Új Szó, 1996. február (49. évfolyam, 26-50. szám)

1996-02-20 / 42. szám, kedd

1996. február 19. VELEMENY - TALLÓZÓ ÚJ SZ

Ó 5 ) A hetedik lemondás Vajon hirtelen felindulásból vagy előre megfontolt szándékkal mondott-e le Bokros Lajos? Miért fogadta el a lemondást Horn Gyula? Végiggondolták-e az urak, hogy - az IMF-megállapodás előestéjén - mit kockáztatnak? Sorjáznak a kérdések, s e cikk születésének pillanatában aligha adható kielégítő válasz. Talán egy pszichológus segítene, de a szerkesztőség állományában nincs ilyen tudással felvértezett szakember. (Pedig, mint a példa mutatja, elkelne egy lélekbúvár.) Amit tudunk: Bokros nem látja lehetségesnek az államháztartási reform megvalósítását a kormány hathatós támogatása nélkül. Horn pedig azért fogadta el a - hetedik komoly - lemondást mert ezek után nem tudja vállalni, hogy a sokadik távozási szándék után megőrizhető a kormány, illetve a pénzügyi vezetés stabilitása. Amit nem tudunk: milyen indulatokat gerjesztett az utóbbi napok vitája Suchman Tamással és a társadalombiztosítás költségvetéséről, illetve a hiány pótlásának mikéntjéről Bokrosban és ellenfeleiben? Az utóbbiak Sándor László, az MSZOSZ és egyben az Egészségügyi Önkormányzat elnöke körül tömörülnek. Ami biztos: Bokros március elsejével lett pénzügyminiszter, és február 29-éig marad hivatalában. Tehát egy évet tölt a legingatagabb bársonyszékben. Ami bizonytalan: amennyiben Bokros valóban feláll, az általa kezdeményezett stabilizáció, majd az államháztartási reform sikerre vihetők? Ez utóbbi kérdésre Horn vasárnap A Hét című műsorban azt felelte, hogy a kormány hétfőn írásban is megerősíti az IMF-nek és az OECD-nek, hogy szándékai változatlanok. Ennek ellenére sem árt idézni Kornai János véleményét amely a Közgazdasági Szemle januári számában olvasható. A világhírű közgazdászprofesszor a magyar gazdasági fejlődés dilemmáit elemezve három lehetséges forgatókönyvet vázolt fel. Az első: visszatérés a „keresztülevickélés" politikájához. „Egy idő múlva a jelenlegi kormányzat vagy annak újjárendezett változata visszatér a kitaposott útra. Lényeges engedményeket tesz a tömegnyomásnak, »megszelídíti« a stabilizációs programot lefékezi a végrehajtás ütemét. Tovább halogatja a közgazdasági szempontból halaszthatatlan akciókat; megreked az állami paternalizmus leépítésének mai fokán... Nagyon sok erő érvényesül abban az irányban, hogy a hatalmon lévők adják fel az 1995 tavaszán vállalt új irányvonalat, és térjenek vissza a régihez" - írta Kornai. A másik két forgatókönyv címe is sokatmondó: Kitartás és politikai bukás, illetve Késleltetés után siker. Azt hiSzem, sokan értünk egyet a professzor végkövetkeztetésével: „Szeretném remélni, hogy a harmadik valósul meg, de kész vagyok támogatni a stabilizációs programot még akkor is, ha a második forgatókönyv veszélye fenyeget." Magam már többször írtam le, hogy a jelen koalíció történelmi feladata a stabilizáció végigvitele és az államháztartási reform minőségi fordulatának elindítása. Ezt nemcsak a Nemzetközi Valutaalap és az OECD igényli a magyar kormánytól, hanem a józan belátás is. Elképzelhetetlen ugyanis tartós gazdasági növekedés, ha nincs mögötte javuló makrogazdasági egyensúly és kevesebbet költő állam(háztartás). Most, a lemondás perceiben úgy tűnik, Horn Gyula elkötelezte magát a stabilizáció és az államháztartási reform folytatása mellett. Félő azonban, hogy az MSZP népszerűségének további zsugorodása és a különböző érdekcsoportok nyomása lazíthatja ezt az elkötelezettséget. Az államháztartási reform ugyanis feltehetően az MSZP választói bázisának érdekeit sérti leginkább. Ezért kellett Bokros kemény és sokszor agresszívnak tűnő vonalvezetése. Mert Bokros volt az a pénzügyminiszter, aki „kemény fejével" nemcsak verte az államszocializmusból ittmaradt jóléti állam falát de át is törte. Kupa megpróbálta, de Antall menesztette, Békési esélyt sem kapott. Az utóbbi hetek külföldi sajtójából egyértelművé vált, hogy a nemzetközi pénzvilágban visszatért a Magyarország iránti bizalom, s országunk visszakerül(he)t a reformországok élcsoportjába. Erre a folyamatra azonban még két „pecsét" kívánkozik: meg állapodás az IMF-fel és felvétel az OECD-be. Ha Bokros április elsejéig marad, az említett események bekövetkeztére mérget lehetett volna venni. Most kérdés: olyan pénzügyminiszter kerül-e Bokros helyébe, aki önmagában is garancia a stabilizáció és az államháztartási reform folytatására? Bokrost külföldön száz százalékig elfogadták, miközben itthon vitatták sajátságos stílusát. Ennek része volt menetrendszerű lemondása is. Most a miniszterelnök eleresztette a legnépszerűtlenebb kormánytag kezét. A kérdés az: vajon marad-e a stabilizáció? EMŐDPÁL Magyar Hírlap Tiszta vizet a pohárba Az Új Szó február 16-án közölte Soóky Gál Lászlónak, Marcelháza polgármesterének írását Fontos gondolatok címmel. írása kapcsán jegyzem meg hogy az önkormányzatok kötelező érvényű rendeletei nem megváltoztatni akarják az államnyelvről szóló 270/1995 sz. törvényt - mint ahogy azt Soóky polgármester úr helyesen állapította meg helyi rendeletekkel nem tudjuk a törvényt megváltoztatni -, hanem egy joghézagot hidalnak át A helyi képviselő-testületek ugyanis - élve azzal a jogukkal és kötelességükkel, hogy a 481/1993 sz. községekről szóló törvény 11. paragrafusának 3. bekezdése és annak %/ pontja értelmében dönthetnek a községet érintő fontos kérdésekben - ezekkel a rendeletekkel biztosíthatják a kisebbséghez tartozó állampolgárok számára is az anyanyelv használatával kapcsolatos alkotmányos jogaik gyakorlását Tudvalevő, hogy a 270/1995 sz. nyelvtörvény nem szabályozza a kisebbségek nyelvhasználatát ugyanakkor hatályon kívül helyezi a 428/1990 sz. nyelvtörvényt Ebből nyilvánvaló, hogy a kisebbségek hivatalos nyelvhasználata jogilag rendezetlen. S mivel a joghézag a napnál is világosabb, ilyen esetben az alkotmányt, az ország alaptörvényét kell irányadónak tekinteni. Ennek 34. cikkelye világosan fogalmaz: a kisebbségekhez tartozó állampolgároknak joguk van használni anyanyelvüket hivatalos szinten is a törvény által megszabottfeltételek között S mivel a legfelsőbb törvényhozás „elfelejtett" ilyen törvényt hozni, a helyhatósági képviselőknek nemcsak joguk, de szerény véleményem szerint kötelességük is a kisebbségi nyelvek használatáról az általános érvényű rendeletet meghozni. Különösen miután köztudottá vált, hogy a kormány a már nemzetközi fórumokon is megígért kisebbségi nyelvhasználatról szóló törvényt „kifelejtette" idei törvényelő-készítői tervezetéből. Ez a tény továbbra is fenntartja a joghézagot a kisebbségek nyelvhasználatában, fokozza a félelmet és a bizonytalanságot. Ezért kell(ene) haladéktalanul a fent említett rendeletet - a 481/1993. sz. törvényre és az alkotmány 34. cikkelyére hivatkozva - a legrövidebb időn belül minden képviselő-testületnek meghoznia, híven szolgálva a választópolgárok érdekeit tudatosítva, hogy döntésüket csak a parlament változtathatja meg, és ezt csak abban az esetben tehetné, ha a dokumentum alkotmányellenes lenne, ám ilyesmiről a mi esetünkben szó sem lehet Emlékezetes, hogy nemcsak szűkkeblű, hanem logikátlan is volt a korábbi 428/1990. sz. hivatalos nyelvhasználatról szóló törvény, amely - miközben lehetővé tette, hogy olyan helyeken, ahol a kisebbség számaránya eléri a 20 százalékot hivatalos szinten is használható a kisebbségek nyelve - egyik bekezdésében arról rendelkezett hogy a hivatalnokok nem kötelesek ismerni a kisebbségek nyelvét. Ezt a fogyatékosságot a helyi hivatalokra vonatkozóan az említett rendelettel rendbe lehet tenni. Nem elég, ha a hatalom az alkotmányban deklarálja az állampolgárok jogait ezzel együtt biztosítania kellene azt is, hogy a törvények az alkotmány szellemét tükrözzék, és az alkotmány adta jogok a közéletben is érvényesíthetők legyenek. Abban az esetben, ha ez nincs így - márpedig ez most nyilvánvaló akkor a törvényesség keretein belül helyhatósági szinten kell olyan jogorvoslást eszközölni, hogy választóink alkotmányos joga érvényesülhessen. Ehhez megvannak a jogi feltételek, a Magyar Koalíció 251 polgármesterének és 4500 helyhatósági képviselőjének csak cselekednie kell! DR. FŐTHY JÁNOS, Somorja alpolgármestere KOMMENTÁRUNK Könyvhelyzet Ha jól belegondolok, állampolgárokként meglehetősen gyorsan csöppentünk luxuskörülmények közé. Hiszen mára a lakosság döntő többsége számára luxus lett a gyerekei), a lakás, az autó. A könyvekről ne is beszéljünk. Vagy inkább mégis. Könyvesbolti látogatásaim során gyakran megfordul a fejemben, hogy manapság a gyors meggazdagodás útja nem a könyvkereskedelmen át vezet. A választékkal többnyire nincs gond, csak hál az árak. Persze tudom, az árakon kár tépelődni, mert ma már a könyv is „csupán" egy áni a sok között s az eladást ezen a területen is a piacgazdaság törvényei irányítják. Egyrészt ugyan itt van az alkotmány garantálta művelődési jogunk, továbbá a könyvesboltok kecsegtető kínálata - a pénztárcánk azonban olykor megálljt parancsol vásárlási lázunknak. Különösen most, hogy a „még jobban húzzátok össze a nadrágszíjať'-esztendôbe léptünk. (A második személy azért indokolt mert akik az összehúzásról döntenek, azokra többnyire nem vonatkozik...) Jó, jó, tehetjük hozzá, voltunk már rosszabb helyzetben is. A könyv különben sem létfeltétel. Ezenkívül e században már annyiszor megkongatták felette a vészharangot: idejét múlta, s igazán csak idő kérdése, hogy a korszerű technikai vívmányok mikor állítják végleg vakvágányra. E halmozottan hátrányosnak tűnő helyzet azonban mégsem egészen reménytelen. Kellemes meglepetésként ért ugyanis, hogy aggodalmaim részben alaptalannak bizonyultak. Mert a magyarlakta területeken a könyvkereskedők nem panaszkodnak. Persze nem azt állítom, hogy nincsenek kisebb-nagyobb gondjaik, ók sem dúskálnak a pénzben, nem tudnak mindenl az üzlet polcaira tenni, ami iránt a vevő érdeklődik. Vannak boltok, amelyek számára - ugyancsak anyagi okokból - nem éppen ideális a könyvterjesztés jelenlegi módja, és még sorolhatnánk a gondokat. Időnként el-elbujdosó optimizmusomat a magyar könyvesboltok vezetői most mégis visszahozták. Mert jelenlegi viszonyaink közepette, sok egyéb mellett az sem elhanyagolható eredmény, hogy igenis sokan vagyunk még, akiknek létfeltétel a könyv, az olvasás. Persze nem minden család engedheti meg magának, hogy hetentehavonta új kötetekkel gyarapítsa könyvtárát. Van, ahol a könyvnek csak karácsonykor van karácsonya. Vagy akkor sem. De még mindig van egy réteg, amelyre építeni lehet. (Ki kisebb-nagyobb gondokkal, családi pénzügyi manőverekkel, ki gond nélkül teremti elő az erre szánt összegeket.) S miattuk éri meg kiadni lexikonokat (pedig borsos az áruk), szakkönyveket, szépirodalmat. Kisebb csoda ez egy olyan században, amikor annyi mindent választhatnánk a nyomtatott betű helyett. Azt eddig is tudtuk, hogy írók-költők nemzete vagyunk. Nekem az a kisebbfajta öröm, hogy kiderült: még mindig olvasó nemzet vagyunk. A mi helyzetünkben ennek nem csekély a jelentősége. Mert ezek a könyvesboltok s a kínálatuk értünk vannak. S amíg mi, olvasók létezünk, vásárolunk, és szellemileg gyarapodunk, azzal nemcsak magunkat, hanem anyanyelvünket, egész közösségünket is csiszoljuk. A DBP elnökjelöltjei A Demokratikus Baloldal Pártja végrehajtó tanácsának hét végi ülésén a párt áprilisi kongresszusa előkészítésével kapcsolatosan Peter Weiss újságírók előtt kifejtette, hogy az elnöki és alelnöki posztra jelöltek végső listája csak egy nappal a kongresszus előtt lesz ismeretes. Az elnökjelöltek a tanács tagjaival megismertették a párt további működésével kapcsolatos elképzeléseiket illetve azt hogy mit várnak el a mindenkori pártvezetőktől. Titkos szavazással a legtöbb voksot (a lehetséges 36-ból 13-at) Robert Fico, a Közös Választás parlamenti frakció elnöke, illetve Ľubomír Fogaš (10 szavazat) kapta. A végrehajtó tanács a párt országos választmányának legközelebbi, február 24-i ülésén javasolja majd, hogy a választmány ajánlja a tagságnak, az évzáró taggyűléseken, illetve járási konferenciákon párton belüli vita keretében összpontosítsanak e két jelöltre. Rajtuk kívül még Pavol Kanis, Peter Magvast, Brigita Schmögnerová és Jozef Miga

š neve merült fel az esetleges pártelnökjelöltek sorában. PRAVDA, MARTIN KRNO OSKAR F.: A SZISZ állítása nem igaz „Az a tájékoztatás, hogy 1995. szeptember 29-én elbocsátottak a szolgálati viszonyból, nem igaz, mert azon a napon dolgoztam, és elbocsátásomról estig senki sem értesített" jelentette ki a lap munkatársának Oskar F., reagálva ezzel a titkosszolgálatnak arra a nyilatkozatára, amelyben az áll, hogy az említett napon bocsátották el a SZISZ-ből, és csak két nap múlva szánta el magát a nyomozó előtti vallomástételre. Oskar F. ezzel kapcsolatban kijelentette: „Még szeptember 23án az üzenetrögzítőmön volt Peter C. csoportvezetőm utasítása, hogy vasárnap jöjjek munkába. Vasárnap, azaz 24-én tettem vallomást Vačok őrnagy előtt az ifj. Michal Kováč elhurcolásával összefüggő tényekről. Hétfőn, szeptember 25-én felkeresték a barátnőmet azzal a kérdéssel, miért nem járok munkába. Később édesapámat is többször felkeresték, afelől érdeklődtek, hol vagyok. A SZISZ-től nem lehettem 22-én elbocsátva, mivel nem vonták be a szolgálati igazolványomat" - nyilatkozta. Oskar F. volt az egyetlen egykori SZISZ-alkalmazott, aki az ügyben - február 13-án - vallomást tett az osztrák nyomozók előtt. SME SZÁLKA ÉS GERENDA SKÉHO Színházi egyesülések Ha a kulturális minisztérium legfőbb embere egy ideje már nem nyilatkozik a Keletszlovákiai Színház két önálló társulatból történt megalakításával kapcsolatos botrányokról, s a távolságtartás hidegségére alapozó újságírók kénytelenek beérni második és harmadik hegedűsök szólóival, mégiscsak létrezik valamifajta háttérinformáció. Nem arra gondolok, amit a minisztériumi sajtóértekezleteken, a lapokban megjelent tudósításokon keresztül üzengetnek főigazgatók és aligazgatók a kassaiaknak és az eperjesieknek. Sokkal inkább érdekes mindaz, amit a Nemzeti Színházi Központ (NDC) igazgatója, Andrej Maťašík ír a Teatro című folyóirat idei első számában. Teszi ezt a miniszter színházi ügyekben ületékes tanácsosaként, aki mellesleg annak az intézménynek is az igazgatója, amely áprilistól már hivatott lesz megítélni - szigorúan színházesztétikái szempontok szerint - az addigra minden bizonnyal önálló társulatok összevonásával színházi monstrumokból átalakított színházi struktúra előadásainak minőségét. A jelek szerint tudathasadásos állapotba került a NDC igazgatója, hiszen előbb-utóbb a minisztériumi színházfinanszírozás elvei és gyakorlata szerint kell majd esztétikai értékítéleteket mondani előadásokról, színházakról. Emellett szinte mellékesnek látszik, hogy kénytelen volt felvállalni a kassai színházi sztrájkban a szakszervezeti jogok és törvények szakértőjének szerepét. Rendreutasítva a sztrájkoló színházak és a szakszervezetek országos funkcionáriusait, figyelmeztetve arra, hogy a számlát benyújtják nekik. Most derül ki, hogy Adrej Maťašík úr, akinek egyre inkább meghatározó szava van mindabban, ami a szlovákiai színházi struktúrában történik, rendíthetetlen híve a nagy színházi kolosszusoknak. Szerinte ugyanis úgy több bemutatót lehet tartani kevesebb pénzből, és az előadások költségei is jobban megtérülnek, ha oda-vissza alapon játszanak színházak az egykor önálló színpadaikon. Arról elfelejtkezik az immár gazdasági szakértőként is tündöklő Mafašík úr, hogy fűteni, világítani, szállítani, színészt buszozlatni, műszaki személyzetet fizetni, napidíjat számlázni kétszeresen akkor is kell, ha ugyanazon az estén mondjuk az eperjesi színház Kassán játszik, és a kassai Eperjesen. Akkor mindenképpen, ha azt akarják a minisztériumi urak, hogy egy-egy bemutató fajlagos költsége a megnövelt előadások számával arányosan csökkenjen. Tényleg csökkenni fog? Nagyon tartok attól, hogy igazából nem a színházak finanszírozásáról, hanem az ellenőrzésükről van szó. És nem elsősorban számvevőszéki alapon. Áprilistól - úgy szól a fáma - a mai NDC valamifajta művészeti főfelügyelőség lesz, munkatársai, akik mindeddig tudományos célzatossággal figyelték a szlovákiai színházi történéseket, komoly gazdasági következményekkel is járó jelentéseket fognak írni. Valószínűleg: kritikákat már alig. Maťašík úr szerint az állam veszélyben látja az általa alapított színházakat, s mivel nem akaija a könnyelmű gazdálkodást a nívótlan előadások születését tétlenül nézni, kénytelen lépni és intézkedéseket hozni. Szerinte meg kell határoznia, a politikai és ideológiai szempontokat mellőzve konkretizálnia kell, milyen kulturális szolgáltatásokat kínál az állampolgároknak. Idézem: „A polgári társadalom rendszerében a színházi előadás látogatásának a lehetősége amolyan szolgáltatás az állampolgárnak a közforrások önkéntes megteremtőjének , azok felhasználását ellenőrző személynek és a felhasználás mikéntjéről a választásokon véleményt mondó egyénnek azokról, akik majd garantálják az ő épülésére és akarata szerinti felhasználást." Fénylő gondolat ez a posztkommunista kulturális politika szlovákiai egén. Elegendő a „polgári" és az „állampolgár" fogalmakat a „szocialista" és a „szocialista ember" fogalmakkal behelyettesíteni. Merthogy mindenki tudja: erről és nem másról van szó. Megjutalmazni a társadalmi források előteremtőjét színvonalas színházi előadásokkal, hogy aztán örömében négyévenként dalolva újra megválassza azokat, akik színházi igényeit fentről irányított szolgáltatásaikkal kielégítik. Márpedig ez a szolgáltatás olyan lesz, amilyet a választások győztesei akarnak nyújtani a forrásokat teremtő dolgozó népnek, akarom mondani állampolgároknak. Szlovákia színházai, egyesüljetek!