Új Szó, 1996. január (49. évfolyam, 1-25. szám)

1996-01-12 / 9. szám, péntek

1996. január 16. VELEMÉNY - TALLÓZÓ ÚJ SZ

Ó Í 5 | Az Általános Egyezmény aláírásának feltétele Az érdekegyeztető tanács január végi ülésén akár már alá is írhatják az 1996-ra szóló Általános Egyezményt. A lap munkatársa a szakszervezetek célkitűzéseiről Václav Števkóval, a Szakszervezeti Szövetségek Konföderációja alelnökével beszélget. • Jozef Kalman miniszterelnök-helyettes, az érdekegyeztető tanács elnöke többször megemlítette, hogy a kormány a tavalyi kötelezettségeit közel 100 százalékra teljesítette. - Megtévesztő a kötelezettségek teljesítését kvantitatív mutatókkal értékelni. Az Általános Egyezmény hatását a munkavállalók helyzetének a javulásán, nem pedig az érdekegyeztető tanács ülésén megtárgyalt anyagok mennyiségén lehet lemérni. Például a kormány a tavalyi egyezményben kötelezte magát, hogy ha a létfenntartási költségek 5 százalékkal emelkednek, akkor megkezdődnek cľtárgyalások a minimálbérek és a minimális bértarifák emeléséről. Ez a feltétel még szeptemberben tejjesült, októberben javasoltuk a tárgyalások megkezdését most január van, és a megoldás még csak nem is körvonalazódik. • Meddig terjed a szakszervezetek felelőssége? - Meggyőződésem, hogy a szakszervezetek az elmúlt évben hozzájárultak a szociális béke megőrzéséhez. Pedig nyilvánvaló, hogy a jelenlegi nehéz szociális helyzetben nem volna számunkra probléma az elégedetlenségi hullám kiváltása. De mindig a párbeszédet, az egyezséget részesítettük előnyben. Szlovákiában nem voltak sztrájkok, nyugalom honolt, amit minden eddigi kormány értékelt. Viszont az Általános Egyezmény egyes kötelezettségei megvalósításának a felelősségét nem vállalhatjuk magunkra, mivel nincsenek a kezünkben olyan eszközök, amelyek révén ezeket megvalósíthatnánk - se a törvényhozó, se a végreható hatalom felett nem rendelkezünk. • Az Általános Egyezmény számos vitatott pontját kompromisszummal hidalták át. A szakszervezetek például beleegyeztek abba, hogy a kormány átlépje a munkanélküliek arányát jelző 13 százalékos határt, pedig eredetileg a 12 százalékhoz ragaszkodtak. Miért ez a meghátrálás? - Javaslatunkban a kormány programnyilatkozatából indultunk ki, amelyben a kabinet kötelezte magát, hogy megbízatása lejártáig, azaz 1998 végéig a munkanélküliség átlagos arányát 10 százalék alá szorítják. Feltételezésünk szerint ezt a határt nem egy ugrással kell elérni, hanem évenkénti 1 százalékos lefaragással. Azonban elfogadtuk, hogy a kormány e területen más politika mellett döntött. Nem lehet azt mondani, hogy jóváhagytuk volna a 13 százalékos munkanélküliséget, mivel a szakszervezetek számára a munkanélküliség elfogadható aránya 4-5 százalékos. • Két héten belül valószínűleg találkozik Vladimír Mečiar, Michal Each és Alojz Engliš, hogy az 1996-ra szóló Általános Egyezmény kapcsán tapasztalható utolsó ellentéteket is elsimítsák. - Ha a kormány elfogadja kompromisszumos javaslatainkat (főleg azt, amely megengedné a munkáltatónak, hogy kiadásai közé sorolhassa a munkavállalóknak megtérített útiköltségeket), akkor már semmi sem akadályozhatná meg az Általános Egyezmény aláírását. ANNA ČAPKOVA, Národná obroda Husákra emlékeztek hívei „Hű maradt a kommunista párt eszméihez, a szocialista társadalom eszméihez. Kár, hogy a többi forradalmár nem követte példáját az 1989-e

s fordulat idején" - szónokolt a Szlovák Kommunista Párt központi titkára Gustáv Husák pozsonyi sírja mellett. Az egybegyűltek a néhai pártvezér születésének 83. évfordulójára emlékeztek. A nem túl feltűnő sír körül 30-40 ember álldogált, átlagos életkoruk messze meghaladta a 60 évet. „Szilárd meggyőződésének és a tudományos elemzésre való hajlamának köszönhetően Gustáv Husák a 60-as évek végén megértette a társadalmi válság mélységét, és elszánta magát, hogy társadalmunkat kivezesse belőle. Ennek köszönhetően országunkat 20 éven át elkerülték a belpolitikai földrengések... Ezzel élesen szemben áll az elmúlt hat év fejlődése." Az öregurak a szónok beszédekor tisztelettudóan bólogattak. És amikor befejezte, hozzálépett egy férfi, és megszorította a kezét: „Köszönöm a gyönyörű beszédet. Csak egyet felejtett megemlíteni. Hogy Husák idejében nem voltak politikai perek, mint most." E szavak után a férfi lassú léptekkel távozott. A többi elvtárs tisztelettudóan utat nyitott előtte, és minden jót kívánt neki. A férfit VasilBil'aknak hívják. eč, SME (Rövidítve) Új vaskor jő? Vajon sikernek számít-e, ha egy ország éves külkereskedelmi mérlege többletet mutat? A Szlovák Statisztikai Hivatal adatai szerint 1995-ben (november végéig) Szlovákiában a kivitel 3 milliárd 305 millió koronával haladta meg a behozatalt. A gazdasági sikeroffenzívát úton-útfélen propagálók persze a gazdasági növekedés viszonylag magas üteme, az alacsony infláció és a folyamatosan duzzadó valutatartalékok mellett bizonyosan sikerként könyvelik el a többletet, mondván: lám, nem kell a prágai külkereskedelmi vállalatok gyámkodása, a fiatal köztársaság egyedül is megtalálja a világgazdaság lüktető óriáspiacán a neki megfelelő vevőket. A siker annál örvendetes ebb, hogy ha figyelembe vesszük, Csehország tavaly több mint 70 milliárd cseh koronás deficitet hozott össze ebben a szektorban. Valóban, hosszú távon a kiegyensúlyozott külkereskedelmi mérleg elérésére érdemes törekedni. Azonban nem mindegy, hogy miképpen érjük el a kiegyensúlyozott szintet. Az is előfordulhat, hogy a kivitel erőltetett, a belső fogyasztás pedig mesterségesen visszaszorított, hogy mindenáron többletet mutassanak ki - tette ezt például annak idején Ceausescu Romániája. TerméKOMMENTÁRUNK szetesen Szlovákiában nem ez a helyzet, bár némileg hasonlít rá, ugyanis néhány nagyvállalat óriási exportoffenzívája és a belső lanyha kereslet húzódik meg a többlet mögött. A gyenge hazai vásárlóerő, az erőtlen felvevő piac pedig azt jelzi, hogy a 6 százalékot meghaladó gazdasági növekedés hozadéka csak szűk körben csapódik le, nem érezteti általános hatását. A csehországi első pillanatban óriásinak tűnő mérleghiány éppen annak köszönhető, hogy nyugati szomszédunkban rohamosan megnőtt az igény a fogyasztási és egyéb termékek iránt, s ami még lényegesebb, elsősorban a vállalatok korszerűsítik importárukkal gépparkjukat. E tény pedig egy gyorsabb gazdasági növekedés pályájára történő állás előszele. Mi egyelőre nem itt tartunk, a beruházások mértéke csak módjával növekedik, a vállalatok az erősen amortizálódott berendezéseikből a maximumot préselik ki. Ezért nem csoda, hogy a kivitel összetétele több mint kedvezőtlen; elsősorban alapanyagokat, félkész termékeket exportálunk, egy régebbi kor szellemének megfelelően a vas- és acéláruk képezik a szlovák export meghatározó részét. Talán most akarunk a vas és acél országa lenni? (só) SZLOVÁK PRIVATIZACIO Elkerülhetetlen módszerek A szlovák kormánynak még ebben a hónapban közzé kell tennie annak a megígért kötvénykibocsátásnak a részleteit, amellyel a tömeges privatizáció abbahagyásáért kárpótolnák a befektetőket. Mintegy három és fél millió szlovák állampolgár vásárolt 1994-ben privatizációs kuponokat remélve, hogy részt kaphat az állami tulajdonból. A programot azonban Vladimír Mečiar miniszterelnök eltörölte. A tömeges privatizációs program eltörlése sok bírálatot kapott, ám ezek élét tompította a nagylelkű kompenzáció. Mi több, azok, akik attól tartottak, hogy egyáltalán nem lesz privatizáció, tévedtek. A tavalyi második félévben gyorsult az ütem, több száz eladásra került sor szabványos privatizációs módszerrel, s ezek 1 milliárd dollár becsült könyv szerinti összértéket érintettek. A privatizált cégek sora az egészen apróktól a Slovnaft olajvállalat 39 százalékáig terjedt. Tavaly egész évben mintegy 300 szlovák céget értékesítettek közvetlenül, átlagosan 51 százalékban. Többnyire a cégek vezetői és alkalmazottai voltak a vevők. Más ellenvetések is akadnak: ha egy vállalat kellően fontosnak ítéltetik, akkor - a stratégiai cégekről szóló, nem éppen egyértelmű törvény - lehetőséget ad az államnak arra, hogy magának tartson meg aranyrészvényt, amelynek révén eladás után is befolyásolhatja a céget. Olyan vélemények is elhangzanak, melyek szerint csupán a Mečiar pártjához hűségesek juthatnak vállalati tulajdonhoz. Számos cég vezetője cserélődött ki tavaly a kormány iránt lojálisabbra az eladások előtt, a cégek olcsón maroknyi csoport kezébe jutnak, s idővel tetemes haszonnal értékesíthetők. A „családi körben" való, olcsó privatizáció pazarlás, nem jönnek be pénzek, amelyekből jóléti programokat vagy adósságcsökkentést lehetne finanszírozni, és nagy egyenlőtlenség keletkezik - mondta egy szlovákiai szakértő. Mečiar kommentárja szerint „különféle lobbik antidemokratikusnak minősítik a módszereinket, de szerintünk e módszerek szükségesek és elkerülhetetlenek". Mečiar azért törölte el a tömeges privatizációt, mert az a szlovák ipar nagy részének külföldi felvásárlásához vezethetett volna. A belföldi „önerős" cégvásárlások viszont nemigen vittek friss tőkét a vállalatokba... Ez fölveti azt a kérdést is, hogy miből fogja fedezni a kötvényakciót a szlovákállam. FINANCIAL TIMES Lopakodó búzaárak Hónapok óta lappangó feszültség uralja a szlovákiai gabonapiacot. A búzaárak ugyanis még a legvakmerőbb várakozásokat is felülmúlva fokozatosan olyan szintre emelkedtek, amelyről csupán merész álmaikban álmodoztak a gabonatermelők. Főleg azok jártak mosl jól, akik helyesen mérték fel a piacot, s nem dőltek be a piacszabályozási alap kínálatának, amely 3350 koronát kínált az aratás után az exportminőségű búza tonnájáért. A tavalyi optimista előrejelzések ellenére - amelyek alapján még rekordliozamokban bízva azt számolgatták az agrárstatisztikusok, mi lesz majd a túlkínálattal, s erre hivatkozva határozták meg ilyen alacsony szintűre a felvásárlási árakat - már közvetlenül az aratás befejezése után nyilvánvalóvá vált, hogy az ország gabonatermése legfeljebb az előző évi eredmények szintjét éri el. Az adatok pontosítása után pedig kiderült, hogy még a tavalyelőtti közepesnél gyengébbnek mondott termésmennyiséget sem sikerült betakarítani. Felfutott a kereslet, s vele együtl a búza árszintje is. Noha még mindig nem éri el a világpiaci árat, az új évben azonban már szóba sem állnak azzal a vásárlóval, aki netán az állami piacszabályozási alap által meghatározott 3350 koronát kínálná az exportminőségű búza tonnájáért. A belső piacon az utóbbi hetekben már szemrebbenés nélkül fizetnek ki több mint 4 ezer koronát érte. A feldolgozóipar és a malmok mosl szívják a fogukat, hiszen egyre nehezebben viselik el a belső és a világpiaci nyomás okozta árszintemelkedési. Egyelőre azonban kénytelenek lenyelni a békát. Most sajnálhatják csak igazán, hogy a jelzett túlkínálattal számolva nem nagyon hajlottak a Mezőbank által beindított, hosszú távú elővételi szerződések állal felkínál! lehetőségre, amellyel legalább részben biztosíthatták volna magukat az árkilengésekkel szemben. Úgy tűnik, hogy a tárca vezérkara által is hangoztatott hosszú távú partneri kapcsolatokra alapozott kiegyensúlyozott agrártermelés helyett a legfontosabb ágazatokban még mindig inkább a farkastörvények érvényesülésében bíznak. Most ez visszaütött. A külföldi terméktőzsdéken ugyanis néhány hónapja úgyszintén egy irányba mozog a gabona ára. Emelkedik. Akinek ma elég gabonája van, gyakorlatilag annyit kereshet rajta, mint még soha. Egy tonna búzáért már több mint 200 dollárt is fizetnek, miközben nálunk az állami piacszabályozási alap ennek az összegnek csupán alig több mint a felél kínálta a termelőknek. Az áremelkedést a világpiacon kialakult kereslet okozza, ami a tavalyi gyenge eredmények nyomán keletkezett. A legnagyobb gabonaexportáló országok kínálata csökkent, s ez azonnal érezteti hatását a piacon. A nyárelői kedvező termésbecslések alapján az agrárszakemberek úgy vélték, hogy a kelet-közép-európai országok gabonapiacán várt felesleg részben kiegyenlítheti a várható feszültségeket. Elsősorban a lengyel, román és ukrán gabonapiac optimista előrejelzései alapján számítottak arra, hogy mintegy 6 millió tonna gabonafelesleget exportálhatnak ebből a térségből. Aztán kiderült, a becslések arra valók, hogy kijavítsák őket. Az említett térség országaiban az előrejelzésekkel ellentétben jóval kevesebb gabona termett, a kereslet következtében felszökő árak miatt gyakorlatilag kisöpörték a raktárakat, nincs már kivitelre szánt gabona Szlovákiában sem, s ezért a tárca vezetése állítólag leállította a gabonakiviteli licencek kiadását. Ennek oka egyértelmű: a hazai piacszabályozási alap által felvásárolni szándékozott mintegy 350 ezer tonna exportminőségű kenyérgabona helyett - a hírek szerint - a termelők elsősorban az alacsonynak tartott ár miatt alig 150 ezer tonnát adtak el neki. Fátylat rá, mondhatnánk, ami elmúlt, elmúlt, ha közben nem került volna nyilvánosságra, hogy a piacalap 1996-ban is ugyanannyit, 3350 koronát kínál majd a kenyérgabonáért. Ha tudatosítjuk, hogy a búza ára nemcsak a termelők bevételeit befolyásolja, hanem áttételesen a kenyér, sőt a hús árát is - mivel a takarmánykeverékek meghatározó részét még mindig a gabona teszi ki, s a hazai termés háromnegyed részét az állatokkal etetik fel érthető, ha az árában keletkezett feszültség nemcsak a termelőket, hanem a felvásárlók, a malmok és végső soron a fogyasztó érdekeit is érinti. Talán az idei tapasztalatok rákényszerítik a feleket arra, hogy ésszerű kompromisszumokkal, kölcsönös együttműködéssel és hosszú távú szerződésekkel végre olyan rendszert hozzanak létre a hazai gabonapiac működése érdekében, amely a résztvevők számára megfelelő jövedelmet, egyúttal biztonságot is nyújt a piac kilengéseivel szemben. Meri nyilvánvaló, a termelők már tanulják a piaci leckét, hogy ne csak egyedül legyenek kénytelenek állni a gabonatermelés kockázatát. AHOGY ÉN LÁTOM Házi feladat az EU-nak - Mečiartól Időről időre csak kibújik a szög a zsákból, és mindenkiről kiderül, hogy milyen iskolában sajátította el a politikai ábécét. Azt követően is ezt tapasztaltuk, hogy Max van der Stoel, az EBESZ kisebbségügyi főbiztosa levizitelt Vladimír Mečiar miniszterelnöknél, majd az SZK sajtóirodája (TA SR) kiadta a találkozóról szóló jelentést: Kormányfőnk közölte a becses vendéggel, szívesen venné, ha az Európai Unió kidolgozna egy tanulmányt tagállamai kisebbségeinek helyzetéről, és a dokumentumot a pozsonyi miniszterelnöki hivatal is megkapná. Megmondom őszintén, szívderítő hír volt ez számomra.- Szívderítő, mert hangulata visszaröppentetl életemnek azokba az évtizedeibe, amikor a tinédzserkort lányok még véletlenül sem köszöntek „Kezét csókolom"-mal. A hír olvastán újságírói pályámnak az az időszaka idéződött fel az emlékezetemberi, amikor az ellenpropagandál és -agitációt még úgy csináltuk, hogy midőn a nyugat-európai munkások kereseti viszonyairól írtunk, és azokat összehasonlítottuk a szocialista tábor építőivel, még ugyanabban a dolgozatban arra is rámutattunk: igen ám, de Ázsia, Afrika és Latin-Amerika nemzeteinek fiai és a fejlett nyugati országok munkanélkülijeinek milliói nyomorban tengődnek. Miniszterelnökünk ügyes, sőt ügyeskedő javaslatával vagy az EU-tagországok vezető politikusait próbálja a nemzetiségi kérdés megoldatlansága miatt lelkiismeret-vizsgálatra ösztönözni, vagy azt akarja bizonyítani, hogy a híres nyugat-európai demokráciákban még akkora jogokat sem élveznek a nemzeti kisebbségek, mint a Szlovák Köztársaságban. Nem kell a fantáziánkat túlságosan megerőltetnünk ahhoz, hogy gyanítsuk: az utóbbi eset áll fenn. Miniszterelnökünk van annyira reálpolitikus, hogy sejtse: a kisebbségi kérdés megoldásáért (megoldatlanságáért) felelős francia, holland, német, brit, belga stb. politikusok szégyenükben nem követnek el kollektív öngyilkosságot, ha az EU pozsonyi ösztönzésre kidolgozza a tanulmányt, és kiderül, vannak Nyugaton minoritások, amelyeknek - hogy csak egy példával éljek - még az alternatív anyanyelvi oktatás lehetősége sem adatott meg. A szlovákiai magyarságnak adandó jogokat mérlegelő államalkotó mélynemzetiek főképp azzal vétnek a logika és a történelmi tények ellen, hogy hazai propagandájukban is, de nemzetközi fórumokon is úgy érvelnek, mintha az ország déli részén levő kisebbség 1993. január l-jén csöppent volna e tájra, és most - minden előzmény nélkül - azt kell eldöntenie, mi légyen vele, milyen jogokat adományozzanak neki. Mintha a kormánykoalíció politikusai soha nem hallottak volna arról, hogy a „korábban megszerzett jog" fogalma nem ismeretlen kategória, és a történelem folyamán a bölcs államférfiak ezt általában elismerték. Bölcsességük abban gyökerezett, hogy felismerték, a korábban megszerzett jog megvonása társadalmi feszültséget gerjeszt. A nemzetközi kapcsolatokban és ezen belül a kisebbségi kérdés megoldására irányuló törekvésekben kevés fogalom adott annyi okot félreértésre, kevés fogalom nyújtott annyi lehetőséget a visszaélésre, mint az „európai standard". „Magasan az európai standard fölött teljesítünk!" Ezt állítja Jozef Prokeš. De a románok is ezzel érvelnek. És nincs kizárva, hogy még Moszkva is így értékeli azt, amit Csecsenföldön művel. Azon ne csodálkozzunk, hogy a nyugat-európai metropolisokból hozzánk érkező tényfeltáró bizottságok tagjai számára ez a fogalom egyfajta mércét jelent. Megkönnyíti a dolgukat. Azon viszont csodálkozni kell, hogy a három szlovákiai magyar párt vezetői a tényfeltáró bizottságokkal tárgyalva belesétáltak az „európai slandard"-dal érvelés, csak az ezzel való összehasonlítás zsákutcájába. A tényfeltárókkal tartott tanácskozásokról kiadott jelentések alapján csak erre lehet következtetni. Két dolgot különösen hangsúlyozni kellene: 1. Az 1989 utáni fordulatot, főképp pedig Szlovákia önállósulását a kisebbségi jogok veszélyeztetése időszakaként éltük meg; 2. Mindaz, ami számunkra korábban a kisebbségi jogokat jelentette, Csehszlovákia létével függött össze. Az utóbbi tény elhallgatásában a Trianon miatti siránkozásnál megrekedt mélymagyarok egy húron pendülnek a hejszlovákokkal. Mind az egyik, mind a másik inkább kétfelé hagyná magát hasítani, de egy jó szót nem hajlandó kimondani a Csehszlovák Köztársaságról.