Új Szó, 1996. február (49. évfolyam, 26-50. szám)
1996-02-22 / 44. szám, csütörtök
1996. február 22 . VE LEMENY - T ALLÓZÓ ÚJ SZÓ 5 | A MAGYAR FILM SZEMLÉJE '96 FEBRUÁRJÁBAN Rázsibbadtunk, Vászka! Színt vált a magyar film. Hangszínt és helyszínt. Aztán a lilából is kivetkőzik. A művészieskedő, álproblémákat felvonultató, öncélú rendezéseknek úgy tűnik, végérvényesen befellegzett. A magyar néző másra éhes. Hiteles történésekre. Emberi érzelmekre. Igazi mozimesére. Budapest az elmúlt napokban a magyar filmet ünnepelte. Frankón, fiatalosan; a falhoz tapadva és a földön ülve. Szék is volt pár száz meg zsöllye. Az ügyesebbeknek. A meghívottak, alkotók és hozzátartozóik rendszerint álltak, a besurranok, az alkalmi élménytolvajok jegyes helyeken portyáztak. Magyar filmért ennyi ember még sosem tolakodott. A magyar filmben ugyanis valami nagyon megváltozott. Mindegy miről beszél a vászon: bolondos futamrój vagy kegyetlen marakodásról, szívszorongató kenyérharcról vagy kül- Magyar pizza után Benkő Gyula telki bolse vitáról - a történetek itt és most zajlanak, ebben a csúszós, latyakos, olykor elszomorító, máskor röhejes jelenben. A magyar néző végre önmagával szembesül és itt a földön, nem a lila agyak mezején. A „posztmodernek" persze most is jelen voltak. Az önjelölt fakírok, akiknek teljesen mindegy, hányan nézik meg „zseniális" művüket. Magyarországon ma már bárki forgathat filmet. Nem kell hozzá diploma, nagy mesterek, „gipszbölények" ajánlása. Pénzzel és kamerával akárki belevághat. Kísérleteznek is sokan, inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel. Képsoraik nem igazán igényesek, széthullóak, megkomponálatlanok. A jó mozi, s ezt a tehetséges alkotók darabjai bizonyítják: még mindig művészetnek számít. Nagy művészetnek, amely egyszerre hat az agyunkra, a lelkünkre, az érzelmeinkre. Makk Károlytól Szabó Ildikóig, Gothár Pétertől Kern Andrásig többen is ugyanezt állítják. Vagyis a közép és az idősebb generáció. Akik láttak, s megéltek már egyet s mást. Még a legjobb elsőfilmes díjával kitüntetett Fekete ibolya is érthetően, színtisztán fogalmaz. Igaz, ő sem mai gyerek. Pontonyeri méltó heppiendjét. Új élettel, új hazával, cakompakk. Jó lenne tudni, mire viszi. Gothár Péter, a fődíjas Hagyjállógva, Vászka! rendezője a Magyar Filmszemle utolsó perceiben könnyelmű ígéretet tett: jövőre nem fog filmet csinálni. Üzenete elsősorban azoknak szólt, akiket már tavaly is lekörözött. A részleg után egy évvel ugyanis ismét ő volt a legjobb. Oroszul beszélő magyar filmje alapjául egy szovjet lágermese szolgált, amellyel a fehér-tengeri csatornaépítésen szórakoztatták egymást az odahurcolt foglyok. Az orosz irodalom legérMakk Károly és fia, Dömötör san negyvenöt éves. Talán éppen ezért: mer világosan, egyértelműen fogalmazni. Azzal hat, amit maga az élet produkál. Csak elcsípi és vászonra viszi. Orra van a történésekre. Hősei a Nagy Orosz Anyuskát, Inglisföldet és Junájtid Amerikát hagyják ott - egy kicsi kis Budapestért. Ki így, ki úgy. Egyikük-másikuk azonnal gyökeret eresztve, többségük ide-oda sodródva. Főleg utcasarkokra, rock-kocsmákba, KGST-piacra. A „majdcsakleszvalami"-ből zuhannak a nagy semmibe. Kivételek azonban itt is akadnak. A kótyagos orosz zenész beleszeret az angol lányba. Megkapaszkodik. Mint a mesében. Eltékesebb hagyományaiból, Gogol, Popov, Zoscsenko és Nabokov örökségéből táplálkozik a mű, szatirikus hangnemben szólva szabadságról, barátságról - és nem utolsósorban az Állami Bank hatalmas páncélszekrényeinek elmés kirablásáról. Gothár, a szó szoros értelmében mesésen fényképező Gózon Franciscóval (a legjobb operatőr díja) bravúrosan álmodja filmre a parodisztikus történetet. Stílusa, színészvezetési módszere ámulatba ejtően élvezetes. Úgy fogja Vászka, a pityeri tolvaj kezét, ugyanazzal a szeretettel, mint Menzei az ugyancsak orosz Csonkin közlegényét legutóbbi filmjében. Budapest, az ezredvégi város a főszereplője a Szeressük egymást, gyerekek! című három „egyfelvonásosnak", amellyel a kisjátékfilm divatját próbálják visszahozni a szemle rendezői. Ezúttal három legenda fogott össze: Sándor Pál, Makk Károly és Jancsó Miklós. Sándor Pál nyolc és fél éves kihagyás után nyúlt ismét forgatókönyvhöz, hogy az Ég a város, ég a ház is című harmincpercesében elmondja: az önérzet, az emberi tartás, a szeretet a társadalom legmélyebb régióiban is működőképes. Történetének hősei zül, mégis Makk Károly. Aki tizenéves fia és Benkő Gyula arcával a tegnapot és a holnapot köti össze. A máról ugyanis lesújtó a véleménye. Ugyanez pepitában: Szabó Ildikó. Kegyetlenül kemény, szókimondó, kiábrándító véleménnyel három válófélben levő nő földi pokláról. Nem feminista és nem „emancipált" film a Csajok. Már csak azért sem, mert a három feleséget egy picit sem akarja rokonszenvessé tenni. Férfiról és nőről sommásan így vélekedik Szabó Ildikó: az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Wim Wenders német rendező, a szemle vendége ugyanis hajléktalanok, akik egyetlen szelet kenyérért küzdenek az éjszaka kellős közepén. Makknál, a Magyar pizzában gyilkolni is képes a guberáló negyvenes; egy egész családot puffant le, hogy megszerezhesse összekapart pénzen vett ünnepi vacsorájukat. Jancsó Miklós filmje, A nagy agyhalál másfajta táplálék, a testi gyönyör megszerzéséről beszél. De mindeközben egy bájos hölgy, a vágy egyértelmű tárgya behajlított jobb karjával azt a bizonyos nagyvalamit mutogatja. Jancsó a régi: stílusával, képsoraival, agyrémeivel, mindennel. Sándor Pál kevés szöveggel is sokat tud mondani. Az igazi filmes, hármójuk köUtik, marják, gyilkolják egymást, vérig sértik és megalázzák, főleg a válás hónapjaiban, amikor már semmi sem számít. Még a gyerek sem. Hogy mindent lát és mindent hall. Elsőrangú színészcsapat asszisztál a vad csatákhoz. Eszenyi Enikő (a legjobb női alakítás díja), Gálffi László, Udvaros Dorottya, Cserhalmi György, Szalay Mariann, László Zsolt, Cserna Antal (a legjobb férfi alakítás díja), Tanai Bella, Bán János és Kari Györgyi. Csokonai Lili tragikus szerelmét, az Esterházy Péter írta Tizenhét hattyúk alapján Sólyom András vitte filmre. A tíz esztendeje megjelent, hatalmas port kavart könyv és a frissen forgatott film között ne keressen párhuzamot senki. Sólyom András ugyanis nem szereti a párhuzamokat. Filmje inkább kiegészítése a könyvnek, hiszen a hangsúlyokat máshová teszi. Csak a történet gerince változatlan: egy húszéves, érzéki cigánylány beleszeret egy könnyű kis kalandra éhes fiatal vállalkozóba. S mivel a pasi egy idő után ejti őt, a lány lelövi. Ennyi. Boldogtalan vég gyönyörűen fényképezve. Végére hagytam két filmet, amelynek minden bizonnyal óriási közönségsikere lesz. Persze más és más nézők körében. Kern András filmje, a Sztracsatella fanyarédes ízével, nagy kiborulások és nagy ölelések hosszú sorával intellektuális humort kínál - felső fokon. Koltai Róbert második nagyjátékfilmje, a Szamba olcsó poénokra, se vége, se hossza ripacskodásokra épül. A közönség, egy másfajta réteg természetesen, erre is vevő. A forgatás költségei többszörösen megfognak térülni. így vagy úgy a magyar film mostantól fogva ismét reneszánszát éli. Ott, ahol huszonhárom játékfilm készül egyetlen év alatt és az alkotások zöme a nép nyelvén szól, nincs mitől félni. A szemle minden vetítésén majd szétvitték a házat. Gothár hősének tehát kétszavas táviratban üzenem: Rázsibbadtunk, Vászka! SZABÓ G. LÁSZLÓ (Kovács Zita felvételei) NYITRAI MACSKAJÁTÉK Eljárt-e az idő Örkény tragikomédiája fölött? Végigtekintve a nyitrai Andrej Bagar Színház formájában ( Judita Lisová munkája) érdekes színlapjában olvasható szereposztáson, szembetűnő a tény: a rendező és a dramaturg két nemzedékkel fiatalabb a színésznők és a színészek többségétől. Azoktól mindenképpen, akik Örkény István Macskajáték című tragikomédiájának főszerepeit játsszák. Az sem tekinthető véletlenszerűen mellékesnek, hogy Peter Gábor m.v. rendező fia az Orbánnét játszó Adela Gáborovának, hiszen bizonyára közös, de legalábbis egymás mellé illeszthető, egyik a másikat kiegészítő véleményük volt a darab és mindennapjaink világáról. A Macskajáték egyike azon ritka daraboknak, amelyekben színésznők csapata jut jó szerepek sorához, feltéve, hogy a rendezőnek, s ebben az esetben magának a dramaturgnak is (S vetozár Prušanský) feladatot jelent az Örkény megírta jelentésrétegek kibontása. Tartok tőle, hogy ők csak az öregkori szerelem, s egyáltalán a szerelem a torzát, a megszokást is varázslatosan megszépítő optikájának látószögét tágították ki. Közben pedig nem közelítettek rá egy szerelmi háromszög banalitásában, valamint a hűség magánéleti léptékeiben felismerhető örök létkérdésekre, mint ahogyan az Orbán Erzsi és Giza lelki kapcsolatrendszerének közelében élő figurákat sem tették plasztikussá. Valószínűleg az Adela Gáborováf Orbánné), a Žofia Martišová (Giza) és a Tatiana Radeva (Egérke) színésznői hármas érzelmekkel teli, erőteljesen nosztalgikus játéka győzött a fiatal rendező és dramaturg értelmezési erőfeszítései fölött. A jellemek eredendő különbözőségeit a többi figura groteszkbe hajló, néha a kabarészerű karikírozásba csavart típusai egysíkúsították. Történik, hogy Erzsi és Giza megrendítő lelki kapcsolatának Orbánné környezetében csupán Egérke az egyetlen - képletesen szólva - tanúja. A többiek, még a Milan Kiš m.v játszotta Csermlényi Viktor operaénekes is, csupán illuáztrációi annak a világnak, amelyben igazából sem a szerelme, sem a barátnője, sem a lánya, sem a veje nem tart igényt Orbánné lelki hűségére. Persze, ez is lehet a dráma egyik értelmezési alternatívája, csak hátakkpra rendezőnek és a dramaturgnak nem lett volna szabad éppen ezt a gondolati megközelítést semleAdela Gáborová (Orbánné) a Macskajáték főszerepében (Matúš Oľha felvétele) gesítő szövegrövidítéssel az első részből kiiktatni Viktor rántottaevési nagyjelenetét. Az ugyanis, szemben az így eléggé terjedelmessé változott narrációszerű monológokkal, színpadivá tette volna az ebben az előadásban eléggé vontatottnak tűnő közléseket Erzsi és Giza között. Ennek a nosztalgikus, egy letűnt és soha vissza nem térő világra emlékező játékban szinte ellenpólusai voltak egymásnak Adela Gáborová és Žofia Martišová m.v., akik lelki gyökereik azonosságaira mégiscsak rádöbbennek az utolsó jelenetben. Gáborová mindvégigaz érzelmi felfokozottság állapotában élő Erzsit játszotta el. Szinte nem volt olyan pillanata, amelyben ne a bekövetkező kétségbeesés óráit jelezte volna előre. Az ő Orbánnéja napjaink idegileg, lelkileg, egzisztenciálisan meggyötört, ugyanakkor a pesszimizmust daccal legyűrő megöregedett asszonya. A másik asszonyban Martišová egy a sorsával, tolókocsis létével megbékélt, a dolgok, történések napos oldalára már soha nem kerülő úriasszony bölcs keserűségét mutatta meg. Döbbenetes volt, hogy a két testvér a zárójelenetben egymásnak vetve hátukat mintegy sorsuk láthatatlan keresztjére feszülnek fel. Vannak szép jelenetei ennek az előadásnak, ezért is kár, hogy a színészvezetés nem volt következetes. Ezt tetézve, az apró, kezdetleges hibák (a pontatlan járások, az epizódszereplőknek a nyílt színen befejezetlenül hagyott akciói, a szimultán színpadi tér némely zavarai) mellett egyszer a színpadi pokol is működésbe lépett. Giza tolókocsija éppen a hazaérkezés előtt beszorult a stúdiószínpad két süllyeszthető padlóelemének nyílásába. Mikor aztán végre hosszú és kínos színpadi pillanatok után kiszabadították, s a kényelmes guruláshoz épített rámpa mellett mégis megérkezett Erzsi lakásába, Örkény mester szelleme is megjelent a közöttük a folyó dialógusban: „Hogy kerültél ide?" kérdezi Erzsi Gizától, amikor már a Gizát játszó Martišová a nevetéstől fulladozva válaszol: „Repülővel jöttem...". Ezt a nem várt szituációt évtizedekig fogják emlegetni Nyitrán. Kár, hogy az előadás valószínűleg nem lesz hosszú életű egy olyan repertoárszínházban, ahol egy ízlésficammal és nemzeti önteltséggel játszott szlovák musicalre egy év óta hónapokkal előbb minden jegy elkel. Miért érdekelné az ízlésében ennyire megrontott közönséget egy magyar drámaíró és egy pazarul játszó színésznői triónak az öregségről, az élet értelméről, a lelki hűségről a fiatal rendező gondolataival felmutatott érték? DUSZA ISTVÁN Tárlatnyitó Nemrég az apa, a világhírű szobrászmű- vész, Pierre Szekely mutatkozott be munkáival a pozsonyi Francia Intézet kiállítótermében. Most pedig fiát, az iparművész Martin Szekelyt látja vendégül a szlovák főváros. Az 1956-ban, Párizsban született Martin Szekely előbb a tipográfia, majd a bútorasztalos szakma mesterfogásait tanulta ki. Itt szerzett tapasztalatait később, művészi kreativitással ötvözve, a bútorművességben kamatoztatta. Az új irányzatokra érzékeny művész az esztétikai funkciót és a hasznosságot igyekszik a legharmonikusabban rokonítani. Ezt a szándékot mutatják azok a munkái is, amelyekből a Francia Intézet, valamint a Magyar Köztársaság Kulturális Intézete támogatásával a Pozsonyi Városi Galériában, a Mirbachpalotá ban holnap, 16.00 órakor nyílik kiállítás. A bemutatót március huszonnegyedikéig tekinthetik meg az érdeklődők. (t-sl)
