Új Szó, 1996. február (49. évfolyam, 26-50. szám)
1996-02-01 / 26. szám, csütörtök
1996. február 1 . PUBLICISZTIK A ÚJ SZ Ó JA Bősi menekültsorsok - Orvoshoz viszem őket, még jó, hogy a fiamat a szomszédéknál hagyhattam mondja nagy sóhajtás közepette. A boszniai horvát Sznyezsana három gyermekével érkezett Bősre. Nemsokára az apa is követte családját, a központban aránylag boldogan, megértésben éltek. Másfél évvel ezelőtt egy bősi özvegyasszony elszerette a negyedik gyermekével várandós asszony férjét. Amikor az emberi méltóságában megalázott Sznyezsana felkereste riválisát, s arra kérte, legyen tekintettel a születendő gyermekre, az csak az arcába nevetett! Simon, a férj, viszont azt ígérte feleségének, ha a három kislány után fiút szül neki, visszamegy a családjához. Egészséges kisfia született, a férfi mégsem állta a szavát... Azóta a négygyermekes családanya sokat sír és a válásra gondol. Érzi, hogy a férje nem lesz hajlandó búcsút mondani a viszonylagos jólétnek és visszatérni velük Boszniába. Pedig anyósa minduntalan azt írja neki, hogy a férjével együtt térjen haza. Azért menekültek a fegyveres háború elől, hogy végül egy házastársi háborúban veszítsék el egymást? vetődik fel a táborlakókban, miközben elítélik a csapodár férfit. Kísérőnk sem érti Simont, habár elismeri: az összezártság, az átélt borzalmak, a pénztelenség, a honvágy kikezdheti a legjobb párkapcsolatot is. - Nem mintha ilyesmi fenyegetne bennünket - fog bele saját gonjainak ecsetelésébe -, ám itt-ott előfordul, hogy emelt hangon beszélünk egymással. Krisztián fiam tavaly októberben született, azóta érte élünk. Ha nem segítenének bennünket Horvátországból, gondban lennénk. A feleségem a szülést követően ugyan kapott háromezer koronát, de mire volt elég? A sógornőm látogatott meg bennünket, s hozott gyerekkocsit, öltözéket, pelenkát. Biztosan akadnak, akik felelőtlenségnek tartják, hogy menekülttáborban vállaltuk a gyermekáldást. Mi úgy gondoltuk, ránk fér egy kis boldogság! Négy és fél éve úton vagyunk, hol itt, hol amott húzódtunk meg, most úgy tűnik, vége a csavargásnak. Szlovákiában Soha nem akarták elhagyni hazájukat, szülőföldjüket, soha nem gondolták, hogy egyszer a balkáni vérengzések elől menekülve - földönfutókká válnak. Tulajdonképpen nem gondolkodtak azon, hová is szállítják őket, ám amikor kitudódott, hogy szlovákiai menekülttábor vár rájuk, voltak, akik mindent megtettek annak érdekében, hogy kijussanak valamelyik nyugati táborba. Sokuknak sikerült. A bősi menekülttáborban ennek köszönhetően megszűnt a zsúfoltság, az eredeti 760 fős létszám nem egészen háromszázra csökkent. Ha hinni lehet a daytoni (béke)megállapodásnak, néhány hónap múlva a humanitárius központ elnéptelenedhet. Végleg, hiszen lakói haza szeretnének térni. De: hol van a „haza", hol az otthonuk? Ezt a kérdést teszik fel egymásnak, s a közéjük látogató újságírónak is. Csak ül és mozog az ajka. Allahhoz fohászkodik. Nem sír, nem jajveszékel, méltósággal viseli nyolcvan évének súlyát és mérhetetlen fájdalmát. Nem tudja, élnek-e gyermekei, unokái, a vöröskereszt nem bukkant nyomukra. Megölték őket? Tömegsírban fekszenek? Fogolyként sínylődnek valahol? Semmit sem tud.. Azt sem, visszajut-e Boszniába, lesz-e hová mennie. A háza helyén romhalmaz volt, nem lehetett menteni semmit, mindene a tűz martalékává lett. Semmit nem sajnál, csak a fényképeket. Azóta úgy érzi, mintha nem volna múltja. Pedig csak jövője nincs - mondja alig hallhatóan és Allah nevét említi. A kísérőnk nem szépíti a helyzetet, szerinte a központban csak a gyerekek vidámak. Néhány pillanat múlva szavait visszavonja. Azért, mert amióta megkezdődött a visszatérés szervezése, a táborlakók egyre idegesebbek. S ezt érzik a kicsik is. - Hát te, hová mész? - állítja meg a mellettünk elhaladó fiatalasszonyt, akibe három gyerek kapaszkodik. A gyermekrajzon( is) mosolytalanok az Allahhoz fohászkodó asszonyok Mi vár a három esztendős bosnyák Seikára? maradunk. Menedékjogért folyamodtunk. A 27 esztendős fiatalember ugyanis szlovák nemzetiségűként a Vajdaságban élt, felesége viszont horvát. A férfi szülei Szerbiában, anyósáék Horvátországban élnek. A fiatalok az egyik helyre sem mehetnek. A kis Krisztián talán soha sem, talán nagysokára fogja megtudni, hogy papája a háború kitörésekor a jugoszláv hadseregben harcolt, ám amikor megkérdezése nélkül közölték vele, hogy szerb katona lett, kiszállt a buliból. Horvátországban sem volt maradása, félt. Csoda, hogy a 26 éves feleségével a menekültsorsot választották? - Itt biztonságban vagyunk. A fiam, remélem, soha nem tapasztalja majd a háború következményeit. Bár fájlaljuk, egyelőre nincs állampolgársága. A dunaszerdahelyi kórházban segítették a világra, mégsem lehet szlovák állampolgár. Igaz, horvát sem, mert itt született. Ha azt akarjuk, hogy Horvátország hivatalosan is lemondjon a gyerekről, kérvényt kell írnunk. Az okmánybélyeg viszont 70 márkába kerül. Honnan vennénk? Koronánk is alig van. Pedig a fiamnak annyi mindenre szüksége volna! A feleségemnek szintén. Legjobban a mosógép hiányzik, mindenünket kézzel mossa. A pelenkakölcsönzés anyagi terheit mi viseljük, a zsebpénzünkből most már nem tudunk takarékoskodni. Nyáron alkalmi munkásként a szövetkezetben dolgoztam, a keresetből kiskádat, gyerekpokrócot, babaápoló szereket vásároltam. Mi, felnőttek, vállaljuk a nehézségeket, csak a fiamnak ne kelljen nélkülöznie! Abban bízunk, hogy majd valahol Szlovákiában igazi otthonra lelhetünk. Lakás kell és állandó munkahely. Fiatalok vagyunk még, előttünk az élet. PÉTERFI SZONYA (Prikler László felvételei) Bősi magány Ha van iskolánk, lesz jövőnk Két történettel kezdem, mindkettő főszereplői a zsidók. A túlvilágon találkozik az egyiptomi, a római, az amerikai és a zsidó. - Hej - sóhajt föl az egyiptomi -, milyen birodalmunk volt nekünk hatezer évvel ezelőtt. A hadseregünk óriási volt, kultúránk a mennybe szökött, az volt ám a világ! - Ott voltunk - válaszol a zsidó. - Azért Mózes köbükapám megkeverte egy kicsit a lapjaitokat, nemde? - Az semmi - veszi át a szót a római. - Milyen birodalmunk volt nekünk kétezer évvel ezelőtt! Az egész világ a lábainknál hevert! - Ott voltunk - mondja a zsidó. - Heródes ükapám meg a többiek azért csak-csak kibabráltak veletek néha. - Az igazi az, amit mi csinálunk - csap a mellére az amerikai. - A huszonegyedik század egyedüli szuperhatalom leszünk, nemcsak a Földet, a világmindenséget is meghódítjuk. -. Ott vagyunk - szól a zsidó. - Áron fiamról beszélsz, a NASA vezérigazgató-helyetteséről vagy a bankokról, amelyek finanszírozzák őket? A másik a hagyomány szerint valóban megtörtént eset. A Római Birodalom nagyon keményen terjeszkedett Ázsiában, több generáción keresztül harcra késztetve a zsidókat is. Azok végül is a hatalmas birodalommal szemben elbuktak, ám lázadásaik újból és újból próbára tették a rómaiak idegeit. Titusz Krisztus után 70-ben lerombolta Jeruzsálemet, 135-ben pedig, az utolsó nagy zsidó lázadás, Bar Kochba felkelésének leverése után úgy tűnt, véget ért a zsidó történelem. A zsidó nép és vallás a Földközi-tenger melléki városokban szétszórtan élt csak tovább. A monda szerint a hatalom egyszer csak gesztusra szánta el magát velük szemben. Róma helytartója behívatta a nép véneit és azt mondta nekik: Kérjetek, amire a leginkább szükségetek van, és én megadom nektek. Ismétlem, a zsidó állam megszűnt, a városiak porig rombolva, szegénységben, megaláztatásban, szétszórtan éltek a tenger mellett. S abban a helyzetben a zsidó vezetők így válaszoltak: - Iskolát adj nekünk, helytartó, könyvet és könyvesházat. Sí ^ Meggyőződésem, hogy a fenti két történet valahol összefügg. A nemzeti-vallási befelé fordulás, ha túlzásba viszik, erős torzulásokat okozhat; a kérdés alulkezelése, a túlzott kitárulkozás viszont asszimilációt, felolvadást, a történelmi távlatban a nép eltűnését eredményezheti. Napjainkban is ez az egyik legfontosabb feladat: úgy reagálni a kor kihívásaira, hogy közben a lényeget ne adjuk föl magunkból. Igen, aki magyarnak születik Szlovákiába, eleve hátrányos helyzetből indul. Sok szülő ezt a dilemmát úgy próbálja megolani, hogy egy mesterséges egynyelvűségbe menekül úgy, hogy átpolarizálja a családot: a gyereket szlovák iskolába adja, nem véve figyelembe, milyen helyzetnek teszi ki őt ezzel. Ott elsősorban a magyarságát „nevelik ki" belőle: aki nem tanul Petőfit, Aranyt, Adyt vagy Illyés Gyulát, aki nem ismeri meg a magyar történelmet, azt kiszolgáltatottá válik, s könnyen belemanipulálható egy olyan helyzetbe, hogy anyanyelvét nemhogy konyhanyelvi szinten nem fogja használni, de szégyellni fogja a magyar gyökereit is. A közelmúltban az egyik anyuka panaszkodott nekem, képzeljem el, szlovák iskolába járó gyereke a múltkor azt mondta neki otthon - magyarul: - Anyu, ezek a magyarok ezer évig elnyomtak bennünket. Ekkor tudatosítottam, mondta az anyuka, mi történik a gyerekemmel, és azonnal átírattam őt a magyar iskolába. Egy másik anyuka a Nagykürtösi járásban ötödikes fia előmenetelével elégedetlen. Eddig csupa jó jegyet kapott mondogatja -, most azonban hirtelen elromlottak a jegyei. Megijedtem, elkezdtem vele foglalkozni, s arra kellett rádöbbennem, hogy a fiam se magyarul, se szlovákul nem tudja magát jól kifejezni. Egy következő anyuka karácsony előtt keresett fel, s mint képviselőt, arra kért, intézzem el, hogy a gyermekét a szlovák alapiskolában más tanító tanítsa. - Új tanítót kaptak a gyerekek, és benne túlteng a nemzeti érzelem. Erősen érezteti a gyerekemmel, hogy magyar nemzetiségű, s a gyerek azóta félve megy az iskolába. Már az igazgatóval is beszéltem, de ő sem akar megérteni. Én azt hiszem, az a legtisztességesebb és legokosabb, ha vállaljuk önmagunkat. A mi gyerekeink már a huszonegyedik században fognak élni, s akkor három kritérium lesz meghatározó: a műveltség-tudás, a kreativitás és minél több nyelv tudása. Mindhárom leghatékonyabban az anyanyelvű iskolában sajátítható el. Ézért a negyedik lányomat is az elmúlt héten magyar tanítási nyelvű iskolába írattam be. ^ 5ÍÍ áí 1990 után több községi önkormányzat, polgármester rájött: megkérdőjelezhető az olyan település jövője, amelynek nincs iskolája. Az iskola a legjobb beruházás. Segíthet visszahozni a községbe a városi viszonyokba belefáradt fiatal családokat. Segíthet visszaédesgetni a faluba az értelmiséget, s ha tanítót is le tud telepíteni a faluban, nő az esély arra is, hogy a falu kulturális szintje emelkedjék. Napjainkban kemény időket élünk, az embernek akarásra, lehetőségekre, alkotókedvre van szüksége ahhoz, hogy előbbre tudjon haladni. A tapasztalatok azt mutatják, azokban a falvakban lehetünk tanúi erősebb gazdasági aktivitásnak, ahol a szellemi igényességet is sikerült megtartaniuk. Szellemi lecsúszás és gazdasági rugalmasság, lelki igénytelenség és üzleti kreativitás szinte automatikusan kizárják egymást. A jövőnk valóban az iskola falai közé van lehelyezve. ^ ^ S végezetül - figyelmeztetésül - egy gondolat Tolnai Vilmos Halhatatlan magyar nyelv című munkájából: „Vedd el a nemzet nyelvét, s a nemzet megszűnt az lenni, ami volt: nyom nélkül elenyészik, beleolvad, belehal az őt környező népek tengerébe." CSÁKY PÁL
