Új Szó, 1996. január (49. évfolyam, 1-25. szám)
1996-01-09 / 6. szám, kedd
1996. január 3. VELEMENY - TALLÓZÓ ÚJ SZ Ó íJD A SZISZ azzal veszélyezteti Szlovákiát, hogy nem működik A Szlovák Információs Szolgálat (SZISZ) tevékenységének néhány ellentmondó aspektusáról kérdezte a lap munkatársa Ján Lángost, a Demokrata Párt elnökét. m Olyan vélemények is napvilágot láttak, melyek szerint a SZISZ közelebb áll az orosz titkosszolgálathoz, mint a nyugati hírszerző szolgálatokhoz. - A SZISZ és az orosz titkosszolgálat együttműködése nyugtalansággal tölt el, mivel a SZISZ belsőleg túlburjánzott. Ha pedig a SZISZ együtt is működne a KGB-vel, Szlovákiát a mai helyzetben főleg azzal veszélyezteti, hogy nem dolgozik és nem működik. • Ön szerint az Ivan Lexa igazgató révén végrehajtott nagy személycserék nem járulnak hozzá a titkosszolgálat működőképességének gyengítéséhez? - A SZISZ-t semmi sem gyengítheti jobban annál, mint a szervezetben uralkodó helyzet. Ez egy Szlovákiának ártó hírszerző szervezet, amely már azért is túlburjánzott szerkezetű, mert helytelen elvekre épült. • Az idei állami költségvetés vitája során az ellenzék azért is bírálta a SZISZ-t, mert aránytalanul növelték költségvetését. - Külföldön különösen a parlamenti bizottságok szorgalmazzák a hírszolgálati szervek költségvetési követeléseinek minimálisra szorítását. A titkosszolgálati szerveknek nagyon keményen meg kell védeniük minden fillért, amellyel az előző évhez képest többet szeretnénk kapni a költségvetésből. A nyugati partnerek szerint ez a titkosszolgálatok tevékenysége ellenőrzésének leghatékonyabb formája. Sme, IGOR STUPŇAN Nyitrai építőmunkások levele az államfőhöz A Nyitrai Magasépítő Vállalat Rt. 240 alkalmazottja jogaik védelmezéséhez kéri az államfő segítségét. A levélírók a kaukázusi ingusföldi Nazranyban dolgoznak, szálloda, iskola és családi házak építésén. Levelükben feltüntetik, hogy a munkáltató nem gondoskodott részükre egészséges és jó minőségű kosztról, és panaszkodnak a biztonsági feltételekre is. Nazrany a csecsenföldi Groznijtól légvonalban mintegy 20 kilométerre fekszik. A 240 elégedetlen alkalmazottat képviselő fiatalembert (egyelőre nem kívánja nevének nyilvánosságra hozatalát) azonnal hazaküldték Nazranyból, és ma már nem alkalmazottja a Nyitrai Magasépítő Vállalatnak. A lap munkatársának az alábbi szavakkal ecsetelte a Nazranyban dolgozó szlovákiai építőmunkások helyzetét: „Nem volt elegendő gyógyszerünk, a doktor úr 1-2 tabblettát volt kénytelen adni vagy egyet sem tudott, miközben fertőző hasmenésben szenvedtünk. Az ivóvíz fertőzött volt, és miután ezt megállapították, egy napra fejenként fél liter ásványvizet kaptunk." A Nyitrai Magasépítő Vállalatnak már a múlt év nyarán is gondot okoztak az elégedetlen munkások. Akkor az Orenburgban dolgozókról volt szó, akik több százan voltak. A vállalat vezetése pedig nem fogadta el érveiket, és a nyitrai vállalatvezetés képviselői most is úgy nyilatkoztak, hogy „a cég senkit sem csapott be. Mindenki pontosan tudta, hová és milyen viszonyok közé megy, mennyi pénzért". A Nazranyban dolgozó szlovákiai építőmunkások bíznak benne, hogy ügyüket igazságosan bírálja el az elnöki iroda, esetleg a bíróság. Sme Miért nem ment Mečiar Magyarországra? Budapesti információk szerint a magyar-osztrák határról Győr felé vezető autópálya átadására meghívták a szlovák kormányfőt is. Vladimír Mečiar, illetve hivatala azonban bejelentette, hogy ilyen meghívó nincs az asztalán. Most nem arról van szó, hogy kinek van igaza. Inkább arról, hogy nem használták ki ezt az alkalmat a magyar-szlovák-osztrák hármaskombináció folytatására, amely tavaly Burgenlandban kezdődött. És e vonatkozásban annak sincs jelentősége, hogy nem hivatalos találkozóról lett volna szó. Hiszen az ilyen jellegű megbeszélések gyakran sokkal nagyobb jelentőségűek, mint a hivatalos találkozók, mivel ezek során sokkal nyíltabban, oldotabban beszélhetnek. Inkább elmondható, hogy a szlovák kormányfőnek nem volt érdeke és talán bátorsága sem ahhoz, hogy szemtől szembe találkozzék magyar partnerével. Nyilván csak nagyon nehezen tudta volna megmagyarázni Horn Gyulának, tulajdonképpen mi is történt az alapszerződés ratifikálásával, noha ezt tavalyi tátrai találkozójuk alkalmával nemcsak neki, hanem az egész világnak megígérte. Úgy vélem, hogy férfias tett lenne a szlovák kormányfő részéről, ha őszintén megmondaná a budapesti kabinet vezetőjének, mi is van a dologban és mit szándékozik tenni az ügyben. Az alapszerződés ratifikálásának ügyében való bújócskázás ugyanis idehaza ideiglenesen hozhat számára pontokat, Budapesten és a világban azonban óhatatlanul megbízhatóságának csökkenésével jár. És ez a legrosszabb, ami egy politikust érhet. Národná obroda, IVAN HORSKÝ (Rövidítve) Mitterrand örökségé KOMMENTÁRUNK Egy idegen Párizs utcáit járja. Férfiakat lát, amint köveket raknak egy kupacba. Megkérdi tőlük, mit csinálnak. Köveket rakunk egymásra - válaszolják. Tovább megy az idegen, s ismét férfiakat lát, kik köveket raknak kupacba. Ismét megkérdi tőlük, mit csinálnak. Katedrálist építünk - válaszolják. E két válasz közt micsoda óriási a különbség. Számtalanszor mondta el Francois Mitterrand e tanulságos kedvenc történetét újságíróknak, politikusoknak, ha életéről életművéről, pályafutásáról kérdezték. Mitterrand, az építész, az elnök, a politikus egy korszakot zárva elment. Most ismét kérdezhetjük, milyen volt életműve, mit hagyot örökségül a világnak. Sokan talán azt mondják majd: fáraó volt, s csak emlékműveket hagyott hátra, egy üvegpiramist a Louvre-ban, modern diadalívet, múzeumot, koncerttermet, óriáskönyvtárat. Mások többre emlékeznek majd. Emlékeznek arra, amint 1981-es elnökké választása után a tömeg éljenzése közepette vonult egyedül, fenségesen, hogy három szál rózsát helyezzen a kiválasztottak sírjára, fejet hajtson a franciák nagyjai előtt, a halhatatlanok titokzatos Pantheonjában. Titokzatosság övezte mindig Mitterrandt is. Benne öltött testet a fáraó, a „kemény, kőarcú szfinx", de Machiavelli is. Bírálói gunyorosan Istennek nevezték, a vidékiek többsége a totont, a bácsikát látta benne. Az óriási ellentmondás talán abból adódhatott - mondta egyik hajdani iskolatársa -, hogy Mitterrand, ismerve a politikai harc törvényeit, soha nem mutatta ki érzelmeit. Fiatal kora óta kemény volt családjával, barátaival - de elsősorban önmagával szemben, a legnehezebb időkben is. 1940-ben Verdinnél, ahol egy megalázott, legyőzött hadsereg sebesült katonájaként élte át a vereséget, később a német fogságban, ahonnan sikerült megszöknie. Bár a lágerben döbbent rá, hogy harcolnia kell Franciaországban, Algériában, a rézistance katonájaként kell lépnie tovább, sokáig titkolta, hogy szabadulása után útja mégis Vichybe, a németekkel kollaboráló Pétain marsallhoz vezetett. Csak később, jóval később, súlyos betegen, amikor nyilván rendezni akarta „tartozásait", vallotta be maga is a tévé kamerái előtt tévedését. Végül is betegsége szorította a háttérbe a kollaborácíóról szóló szenzációt, betegsége hozta közelebb ismét a franciákhoz. Becsülték, felnéztek Mitterrand-ra, aki képes volt tovább harcolni. „Nem panaszkodom, szép életem volt, nehezemre esik elhagyni" - vallotta be nem is olyan régen. Pedig jószerivel nem is akart mást ismerni, mint a küzdelmet, a politikai harcot. A vichy-i korszak, illetve a rézistance évei után miniszteri posztokat töltött be, államtitkár volt, ötvenhatban De Gaulle ellenjelöltje. Tíz év múltán diákmegmozdulások remegtették meg alapjaiban az ötödik Francia Köztársaságot, 1968 mintha hírnöke lett volna a mitterrand-i korszak eljövetelének. Hetvennégyben még ugyan Francois Mitterrand vereséget szenvedett Giscard 'de Estainge-től, de megjósolta: „Minden francia elnöke, hamarosan és sokáig". Nyolcvanegyben már Mitterrand-t ünneplték a franciák, ő pedig bevonult a Pantheonba, onnan hosszú időre az Elysée-palotába. Tizennégy év múltán rá kellett döbbenie, a mitterand-i szocializmus kudarcot vallott, az elvárások nagyok voltak, a gazdaságpolitikai eredmények kisebbek. Már elnöksége első periódusában dagadt a munkanélküliek, elégedetlenkedők hulláma, Mitterand társbérletbe kényszerült - egy időre „legénységet" kellett cserélnie, s irányt kellett váltania. Az elnök a külpolitikába „menekült", az amerikaiaknál is különb, látványos, de mégis sikeres rendezvényeket szervezett. Ismét Verdinnél hosszan tartja Heimut Kohl kezét, a kézfogás a francia-német megbékélés szimbólumává válik. A kelet-európai forradalmak után Mitterrand volt az, aki elsőként vetítette elénk az „egységes Európa" vízióját. Tán soha egyik gondolatához sem volt oly hű, mint e legutóbbihoz, még emlékezetes strasbourgi beszédében is a jövőbeli „közös házról" szólt, amelyet - mint mondta - semmi sem rombolhat szét, csak a nacionalizmus. „Meg kell szabadulni az előítéletektől, mert ha nem tesszük, akkor be kell látnunk, a nacionalizmus törvénye fog uralkodni. A nacionalizmus pedig háborút jelent." Utolsó nyilvános beszédében erre az óriási veszélyre mutatott rá. Ha ma Francois Mitterrand öröksége után kutatunk, mond hatjuk akár azt is: a nagy francia politikus, aki átélte e század tragédiáit, s részese volt azoknak, e figyelmeztetést hagyta a világra. URBÁN GABRIELLA i Keljfeljancsi kalandjai Amikor még voll Szovjetunió és voltak úgynevezett barátságvonatok, haza vodkát és Vörös Moszkva kölnivizet lötykölve, keljfeljancsiktól csilingelve érkeztek. A vodka erős volt, a kölni ájulásig büdös, a minden pofonra giling-galanggal válaszoló keljfeljancsi pedig biztos siker. Az átcsempészett vasaló, porszívó, villanyborotva nem sokáig szolgált, de a keljfeljancsi évekig állta a sarat, a gyerekek után sokszor az unokák pofonjait is. Nincs már Szovjetunió, nincs muszájbarátkozás. De az Oroszországgá zsugorodott nagyhatalomban teremnek még keljfeljancsik. Nem is annyira a tengődő játékgyárakban, mint inkább a politikában. Mert volt ugyan peresztrojka, állítólag a demokratizálás is lezajlott és immár többpártrendszer van, de az orosz politikai élet még mindig őrzi szovjet báját. A decemberi választások eredményei egyértelműen bizonyítják, hogy a hangadók változatlanul a kommunisták, a katonák és a nagyhatalmi terveket szövögető, az újragyarmatosításról álmodozó nacionalisták. A magukat demokratáknak nevezők pedig - ha nem akarják, hogy végleg félresöpörjék őket - kénytelenek hasonulni hozzájuk. Az abszurd helyzet legjellemzőbb vonása, hogy fennáll a parlamenti bal- és jobbszárny szövetségének veszélye a centrummal szemben, ami unikum. Több mint öt éven keresztül mégis volt egy ember, aki ilyen körülmények között is képes volt a világ felé elfogadhatóvá, sőt esetenként támogathatóvá tenni az oroszországi történéseket. Andrej Kozirev, miközben odahaza kapta a pofonokat jobbról és balról, tűrte a demokratikus centrum lenézését és főnöke, Borisz Jelcin packázásait, képes volt a világgal elhitetni, hogy a dolgok jó úton haladnak. Tartotta a hátát az elnök vodkaszagú botrányai miatt, bizonygatta, hogy Zsirinovszkij nem is olyan veszélyes, csak a médiák csinálnak nagy vezért az exhibi cionista politikusból. Vasalta a rosszallás redőit a NATOvezetők homlokán a védelmi miniszter minden egyes kirohánasa, NATO-ellenes, fenyegetőző megnyilatkozása után. Megpróbálta elhitetni a világgal, hogy a vörösök csak rózsaszínűek, a kommunisták szociáldemokratákká szelídültek. Teljes erőbedobással dolgozott annak az Oroszország-képnek a megőrzésén, amelyet Sevardnandzétől kapott örökül. Közben minden oldalról leváltását követelték, amit az elnök többször kilátásba is helyezett. Feledve dús érdemeit, kétségtelen sikereit, jószolgálatait, fél évvel az elnökválasztás előtt a népszerűsége mélypontján lévő Jelcin ejtette Kozirevet, a kormány egyetlen európai kaliberű, a világ minden pontján szalonképes tagját. Aki utána jön, az csak gyengébb lehet - vagy éppen Kozirev ellenkezője. Olyan, aki szavazatokat hoz Jelcinnek, de még inkább eltávolítja Oroszországot a világ demokratikus részétől. Ez pedig azt az óriási veszélyt rejti magában, hogy Moszkva önmagát zárja ki a nagy nemzetközi történésekből, s így elveszíti azt a lehetőséget is, hogy politikáját összhangba hozza a globális törekvésekkel. Ennek logikus folytatása lenne azoknak a már meglévő, több párt által leplezetlenül szorgalmazott próbálkozásoknak a felerősödése, hogy ismét kétpólusúvá változtassák a világot. Az orosz politikai erők többsége ugyanis meg van győződve arról, hogy újjá lehet és újjá kell szervezni a régi szövetségi rendszert, bevonva az egykori szovjet köztársaságokat - akár még az iszlám rendszereket is a Varsói Szerződés volt tagjai közül is többet és még néhány, főleg ázsiai államot. Ebben a veszélyes kalandban Kozirev már nem volt hajlandó részt venni, elege lett a keljfeljancsi szerepből, nem várta meg az újabb elnöki pofont. Élt a választási lehetőséggel, melyet parlamenti mandátuma nyújtott neki s elegánsan távozott. Ahogy egy igazi diplomatához illik. SZÁLKA ÉS GERENDA 1 Jövőnk veszélyei Tudom, bombasztikus a cím, mert tartalmi kiteijedése általános. Méginkább az lenne, ha az „általánost" jelzőkkel, szűkítő határozókkal próbálnám meg a szlovákiai magyarságra vonatkoztatni. Végül is az, amiről írni szeretnék, végletekig a jövőnkről szól majd. Az elmúlt napokban, hetekben több olyan szlovákiai magyar nyilatkozatát hallottam, olvastam, akik szülőként, nagyszülőként, pedagógusként vagy pusztán magyarként próbálták meg, helyzetünkből kiindulva, a közeljövőt vázolni. Elvesző vagy éppen születő lehetőségeinket gyerekeik, unokáik és tanítványaik jövőjére vetítették ki. Megdöbbentő jelenségként kellett tapasztalnom, hogy sok nyilatkozóban és ebből következtetve közvetlen környezetükben is felerősödött a távozás szándéka. Mintegy végleges megoldást keresve mindarra, amire sem e múló század történeti megközelítése, sem a napi politika tendenciáinak elemzése nem ad megnyugtató választ. Még kételyeik vannak, de már fontolgatják, hogy gyerekeiket, unokáikat úgy befolyásolják majd, hogy azok ne térjenek vissza magyarországi egyetemekről, vagy már a pályaválasztásukban is ott legyen a majdani távozáshoz szükséges tudás megszerezhető tőkéje. Sokái g vívó dtam, egyáltalán megemlítsem-e az ilyen gondoľkotlaSríTOctTrnk n nyilvánosságban is egyre szélesebb teret kapó jelenségét. Mert szeretünk úgy tenni, hogy bennünket nem érhetnek azok a hatások, amelyek nyomán erdélyi magyar értelmiségiek ezrei telepedtek át Magyarországra. S mire létrejött - még ha eltorzított formában is - a demokrácia, a nagyobb városok Fiatal, ereje teljében lévő magyar elitje már odébbállt. Bármennyire is megható és megbocsátásra ösztönző volt tavaly a rádióban Sütő András naplója az író előadásában, amikor fia létveszélybeli távozását írta le, nekem mindegyre azok a nagyszerű romániai magyar emberek, tehetséges alkotókjutottak eszembe, akiket személyesen ismerek, talán éppen azért, mert maradtak... És maradunk? Nehéz lesz elviselni mindazt, ami államnyelvtörvény meg államvédelmi törvény után következik majd, de autonóm értelmiségiként, szuverén jellemként és szellemi integritásunkat megőrizve ezt is túl lehet élni. Talán sokaknak feltűnt, hogy három olyan fogalmat használtam, amelyeket a szélsőséges szlovák kormánypolitikusok, de pragmatizmusból a józanabbak is akkor használnak, ha valakik a belpolitikai és külpolitikai baklövéseiket bírálják. Függetlenül attól, hogy ezek a bírálók szlovákok, magyarok vagy külföldi politikusok, aki véleményt mond, az szerintük megsérti az ország intregritását, veszélyezteti szuverenitását. Ha manapság meghallják az autonómia szót, még jó ha csupán visszautasítják az ilyesmi emlegetését. Legtöbbször irredentákat látnak, megsemmisítendő ellenséget keresnek. Ezek a lények olyan öletekben válnak egyre nyilánvalóbbá, mint a minap az Együttélés egyik felelős vezetőjének a sajtónyilatkozatát követően. Miközben valakik történelmi kiegyezésről álmodoznak, megint mások a szlovák szellemi elittel keresik a kapcsolatot, némelyek meg az aktivista behódólásra esküsznek, a valóságalapú koalíciós politizálásunkban újra jelentkezett az érthetetlen széthúzás. Abban a pillanatban, amikor már úgy tetszett, hogy a szlovák kereszténydemokrata képviselők támogatni fogják az államnyelvtörvény alkotmánybírósági felülvizsgálását kérő indítványt, Duka Zólyomi Árpád újra a területi autonómiái emlegette a Národná obrodában. Nyomban elhatárolták magukat az ilyen elképzelésektől. Ezek után akár az is lehetséges, soha nem tudjuk meg, hogy a kereszténydemokraták támogatták volna-e a magyar koalíciónak az államnyelvtörvény egyes szakaszai alkotmányellenességének felülvizsgálását indítványozó beadványát. Tudhatjuk viszont, mert eddig is tudtuk: államnyelvtörvény ide vagy oda, kommunista diktatúra vagy parlamenti demokrácia, szlovákul tudnia kellett minden magyar értelmiséginek, aki politikai, gazdasági vagy humán pályára készült. Ebben ugyanúgy benne van a parlamenti képviselet, mint az államigazgatási vagy az önkormányzati tisztség. Ami azonban nem zárhatja ki a magyar nyelv használatának alkotmányosan és törvényben garantált jogát. Jó lenne, ha jövőnk alakításában nem hagyatkoznánk kizárólagosan a politikusainkra. Megvan a pótolhatatlan szerepük, de a nemzeti többség parlamentáris uralkodása alatt hátekonyabhan működtethető az egyén autonómiája mindenfajta önigazgatásnál. Ott és úgy védhető meg a magyar iskola, a magyar nyelvhasználat, a magyar kultúra és a jövő értelmisége, ha mindenki maga dönti el, mennyire akarja, igényli a nemzeti identitás gyakorlatát. Ennek Függvényében vállalja a maradást, ami ha jogi többletet nem is jelent azonnal, de szellemi és erkölcsi többletet mindenképpen.
