azonban nem mindegy, hogy a politikusok, il­letve az újságírók milyen érveléssel kritizálják. Tehát úgy kell argumentálnunk, hogy abból ne azoknak le­gyen hasznuk, akiknek a legyőzésére törekszünk.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents