Új Szó, 1996. január (49. évfolyam, 1-25. szám)

1996-01-12 / 9. szám, péntek

6 I ÚJ SZÓ PUBLICISZTIKA 1996. január 12. AZ ÖTÉVES NAGYVÁRADI REFORMÁTUS FŐISKOLA REKTORA A ROMÁN TANÜGYI TÖRVÉNYRŐL AZ UNICEF MEGDÖBBENTŐ JELENTÉSE Minden erőnkkel ragaszkodunk szülőföldünkhöz, kultúránkhoz Ötéves a nagyváradi református főiskola - ahol nemcsak hittanárokat, hanem világi szakembereket is képeznek, például jogászokat, szociális munkásokat: utánpótlást a fogyó romániai magyar értelmiségnek -, de sokan máris a létéért aggódnak. Az évnyitón feketébe öltözve jelentek meg a joghallgatók, így tiltakoztak a jogi kar megszüntetése ellen. Mint kiderült, a 128 végzett államvizsgázott vallástanár sem kaphat állami diplomát. Az Erdélyi Napló szerkesztője egyenesen felelőtlenséggel vádolja a főiskola vezetőit amiatt, hogy a bizonytalan romániai helyzetben fölvállaltak olyan bizonytalan szakokat is, amelyeknek az engedélyezés kétséges volt. Elképzelhető az is, hogy a román tanügyi törvény alkalmazása során egyszer csak kifogy a főiskola „alól" az alsófokú anyanyelvű iskolahálózat? Ismerve a kolozsvári Bolyai Társaság hat éve folytatott, kilátástalan küzdelmét a Bolyaiegyetem újraindításáért, a nagyváradj vállalkozás egyszerre látszik helyénvalónak és merésznek is. Erről kérdezzük Mester Zsolt rektort. Megszűnő iskolák - A romániai magyar nemzeti közösség csak úgy tud fennmaradni, ha megőrzi, sőt fejleszti kultúráját, nyelvét, önazonosságát. Mindenki előtt világos, a többségi nemzet ellenünk forduló része előtt is az, hogy ezeknek a pilléreknek a megtartása az oktatáson múlik elsősorban - válaszolja. - Éppen a kulcsfontosságú iskoláink szűntek meg. Megengedik viszont egyházi iskolák indítását kilencediktől tizenkettedik osztályig. Mi éltünk is ezzel a lehetőséggel. Egyházkerületünkben három gimnáziumot indítottunk, a nagyváradit, a szatmárnémetit és a zilahit. Tovább ismét nem engedik meg a magyar oktatást. A Király-hágó melléki egyházkerület, Tőkés püspök úr személyesen szorgalmazta azt, hogy mozdulni, tenni kell valamit. Az egykori püspök, Sulyok István nevét viselő főiskolán kezdetben csak vallástanárokat képeztünk, de a második évben megindítottuk a vallástanár-szociális munkás, vallástanár-jogász, vallástanár-némettanár szakot, létünket mindenképpen az egyház védőpajzsa alá helyezve. Azt reméltük, hogy így nehezebben tudnak megszüntetni bennünket. A tanügyi törvény egyik diszkriminatív intézkedése különösen sújtja az egyházat. Nem ismerik el jogunkat a tanításra. Holott ez minden egyház alapvető statútumában lefektetett, elidegeníthetetlen joga. Az egyházak mindig is tanítottak. Romániában az történt, hogy az egyházi iskolákat magániskolákká nyilvánították, vagyis ugyanabba a kategóriába sorolták, mint azt a több száz, tán ezernél is több száz, magánfőiskolát, amelyek megalakultak az országban, nagyrészt profitszerzés céljából. • Tudomásom szerint sok meg is szűnt már. - Az akkreditációs törvény nyilván nemcsak a nemzetiségi egyházi oktatást célozta meg, hanem ezeketa partizán főiskolákat is. E törvény értelme az lenne, hogy minden főiskola feleljen meg bizonyos, jórészt nemzetközi normának, diplomáink érvényesek legyenek az egész világon, akár a nagyváradi főiskola például Ohio államban. A román akkreditációs bizottság azonban olyan követelményeket támasztott az akkreditáció eléréséhez, amelyeknek, merem állítani, még a legrégibb, százéves román állami egyetemek sem tudnak megfelelni. A gyakorlatban nyilván kompromisszumokat kell kötni. Ott élnek vele, ahol jónak látják. Évkezdés előtt néhány nappal tudtuk meg azt, hogy a mi főiskolánk nem kapott működési engedélyt. Fellebbezésünkre ügyünket megvizsgálták, de a jogi szakunkat eleve eltörölték a palettáról, mert a tanügyi törvény értelmében jogi oktatás kizárólag az állam nyelvén folyhat. A másik két szakunk talán megmarad, erről azonban még nem kaptunk hivatalos értesítést. Az ellenőrző bizottság pozitívan ítélte meg a tevékenységünket, javaslatuk alapján fogadta el iskolánkat az akkreditációs bizottság. De ebben sem lehetünk biztosak addig, amíg kezünkben nincs az okirat a miniszter aláírásával. Miért hollandot? • Mihez kezdenek most a joghallgatók? - Nagy részüket elhelyeztük az aradi és a kolozsvári magánegyetemen. A legjobbaknak ösztöndíjat is adtunk, hiszen nálunk ingyen tanultak, a magánegyetemek pedig sokba kerülnek. Hallgatóink jól vizsgáztak a felvételin - mi két nyelven oktatunk -, ami jogi oktatásunk megfelelő színvonalát bizonyítja. Megszüntetése nem szakmai, sokkal inkább politikai okra vezethető vissza: ne legyen a magyarságnak anyanyelven is értő jogásza. Az ország tizenkétezer joghallgatója közül száz magyar anyanyelvű, ez nulla egész nyolc százalékot jelent. Ez a romániai magyarság nyolcszázalékos számarányához képest tíz százaléka annak, ami véleményem szerint megilletne bennünket. A Sulyok-főiskola abban is alternatívát nyújt az állami egyetemekhez képest, hogy mi három éven át magyar nyelvet és irodalmat is tanítunk. Mert vannak olyan hallgatóink, akik alig tudnak magyarul írni, alig ismerik a saját irodalmukat. Ilyen értelemben egyfajta „visszamagyarosítás" folyik nálunk. Ugyanakkor kötelező a román nyelv. Idegen nyelvként németet, angolt, franciát és hollandot tanulhatnak. • Hollandot miért? Anyagi támogatást kapnak Hollandiából? - Ezért is, meg azért is, mert a debreceni egyetemről átjár hozzán egy magyarul már jól beszélő holland tanár, aki egyetemes egyháztörténetet is tanít. Ugyanezt teszi Szlovákiában és Kárpátalján. A német szakunkat is nagymértékben segítette Debrecen, két német anyanyelvű lektor jár át hozzánk. Szociológuscsoportjuk pedig a szociálismunkás-hallgatók oktatását vállalta. A szociálismunkás-képzésnél nem támaszkodhattunk semmilyen modellre vagy irányelvekre. Emellett úgy érezzük, hogy tágabb, európai kitekintés nélkül nem tudunk színvonalas, a nemzetközi normákhoz közel álló tanmenetet összeállítani. Tanszékünk munkatársainak a feladata volt a különböző országok képzési rendszerének a tanulmányozása és a szociális segítő rendszerek megismerése. Más országok tapasztalatait próbáltuk beültetni a hazai feltételek alig áttekinthető viszonyrendszerébe. • Milyen hátrányt jelent az állami diploma hiánya a vallástanároknak? - Ötévi tanulás után akkora a fizetésük, mintha csupán érettségiztek volna. Valóban állami diplomát ígértünk nekik, illetve nem mi, hanem az állam. Hiszen tanmenetünket annak idején elfogadta a minisztérium. Mi most arra készülünk, hogy mégis kikényszerítsük azt, amit megígértek. Az egyetemi oktatásból mindenképpen kimaradt joghallgatóinknak pedig gyorsított kurzust indítunk a szociális munkás szakon, hogy valamiképpen boldoguljanak. Már arra is gondoltunk, hogy ha lehetetlenné válik a főiskola működése, akkor valamelyik magyarországi egyetemhez csatlakozunk. Attól még nem felünk, hogy nem akad utánpótlás, jelentkező a Sulyokra. Ha egyébre nem számíthatunk, az egyházi középiskoláinkban évente száznyolcvan-kétszáz diák végez. Azt is figyelembe kell venni, hogy mi ökumenikus alapon működünk: a hallgatók huszonhárom százaléka nem református. Mi meg sem kérdezzük a felvételin, hogy ki milyen vallású. Magyar értelmiséget nevelünk. Egyéves a sajtótanfolyamunk, harmincegynéhány diplomát kiadtunk már, és hallgatóink többsége a sajtóban helyezkedett el. Sajtómenedzseri kurzust is indítottunk. • Azt hallani, hogy a mai pénzszegény világban még újabb képzésre is vállalkoznak. - A kántorképzőnket bővítenénk ki egyházi zene, zenepedagógia szakkal. Elindítottunk egy közgazdász-egyházi intendáns szakot is, és ezúttal ígéretet kaptunk az akkreditálásra. Egyházi levéltáros-történész szakra is gondolunk. Pénzszűke • Ki állja mindezt anyagilag? - Állandó tanáraink - akik kevesen vannak ugyan, mert a többség óraadó tanár - havi hatvan-hetvenezer lejt fizet a román állam. (Százharmincezer lej a minimálbér Romániában.) Hallgatóink csekély összeget fizetnek a bentlakásért, és olcsó az étkezés is. A főiskola öt éve működik az egyházkerület támogatásával és az adományokból. - Sokféle súlyos gondjaink ellenére nekünk meg kell őriznünk, amink volt és amink van. Ragaszkodnunk kell szülőföldünkhöz, kultúránkhoz, intézményeinkhez, Vörösmartyval együtt szólva arra kell törekednünk, hogy a bírhatót ne adjuk el álompénzen - mondja befejezésül a rektor. TÓTH ERZSÉBET Meszelővel a vasfüggönyön át A minap kétnapos szemináriumon vettem részt, amelyen a hadsereggel foglalkozó újságírók találkoztak a védelmi tárca és a vezérkar prominens képviselőivel. Ott mondta el egyik újságíró kollégám az alábbi történetet. Az embereknek általában kimeríthetetlen a fantáziája, így az egykori vasfüggöny őrzőinek kijátszására is mindenféle lehető és lehetelen módokat kitaláltak. Egyszer egy atyafi gondolt egy nagyot, vett egy nagy doboz fehér festéket, egy kisebb doboz feketét, meg két meszelőt, és reggel hét órakor a pozsonyi Öreg híd mögött elkezdte bemeszelni a kilométerköveket. Az egyik meszelővel bemeszelt három követ fehérre, majd visszajött és mindegyikre egy-egy fekete sávot festett. Azután további három kilométerkövet meszelt fehérre, majd megint visszatért és egy-egy fekete sávot festett rájuk. Majd megint hármat fehérre, vissza, három fekete sáv. Ez így ment kb. kilenc óráig. Ekkor az atyafi ránézett az órájára, majd leült, kipakolta a táskájából a kenyeret meg a szalámit, és megreggeliezett. Majd ismét folytatta: három kő fehérre, vissza, három fekete sáv, stb. Dél körül megint megnézte az óráját, megint leült, előszedte az elemózsiát és komótosan megebédelt. Aztán megint három fehér kő, vissza, három fekete sáv. így ment ez délután fél négyig, akkor összecsomagolta a meszelőket, fogta a nagy doboz fehér festéket, a kisebb doboz feketét, és szépen hazaballagott. Másnap reggel hétkor ott folytatta, ahol előző nap abbahagyta. Három követ fehérre, vissza, három fekete sáv. Három követ fehérre... stb. Kileckor reggeli, délben ebéd, délután fél négykor összecsomagolt, és megint hazaballagott. Ilyen tempóval a tizedik napon elérte a határsávot. A tizenkettedik napon a már ismerős határőrök szállították be a városba, hadd ne kelljen szegény melósnak annyit gyalogolnia. A tizennegyedik napon elérte a vasfüggöny közti senkiföldjét. Megint három fehér kő... de vissza már nem ment a feketével, hanem lecsapta a meszelőt és búcsút intett a szocialista hazának. Nem tudom, igaz-e a történet. A kimúlt rendszerben annyi képtelenség megtörtént, hogy ez a sztori is megeshetett... (gaál) Tíz év alatt kétmillió gyermekhalál „Tanárunk beszélt nekünk Anna Frankról, és elovastuk a naplóját... Mi is a békét várjuk, mint Anna Frank 50 évvel ezelőtt. Ö nem érte meg a béke eljövetelét. Mi vajon élünk-e addig?" Tizenkét évesek egy csoportja fogalmazta e sorokat Zenicán, Bosznia-Hercegovinában. írásukat, csakúgy, mint behunyt szemmel békéről álmodó 14 esztendősét, a borzalmas égési sebeket szenvedett Alekszanderét vagy a gránátrobbanásoktól rettegő 13 éves Kazimír és a háromkerekű biciklijéért aggódó 5 éves Nedim szavait az UNICEF decemberijelentése idézi. körében, illetve seregekbe erőltetve, vagy éppen a harcosok között biztonságot keresve 2 millió gyermek vesztette életét. A hadműveletek következményeként 4-5 millió gyermek lett nyomorékká, 12 millió vált hajléktalanná, több mint 1 millió árvult meg vagy szakadt el családjától és 10 millió gyermek szenvedett olyan lelki sérüléseket, amelyeket valószínűleg egész életében nem lesz képes kiheverni. A jelentés összehasonlító adatokat közöl arról, hogy mi mindent lehetne abból a pénzből teremteni, amit jelenleg fegyverekre áldoznak. A leValahol Boszniában: nagyapa és unoka taposóaknára lépett (Archív felvétel) Különleges alkalomra készült ez a jelentés: az ENSZ Gyermekalapja idén tölti be 50. életévét. A mérleg elszomorító, hiszen a második világháború után Európa-szerte éhezésre-fázásra kárhoztatott, elárvult, hontalan, hajléktalan gyermekek megmentésére, életben tartására hivatott alap feladatai vajmi keveset változtak 1946 óta. Gyermekek milliói élik át 1996-ban is a háborúk rémségeit, pusztulnak el fegyverektőljárványoktól, viselik borzalmak nyomait testükön és leikükön. Erről, 1946 és 1996 „szörnyűséges szimmetriájáról" szól a számok, statisztikák, összehasonlító adatok nyelvén az UNICEF jelentése. Az 1945 és 1992 között kirobbant 149 forró háború során 23 millió polgári lakos vesztette életét - kétszer annyi, mint a XVIII., és hétszer annyi, mint a XIX. század háborúi következtében. Az angolai polgárháború 30 éve, az afganisztáni harcok 17, a Sri Lanka-i összecsapások 11 és a szomáliai törzsi villongások 7 éve alatt gyermekek százezrei nőttek fel, nevelkedtek úgy, hogy fogalmat sem alkothattak arról, milyen békében élni. Koreában, Vietnamban, Kambodzsában, Latin-Amerikában s napjainkban Ruandában és a délszláv térségben valóságos írtóhadjárat folyta a gyerekek ellen. A UNICEF becslése szerint csak a legutóbbi évtized konfliktusai során a civil lakosság gelterjedtebb könnyűfegyver az AK-47-es darabjának ára 100 dollár, ebből 3 ezer egyéves kisgyerek A-vitamin szükségletére telne. Tízmillió taposóakna 100 millió dollárba kerül, ennyi pénzért 7,7 millió gyermeket olthatnának be a legveszedelmesebb betegségek ellen. Egyetlen nukleáris tengeralattjáró 2,4 milliárdos árából 48 millió embert lehetne vízzel és csatornahálózattal ellátni. Az a 24 milliárd dollár pedig, amit 11 darab radar által fel nem ismerhető bombázóra költenek, 135 millió tanköteles kisgyermek alapképzését fedezné. Az UNICEF vádolja azokat az országokat - köztük az ENSZ Biztonsági Tanácsában helyet foglaló nagyhatalmakat amelyek a gyermekek megóvásáról beszélnek, de közben folyamatosan szállítanak fegyvereket a hadbanállóknak. Különös keserűséggel szól a jelentés a legtöbb gyermekáldozatot követelő taposóaknák gyártóiról és szállítóiról. S javasolja e legalattomosabb fegyverfajta nemzetközi törvényen kívül helyezését. Az UNICEF a jubileumi jelentésben feltárt lehangoló tények ellenére büszke lehet mindarra, amit az elmúlt 50 évben a legsebezhetőbb és legrászorulóbb gyermekekért tett. S bízik abban, hogy a következő 50 év nagyobb eredményeket hoz és a közelgő XXI. század a gyermekek évszázada lesz. KÖVES JUDIT