Új Szó, 1996. február (49. évfolyam, 26-50. szám)

1996-02-22 / 44. szám, csütörtök

\J] ÚJ szó OLVASÓINK OLDALA 1996. február 22. Példaként szolgálnak A nagyobb városokban közlekedő közönség jobban rá van szorulva a tömegközlekedési eszközökre, mint a vidéki. Naponta tehát tíz- és százezrek álldogálnak, várakoznak a villamos- és autóbusz-megállókban, az utóbbi hónapokban egyre többen és hosszabb ideig. Ennek oka az, hogy az illetékesek ritkították a járatokat, sőt, mondjuk Kassán, szombaton és vasárnap a héten két kocsiból álló némely villamos - csak egy kocsiból áll. Takarékosság, gazdaságosság, termelékenység, az eszközök jobb kihasználása - és sorolhatnám. Csak hol van az ember? Hosszabb ázás és fázás a megállókon, tumultus a kocsikban, gombok leszakadása, versengés hegyen-háton át a kinyílt ajtóig és bejutásért, egymás letiprása, az utasok veszélyezettsége - de hát kit érdekel ez? Kassán az „R" (rýchlodráha) jelzésű villamosok a Kelet-szlovákiai Vasműbe szállítják az ott dolgozókat. Ezek egy része a város déli részéről, a Bajkai áruház előtti megállóról utazik. Mivel ezen a megállón - végállomás többször megfordulok, nagyon szemembe ötlött egy kedves jelenség. A kétkocsis villamoson hat ajtó van, s a vasgyárba utazók szinte centiméterre tudják, hol áll meg a villamos, hol nyílnak ki az ajtók. Ahogyan jönnek az emberek a megállóra, folyamatosan egymás után két sorba kezdenek gyülekezni minden ajtóhoz, tehát hat helyre. Érdekes, hogy ezt a többi, ezen a villamoson utazó is alkalmazni kezdte, ők is beállnak a sorba. S ahogyan megérkezik a villamos, kinyílnak az ajtók, abban a sorrendben, ahogyan állnak, kényelmesen egymás után beszállnak. Nagyon is például szolgálnak nekünk - mindenkinek. Persze a vasgyár sok mindenben példaként szolgál. IVÁN SÁNDOR KASSA Az olvasói leveleket, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, rövidítve jelentetjük meg, A nézetek sokrétűsége érdekében olyanokat Is közlünk, amelyeknek tartalmával szerkesztőségünk nem ért teljes mértékben egyet Köszönjük olvasóink bizalmát, és várjuk további leveleiket Nyelvi megoldás? Érdeklődéssel olvastam el az Új Szó idei 18. számában Csáky Pál „Hányadán állunk, miniszter úr?" című írását, amely számomra újabb bizonyítékokkal szolgált annak igazolására, hogy - amint azt az utóbbi három esztendőben már annyiszor tapasztalhattuk - nálunk szlovák részről eluralkodott valamiféle alig érthető nyelvi megalománia, nyelvi nagyzási hóbort. A szlovák nyelv fontosságát, a nyelv mindenki által történő tökéletes elsajátításának szükségességét hangoztató megnyilvánulások kívülállókban akár azt a benyomást is kelthetik, hogy itt egy régebben mostohán kezelt világnyelv újjászületéséről van szó. Azt meg kell értenünk, hogy ha a szlovák nyelv esetében Európa egyik legkisebb nemzetének nyelvéről van is szó, a szlovákok önállóságuk három évvel ezelőtti elnyerése óta nemcsak szuverenitásuknak, saját államuknak, hanem bárminemű korlátozásoktól megszabadult nyelvüknek is örülnek. Szeretik a szlovák nyelvet, az anyanyelvüket ugyanúgy, mint ahogyan a világon minden egyes jellemes ember szereti a maga anyanyelvét és ragaszkodik hozzá. A hiba csak az, hogy nem hajlandók tudomásul venni: nekünk, Szlovákia területén született és élő magyaroknak szintén a magyar anyanyelvünk a legkedvesebb, ezen a nyelven akarunk beszélni, művelődni, ezen a nyelven akarjuk fenntartani és továbbfejleszteni nemzeti és kisebbségi kultúránkat, ezt a nyelvet akarjuk örökül hagyni az utánunk következő nemzedékeinknek, mert ez a nyelv az, amely számunkra legalább annyira fontos és szükséges, mint a friss levegő és az éltető napsugár. Az ország önállóvá válásának három esztendeje alatt kitűnt, hogy a szlovák politikusok, parlamenti képviselők és újságírók között számos nyelvtudományi „szaktekintély" van, akinek volt bátorsága nyilatkozni, cikket írni a szlovák és a magyar nyelvről annak ellenére, hogy oly messze vannak a nyelvtudományoktól, mint Makó Jeruzsálemtől. Ám a tévesen és idejétmúltan értelmezett hazafiasságtól fűtve képesek voltak a nyelvvel kapcsolatos dolgokról olyasmiket állítani, hogy az már felülmúlta az emberi butaság legmagasabb fokát Elég, ha csak az ún. névtörvénnyel kapcsolatos parlamenti vitára gondolunk. Ez a legrosszabb kabarétréfákra emlékeztető siralmas és tragikomikus tanácskozás olyan „kinyilatkoztatásokat" szült, melyeket érdemes megörökíteni az utókor számára is. Az 1993 szeptemberében folyt parlamenti vitában elsősorban a legszélsőségesebb nacionalista párt képviselői adtak tanúbizonyságot nyelvtudományi „felkészültségükről". Egyikük például (1993-ban!) kijelentette: „Szlovákiában a szlovák az államnyelv, és annak sajátosságai nem teszik lehetővé,, hogy a női nevek ne -ovára végződjenek". Egy másik ráduplázott: „Minden nevet a szlovák helyesírás szabályai szerint kell írni". A fenti „bölcsességekre" a harmadik tette rá a koronát: „A kisebbségi nők hátrányos helyzetbe kerülnének, ha férfinevet (!) viselnének". Gondolom, nem vagyok egyedül, aki csodálom ezeknek az uraknak a bátorságát, hogy az ismeretek olyan területéről merészkedtek véleményt mondani, amely számukra - kijelentéseik tanúsága szerint - a legteljesebb mértékben ismeretlen. A „hozzászólók" ugyanis elfeledkeztek egy lényeges valóságról, mégpedig arról, hogy a szlovák nyelv szláv nyelv, a magyar pedig finnugor. SÁGI TÓTH TIBOR Ipolyság Szlovák-magyar barátság Párkányban január 19-én alakult meg a Szlovák-Magyar Baráti Társaság Klubja. Az alakuló gyűlés terme, a Városi Művelődési Központ kisterme zsúfolásig megtelt Városunkban az együttélés, a két nemzet közötti barátság eddig is kitűnően működött Intézményeink, az iskolák, az egyházak szelleme a kölcsönös tisztelet és megbecsülés elvét szorgalmazza mindenkor. A beszámolók hangsúlyozták, hogy ez a polgári társulás nem „szlovák" társaság, nem „magyar" társaság, hanem a barátság, a megértés a tolerancia szellemében működő egyesület Mind a szlovák részről, mind a magyar részről értelmes felszólalások hangzottak el. Itt mindenki a saját anyanyelvén beszélhet Elhangzott az is, hogy az északon lakók, a nem vegyes területen lakók ne nyilatkozzanak nélkülünk, rólunk. A mi problémáinkat itt délen közösen szeretnénk megoldani. A felülről ránk erőszakolt nézetek, rágalmak mindig alaptalanok. Kár, hogy ez az egyesület nem hamarabb kezdte működését egyelőre a tagbázisa elég kevés. Bizonyára Komáromban, Dunaszerdahelyen és a többi vegyesen lakott városban is sok a másképpen gondolkodó állampolgár, akik ezen egyesület tagjai lesznek és ezáltal szaporodik a létszámuk. HAJTMAN KORNÉLIA Nána Egymás mellett élünk Különösen a szlovák-magyar kapcsolatokról szóló tudósítások érdekelnek. Sajnos nem valami megnyugtatóak, amit őszintén sajnálok. Én a munkahelyemen nagyon gyakran vagyok egyedül, mint magyar nemzetiségű a szlovák sofőrök és az építőmunkások között. Én meg tudom őket győzni, hogy nem a magyarok, hanem csakis a szlovák parlamenti képviselők (gondolok itt Slota, Móric és a hozzájuk hasonló képviselő urakra) felelősek a kiélezett helyzetért. Mindez már csak azért is nyugtalanít, miért van az, hogy mi egyszerű munkás emberek meg tudjuk egymást érteni, tudjuk egymást tisztelni, a vitás kérdéseket kulturáltan meg tudjuk beszélni, míg azok ott fenn állandóan uszítanak és szítják a gyűlöletet. Hogy mivel győztem meg a munkatársaimat? Először is feltettem nekik egy kérdést. Ti szlovákok szégyellitek-e magatokat azért, hogy szlováknak születtetek? A válasz természetesen „nem". Akkor nekünk miért kellene szégyelnünk a származásunkat? A következő kérdés: melyik szlovák örült annak, amikor még Moszkvában döntötték el, hogy Csehszlovákiában ki legyen a köztársasági elnök, kormányelnök, első párttitkár, külügyminiszter? Természetesen ennek senki sem örült Kivéve azokat, akik élvezői voltak a kinevezéseknek. Akkor most miért csodálkoznak azon, hogy nekünk sem tetszik, hogy Pozsonyban döntik el, hogy ki legyen Rozsnyón, Komáromban, Rimaszombatban és még tovább is sorolhatnám, az iskolaigazgató? Nem tudom, mi táplálja Slotáék és Moricék magyarellenes gyűlöletét, de annyit tudok, hogy ezzel nemcsak nekünk, hanem az egész országnak ártanak. Vagy talán valóban az elszakadástól félnek? Nem gondolják, hogy éppen ők azok, akik szeretnének tőlünk megszabadulni? Pedig azt jól tudják, hogy az 1947-es évet nem tudják megismételni. Mi nem akarunk elszakadást mi nem akarunk gyűlöletet mi nem akarunk tragédiát. Szerencsére tudjuk, hogy a helyzet még nem annyira tragikus, de ha el akarjuk kerülni a további viszálykodást úgy gondolom, hogy ideje lenne, ha Slota és Móric urak is inkább a megbékélést keresnék. KUIK SÁNDOR Dobóruszka Földtulajdonosok, figyelem! A közelmúltban Nyárasdon lakossági fórumon a módosított transzformációs törvényről tartott előadást Farkas Pál, parlamenti képviselő, az MKDM alelnöke. Felhívta a földtulajdonosok fgyelmét arra, hogy vészesen közeleg a határidő, amikor a 42/1992-es törvény 13. §-ának b/ és c/ pontja a módosítás értelmében 1996. február 29-én érvényét veszíti. Tehát azok, akik a b/ pont szerint vagyonrészüket ez idáig nem igényelték, ezt az említett időpontig tehetik meg. Akik vagyonrészük kiadását eddig nem kérelmezték, s ezután sem kérelmezik, azok vagyonrészük ellenében februárt követően már csak értékpapírt, szövetkezeti kötvényt kapnak. A földtulajdonosoknak választási lehetősége van. Akik élnek a záros határidőn belüli lehetőséggel, zöld utat kapnak ahhoz, hogy vagyonrészüket konkrét vagyonnal fedje a szövetkezet, s fennmarad a joguk vagyonrészük vagyon formájában történő kiadására. A tulajdonossal az érintett gazdaság szerződést köt, amelyben feltüntetik a kiadásra kerülő vagyont, annak értékét és kiadásának módját. A szövetkezetnek a szerződés megkötését követő 90 napon belül a vagyoni kiadást realizálni kell. Amennyiben a kiadott vagyon olyan eszköz, épület stb., amely annak idején a transzformáció keretén belül a szövetkezet vagyonát képezte és konkrét értékkel rendelkezett, a vagyon kiadása keretén belül ezt az eszközt ezzel az értékkel kell kiadni. A törvény azokra a jogosult személyekre, akik a transzformálódott szövetkezet tagjává váltak, nem vonatkozik. A parlamenti képviselő hangsúlyozta: a kétezer négyzetméteren aluli mezőgazdasági, illetve az ötezer négyzetméteren aluli erdőparcellák kialakítását az új jogszabály tiltja. Ebben az esetben az örökösöket felszólítják, három hónapon belül állapodjanak meg abban, hogy az egész földterület kinek a tulajdonába kerül. A lakossági fórum teljesítette küldetését Az értékes előadásból és felszólalásokból érződött, hogy február 29-ig végképp eldől, kik és hányan akarnak a mezőgazdaságban vállalkozni, milyenek az igényeik a szövetkezetnek, milyen vagyonkiadással kell számolni. KRASCSENICS GÉZA Nyárasd Méregdrága áraink A mániákus újságolvasónak arcizma sem rándul, ha arról értesül, hogy ismét emelkednek a sajtótermékek árai. Legfeljebb lemond valami másról. Lássuk: öt korona az Új Szó napi példánya. Bájos összeg, ráadásul van öt koronás érménk. Könnyű lesz vásárolni. Mi kapható kb. öt koronáért? Egy fél liter sovány zacskós tej, 2 darab tojás, 10 deka töpörtyű. A mániákus újságolvasók (az anyanyelven olvasók) az idősebb generáció tagjai közül kerülnek ki. Külön kaszt, kihaló fajta. Az a szerencséjük, hogy életük folyamán megedződtek, sok anyagi nyomorúságot átéltek. (A jelenlegi ráadás.) Nem esik nehezükre gasztronómiai gyönyörökről lemondani az olvasásért. A fiatalabb és középkorú réteg nem csinál problémát a drágulásból. Két nyelven olvasnak, egyformán megdrágult újságot. 1996 a takarékosság éve kormányunk elgondolása szerint. A tolerancia évében nyelvtörvény született, hátha megint ellenkező meglepetést hoz a jövő? Mégse mondjunk le az újságolvasásról! Van egy ragyogó ötletem: próbáljunk meg az újságárusbódék környékén ácsorogni, és elkérni szlovák polgártársainktól a Republika nemzetiségi mellékletét Azon fel van tüntetve, hogy ingyen van. így nem kerül pénzbe sem nekik, sem nekünk. Jó és szófogadó hazafiak leszünk, és túléljük a takarékosság évét. GYŐRY SAROLTA Szepsi Rendszerváltást a közutakon Az elmúlt korszakban szinte életcél volt szert tenni egy akkori Spartakra, Felíciára, MB 1000re. A fejlődés hozta aztán a továbbiakat a Škoda 100, 105, 120, 130-ast, stb. Sokat kellett dolgozni, míg szert tehettünk Ladára, Wartburgra vagy Daciára és Trabantra. Ezzel az autóparkkal jobbára megadták az irányt, hogy merre menjünk. Ilyen volt a nyári szabadságok iránya először a Balatonra, aztán a bolgár, román, majd később a jobbak számára a jugoszláv tengerpartokra. A 90-es évek gyökeres változást hoztak mindenben. Nincs megszabva, hogy min és merre menjünk. Megváltozott az emberek státusza. Nem mehet egy „menő polgár" Nyugatra keleti típusú kocsin. A kibővült autókínálat adta új lehetőséggel éltek autósaink, és ma már erősen terjednek utainkon a jobb autómárkák. Sajnos, sok esetben nem vesszük észre, hogy az utaink a régiek maradtak. Valljuk meg őszintén, hogy tisztelet a kivételnek, de az autósintelligenciánk és a modorunk se lett e márkákhoz megfelelő. TARR GYULA Dióspatony Trianon, Helsinki és a kisebbségek A napokban a kezembe került egy barátom révén egy „iromány" mert másnak nem tudom nevezni, amely úgy látszik, gyorsnyomtatásban valamilyen röplapformában jelent meg szlovák és magyar nyelven (szlovák címe: Trianon, Helsinki a menšiny) az SZK Kulturális Minisztériuma kiadásában és a Pro Slovakia finanszírozásával. A mű szerzője Viliam Fábry. Ezt a történelmet „megmagyarázó", eszmefuttatásokkal teletűzdelt kiadványt ingyenesen terjesztik a lakosság körében. Miről is van szó az említett című történelmi értékű „remekműben"? Mindjárt az előszóban a szerző felteszi a kérdést hogy él-e még a magyar irredentizmus? Természetesen az előszó végén felel is a kérdésre, hogy igen, a magyar irredentizmus az évek múlásával sem veszett ki. A szerző megemlékezik Antall József volt magyar miniszterelnökről, de persze nem a pozitív oldaláról nézve ennek a politikusnak a tevékenységét hanem felrója címére azt a kijelentését, melyben a határontúli magyarok támogatásával foglalkozik, és ezt úgy értelmezi, hogy ez a támogatás valójában a szlovákiai magyar irredentizmus támogatása. Nagyon gyakran említi a „Felvidék" megnevezést, és mindjárt meg is magyarázza, hogy ez a kifejezés helytelen. Részletesen taglalja a trianoni békeszerződést, és a történelmi Magyarországot Uhorskonak nevezi, melyről leszögezi: „Uhorsko nem egy nemzet hanem sok nemzet állama volt, amelyre joggal azt lehetett mondani, hogy szinte a nemzetek börtöne". Részletes tájékoztatást kap e mű olvasója arról, hogy a mai magyarországi politikai ellenzék a trianoni békeszerződést mint a magyarság elleni sérelmet tartja számon, de a szerző szerint ez a szerződés a többi nemzetet is sérti, főleg ami a határokat illeti, mert szerinte az lett volna az igazságos döntés, ha Magyarország északi része, többek között Vác, Hatvan, Eger, Miskolc Csehszlovákiához lett volna csatolva, és most Szlovákia része lenne. Nyomban felteszi a kérdést, hogy milyen jogon hagyta meg Magyarország a címerében a „hármas halmot"? Apropó - címer! A hármas halom felett elhelyezett szentistváni korona a szerző szerint azt jelképezi, hogy - idézem - „a mostani magyar állam a maga nagymagyar múltjáról a jövőre nézve sem mond le", majd név szerint említi azokat a magyar politikusokat (Torgyán József, Jeszenszky Géza), akik szerinte a magyar-szlovák alapszerződést mint egy újabb magyar nemzeti megalázást tartják számon. A „mű" záró részében még egy bekezdésre lettem figyelmes, amelyben többek között az áll, hogy Dél-Szlovákia községeiben a templomokban az istentisztelet után magyar himnuszt énekelnek és a magyar állami zászlót függesztik ki. Végezetül a szerző felháborodtan azt állítja, hogy a községi önkormányzatok hivatalaiból hiányzik a Szlovák Köztársaság címere. Összegezve az egészet, ez a „remekmű" kellőképpen megmagyarázza vagy jobban mondva félremagyarázza a magyarság történelmét és az a polgár, akinek nincs áttekintése e téren, még el is hiszi. Éppen ez a cél, hogy főleg a szlovák nemzetiségű és a tájékozatlan magyar nemzetiségű polgárokkal elhitessék, minden rossznak csak a magyarok az okozói, és csak azon fáradoznak, hogy visszaállítsák Nagy-Magyarországot BENYOVSZKYLÁSZLÓ Léva NE FELEDJÜK OKÉT, ÚJ SZÓ. 1995. XII. 28. Ne feledjük őket? A december 28-ai számban kérdőjel nélkül megjelent íráson nagyon elcsodálkoztam. Az olvasóink oldalán gyakran publikáló kassai levelezőn bizony már túlhaladott az idő. A magyar Bencze Jánosok több mint ötven éve is igencsak mentek a hazájukért élet-halál harcba. Mint erről példamutatón beszámol Tűzfüggöny és jégverem című nemrég megjelent könyvében; nem hősiességükön múlott, hogy a magyar földet nem sikerült megvédeni az oroszoktól. De a kassai cikkíró sajnos ma is azt hiszi, hogy a csecsenek jelenlegi „felszabadítóinak" elődei Kassát, Eperjest elsődleges céljukként jöttek „felszabadítani". Mert hiszen még ők a „felszabadítók" sem tudtak arról, hogy felszabadítók. Például a Budapestet bevevő orosz parancsnok is a város elfoglalásáról, bevételéről küldött jelentést. S ha valaki az akkori magyar Kassa oroszok általi elfoglalását magyarként még ma is másképp értelmezi, az mintha elfelejtené, hogy az oroszok bejövetelével kezdődött Kassa megszabadítása tőlünk, magyaroktól. Mindenki figyelmébe ajánlom Randolph L. Baham: A magyar holocaust című hatalmas művét, ami 1988-ban Budapesten jelent meg. A zsidó szerző az I. kötet 207-ik oldalán szó szerint ezt írja: "... előbb a németek szállták meg az országot, majd a szovjetek. Nagyon valószínű,, hogy ha Kállay nem követ el annyi hibát, az ország szovjet megszállása akkor is bekövetkezik, elkerülhetetlenül". Tehát magyarok ne legyenek pápábbak a pápánál. De mit kezdjünk a „felszabadításunk" értelmezésével pl. a románok esetében, mert hisz ők is a szovjetekkel jöttek. Mert sokan elfelejtik, hogy 1944. augusztus 23-án hadat üzentek nekünk. Vagy a kassai levelező ne hallott volna a várostól nyugatra is terjedő magyar vidékek férfiainak „malenkij robot"-ra való elhurcolásáról? S mégis, szemrebbenés nélkül még le lehet írni, hogy elhurcolóinknak az „érdeméből mi élünk"? ZILIZI TIHAMÉR Pozsony