Új Szó, 1996. február (49. évfolyam, 26-50. szám)

1996-02-15 / 38. szám, csütörtök

1996. február 5. VÉLEMÉNY - TALLÓZÓ ÚJ SZ

Ó [51 Miért ellenzik a szakszervezetek az ötéves gyermekgondozási szabadságot? Vladimír Mečiar horvátországi látogatása során a szociális szféra átalakításáról is beszélt, amelynek keretében a családok támogatása érdekében a kormány az eddigi három év helyett ötéves gyermekgondozási szabadságot Javasol. A szakszervezetek azonban ellenzik ezt a lépést. A szakszervezeti konföderáció alelnökét, Václav Števkót erről kérdezte a lap munkatársa. - A szakszervezetek soha nem voltak és nem is lesznek a lakosságszociális helyzetének a javítása ellen. Amikor szociális partnereink ezt a javaslatot előterjesztették, a jelenlegi helyzet alapján reagáltunk rá, mivel nem tudtuk meg belőle, hogy miiyen garanciákat kínál, s nem ismertük a további játékszabályokat sem. Nem hagyhattuk jóvá, mivel további jogszabályok megváltoztatását igényli. Az a véleményünk, hogy ennek az anyák látnák kárát. Nem tudjuk ugyanis, hogy ezzel összefüggésben a gyermekgondozási segély emelését tervezik-e, vagy csupán a jelenlegi összeg elosztását hosszabbítják meg öt évre. Ma még törvény védi a gyermekgondozási szabadságon levő anya munkahelyének a megtartását; a javaslatból az sem derül ki, vajon ezt öt évig védené-e a jogszabály. További kérdés, hogy a felsőfokú végzettségű nők hajlandók lesznek-e ilyen hosszú ideig otthon maradni, mivel elveszthetik a kapcsolatot a szakmájukkal. Az sem világos, hogy a tervezett ötéves időszakot figyelembe veszik-e a nyugdíjjogosultság kiszámítása során. Mivel nagyon keveset tudunk erről a javaslatról, ezért ellenezzük. JANA VESELSKÁ, Práca A Sporofond senkinek nem kölcsönzött pénzt Az Első Szlovák Befektetési Társaság esetében alkalmazott kényszerfelügyelet egyik oka az volt, hogy a vagyonjegyes privatizáció második hullámának a reklámkampányára a társaság részesedési alapjainak a pénzét használták fel. Igor Ďurič igazgató az ezzel kapcsolatos olvasói kérdésekre válaszolt. • Mikor kapja vissza a Sporofond a kikölcsönzött pénzét? - Sem a Sporofond, sem pedig más befektetési alap nem kölcsönözhetett pénzt, mivel erre nincs felhatalmazása. A Sporofond és a Nagy Befektetési Alap szerződést kötött a második hullámban részt vevő alapok részvényeinek a megvásárlására. Előleget fizettek ki azzal a kikötéssel, hogy a második hullám befejezése után elszámolnak egymással. A Sporofond tehát nem kölcsönözte ki a részvényesek pénzét. • A'második hullám azonban elmaradt, illetve más módszerrel zajlik... - A második hullámban részt vevő alapok kölcsönöket nyújtottak a vagyonjegykönyv-tulajdonosoknak, amelyekkel a nyilvántartásba vétel költségeit fedezték. Az első felhívásunkra ügyfeleinknek mintegy 15 százaléka már visszaküldte a kölcsönt, bízunk abban, hogy a következő felhívásra a többi pénzt is visszaadják. • Annak ellenére, hogy a kötvény megszerzéséhez már nem szükséges a vagyonjegykönyv? Igen. Noha a pénzügyminisztérium illetékeseinek a kijelentéseiből az volt kivehető, hogy a vagyonjegykönyv-tulajdonosoknak nem kell visszaadniuk a pénzt, anélkül is megkapják a kötvényt, s ez megnehezítette helyzetünket. Az előleget azonban - nem kölcsönt - mindenképpen kiszámlázzuk. A Sporofondnak ezenkívül másutt nincs pénze. LOVÁSZ ATTILA, Sme Oskar F. menedékjogot akar kérni valamelyik demokratikus országban A Cseh Televízió tegnapelőtt sugározta azt a felvételt, amely a S me munkatársának, illetve az ifj. Kováé-ügyben koronatanúként szereplő Oskar F.-nek a titkos találkozójáról készült. Oskar F. elmondta, hogy felettesei parancsára az elrablás előtt hosszabb ideje megfigyelés alatt tartotta ifj. Michal Kováčot és feleségét. Augusztus 31-én saját szemével látta, amint három férfi kirángatta a kocsijából az államfő fiát, és egy másik autóba ültette. Az ő feladata az volt, hogy biztosítsa a helyet, ahol az akció lezajlott. Oskar F. szerint az akcióban részt vevőknek megtiltották, hogy erről beszéljenek. Ő saját biztonsága érdekében külföldre menekült, és nyilvánosságra hozta az ügyet. Szándékában áll, hogy az ENSZ-nek vagy emberjogi szervezeteknek a segítségét kérve politikai menedékjogot kér valamelyik demokratikus országban. Národná obroda (Rövidítve) Kicselezett valóság Közismert politikusoktól elvárná az ember, hogy a közvéleményt ne traktálják féligazságokkal, esetleg hangulatkeltő, valótlan állításokkal. Nem így Ján Slota, aki február 9-i sajtótájékoztatója alapján a Špon napilap február 10-i számában az újság zsáneréhez igazodva (sport) kicselezi a valóságot, és a bírót arra inspirálja, hogy igazságtalanul avatkozzon be a játék menetébe. Kijelentése alapján ugyanis, hogy „az udvardi községi hivatalban ezután a tárgyalási nyelv csak a magyar nyelv lesz", arra enged következtetni, hogy a mi általánosan kötelező érvényű rendeletünket nem ismeri. Mert ha ismerné, nem idézné rosszul. Mi ugyanis rendeletünkben csak az élet által diktált valóságot rögzítettük, mely szerint eddig is nagyon jól megvoltunk. Mindenki olyan nyelven beszélt, ahogy gondolatait a legjobban és - főleg érthetően ki tudta fejezni. Örülök, hogy az önkormányzat mind a 32 képviselője ezt továbbra is így óhajtja. Eddig is, ezután is tiszteletben tartjuk az államnyelvet. Hivatali dolgozóim szépen rendben tartott levelezései kifogástalan szlovák helyesírással és irodalmi nyelvezettel folynak. Csak a valóságot rögzítettük, mely szerint eddig is tökéletes szimbiózisban éltek a föld számunkra legkedvesebb helyén, szülőföldünkön, itt, Szlovákia déli részén növények, állatok, emberek (szlovákok, magyarok, romák, zsidók). Eddig még nem találkoztam senkivel, aki a kutyát nyávogni, a macskát ugatni tanította volna, hogy a Duna menti szép zöld füvet kékre szerette volna festeni. Új időket élünk bár, sok mindenhez nagyon nehéz hozzászokni, sokunk viszont képtelen az ilyen anomáliákba belenyugodni. Természetellenesek, uszítani próbálnak valami olyan ellen, ami eddig természetes volt. A jóhiszemű, békeszerető emberek számára most sem változott semmi. Remélem, ezután sem kívánhatja valaki, aki lépten-nyomon deklarálja az európaiságot, demokráciát és a toleranciát, hogy a hivatali szobámba látogató, eligazításért, tanácsért hozzám forduló idős szüleimmel, szomszédaimmal, az emberek túlnyomó részével - akiknek életében lecsapódott mozgalmas századunk minden gaztette, akik átélték a világháborúkat, hontalanságot, jogfosztottságot, kitelepítést, megaláztatást és ezernyi más igazságtalanságot - ne számukra érthető nyelven beszéljek, amely az én anyanyelvem is, és hivatalos államnyelven szóljak hozzájuk. Nem tűr nyomdafestéket, amiket a fejemhez vágnának... És joggal. Jó volna tehát, ha végre békén hagynának. E hazának - akármilyen furcsán hangzik is egyesek számára, hogy a miénknek is érezzük - ugyanolyan értékes polgárai vagyunk, mint a gyűlölködést szítok, akik a nyelvünket szeretnék kitépni. Zsolna tőlünk messze van. Gondolom, ott, azon a tájon akad sok minden, amivel foglalkozni kellene, van ott is tennivaló elég. S hogy visszakanyarodjak a „Šport"-os hangvételhez: Szeretek síelni, síoktatói jogosítvánnyal rendelkezem. Generációkattanítottam meg a sízés alapjaira, mégsem vállalkoznék arra, hogy Zsolna polgármetserénél próbálkoznék síoktatóként tetszelegni. SZÁRAZ JÓZSEF Udvard polgármestere KOMMENTÁRUNK Jelcin jeleskedései Borisz Jelcin legnap ellátogatott Jekatyerinburgba, amely számára még mindig Szverdlovszk - mint azt nyilvános „leszóiásai" bizonyítják. A hazalátogató volt pártfőnöknek érthető módon jobban rááll a szája a bolsevik Szverdlov nevére, mint holmi cárnőére. Főleg, ha Jekatyerinburgról az embereknek nyomban az ottani Ipatyev-ház jut az eszükbe, ahol fogva tartották és kivégezték a cári családot. A házat Jelcin szedette szét, és hordatta el nyomtalanul, nehogy zarándokhely legyen - ma egy kis kápolna áll a helyén, de ezt Jelcin bizonyára elkerüli. Nem kerülheti el azonban ígéretei számonkérését, hiszen az elmúlt öt év Oroszország számára a kudarcok halmozásának időszaka volt, lényegében minden vonatkozásban. A szovjet időkhöz viszonyítva a demokrácia terén valóban komoly a haladás, de az európai, sőt még a közép-európai szinttel összehasonlítva is messze lemarad. A privatizáció jelentéktelen, ráadásul ahonnan kivonult az állam, oda befészkelték magukat a szemfüles és sáros volt kommunista apparátcsikok, no meg a maffiák. Külföldön az orosz üzletember szinonimája a gyanús ügyeskedő lett - s nem alaptalanul. Ami pedig a'nagypolitikát illeti: a decemberi parlamenti választásokon legalizálták magukat az erősen bal- és jobboldali erők, melyek megtalálták közös nevezőjüket a nacionalizmusban és a nagyorosz törekvésekben. A két-három éve még jelentős erőt képviselő centrum felmorzsolódott - s ez is Jelcin rovására írható. Először a liberális gazdaság híveit, később a következetes demokratákat is elmarta maga mellől. Hogy mégsem fordultak nyíltan ellene, hogy megmaradnak a bírálatánál, az egyedül erős realitásérzéküknek köszönhető: Jelcin még mindig a kisebbik rossz. Ez róla a külföld véleménye is, ami nem csoda, hiszen olyan vetélytársai vannak, mint a vaskalapos kommunista Zjuganov, a hivatásos szélhámos és beteges kötözködő Zsirinovszkij vagy Lebegy tábornok, aki mindenhol konfliktusokat gyanít, és ezekre egyetlen gyógymódot ismer: jól oda kell pörkölni a katyusákkal. Jelcin ebben a politikai-gazdasági zűrzavarban igyekszik elérni egyetlen célját: a hatalom megőrzését. Ezt szolgálják az elnöki ukážok, a parlament hatalmának megnyirbálása, a sorozatos leváltások, az elvtelen engedmények. Bár úgy tűnik, ez sem elég. Az államfő a lakosság alig 5-6 százalékának támogatását bírja, úgyhogy eljött számára a csodavárás ideje. Vagy a csodagyártásé. A viszonylag szabad orosz sajtóban nem minden alapot nélkülözve jelentek meg olyan eszmefuttatások, melyek szerint Jelcinnek bizonyára maradt még realitásérzéke, talán mégsem hisz fenntartások nélkül tanácsadóinak, akik sikerrel kecsegtetik. Aligha bízhat abban, hogy 5-6 százalékkal bekerül a második fordulóba, ahol márhivatalban lévő elnökként - jobbak lennének az esélyei. A médiumok rebesgetnek viszont egy s mást arról a szavazatösszesítő számítógépről, amelyet a titkosszolgálat fejlesztett ki. Az, amelynek Primakov volt a vezetője, mielőtt Jelcin külügyminiszterré nevezte volna ki... Pletyka? Rágalmazás vagy aggodalom? Négy hónap múlva kiderül. i Görföl Zsuzsa Mikromagyarok Most, hogy a sikeres magyarok hazautaztak a sikeres magyarok találkozójáról, éppen itt volna az ideje meghívni a sikertelen magyarokat is. Azokat, akik szintén elhagyták az országot, viszont semmire se vitték odakinn. Mert azért nem úgy van az, hogy kitántorgott minden magyar idegenbe, elmosogatott négy tányért, spekulált egyet a tőzsdén, és hopp, a világ térdre borult előtte. Vannak, akik ugyanezt a négy tányért mosogatják ma is, a tőzsdén fél perc alatt elspekulálták mindenüket, s most a polgári lét legalsóbb szféráiban tengődnek. Ezenfelül nem az egész kivándorolt szürkeállományunk nevezhető állománynak, nem mindenkit jelölnek Nobel-díjra, a legtöbbtől soha semmit nem idéznek tudományos szaklapokban, s orvos hazánkfia is akad egy-kettő, aki maximum a vizeletminták elemzéséig vitte. És külföldön is vannak csődbe jutott vállalkozások, hivatali munkaerő-racionalizálások, könyörtelen háziurak, valamint fizetési meghagyások, végrehajtás. Önhibás és önhibán kívüli, elfuserált életek. Nem azt mondom, hogy nagy felhajtást kellene csinálnunk, körbeugrálni őket, lesózni az utat a lábuk előtt, nem is volna értelme, ezeknél nem lehet kis floridai meghívásra, tőkeinjekcióra bazírozni. De azért egy kis összeröffenés megjárná. Meghívni őket egy italra, jó kis szoftdrinkre, persze mindjárt kettőre, és rózsaszín kupakosra; ha két rózsaszín kupak pászentosan metszi egymást az ember tenyerében, mindjárt elmúlik a sikertelenség. Kis lelket verni beléjük, hiszen elesettek, szerencsétlenek ők is, olyan magukra hagyatottak; a kapitalizmus nem tréfál. Tudnake örülni például új hazájuk makromutatóinak? Ez azért lényeges, mert ha már roppant tré a helyzet, nyilván odakinn is bemondanak egy-két makromutatót, amitől kivirul a sikertelen polgár. Utólag jobb lesz még a tavalyi szezonja is, függetlenül attól, hogy épp akkor rúgták ki az állásából, zárolták a meleg vizét, s épp mikor a külső és belső államadósság percentálisan csökkenni kezdett, omlott egy ház a fejére a buszmegállóban. Ám ezek semmit se tudnak a makromutatókról, ezek mind mikroemberek. Tőlük még bocsánatot se kérnek mindennap állami felsőszintről, egy rájuk vonatkozó rendelet vagy csupán adótechnika sokszor egy hétig is érvényben van, és nincs benne ellentmondás. Ezenközben az odakinti sikertelenjeink még megcélozva sincsenek rétegilegaz év minden napján, következésképp kimaradnak abból a társadalmi élményből is, amikor a megcélzott réteget szociálisan még el is találják. Szörnyű állapot lehet. Föl kellene rázni már őket a letargiából. Megmutatni, hogy a makro- és mikroszintek között van átjárás. Egykori mikroszintű emberből bármikor gazdasági makrotényező lehet. Egy szimpla, ám kitartó és üzleti jellegű kazettahamisítás makroszintű sajtócézárrá emel, apró följelentgetésekkel, intrikákkal, kissé hamis ötvenhatos múlttal tiszteletbeli konzul is lehet a sikertelen - legalábbis amíg eljárást nem indítanak ellene a karibi világban -, de egy komolyabb olajlobbysta helyzete se kilátástalan teljesen: makroszinten tűnhet el minden mikropapírja vizsgálóbizottságok asztaláról. Különben a legmakróbb szintűek már ott tartanak, hogy baloldali értékek mentén platformoznak a pártjukban. Ebben az országban most egyszerűen nem is lehet sikertelennek lenni. Emellett tessék azért a szoftdrinkeket meginni, kupakokat félretenni, az esély épp annyi, mint egyébként is. MEGYESI GUSZTÁV (Népszabadság) SZÁLKA ÉS GERENDA Dusza István rovata Tévékísértés Hétfőn kezdődött, amikor meresztgettem ám a szememet, jól látom-e, amit nézek. Az STV 1-en mintha feltámadt volna a közelmúlt. A szerző, a rendező és a monodrámát eljátszó színész nem olyan fiatalok, hogy ne élték volna meg, s ne a saját bőrükön tapasztalták volna a Husák-korszak minden alkotó emberre nyomasztóan ható szellemi terrorját. Nem is olyan öregek, hogy elfelejtették volna, hogyan érvényesítették, akár erőszakos és egzisztenciális fenyegetésekkel, titkosügynöki megfigyelésekkel az ideológiai felsőbbrendűséget. Mindenesetre sokkoló hatású voll maga a tény, hogy Andrej Ferko, aki máskülönben tehetséges figurája a posztmodern szlovák irodalomnak, éppen a Ballada dr. Húsúkról című televíziós monodrámájával kezd újra fenegyerekeskedni. Mert irodalmi fenegyerek ő a javából, s ha kell. nemcsak irodalmi extravaganciákra képes, hanem publicisztikáiban is hajlik a szélsőséges kijelentések megfogalmazására. Igaz, ezek inkriminált esetekben sem lépik túl a patrióta nacionalizmus határait. Ami persze nem jelenti azt, hogy A. F. a magyarok barátja volna, bár sok magyar irodalmár elismeri írói tehetségét. Látva hétfői opuszát, ugyanolyan gondolataim támadtak, mint 1990-ben és 1991-ben, amikor A. F. egyike volt a mára már mindent elborító szlovák nacionalizmus talaját szellemi mélyszántással előkészítő értelmiségieknek. Amikor azonban látta, hogy hová fajul a dolog, szép lassan visszahátrált az irodalomba. Most pedig úgy tűnik fel, mint régi önmaga: botrányos módon nyúl egy sötét korszak meghatározó politikusának, az életében a polgári indíttatástól többször is a kommunizmushoz sodródó Gustáv Husáknak az alakjához. Tette ezt olyan ügyetlenül, hogy az, amit Ľubo Paulovič (az a személy, aki a Komáromi Jókai Színházban a Nem félünk a farkastól-t botrányosan gyengén rendezte meg) rendező képernyőre vitt, inkább volt sajnáltató heroizálás, mint rádöbbentő deheroizálása egy személyen keresztül a manapság, sajnos, egyre nagyobb nosztalgiával vissza-visszaidézett kommunista rendszernek. Mára már igenis eluralkodott a társadalom elszegényedő rétegein a szociális nosztalgia. Egyre nagyobb méreteket ölt a politikai kliensrendszer, ami a kommunista pártállamban is virágzott. Már manapság is odafigyel arra valamennyi közszereplést vállaló ellenzéki, milyenek telefonkészülékének zajai, kik és meddig követik autóját, számolja, hányszor törték be a szélvédőt vagy szúrtak rozsdás szöget valakik a gumiabroncsba. Ezek lehetnek alaptalan félelmek, de ott aligha születnének meg, ahol a demokrácia eleven szervezetként működik. Bibó István politikai tisztánlátása jut eszembe, amikor cáfolhatalanul leírta: demokrácia ott van, ahol az emberek nem félnek. Márpedig Szlovákiában az emberek félnek. S elsősorban a jó szándékú emberek. Ezekben az órákban is egzisztenciális félelem tölti el lelkét annak a fiatalembernek, aki titkosügynökként részese volt ifj. M. K. elrablásának és külföldre hurcolásának, majd felismerve mindazokat az összefüggéseket, amelyek a bűntény mögött láthatóak, nyilatkozott a dologról a Sme napilapnak. Ennek a nyilatkozatnak az utólagos képi és hangos bizonyítékát láttam kedden éj jel a ČT 1-en. A cseh közszolgálati tévé Az eltitkolt tanú címmel sugározta Peter Tóth beszélgetését a szemtől szembe kamera előtt nyilatkozó koronatanúval. (Valójában nem tudom, s nem is kerestem vissza a napisajtóban, nem ismétlését láttam-e az említett dokumentumfilmnek. Annyi azonban bizonyos, hogy a felvétel dátumaként 1996. január 31 -ét jelölték meg, s ismerve a televíziós gyártás összetettségét, a műsorok szerkesztési mechanizmusait, nem sokkal maradt el az eseményektől az anyagot velem együtt látó néző.) Senki ne lepődjön meg ezentúl sem a Szlovák Köztársaságban, ha a hazugságokat az STV csatornáin, az igazságot meg külföldi csatornákon látja majd. Ez ugyanis a dolgok mai menetrendje Szlovákiában. Meg az, hogy egy koronatanú, az általam (csak általam ismert az a vasútállomás?) pontosan felismert településen rejtőzködik, és retteg az életéért. Olyannyira, hogy már csak az ENSZ illetékes szerveiben bízik. Tévékamerán keresztül üzen a szüleinek, családjának, akiket zaklatnak és megfélemlítenek. Ha eddig volt is bennem némi kétely, az csupán annyi volt, amennyi a józanság lángját táplálja, az a dokumentumfilmet látva szertefoszlott. Ha csupán egyetlen ember fél ebben az országban, már nincs demokrácia. Ha egy világbotrányt okozó bűneset koronatanúja fél a rendőrségi kihallgatástól, mert tudja: azon nyomban eltűnne a titkosszolgálat labirintusaiban, akkor már sokkal nagyob baj van.